Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-07 / 156. szám

1993. július 7., szerda Hazai tükör 5 A tévé képernyője előtt Itt a nyár, a televízióban is lengébbek a programok, sza­porodnak az ismétlések, az alibi műsorok. Mindegy, hogy mily címen, mily alkalomból; azért-e, merthogy például egy énekesnek születésnapja van - lásd a Gianni Schicchi ismét­lése Melis György tiszteletére -, avagy egyszerűen csak a műsorszerkesztésnek támad kedve válogatni a televízió ré­gebbi értékeiből, mint a Cseres Tibor regényéből készült tévé­film (1981), avagy most hét­főn A szaxofon című tévéko­média sugárzásával, Gobbi Hildával a főszerepben. De al­kalom szülte Gálvölgyi János (új) showját is, a művész 25 éves televíziós pályafutásának emlékére született, csipegetve régebbi jelenéseiből. Persze azért mégsem a nyu­gis tévéhetek közé sorolandó ez a 26. az 1993-as esztendő­ben, most mutatkozott be ugyanis az új nyári műsorszer­kezet, bizony nem kis zavart okozván váratlanságával, hisz a műsorújság még javában a kettesen hirdette a Nap-keltét, amikor már beilleszkedett az a televízió egységes reggeli mű­sorába, az első csatornán. És előbbre rukkolt a nap híradója, sőt a többi program is követte előre az időben, aminek talán annyi előnye lehet, hogy a fő- műsoridei programok is elér­hető közelünkbe kerültek. A struktúra fontos, kétségtelen, persze sokkalta fontosabb en­nél, hogy mit láthatunk a szer­kezetben, azaz a programok minősége, értéke. Ismét Ki mit tud? Ebből a szempontból, az ér­tékek tekintetéből emelkedik ki a filmek és jellegtelen mű­sorok mindent elöntő tengeré­ből az ifjú tehetségek bemu­tatkozásának üde szigete: a Ki mit tud? Még akkor is, ha for­májában különösebb változás nincs, csaknem minden ügy történik, mint hajdanán, még a zsűri tagjai is a kipróbált vete­ránok, akik ki tudja mióta ül­nek az ítészi pulpitusnál. Azért valami mégis csak más, eltűn­tek a pontozótáblácskák, s he­lyettük játékbábok szerepel­nek, majom róka meg Kandúr Bandi; ezek felmutatásával jelzik most a zsűri tagjai, hogy kit is juttatnak tovább. Ezzel a „bíráskodás” is oldottabb lett, a bemutató hangulata is ke­vésbé szorongató. Természe­tesen a Ki mit tud?-nak csupán kelléke a zsűri - a lényeg: a lá­tottak. Benne is az az öröm, amikor egyszer csak odaáll elébünk egy istenáldotta tehet­ség, s mozdulataival, hangjá­val, egyéniségének bájával el­varázsol bennünket. Az ifjú­sági vetélkedő igazi vonzereje ez: felfedezni valakit, aki a tel­jes ismeretlenségből tör elő. Ilyen igazi drágakőre, gyé­mántra már az első elődöntő­ben is rátalálhattunk; a Vajda­ságból érkező Koncz Éva, a kis Évike, aki egyszerre bű­völte el közönségét vadvirágos természetességével, s ugyan­akkor kiművelten érett, tiszta énekhangjával. Továbbá már azt is jólesően állapíthatjuk meg, hogy szerencsés volt ki­bővíteni a vetélkedő földrajzi határait, a rajta túl élő magya­rok is részt vehetnek e szép versengésben a tehetséges fia­talok. Ami azonban kissé meg­lepett, el is keserített: a tizen­hat versenyszám között egyet­len vers- avagy prózamondó sem akadt. (Talán ez is tükrözi a szó művészetének egyre apadó népszerűségét?) Elin­dult tehát a Ki mit tud? „sze­relvénye”, s robog több héten át a képernyőn, s remélhetjük, a nótaénekes vajdasági kislány mellett újabb kellemes megle­petésekben lesz részünk. Mintha csak meg akarná ha­zudtolni a bevezetőben emlí­tett tényt, hogy tudniillik uborkaszezon van jelenleg a tévében, az egyes csatornán új magyar sorozatot indított el a Magyar Televízió: katonai tárgyú, folytatásos tévéfilmet, amelynek nem holmi kis köz­legény a központi figurája, mint volt egykoron Princ, a közkatona, hanem egy főtörzs, aki nem csak szókimondó hadfi, nevében is „hordja” bá­tor jellemét, ugyanis Hunyadi­nak neveztetik. Címe meglehe­tősen civil, mondhatni jellegte­len - Kisváros -, ám ez a tele­pülés a határ mentén fekszik, ahol bizony sok minden nem várt, kellemetlen esemény adódik. így van, lesz dolga a verbuválódó határőrcsapatnak. Egyelőre csak ígéret e sorozat, melyben Usztics Mátyás játsz- sza a főtörzs szerepét, és Vár- konyi Gábor rendezte egésszé a részleteket. A televízió nyári szórakozásnak szánja, de minthogy kéthetente jelentke­zik egy-egy folytatással és húsz van belőle, így bizony jut belőle bőven őszre is, sőt tél­víz idejére is. Kissé érthetetlen ez a nagy időtávolság az egyes részek között. Juli-suli És még mindig valami új­donság (lám, aki keres, talál), Kudlik Júlia háztartási isko­lája, ahová az előjelek szerint érdemes beiratkozni mind­azoknak, akik a háztartás gondjaiban naponta részesek. Főképp lányokhoz, asszo­nyokhoz kíván szólni a Juli-suli - ötletes cím. A házi- asszonyi-gazdaasszonyi teen­dőket veszi sorra, igen gyakor­latiasan. Ebben az iskolában a tanulók együtt csinálhatják mindazt, ami a képernyőn is történik. Olyan szolgáltató műsor ez, mely hasznosítható ötletekkel, megoldásokkal akar segíteni a tanulni vágyó háziasszonyoknak. Minderről péntek este a sulibevezetőben hallhattunk részletesen. Ennyit az újdonságokról. Európa filmjei De visszakanyarodva a be­vezető gondolathoz, hogy gyakoriak az ismétlések a ké­pernyőn. így csökkenti a tele­vízió nyári műsorgondjait, nemcsak a televízió hazai ar­chívumából vesz elő értékeket, belenyúlt egy másik filmtárba is, az európai filmek tárába az­zal a szándékkal, hogy az ame­rikai filmdömping ellenében felvonultassa rendre öreg földrészünk jellegzetesen eu­rópai értékeit. Sorozat ez régi filmekből, egy friss gondolat jegyében; úgynevezett mű­vészfilmek sorozata, az alko­tók között Godard, Resnais, Tanner, Fellini, Antonioni, Saura, E. Scola, Mihalkov, Jo- szeliani, Menzel, Wajda és Schlöndorff szerepel, ez utóbbi 1984-ben készült filme, a Swann szerelme jelentette a sorozat premierjét vasárnap este. (Egyébként havonta egy­szer jelentkezik majd az Euró­pai Filmtár.) Nemes irodalmi alapanyag Proust regényének, az Eltűnt idő nyomában-nak egyik részlete, a forgatóköny­vírók között a világhírű Peter Brook s kiváló színészek egész sora, például Jeremy Irons a címszerepben, aki legbilincse- lően alkotja meg a „fáradt, fi­nom, kissé renyhe, családjától, sorsától s a nagyvilágtól ké­nyeztetett, nem egészen fiatal s nem egészen egészséges fér­fit, afféle úri műkedvelőt, a századvég szalonéletének él­vezőjét, bírálóját, mulattatóját és krónikását”, ahogyan a re­gény kitűnő fordítója, Gyer- gyai Albert jellemzi Swann fi­guráját. A film, amely az élete derekán álló férfi és az illúzió­kon jócskán túllevő, hajdan mozgalmas éjszakákat megélő Odette de Krésici között kiala­kult enyhe és banális viszony­ról szól, a féltékenység és Swann szorongásának mesteri ábrázolásával válik gazdaggá, érdekfeszítővé, mindvégig lélegzetelállító drámává. Uborkaszezon idejét éljük, aki azonban nagyon keres, mégis csak talál - valamit ma­gának. Valkó Mihály Egykori elegancia és mai igénytelenség