Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-06 / 182. szám

1993. augusztus 6., péntek Riport 7 Márványkőből van a Tisza feneke... Nem tagadom, kimondhatat­lan nosztalgia fog el, amikor ezen a hajdan volt meredek úton ' ballagok a folyóhoz. A köveze­tét rég felszedték, lassan az enyészet lesz itt az úr. A hajóhíd is a semmibe tűnt. Mögöttem a volt szolnoki hajóállomás - diszkóként hasznosítva. Mel­lette a volt építőipari munkász- szálló tízemeletes, lehangolóan szürke falát egyetlen ablak sem töri meg a Tisza felől. A szépér­zék szemernyi jelét sem adta sem a tervezője, sem annak megbízója. Szerencsére a folyó még őrzi gyönyörű, állandóan megújuló arcát. Embert segítő készsége sem langyul, de az ember egyre kevésbé veszi azt igénybe. Erre vall a karnyújtásnyira levő tár­ház letört karja, mely kifogyha­tatlanul szórta az innen messze földre kerülő gabonát az uszá­lyok telhetetlen gyomrába. Odébb, a kanyaron túl nem bólogat már a Cukorgyár daruja sem, nem rakja a répát a zö- työgő-nyikorgó lórékba, me­lyeket nagyokat utánzó, dohogó pöfékeléssel húzott a gyárba a parányi gőzmozdony, Muki. S végképp eltűntek-a tutajok is, melyek hajdanán szerves tar­tozékai voltak a Tiszának, s me­lyek révén kialakult Szolnoknak az Alföld nagy részét ellátó fai­para. A tutajokon érkezett só a környék kereskedelmét is élén­kítette. Sajnos, a hajdani vízi­malmokból sem maradt egy sem. Az ősi foglalkozásokat csak a horgászok őrzik. A folyótól kölcsönzött kifogyhatatlan türe­lemmel nézik a vizet. Letelep­szem közéjük, s merengek a múlton. Képzeletemben újra megelevenedik a környék. Olyan, mint az ötvenes évek elején. Lomha gőzhajó hozza a környékbeli kofákat. A két ol­dalán lévő hatalmas kerekek monoton egyhangúsággal ka­varják a habzó vizet. A parton kétkerekű taligákkal hordárok sora várakozik, hogy a piacra vigye a ropogós cseresznyét, baromfit, sajtot, vajat rejtő bugyrokat. Emlékezetem egyre inkább a régmúlt időket idézi. Azt a kort, amikor a folyó még zabolátla­nul áradt, s olyankor a fél me­gyét csónakkal be lehetett járni. Csak akkor szelídült meg, mi­kor kiszámíthatatlan kanyarjait átvágták. Karcagi Gábor „A Mirhó-gát megépítésének víz­rajzi következményei” című ta­nulmányában azt írja, hogy „az átvágások kereken 40 százalék­kal megrövidítették a Tisza sík­vidéki szakaszának pályáját”. Gyorsabban haladhattak te­hát a fából készült hajók - de az idővel nem tudtak versenyezni. Az idő pedig a hajók világában is változást hoz. A fahajókat 1846-tól a Tiszán is kezdték ki­szorítani a gőzösök. A Tisza szabályozásáról ér­dekes részletet olvashatunk Betkowski Jenő tollából: „A múlt század ötvenes éveiben készítették el az úgynevezett szolnoki ásást, azt az átvágást, mely az Alcsi-sziget körüli ka­nyart vagy kengyelt a Tiszáról levágta, talán másfél kilomé­terre a Tisza-hídon fölül. Az új meder azonban akkor nem sike­rült. a Tisza sehogysem akart rajta átfolyni, ragaszkodott to­vábbra is a régi medréhez. Ab­ban bíztak, hogy apránként majd csak meggondolja magát, s a régi medret otthagyja a rövi- debb útjáért. Mivel nem tette meg, s hozzá kellett látni a műút megépítéséhez is, 1890 táján újra hozzáfogtak e mederrész végleges rendezéséhez. Hogy a Tiszát új medrébe kényszerít­sék, a régit el kellett zárni, s en­nél a műveletnél két fahajónak kellett hősi halált halnia. A medret úgy zárták el, hogy két nagy kővel egészen megterhelt fahajót állítottak egymáshoz véggel, s keresztbe a régi meder azon részébe, ahol ma a gát megy, azután elsüllyesztették őket. Ez a radikális módszer, meg az új meder kibővítése végképp kikapcsolta a régi ágat, de különösen az, hogy megépí­tették a Szajolon áthaladó, s a levágott Tisza-kanyar két szárát átmetsző szolnok-debreceni műutat.” Mondhatnánk ezek után, hogy lám a fahajók utolsó pilla­natukig az embert szolgálták. Valójában így volt, de azért néha a Tiszával összejátszva alaposan megtáncoltatták a ha­jósokat. Szintén Betkowski Je­nőtől kölcsönzők erre egy pél­dát. „Hasztalan kettőzték meg a köteleket, s vettek ki újakat, hi­ába hadakoztak a csáklyákkal, hogy távol tartsák a rohamozó jégtáblákat, a zajlás elszaggatta a köteleket, kitépte, sőt eltörte a földbe ágyazott macskát, s ma­gával sodorta a hajót. Mikor 1920 kora tavaszán Szolnokra kerültem, a legelső találkozá­som a tiszai fahajóval épp egy ilyen jelenet volt. A Molnárék „Mariska” nevű, akkor még te- tejes hajója a megindult zajlás elől éppen a Zagyva torkolatába készült volna bemenekülni, mely a Zagyva hídján alul már jégtől mentes volt, de nem volt rá ideje. A zajló jég magával ra­gadta a rajta lévő 3-4 emberrel együtt, s valami csodával hatá­ros módon nem csapta a Ti- sza-híd kőlábához, hanem to­vább rohant vele. Előtte és utána a partokról elszaggatott tutajok roncsai, illetve elszaba­dult 18-20 méteres fenyőszálait forgatta, állította fel, illetve zu- hantatta le a jeges ár, mintha játszani lett volna kedve. Sze­rencsére a mai nagy elevátor tá­jékán partnak járó sodor közel vitte parthoz a hajót, s a bajban lévőket a parton követő hajó­sok, emberek elkapták a hajóról kidobott kötelet, s nagy nehezen lefogták a hajót, mielőtt még bajba eshetett volna.” Persze, nem minden hajó volt ilyen sze­rencsés. Számosán estek a zaj­lás áldozatává, s kerültek a Ti­sza fenekére. Ott nyugszanak ma is iszaptakaróba burkolva. A modern hajók beköszöntő­vel mindez a múltté. Egyhan­gúbbá, de biztosabbá vált a ha­jósok élete. Szin Imre, a Kö- zép-Tiszavidéki Vízügyi Igaz­gatóság termelési üzemének he­lyettes vezetője szerint az utóbbi évtizedekben nem történt hajókatasztrófa a Tiszán. A ha­jók egyrésze - a jégtörők - nem menekül a zajlás elől, hanem nekivág a torlaszoknak, s aprítja azokat. A Kötivizig tulajdonában két jégtörő van, melyek ilyenkor, nyáridőben uszályokat vontat­nak. Rendelkezik még a víz­ügyi igazgatóság három uszállyal (melyek közül kettő önjáró), négy úszó-kotróval (közülük egy szívó-kotró, a többi inkább úszó-rakodó) és két kitűzőhajóval, a Martfű és a Vezseny nevűekkel. Mostanában a vállalkozások időszakát éljük, s ez érezteti a hatását a Tiszán is - többek kö­zött abban, hogy az innen kivo­nult MAHART helyét a szegedi székhelyű Admiralitás Kft. fog­lalta el a teltei szállításban. Üzembe állt egy sétahajó is Szolnokon. A vállalkozásra rákénysze­rült a Kötivizig is. Az így vég­zett feladatok a hajózási részleg éves munkájának háromnegye­dét teszik ki.- Egy jégtörőhajónk, két kot­róhajónk és két uszályunk most is vállalkozásban dolgozik a lágymányosi híd építésénél - mondja Szin íme. Néha a jónak Ígérkező vállal­kozások is befuccsolnak. A Kö­tivizig hajósait kedvezőtlenül érintette például a dunai vízlép­cső munkálatainak abbaha­gyása. Szin Imre azt mondja er­ről:- Akkor a mostani harmincas létszám kétszerese dolgozott. S nem csak a személyi állomány létszáma csökkent. Uszályokat is selejteztünk ki. A Kötivizignél igazi hajósdi­nasztiák nem alakultak ki, de dolgozott ott néhány, az egész folyón ismert öreg róka. Mos­tanra megfiatalodott az állo­mány. Kevés köztük az olyan, régóta szolgálatot teljesítő em­ber. mint Hegedűs Imre és Tóth Ervin, a két hajóvezető. A Martfű nevű kitűzőhajón be­szélgetek velük. A vízről jövő enyhe fuvalat nem nagyon enyhíti a hőséget, de a tiszta levegő miatt mégis könnyebb elviselni itt a kániku­lát. A környezet idilli, mintha üdülőhajón lennénk. Hegedűs Imre zökkent vissza a való­ságba:- Valamikor nagyon szép volt a hajósélet, ez az igazság, de most már egyre fárasztóbb. Ré­gebben nyugodtabban tudta vé­gezni az ember, nem volt ez a nagy rohanás. Szolnoki hajókikötő A Füred tanyahajó Munkában a szívó-kotróhajó- De legalább megéri?- Jó tíz-tizenöt éve a jugosz­láviai árvíznél dolgoztam. Annyit kerestem, mint most. Dehát a pénz vásárlóértéke azó­ta...- Most mennyit keres?- Tizenötezer egyszázötven az alapfizetés. Erre jön ez-az. Öszejön úgy harmincezer. Nem sok ahhoz képest, hogy a hajós ember elmegy hétfőn, s pénte­ken tér haza. Aki vízen letölt harminc évet, az nyugodtan el­mondhatja, hogy hatvan évet húzott le munkában és szolgá­latban. Most már az őrség ügye­leti díjat sem fizetik, csak egy embernek. Régebben fizették. Igaz ugyan, hogy csak három forintot adtak egy órára. Elég kellemetlen, rossz dolgok is vannak... A családtól való folyamatos távoliét a főzésre is rákénysze­Pihenőidőben a Kötivizig két hajóvezetője: Hegedűs Imre és Tóth Ervin most javítják Kiskörén. Men­nem kellene kitűzni a bójákat, mert mostanában volt egy na­gyobb áradás...- Az én hajóm meg ez, a Martfű - szól közbe Tóth Ervin. Én hoztam Balatonfüredről, amikor elkészült. Gyönyörű idő volt. A hajógyárból átláttam Siófokra. A Sión való kétszeri zsilipelés után. Jugoszlávián át vezettem Szolnokra a Martfűt. Azóta is rajta szolgálok. A régi cukorgyári kikötő kö­zelében homok- és sóderhegyek tornyosulnak. Közöttük úgy érzi az ember, hogy dombos vi­déken jár. A szegedi székhelyű Admira­litás Kft. szolnoki telephelye ez. Horváth Péter műszaki vezető nem titkolt büszkeséggel mondja:- A tiszai áruszállítás legna­gyobb részét, legalább a kilenc­ven százalékát mi végezzük. Homokból, füredi homokból és zúzottkőből, a közületek mellett a lakosság számára is értékesí­tünk. Házhoz szállítást is válla­lunk. Az anyagot a Tisza felső szakaszáról szállítjuk. A porfelhőben úszó telep után - a nagy hőség ellenére - megváltás az abádszalóki öböl, ahol a Kötivizig szívó-kotró ha­jója dolgozik. Szivák Lajos „szárazföldi csöves”. A víz fel­színén úszó csőlabirintust sze­reli össze, mégis meglepő jár­tasságot árul el a műszaki pa­raméterekben:- A kotrónak 2300 méter a maximális nyomástávolsága. Kilenc méter mélyre tud ha­tolni. Munkájának lényege a partvédelem és a hajózási út biztosítása. A gép teljesítménye az anyagtól függ. Iszapból ké­pes óránként akár háromszáz métert is kinyomni. A kemény ntárga anyagból óránként negy­venet, laza földből pedig százat. Egy kis pihenésre betérünk az abádszalóki strand közelében horgonyzó, Füred nevű tanya­hajóra. A vezetőt keresve Szabó János, debreceni vállalkozó mu­tatkozik be:- Nem vállalkozásba, csak a nyári időszakra - havi százötve­nezer forintért - bérbe vettem a hajót a Kötivizigtől. A család­dal, a rokonsággal és a jóbará­tokkal üdülünk itt. Abádszaló- kon születtem, szeretném, ha ők is megismernék és megszeret­nék a Tisza-tavat. Mi többnyire a hétvégeken vagyunk itt, hét közben az ifjúságé a fedélzet. A strandnak kinevezett tópart üdülőkkel dugig van. Úgy tű­nik, jobban hasznosítják az itt tóvá szélesedő folyót, mint a ha­jósok... ríti az embert. A hajósok fel­váltva főznek társaiknak is. Lebbencslevest, s más, egy­szerű ételeket. Változatosság­ként a Tisza is „megadja a ma­gáét”. Hegedűs Imre azt mondja erről;- Én harminchat év alatt nem dobtam horgot a folyóba, de a hal sokszor felugrik a hajóra. Jó húsz évvel ezelőtt például a ka­pitánnyal mentem Kiskörére. Jó nagy víz volt, olyan hatszázas, s a szélében haladtunk. Akkori­ban telepítették a busákat. Kis­köréig beugrott a hajóba vagy három mázsa. Jó nagyok, olyan nyolc-tíz kilósak voltak, kép­zelje el. Az egyik megijesztette kapitányt, mivel az egyik ajtón beugrott, a másikon meg ki. Csípős halászlék emlékére szinte kötelező a csend. Hege­dűs Imre töri meg:- Az én hajómat, a Vezsenyt Szöveg: Simon Béla Fotó: Nagy Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom