Új Néplap, 1993. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

12 Irodalom művészet Nagy magyar elbeszélők A z aratógazda körülte­kintett, és megszólalt: - Dél van. Csak a körülötte állók hallot­ták meg. De azért megállott az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll, és a közelében levők felé fordulva fölemeli a mutatóujját, meg­látják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leeresz­kednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árnyéka kerek sző- nyeg gyanánt terül el a gye­pen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is olyan hűvöse semmi­féle fának! Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott.- Illés bácsi - mondom a gazdának honnan tudta meg, hogy dél van? A nagy, erős ember moso­lyogva vont vállat:- Tudj’ az Isten. Megér­zem én azt, uram, mint Paizs a szelet.- Sohase hibáz öt percet se — jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ülve hírlapot ol­vasott. - Beállhatna akárme­lyik városba toronyórának. A körtefa alatt már akkor ott volt a szép Szabó Magda is az ura mellett. Ők a szom­széd földről jöttek ide által. Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják. A szép Szabó Magda kihozta az urá­nak az ebédet. Láttam, mikor jött. Egyik karján a gyerek: másik kezében a fazekat ló­gatta. Tizenhat éves gyönge kis teremtés, és már asszony és már anya. Csík Imre először is a fiá­ért nyúl. A fia csak kis inges, ölbeli gyermek: még nincs egyesztendős. Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se be­szélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú. De azért Csíkék nagyra vnnak azzal a kis po­ronttyal. Ha valaki egy ta­risznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizo­nyára komolyan és határozot­tan visszautasítanák. Mert Csíkék azt tartják, hogy olyan gyerek, mint a Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon. Lám, hogy leemeli Csík Imre az anyja karjáról, olya­nokat csókol a kis pufitos po- fácskáján, hogy szinte csat­tan; és nevetve nézdegéli, mintha most találta volna a bokorban.- Nézd csak, milyen fekete a szeme! - mondja selypítve. És a szép Magda moso­lyogva nézi, hogy milyen fe­kete a szeme a fiának.- Mondjad, fiam: apa! A kis féreg együgyű kép­pel nézi az apját. A szájacs- kája megmozdul:- Hapapap. kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szende­regnek! Csík Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét. A gye­rek mellettük betakarva aludt. A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajú- szán: az be akarta kapni min­dig a fűszálat. Játszottak, mint a gyerekek. — Nini — mondja az ispán —, a Matyi. Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara. Hon­nan jöhetett egymagában? A jóisten tudja. Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát, és az mindig visszatér hozzá. . A Matyi sétálva ment ha­zafelé. Nyomán felporzott a kocsiút. Őlykor megállott, és letépett valami zöldet az árokpartról, és útközben ed­GARDONYI GÉZA: Ebéd a körtefa alatt Ez tetszik Csíkéknek.- Mondjad, fiam: apa!- Hapapap. Elmondatják tízszer-húsz- szor. A Fercsi gyerek mindig csak azt feleli: hapapap, de ez mindig új és mindig meglepő. Az apa úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen is hangzik. Olyan büszkén néz a fiára, mintha az máris valami generális volna. Az anya nem olyannak látja. Az azt mondja neki:-Jaj, te kis angyal! Eközben odatelepednek az uraság aratói is. Hej, ti kirá­lyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bá­rók és grófok és egyéb arany- kanalú nagy urak, ha a ti ma­gatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok! Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegei­tekből olyan jóleső italt tud­nátok húzni, mint ezek húz­nak itt a csöcsös korsóból vagy a csobolyóból! Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított dívánaitokon és hen- tergőiteken olyan édes nyu­galmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa kétujjnyi degélte. Egyszer csak lefe­küdt a porba, és meghemper- gődzött.- Eső lesz - mondta Gönc- zöl Illés.- Az lesz - felelt rá az egyik arató -, hangyákat lát­tam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat. Az égen csak egy kis fehér felhő látszott. De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszúrás. A szamár eltűnt már a ko- csiútról. Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton, és a port magasra szórva ke- ringélt. Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány belerö­píti a sarlóját. Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög, meg egy bo­szorkány. Összeölelkezve táncolnak. De mi is volna egyéb? A levegőben valame­lyik ördög tartja a lakodal­mát. Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre, és látni­való, hogyan sodorja a port magával. A sarló bizonnyal meg­vágta a táncolok lábát. A le­ány kifut az útra, nézi, hogy van-e ott vércsepp? Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasz- szony jár sántítva. Az égben csakugyan va­lami nagy eset történik. Sötét palaszürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-elővá- lik. Az a sárkány, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek ezek a felhők? És hova men­nek? Mi a szél, amely nyomni tud, meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, szi­szegni és sírni? Hát mi az? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a levegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón? Ki tudja ragadni a levegő az újságpapírost az is­pán kezéből? A semmi nem olvas. A szél pedig magasra emeli az újságot, és forgatja, olvassa. Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, mint levegő, a levegő pedig nem egyéb, mint hidrogénium meg oxi- génium, azt is el lehet hinni. Az andocsi Szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. Csuda az! Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak?! íme, a fecske is, mintha már fönt nem volna elég he­lye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység meg­telik várakozással. Az ég színe fekete. És íme, aláciká­zik a nyomott csendben egy cikcakkos, hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt, és lesúj­totta. A hatalmas lövéstől meg­rendül a föld a sarkában. Hol vagytok, festők, hogy vá­szonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élet­telenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istenek izzó, piros nyila. A zápor zuhogva ömlött alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csík Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére. A napló, tavalyi zseb­naptár, az Úr szobá­jában, a papírkosár­ban találtam. A Kisasszonynak ágyba kell vinni a reggelit, írom. Hétfő, kedd, szerda, megannyi tele­írni való fehér rovat. Ceruzát otthonról hoztam, iskolás ko­romból maradt. A keszegso­vány vénasszony, igazi bo­szorkány, egyenest a Jancsi és Juliska meséből jött. Haj­lott, nagy orra van, nálam jó fejjel alacsonyabb. Légy en­gedelmes, mondja anyám, ha boszorkány is. Enni, inni ad, meleg hajlékot is. Fő, hogy van mit enni. A te korodban én is szolgáltam. Anyám nem érti, miért gyűlölöm a károgó hangját, a parancsolgatásait, írom a naplóba. Egész nap a nyomomban, és károg. Nem csak nekem parancsol örökké, a kutyának, a kerti madaraknak. Beleköt az élő fába is. Az Úrnak könnyű, nem jön haza, csak késő este. Mit tegyek én ellene? Ha leü­lök a konyhaszékre, már hal­lom: nincsen dolgod? Akkor is hallom a hangját, amikor hallgat. Éjjel álmomból ria­dok arra a nincsen dolgodra. Tegnap este beírtam a nap­lóba, öngyilkos leszek. A mosókonyhában egy befőttes üveg tele van lúgkővel. Új­ságban olvastam, hogy a szolgáló lányok mind lúgkő­vel vetnek véget életüknek. Naplómat a fásládában tar­tom, a tyúktollpárna, s a szürke pokróctakaró között. Reggel felkelés után gondo­san oda helyezem, összehaj­tom a vaságyat, a fásláda mögé kerül majd. Szorosan mögéje, mert ha nem, károg a vénasszony, miért kell ne­kem egész nap nézni a te vackodat? Lökd beljebb a lá­dát. A naplóba este írok arról, ami aznap velem történt. Olyan ez nekem, mint az esti imádság, motyogom is fél­hangosan: miatyánk . . . Jöj­jön el a te országod . . . A Kisasszony a tejeskávét szereti, sok föllel. A kiflit, vajat, baracklekvárt, ezt én tettem el a nyáron. A tálcára fehér szalvettát teszek, én mosom, vasalom. A Kisasz- szony babaarcú, haja göndör és hosszú, arcát pillák árnyé­kolják. Gyönyörű fogai van­nak. Csipesszel szedi a szemöldökét. Az Asszony haragszik ezért, de nem szól, mindent ráhagy. Egyedül a Kisasszonynak nem paran­csolgat. Nekem tetszik a haj­szálvékony szemöldök, a Je­anette MacDonaldnak az Or­gonavirágzásban éppen ilyen van. A Kisasszony mellei át­fúrják csipkés hálóingét, bár­sony köntösét. Nekem karó a kezem, lábam, deszka va­gyok elől, hátul. Vasárnap délután kimenőt kapok, ak­kor anyám hajat mos nekem, fésülgetve szárítja. Arcomat mellére temetem, onnan kér­dem, hogy ne lássa piruláso­mat: nekem miért nincsen mellem? Lesz, ha nagylány leszel. Hirtelen nőttél, meg aztán táplálkozni is jobban kellene, feleli. Fejét hátra­veti, felsőteste ring a kis ne­vetésektől. Kis butám, mi nem jár az eszedben. Este visszatérek a házból, nem gyújtok villanyt, hogy ne halljam: sötétben is lehet ágyazni, lefeküdni. Hányko­CSONGOR ROZSA: Fragmentum lódva tapogatom kiálló bor­dáimat, nem tudok elaludni. Idegen szagú a tyúktollpárna, a katonapokróc. Imádkozok, legyek nagylány mielőbb. A Kisasszonyhoz magán­tanár jár. Miért nem szedted le az asztalt, károgja az Asz- szony. Szomorú férfi a ma­gántanár, hajlott hátú és hosszú feje van. A szeme ka­rikás, két fekete árok húzódik lefelé az arcán. Az asztal tele van könyvekkel, füzetekkel, vonalzókkal. A Kisasszony s a tanár szemben ülnek egy­mással. A Kisasszony na­gyokat ásít, a tanárt ez nem zavarja, kitartóan magyaráz. Szeretném érteni, miről be­szél, megáll a kezem a mo­sogatótál fölött, hallgatózok. Magányos szavak ragadnak emlékezetembe, összefüggé­sük mélyére nem látok. Le­fekvés után este, egyenként felidézem valamennyit, tit­kos rejtelmük felett tűnődve alszom el. Reggel korán ke­lek. Tálcára teszem majd a Kisasszony reggelijét. Az Asszony a konyhaszekrény mellől néz. Hiába mondom, hogy a fölét szereti? Károgja, merőkanalat ragad, a tej fölét a csészébe tölti. Elindulok. Ajtók, süppedő perzsák, ne­héz bútorok között esetlek, botiok, inog kezemben a tálca. Nincsen olyan óvatos járás, hogy a kávé a csészé­ből ki nem löttyenjék. A Kis­asszony szobája elé érve, ká­véban fürdik kifli, lekvár, vaj, csésze, fehér szalvetta. Kis hülye, kis hülye, kis-hü-lye ... - sipítja a Kis­asszony, takarodok is a szeme elől, mert azt kiabálja, menj, ne is lássalak. Futok vissza a konyhába, s kezdő­dik minden élőről. Az ered­mény semmiben nem külön­bözik az előbbitől. Azon a reggelen, becsuk­tam magam mögött a kony­haajtót, visszanéztem, nem látja-e? Kortyolok egy hosz- szút a csészéből. Minden erőmmel ellenállok a kísér­tésnek, egy kortyot, egy cseppet sem nyelek le. Szinte szaladok a Kisasszony ajta­jáig. Megállók, s óvatosan visszacsurgatom a kávét a csészébe. Győztem, kiálta­nék hangosan a szobába lépve, de megsajnálom a Kisasszonyt csalódott ábrá­zata miatt. Amiért ma nem kiabálhat velem. Meregeti a szemét, lebegteti pilláit, nem akarja hinni, amit lát. Durcá­san fal felé fordul, tedd le, si- koltja. Mi megmenekültünk. A fehér terítő, vaj, kifli, a lekvár meg én. Győztünk. Másnap is így jutok a Kisasz- szony szobájába. Nem aka­rok már meghalni, élni aka­rok. Várom a holnap reggelt, hogy vihessem a reggelit, jár­1993. augusztus 14., szombat Az Új Néplap galériája Ezüst György: Kapálok Ezüst György: Lóvásár Utassy József: L Családfa Tombol a mamut. Verme dong, duhog. Partján vakogat, vigyorog ősöm. Dehát neki is anyja, apja volt! Hatalmas ég, hát hol is kezdődöm?! Szürkül, virrad, homályt rombol a Nap. Félve sompolygok a tükör elé. Látom őket és látom magamat: csüngök egy ágról fejjel lefelé. jak túl gazdáim eszén, lássam gyűlölködő csalódásukat, amiért nem hülyézhetnek. Sikerült? No lám, sikerült, károgja az Asszony, mikor kihozom a Kisasszonytól a tálcát. ,Este beírom a nap­lóba: ina lenyeltem vala­micskét, nem vette észre. Ő sz volt, késő dél­után, a magántanár elmént már. A kert fái hullatták levele­iket. Ebéd után összegereb­lyéztem az avart, a kert hátsó részébe hordtam. A nagymo­sással tegnap végeztem, a ruha a padláson száradt. Holnap mosogatás után le­hozom, egyenként nézem át, felerősítem tűvel cérnával a lógó gombokat, megvarrom a szakadásokat. A líciumsö­vényt nyírtam, legyen rend­ben, mondta az Asszony mo­sogatás után. A sövény fe­lett mézszínű fények úsz­tak. A Fiatalúr, a Kisasszony vőlegénye, ki operaénekes­nek készül, az ebédlőben nyitott ablakok mellett ská­lázott, a Kisasszony zongo­rán kísérte. Az Úrnak kifo­gása van a szőke férfi ellen. Hogy tartja el a családját, kérdezte a minap az Asz- szönytól, a fürdőszobában beszélgettek. Egész nap tá­togat, s az eget nézi. Mit ér­tesz te ehhez, károgta az Asszony. Kitanul, felveszik az Operába, és gazdag ember lesz. Miért kell férjhez menni a lánynak? Még gye­rek, így az Ür. Akkor megy, amikor viszik, tépte fel az aj­tót az Asszony, engem majd fellökött. Nincsen dolgod? Mit hallgatózol? A konyhába menekültem. Este azt írtam a naplóba: hiába károg, nin­csen már hatalma rajtam. Nyírom a sövényt, gyönyör­ködök a Fiatalúr hangjában. Ha mélyen jár vele, öblösen zeng, ha a magasban, kris­tálytisztán csengő. Istenem, vegyék fel az Operaházba, csattogja sövénynyíró ollóm a líceumlevelek közé. Irigy­lem őket. A Kisasszonyt, amiért segíthet leendő urá­nak, a szőke férfit, mert egész életében dalolhat, mígnem maga is zenévé vál­tozik. Hallgatom a szabályta­lan dalolást, az Asszony ská­lázásnak nevezi. Megáll a kezem, megfújom hólyagos tenyeremet, majd a ballal folytatom, és gyönyörködök. Váratlanul terem előttem az Asszony. Bagoly szemeiben vihar dúl, vajon mit talált megint? Olvastam a napló­dat, károgja hangosan, hogy azok odabenn is hallják. Azt hittem, te más vagy, mint a többi. A naplómat? Istenem, kapom hólyagos tenyerem a számhoz. Égy hosszú pilla­natra megáll a szívem. A naplódat, te hálátlan. Miért is vártam hálát? Vasárnap rendbehozod a konyhát, a pénzed a kredencen lesz. Nem kell jönnöd többé. Meghordozza rajtam bagoly- szentét, sarkon fordul, lassú léptekkel a ház felé indul. Zsugorodik távolodó alakja, hirtelen tűnik el a Fiatalúr öblös, s a Kisasszony zongo­rájából szökkenő hetyke hangok alagútjában. Mint ki eszét veszítette, kaszabolom, vágom a líciumsövényt. . . t

Next

/
Oldalképek
Tartalom