A volt szálloda kétágú lépcsőjének részlete Nincs Szolnokon olyan könnyed eleganciával kimun­kált lépcsőház, mint a Nemzeti Szállodáé. Illetve a volt szállo­dáé, mert az épületet két-három évtizeddel ezelőtt életveszé­lyessé nyilvánították. A hotelt bezárták, de épületét hivatal­ként újra megnyitották. Még most is félelem nélkül csapkod­nak benne a pecsétnyomóval. Ami pedig az időközben tör­tént „fejlesztéseket” illeti (lásd az udvari részt); azok mintha készakarva rontanák az épület méltóságteljes harmóniáját. Pe­dig a város egyik legpatinásabb épületéről van szó. A Jászság című lap - többek között - ezt írta róla 1895-ben: „Az intelli­gens szemlélő pedig, ha figyel­mesen végignézte e közcélú pa­lota pompás és mesterileg ké­nyelmes berendezését minden legapróbb részletében, épp úgy elámul a tökély előtt, mint kint a járdán a nép gyermeke a két vil­lamos lámpa megcsodálásá­ban?’ Most viszont azon ámul el „a nép gyermeke” a járdán, hogy más városoktól eltérően milyen felelőtlen közömbösséggel ke­zelik az illetékesek a városké­pet. A belvárosban lévő Sütő utcán, a volt Nemzeti Szálloda hátsó frontján járva, a levert va­kolatot és a rozsdás szögesdró­tot látva az az érzése támad az embernek, hogy lepusztuló ta­nyában sétál. Szinte hallom a vétót: sétáló utca, üzletsor kiépítésére nincs pénz. Kecskeméten közpénzen építettek tetszetős üzletsort, melynek minden helyisége el­kelt. S szebb lett a város! A Sütő utca látványa viszont azt a gondolatot sugallja: csak nem érdeke valakiknek, hogy nálunk így maradjon? Maradjon meg A Sütő utcai részlet az, ami építészetileg érték, ami a szépség, a hangulat őrzése? Tömbrehabilitáció kellene itt, mert ez a környék az, ami őriz valamit a régi városból. A reha­bilitációhoz szükséges felmé­rést jószerével ingyen elvégez­nék az egyetemisták. Olyan emberekre lenne szük­ség, akiknek szívügye a belvá­ros, és tesznek is érte. S. B. (Fotó: K. É.) A gyermekek „kisdolgairól” Jászkunsági cellatitkok (6. rész) Börtönreformok a valóságban Kellemetlen, de méginkább nyugtalanító szülői gond: már régóta „szobatiszta” kislány, kisfiú - bepisil... A szaknyelven enurézisként ismert tünet volta­képp a vizeletürítés akaratlagos irányításának zavara. Ha csupán éjszaka jelentkezik, enurézis noktumáról van szó, amit lé­nyegében hat éves kor fölött le­het kórosnak tekinteni. Ha vi­szont a gyerek nappal (például óvodában vagy másutt) is „bent megy ki”, akkor bizony 3 éves kor fölött is már kóros tünetnek számít. Foglalkozni kell vele, már csak azért is, mert az efféle vi­zelési zavar a 14 éves korig ter­jedő korosztályok mintegy 10 százalékánál fordul elő - első­sorban a fiúk körében. Feltétlenül érdemes orvoshoz fordulni, hogy tisztázódjék: nincs-e az enurézis hátterében valamilyen szervi elváltozás. Lehet ugyanis, hogy a „balese­teket” a vizelet megnövekedett savtartalma, a hólyag ingerlé­kenysége okozza. A tapasztalatok szerint azon­ban az esetek döntő többségé­ben pszichés eredetű problémák húzódnak meg a háttében. Más szóval nem a kis vétkes, hanem a környezet, a család, a külön­féle nevelési hibák idézik elő a vizelési zavarokat. Nem ritka, hogy kistestvérke születése után enurézis lép föl az olyan gyere­keknél, akik a jövevény érke­zése előtt egyedüli birtokosai voltak a figyelemnek, a szere­tetnek, s megviseli őket az új helyzet, a „másodhegedűs” sze­rep. Szintén gyakori eset, hogy egy-egy megfázás vagy egyéb ok miatti bepisilés túlságosan szigorú szülői reagálást vált ki. A kemény korholás, a csúfolás - és méginkább a testi fenyítés - könnyen elveszi a gyerek önbi­zalmát. A következmény: az alapbaj nem jön rendbe, sőt: a szorongás, a lelki defektus erő­södik, az enurézis pedig még gyakoribbá válik. A szakszerű pszichoterápia elsősorban a gyermek és kör­nyezete konfliktusainak feltárá­sával és felszámolásával segít­het. A környezeti ártalmak ki­szűrése, a gyermek önbizalmá­nak erősítése - párosulva az idegrendszer természetes önfej­lődésével - előbb-utóbb végleg visszahozhatja az elveszett szo­batisztaságot. Dr. Takács Ilona (Ferenczy Europress) Bár a XVIII. század végén Amerika börtönjavító rendsze­rével példát mutatott Európá­nak, s több országban - így Ang­liában, Hollandiában, Belgium­ban, Németországban és Svájc­ban - követőkre talált, Magyar- országon a börtönök állapota igen elhanyagolt volt. Az elítélteket föld alatti nagy termekben, nemre és korra való tekintet nélkül zsúfolták össze. Élelmezésükre a hitvány szó a jellemző. A rabok szalmaalmon feküdtek. A cellákból hiányzott mindenféle berendezés. Nem véletlen tehát, hogy a börtönök a járványok fészkeivé váltak. Ezért a nemek együttléte követ­keztében a börtönben nemzett és született személyekkel való gyarapodás ellenére, a gyakori halálozás miatt igencsak fo­gyatkozott a tömlöcök lét­száma. Igen szemléletesen festi le a XIX. század első felének bör­tönviszonyait egy korabeli leí­rás: „Némely helyen a rab tö­mőidéből naponként néhány pillanatra eresztetik ki a szabad levegőre, máshol szabad mun­kásként dolgozik: egy várme­gyében félmázsás vas terheli lá­bait, míg a szomszéd törvényha­tóságnál lándok a rabok na­gyobb részénél nem használta­ik; itt hetenként négyszer látta­tik el hússal, míg talán a har­madik törvényhatóságban hete­kig kenyéren és vízen kívül más élelemre szert nem tehet... S ugyanezen különbség, mely az egyes törvényhatóságok között van: létezik - s még szembetű­nőbb igazságtalansággal - min­den tömlöcz egyes rabjai között is. Sehol egyenlő tömlöczi ruhá­zat, sehol a bilincsekben való egyenlőség, sehol az ítélet azon részének, melyben a rab minden szeszes italoktól eltiltatik, meg­tartása - minden a véletlen esetre, minden a felvigyázók önkényére bízva. Kinek módja van, azaz: ki talán éppen go­nosz tettei által magának elég vagyont szerzett, melegen öl­tözve, kényelemmel issza borát vagy pálinkáját, melyet rokona vagy czimborája naponként a tömlöczbe hozhat, míg mellette szegényebb társa, ki talán csak mint gyanús vagy kisebb go­nosztevő jutott a tömlöczbe, koplalva didereg, mocskos rorj- gyai alatt. A lánczoknak választása a várnagyra, s általa a hajdúkra bízatik, s valamint éppen kedve csosszant, vagy véletlenül ke­zébe akadt, vagy a könnyebb vasak már felverettek, ötven fontos vasat rak annak lábára, ki egy első lopásért került a me­gye tömlődébe; míg az úgyne­vezett konyhás rabok kénye­lemmel pipázva néznek le a tor­nádról, s új gonosztettek elkö­vetéséről beszélgetnek, melyek által úgy is csak a jelen kényel­mes helyzetbe juthatnak, mivel úgy is régen felvett szokás, hogy minden tisztviselő, ügyesnek mutatkozott konyharabját, ha az ismét tömlöczbe kerül, vissza­vegye.” Mondhatnánk minderre: hi­ába, az úr a pokolban is úr, ak- kpr is, ott is jobban megy sora, mint a közönséges halandók­nak. Kérdezhetné valaki, hogy hát nem volt senki, aki ellenő­rizte volna az 1800-as évek első felének börtöneit? Dehogy nem volt! A börtönök feletti főfelü­gyelet a törvényszéki hivatal el­nökei, a másodalispánok hatás­körébe tartozott. Ez a főfelügye­let azonban csak névleges volt. A tiszti ügyészek hatásköre is inkább csak a rabok elhelyezé­sére, mintsem börtönviszonyok tanulmányozására terjedt ki. így a hatalom általában a rokkant csendbiztosokból vagy alsóbb rangú megyei tisztvise­lőkből előléptetett, szakirányú képzettséggel nem rendelkező várnagyok kezébe került. Azok egy része, „miután azon álláson minden ellenőrzés nélkül ural­kodtak, igen természetes, hogy az, mint szabad zsákmány te­rülhet el előttük, s a vagyon­szerzés mániáját kevés kivétellel mindegyikben felköltötte, és azon számalan visszaélésnek, zsarolásnak, melyet a várna­gyok elkövettek és az igazság - szolgáltatást illuzórikussá tet­ték, első sorban az ellenőrzés hiánya volt.” A várnagy vette át a bevitt rabot, s tőle függött annak elhe­lyezése, a konyhás rabok kivá­lasztása, közmunka intézése, ő engedélyezte a családtagok lá­togatását, ő volt hivatva az ítélet végrehajtására, tehát bőven adódott számára lehetőség kü­lönböző adományok elfogadá­sára és egyéb jövedelemszer­zésre. Ez utóbbira forrást jelen­tett az élelmezés. A börtönök gazdáinak az állt érdekében, hogy a foglyok minél több hazai eleséget kapjanak. Ez által ke­vesebbet kellett főzni számukra, s a küldeményeket meg lehetett dézsmálni, illetve azokért külön jutalmat elfogadni. Az sem volt mellékes, hogy a raboknak fő­zött étel minőségét senki sem ellenőrizte, így az alapanyago­kon is lehetett nyerni. A várna­gyok példáját hűen követték a porkolábok és a vármegye haj­dúi, akik rendszeres harácsot szedtek a rokonok, a bűntársak és a rabok közötti közvetítésért, tiltott tárgyak becsempészéséért és esetenként a szökések meg­szervezéséért. Kevés kivétellel ezek az állapotok voltak a jel­lemzőek a törvényhatósági bör­tönökre 1872-ig, amikor a kirá­lyi ügyészek a törvényhatósá­goktól ávették azokat. Az 1800-as évek elején ke­letkeztek ugyan mozgalmak a börtönrendszer javítása érdeké­ben, alakultak országos bizott­ságok is, de azok javaslata soha nem érvényesült. Az országos reformmozgalom nyomására megtörtént ugyan a börtönök­ben a nemek szerinti elkülöní­tés, megkezdődött a föld feletti börtönök építése, ami tagadha­tatlan előrelépés volt a reform útján, de a börtönrendszer egé­szében nem sokat javult 1848-ig. Tóth Mór így ír erről: „Természetes, hogy ezen re­formok csak kezdetleges ki­csinységek voltak. A hazulróli élelmezés, börtönbeli dobzódás. iszákosság, pipa és kártya meg­voltak még teljes virágzásban; a büntetéseknél folyvást gyakor­latban volt a nehéz vas a férfia­kon épp úgy mint a nőkön; úgy a negyedévenkénti 25 bot vagy korbács, ez utóbbi ugyan a nő­nem kizárólagos előjoga volt.” Az 1850-es években, a Bach-korszak alatt osztrák kap­tafa szerint készült szabályok sem jelentették új eszmék va­lóra váltását a hazai börtönök­ben, de a rendet, a tisztaságot, a jó élelmezést, a szigorú fegyel­met meghonosították. A bör- tön-dologház, az erkölcsi neve­lés akkor sem került szóba, de az imént felsoroltak haladást je­lentettek a korábbi állapotokhoz képest. Amikor azonban az 1860-as években a törvényhatóságok át­vették a börtönök kezelését, is­mét fokozatos hanyatlás követ­kezett be 1872-ig, az újabb ren­dezésig. (Következik: „Bort méretni sza­bad ne legyen”) Simon Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom