Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-18 / 192. szám

1993. augusztus 18., szerda Kultúra----sorozat 5 A tévé képernyője előtt „Jelentem”, az elmúlt na­pokban a televízióban semmi rendkívüli nem történt - iga­zándiból. Erre az igazándira azonban még visszatérek, mi­ként a Ki mit tud?-ra is, jólle­het e helyütt értékeiről már megemlékeztem. Nem tudom, de nekem úgy tűnik, hogy bár hétről hétre zajlanak a Ki mit tud? elődön­tői, immáron a 8.-nál tartunk, a közvéleményre azonban mintha nem gyakorolna kellő erővel hatást az eseménysoro­zat, kevesebb szó esik róla, mint ahogyan megilletné, megérdemelné. Ha másért nem is, azért feltétlenül, hogy öröm látni az ifjú tehetségek között azokat, akik a határon túli magyarságot képviselik, szép számban: versmondók, énekesek, táncosok. Számukra is nagy lehetőség ez, hogy megmutathatják magukat, ki­léphetnek netán otthoni elszi­geteltségükből is. Nincs abban semmi túlzás: ennek a mostani Ki mit tud?-nak ebben az érte­lemben határozott küldetéstu­data van, erősíteni a magyar­ság érzetét mindazokban, akiknek anyanyelve a miénk­kel, anyaországbéliekével kö­zös, azonos. Sajnálatos per­sze, hogy míg északról, délről valóban sokan érkezhetnek, addig keletről alig vagy senki nem vesz részt a fiatalok tele­víziós parádéján. És még valami: épp azok­ban a versenyzőkben tapasz­talható a Ki mit tud? igazi va­rázsa, akik mondhatni szűzi tisztasággal hozzák művésze­tüket, hamvasan, üdén és nem világjáró, tapasztalt együttes­ként lépnek a kamerák elé, mondhatni félprofiként, hogy itt is, ezúttal is megcsillogtas­sák nekünk képességeiket. Nem véletlen, hogy a kiváló néptánccsoportok produkciói­nak sorában egy szlovákiai kis csapat ragadtatta el a zsűri tag­jait is, s igazándiból magam is tapsoltam nekik. Igazándiból? Kicsit furcsa, talán keresett ez a kifejezés, egyik levél­írónk is úgy érzi s megtisz­telő soraiban el is ítéli azokat - akár riportalanyokat, akár a riportereket -, akik szerinte ezt a különcködő határozószót használják (amely valójában az igazándi további szárma­zéka). Kérdezi, vajon nem sér­tik-e meg ezzel édes anya­nyelvűnk tisztaságát. Bár az Álljunk meg egy szóra! című nyelvművelő adás szerkesztő­ihez, köztük Grétsy tanár úr­hoz kellett volna címezni a kérdést, próbálok azért ma­gam is válaszolni. Bármily furcsa, szokatlan: az igazándi nyelvileg helyénvaló, s még csak nem is valami túlzottan keresett, előkelősködő kifeje­zés! A nép nyelvében honos, onnan való, s főképp a bizal­mas beszélgetésben használa­tos, tehát populáris és nem irodalmi: legfeljebb kiment a használatból, most újra előke­rült, s egyes körökben divatos lett az igazándiból, ami egy­szerűen annyit jelent: igazán. E kis nyelvészkedő kitérés után - hagyjuk a televízió nyelvi problémáit, külön is megérne akár egy misét, hi­báiról, turpisságairól szólani - nézzük inkább a Zenebutikat, amely különkiadással jelent­kezett vasárnap délelőtt. Attiláról a Zenebutikban Azt már megszokhattuk, hogy időről időre miként ver hidat ötletesen, színvonalasan közénk és a különböző zenék közé Juhász Előd, hogy mi­lyen lelkesen árulja butikjában a könnyű- és a komolyzene portékáit, az azonban különös, hogy eltérve a rendtől is ki­nyitja ezúttal „zenei árudáját”. Erre nyilván súlyos okának kellett lennie. Nos, volt is: két monumentális zenei esemény várható a napokban, s ehhez kívánt fogódzót adni, illetve kóstolót Juhász Előd. Az egyik a francia Jean-Michel Jarre lézershow-ja, a neves énekesé, aki meg akarja hódí­tani Budapestet, aki kevés kül­földi fellépéseinek sorába ik­tatta Kelet-Európábán első­ként a magyar fővárost, őt mu­tatta be a Zenebutik vezetője, felkeresvén a művészt párizsi környezetében, ugyanakkor műsorából is felvillantva „szemcsiklandós” részleteket, melyekben fény ölelkezik gazdagon a muzsikával, szí­nek, dallamok röpködnek szi­porkázva - s jutnak el remél­hetőleg a lélekig, merthogy Jarre oda szánja őket. A másik zenei érdekesség: az újabb tör­ténelmi tárgyú rockopera be­mutatója a margitszigeti sza­badtérin, az Isten kardja, a hó­dító Attila megjelenése ze­nébe öltöztetve, magyar föl­dön, ahogy a rádióújságbeli előzetes is hirdeti. Ennek pró­bájáról kaptunk képet, az első felvonás jelenetei elevenedtek meg, s közben az alkotók - a történész Nemeskürty István, a zeneszerző Szörényi Le­vente és a rendező Koltay Gá­bor, valamint a verseket író, költő Lezsák Sándor - beszél­tek a mű eszmeiségéről, meg­formálásának sajátosságairól. Az István, a király után - an­nak már tíz esztendeje - most itt az Attila, a hun birodalom feje. Hallhattuk, nem a vad, kegyetlen, nomád hadvezér je­lenik meg, hanem olyasvalaki, aki szeme előtt az egységes Európa, a békés földrész meg­teremtését tartotta - szóval mához szóló üzenete lesz a történelem sötét kriptájából feltámasztott hősnek. Mére­teit, szereplőit tekintve az évad legnagyobb színi vállal­kozása ez - ismerhettük meg a bőséges televíziós előzetes­ből. Megtudhattuk azt is, hogy a jellemző, keleties zenei hangzás érdekében miként született egy új hangszer is, a Szörényi tervezte koboz, s hogy a díszlettervező Varga Mátyás régi álmát valósítja meg az Attila díszleteiben. Nyugodtan mondhatni: a rockopera sikere a Zenebuti­kon nem múlik, ő mindent el­követett - helyesen -, hogy felcsigázza érdeklődésünket e szuperprodukció iránt. Amiről Arany Jánosunk is álmodott és énekelt, az most színpadi vízió alakjában jelenik meg, érthető a fokozott érdeklődés a televí­zió részéről. Röviden Ha fentebb, a Ki mit tud? kapcsán azt fájlaltam, hogy kevés az erdélyi résztvevő; azt azért állíthatom, a romániai magyarság művészete jelen van a képernyőn! Bizonyság rá például legutóbb a fazekas, cserepes Páll Antal portréja - hétfő délután -, aki a világhírű székelyföldi, köröndi fazekas­ság képviselőjeként állt a ka­merák elé - a szegedi stúdió munkatársai készítették a portréfilmet még 1991-ben - és vallott szíves szavakkal mesterségről, művészetről, magyarsága keserűen édes szépségeiről. Láthattuk őt munka közben, Róza asz- szonnyal, feleségével, amint díszes edényeit formázza. (Sajnos ő már nem láthatta vi­szont magát a képen, időköz­ben, tavasszal eltávozott az ámyékvilágból.) És elraktá­rozhatjuk magunknak meg­tartó igéjét, miszerint „aki pa­naszkodik, megveri az Isten” - ő nem panaszkodott, munkál­kodott a maga és Korond di­csőségén. Halhatatlanságát a róla készült portré is szolgálja, amely nemcsak Páll Antal te­hetségének tanúja, emberi nagyságának is megörökítője; róla a havasi gyopár - kedvenc motívuma -, tisztasága juthat eszünkbe, s az a táj, melynek erdős hegyei óvóan, vigyázva tartják ölükben Korondot. Valkó Mihály Avar kori falu a Kisalföld térségében Szegedi Szabadtéri Játékok Cigányszerelem Jolán, Kajetán és Ilona - azaz Kovács Zsuzsa, Hídvégi Miklós és Pitti Katalin az operett egyik vidám jelenetében Kis kiterjedésű avar kori falu maradványaira bukkantak a győri Xantus János Múzeum régészei Mosonmagyaróvár tér­ségében, a leendő M 1-es autó­pálya nyomvonalán, a moson- szolnoki pihenőnél. Tomka Pé­ter, az ásatás vezetője az MTI érdeklődésére elmondta: a kis­alföldi térségben ezúttal sike­rült feltárni egy hetedik századi, egyetlen család vagy néhány rokon család által lakott telepü­lés régészeti maradványait. A felszínre hozott emlékek nagy valószínűséggel abból az idő­szakból származnak, amikor az állattenyésztő téli szállás föld­művelő gazdasággá alakult át. A telep egyetlen kút köré szerveződött. A kút közelében kézzel formált, vastag falú, job­bára díszítetlen edénytöredé­kekre, továbbá állatcsontokra leltek. Lakóépületnek a nyoma ugyan nem maradt, rábukkantak viszont gabona tárolására al­kalmas vermekre. Az egyikben helyben összeroskadt hombár­edényt találtak. A deszkabélé­ses kút aljában vassarló, favö­dörhöz tartozó vaspántok, to­vábbá vas pengedarab és hór- dópánt rejtőzött. Ugyancsak a kútból kerültek elő kisebb-na- gyobb lószerszámdísz-töredé- kek és egy rendkívül vékony ólomlemez. Az avar kori kúttól távolabb gazdasági épületek állhatták. Az autópálya-építést meg­előző régészeti ásatás tárgyi em­lékeit restaurálják, majd a mo­sonmagyaróvári múzeumban tárják az érdeklődők elé.(MTI) A túlsó fotelben üveges szemmel „agonizál” az egyik utas. A kezében lévő kis papír­dobozkára hajolva sűrűn meg­nézi nemrég elfogyasztott reg­gelijét. A folyosókon haladva jobb­ról is, balról is lépten-nyomon hallani lehet a kabinokból ki­szűrődő, röfögésszerű hango­kat. Hiába, a vihar az At­lanti-óceánon hazafelé tartó ha­talmas Norrönát is szépen tán­coltatja, és ezt sok embernek nem bírja a gyomra. A szinte teljesen üres szalon­ban kényelmesen elterpesz­kedve rendezgetem jegyzetei­met. Az asztalon fekvő fény­képről az Etna egyik kráterének pereméről integet felém az .5 éves Dávid és a 7 éves Péter fiam. Egy pillanatra elmerengek a fügeillatú Szicília emlékein, de hamarosan ismét az elmúlt iz­landi másfél hónap kalandjai töltik be gondolataimat. Szinte felüdül az ember lelke, amikor visszaérve a kontinensre elindul hazafelé. Erdő, napsü­tés, madárcsicsergés. Az autó­pálya melletti- pihenőhelyeken bolt, telefon, illatos WC auto­mata kézmosóval. Őrizetlenül hagyott, nyitott autónkra érde­mes időnként fél szemmel oda­figyelni. Az emberek beszédét elég jól megértem, hiszen va­lami keveset beszélek németül is. Ez az igazi jó, öreg Európa olyan, amilyennek mindenki ismeri. Egyre csak délkeletre tartva az utak melletti boltok egyre kopottabbak, a telefonok is el-eltünedeznek, az „illatos” WC-kben nem mindenhol lehet kezet mosni. A lezárt autót sem hagyja magára szívesen a gaz­dája. Néha nyelvi nehézségeim támadnak. Azt hiszem, ez már nem egé­szen Európa. Úgy látszik, két nap sem kell hozzá, és autóval kényelmesen átszelhetjük Eu­rópát. Budapestre érve társaim ki­visznek a Keletibe. Most már vonattal utazom tovább, haza­felé. Augusztus 25., hajnali 2 óra. Az 1993 nyarán színpadra ál­lított zenés darabok sorát ope­rettbemutató zárta: Lehár Fe­renc Cigányszerelem című dal­játékának premierjére szomba­ton került sor a Dóm téren. Már a főpróba közönsége is igazolta, hogy a játékok programját ösz- szeállítók helyesen választottak, hiszen az operett vonzó hatása még ma is vetekszik a musica­lével. Mivel a darab színhelyeinek egyikéhez sem illik háttérként templomépület, a díszletterve­zőnek, Csikós Attilának olyan színpadképet kellett készítenie, melyben a Dóm nem játszik szerepet. A tervező ezt a felada­tot dicséretesen megoldotta; a nagyszámú szereplőgárda szá­mára függőlegesen is elegendő helyet teremtve a darab moz­galmas jeleneteinek megeleve- nítéséhez. A szereplők a Kemenes Fanny által tervezett jelmezeket viselték, ezek a toalettek min­den esetben híven húzták alá az operett szereplőinek etnikai ho­vatartozását: románságát, ma­gyarságát vagy cigányságát. A Cigányszerelem különös operett; cselekményénél fogva sok szállal kötődik a műfaj tör­vényeihez - ennek ellenére bi­zonyos mértékig operaszerű elemek is fellelhetők a darab­ban. Cselekménye nem szokvá­nyos operettsztori; a darab so­rán mennyiségét tekintve is a zene uralkodik a próza rová­sára. Ezért aztán meghatározó szerep jutott az imponáló lét­számú Szegedi Fesztiválkórus Az első vonat 4.30 órakor in­dul Lökösháza felé az I. vá­gányról. Az idős vasutas nem javasolja, hogy fölszálljak az ál­lomáson várakozó vonatra. „Ilyen idő tájt veszélyes ott egyedül, a csomagokat is szét­hordhatják” - mondja. A jó ta­nácsot mindig érdemes meg­szívlelni, ezért a 72-es posta elé telepszem a csomaghegyem tö­vébe. Vajon hogyan viszem el csomagjaimat a vonathoz - mor­fondírozom magamban -, hi­szen többet kell fordulnom, amíg a postától a vonatra szállí­tok mindent, és ezalatt a cso­magjaimat széthordják - jut eszembe a jó szándékú öreg in­telme. Végre 4 óra. Egy targonca ha­lad el mellettem. Rajta közép­korú, bajszos targoncás. Tekin­tete fáradt. Segít a cuccaimat elvinni a vonatig, ami egyelőre töksötét. A zajra sötét, olajos tekintetű fiatalok másznak elő az egyik fülkéből a folyosóra, és vészjós­lóan mustrálnak engem is, és a poggyászomat is. (Vérszagra gyűl az éji vad.) „Veszélyes” - jut eszembe ismét az öreg. Amint mindenem a fülkében van, első dolgom leszerelni a hátizsákomról és a kezem ügyébe helyezni a jégcsáká­nyomat, egyetlen fegyveremet, aminek már néha élveztem vé­delmét a vadak ellen magányos túráimon. Miután mindent elrendeztem, sietek vissza a targoncáshoz megköszönni a segítségét. Amint látom, sietségem fölös­leges, a jóember a targonca szé­lén lógatja a lábát, és vár. Azt hiszem, értem a dolgot, és köszönet helyett rögtön a tárgyra térek: „Mivel tarto­zom?” - kérdem. A kérdésemre kérdés a vá­lasz: - Mennyit szánt rá? Hirtelen nem is tudok mit vá­laszolni. Visszamegyek a pénz­tárcámért. Szinte még elő sem veszem a pénzemet, amikor a targoncás megjelenik a folyosó végén, és türelmesen vár. A vasúti kocsi várakozással teli. A sötétek a folyosó egyik végén arra várnak, hogy magunk le­betanítójának: a kitűnő Gyűdi Sándor karigazgatónak és a nagyzenekar, a szólóénekesek és a hatalmas színpad teljes egészén fellelhető népes szerep­lőgárdát mindvégig erős kézzel irányító temperamentumos karmesternek: Makláry László­nak. A Lehár-operett szegedi sza­badtéri színpadra állításának roppant nehéz, izgalmas felada­tát a rendező: Vámos László ol­dotta meg, bravúrosan, munká­jában mindvégig támaszkodva a játékmester: Mikolay László segítségére. Vámos László fő érdeme, hogy a Cigányszerelem helyen­ként kissé kusza cselekménye minden pontján érthető volt; kü­lönösen tetszett, ahogyan a má­hessünk, utána nyilván várnak még tőlem is valamit. A targon­cás a folyosó másik végén ha­sonlót vár tőlem, mint a sötétek, csak ő ezt már kinyilvánította. Én arra várok, hogy a jégcsáká­nyomat kézbe vegyem, ha az események elkezdenek zajlani. Bár. remélem, erre nem fog sor kerülni. „Lehet, hogy a vasutas és amazok összejátszanak?” - fut át agyamon egy pillanatra. Kezdem magamat kiszolgálta­tottnak érezni, sőt szinte pánik- hangulat kerít hatalmába. Semmi esetre sem akarok táma­dást kezdeményezni, de vajon idejében felismerem-e, mikor kell cselekednem? A targoncás hamarosan otthonosan matat soványka pénztárcámban. Ha­gyom, hiszen az egésznek nem sok az értéke. (5000 olasz líra, 100 forint és vagy 80 forint fémpénz.) „Éz milyen pénz?” - veszi elő a lírát. Amikor megmondom (az értékéről nyilván fogalma sincs), szó nélkül zsebre teszi. Miután kifogásolom az eljárást, és sokallom szolgálataiért a ho­noráriumot, cigaretta után ér­deklődik. de ami nálam van, arra nincsen gusztusa. A fém­pénz szóba sem jöhet. Kizárá­sos alapon marad a 100-as, amit kelletlenül eltesz, és már távo­zik is. A többiek erre vártak, és csakúgy szívódnak felém a fo­lyosón, szépen, lassan, csend­ben. Ez már jóval túl van Euró­pán. Ez már szinte a Balkán. Már csak két fülke távolság van közöttünk. Belépek a fülkébe a jégcsákányért, amikor billen a kocsi, elöl kattan a zár, és... egyszeriben világos lesz. A ka­lauz érkezik, és kapcsolgatja föl a villanyokat végig a szerelvé­nyen. A sötétek mozgása meg­élénkül, de a fülke előtt elsietve rögtön le is szállnak. Úgy lát­szik, nem bírják a fényt és az egyenruhát. Azt hiszem, rám fér egy kis földrajz-korrepetálás. Tulaj­donképpen mekkora is Európa, és Magyarország milyen mesz- sze van tőle...? (Vége) Szekeres Ferenc sodik rész álom voltát érzékel­tette. A főszereplőkre térve, essék szó elsőként Gárday Gáborról, aki kitűnően alakította az apát:* Dragotin Pétert. Gárday szem­mel láthatóan jól érezte magát szerepében; komédiázó kedve bő teret kapott, s a színészt hangja is e figura megeleveníté- sére predesztinálja. Zórika sze­repében Székelyhídi Hajnalkát láthatta-hallhatta az operett kö­zönsége. Az operaénekesnő ze­nei téren mindvégig kitűnően oldotta meg feladatát - színészi alakítása azonban lehetett volna kissé árnyaltabb. A műfaj klasszikusnak mondható szubrett-táncos ko­mikus kettősének szerepében a jóízűen komédiázó, éneklő^ és táncoló Kovács Zsuzsának (Jo­lán) és Hídvégi Miklósnak (Ka­jetán) tapsolhatott a főróba kö­zönsége. Pitti Katalin ezúttal Ilona szerepében örvendeztette meg híveit; gyönyörű jelenség volt pávakék díszmagyarjában, kitűnően énekelte, alakította a földbirtokosnő szerepét. A férfi főszereplők közül Berkes János (Bolányi Gergely) nyújtott hite­lesebbet; Vajk György a ci­gányzenész Józsiként színészi játékát illetően nem hagyott kí­vánnivalót maga után. A kisebb szerepekben Benkóczy Zoltán (Mihály, cigányvajda), Halász Aranka (Julcsa, dada) és Kokas László (Misa, inas) jeleskedett. A Közép-Európa Táncegyüttes és a két szólótáncos: Hágai Ka­talin és Szögi Csaba számára Gajdos József tervezett látvá­nyos koreográfiát. Az előadás a néző számára láthatatlan, de annál fontosabb főszerepében a Szegedi Fesztiválzenekar vizs­gázott jelesen. Szathmáry Judit Minden magyarok táncfesztiválja A gyulai Tószínpadon gála­műsorral kezdődik ma este az immár második alkalommal megrendezett minden magya­rok táncfesztiválja. A Gyulai Várszínház harmincadik évad­jának részét képező eseménnyel a Gyulán 1948-ban rendezett első országos néptáncfeszti­válra emlékeznek. A 45. évfor­duló alkalmából egyebek között az Állami Népi Együttes, a Honvéd Művészegyüttes, a Ba­lassi és a Körös Táncegyüttes lép közönség elé a gyulai Tó­színpadon. Az ötnapos fesztivál alkalmából szerdán az Erkel Művelődési Házban megnyílik Szabó Iván szobrászművész táncos alkotásaiból rendezett tárlat. Holnap a magyar néptánc­mozgalom múltjáról, mai hely­zetéről s lehetséges jövőjéről folytatnak eszmecserét a gyulai Erkel Művelődési Házban tar­tandó szakmai tanácskozás ko­reográfus, együttesvezető és táncos résztvevői, majd kezde­tét veszi a világ legkülönbözőbb helyeiről érkezett, javarészt magyar együttesek bemutatója a Várszínpadon. Magyarok a tűzhányók és a gejzírek országában 12. Mekkora Európa?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom