Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
1993. július 3., szombat Jegyzet — riport 5 A társadalmi gondoskodás új formája lesz? Önállóságra nevelés családi mintában Lelenc, állami gondozott, gyerekgyári. Ismerős stigmák, melyekhez lefitymáló ajkbiggyeszté- sek, szigorú homlokráncolások, legjobb esetben hűvös, rideg közöny társult. Mert valóban problematikusak ezek a gyerekek - ki ne lenne az, olyan hányatott csecsemő-, kisgyerekkori előélet után, ami legtöbbjüket oly könnyedén sodorta tova az élet országútján, mint friss tavaszi szél a nyárfa bolyhát. Maradt az intézeti szeparáció, a gyermekvárosi sors, osztályrészül. A kitartóbbja- iknak pedig a dupla bizonyítás lehetősége felnőttként az életben, hogy ők sem alábbvalók a kint nevelkedetteknél. Szombati jegyzet A sajtóközlés határai Egyre többen keresnek fel bennünket, a szerkesztőséget soraikkal, személyesen ami jó dolog. Témákat javasolnak, visszásságokra hívják fel a figyelmünket, érdekes embereket ajánlanak megörökíteni. Ugyanakkor érkezik hozzánk olyan kérés is, amelyik komoly fejtörést okoz. Esetenként lezáratlansága miatt, máskor azért, mert ha közhírré tesszük, személyiségi jogokat sértene. Mondván: ez aligha tartozik a nagy nyilvánosságra, főleg amelyik majd félszázezres példányban közhírelné. íme közülük pár. Örökösödési vita kerekedett a juss körül, és a négy testvér az úristennek nem jut dűlőre egymással. Nyúlik az ügyük, akár a rétestészta: lakatlan a ház, a néhány hold szántatlan, az elhunyt sírhantját már beborították a temető vadvirágai. A rendbetételre nincs pénz, de perre igen. Tegyünk pontot az egész végére mi, kérte az egyik testvér. Tennénk, de hogyan? Az iratok a bíróságon, az ügyben még semmiféle végzés nem született, úgy hogy fogalmunk sincs kinek a pártjára álljunk, amikor ennek az eldöntése aligha szerkesztőségi feladat. Főleg olyankor, amikor egy családi tisztázatlan perpatvarról van szó. Másik olvasónk egy emeletes panelházból keresett fel: segítsünk neki, mert részeges szomszéddal verte meg a sors. Feljelentették, talán egyszer meg is büntették. Egy darabig csend volt, azután újra inni kezdett. Megírtuk volna névvel-címmel, de ez ellen ő tiltakozott: Isten ments, hiszen így is haragszom rád a viszony, mi lenne, ha még a nevét is kiszerkesztenénk. így maradt a korábbi lehetőség: vagy újra feljelenti, vagy ha annyira elmérgesedett a viszony mi is azt javasoltuk: tegye, amit tervez - cserélje el máshová a lakást. Talán ez segít. Nem szívesen avatkozunk, sőt nem is avatkozunk magánéletbeli mendemondákba. Hogy nyomozzunk a férj, a feleség után, hogy ennek a szemétnek viszonya lehet a titkárnőjével. Nézzünk már utána! Hogy az aszony összeszűrte a levet a sógorral. Titkolják, de mi talán közelebb jutunk a megoldás kulcsához, mivel egy újságíró jószerével bárhová bemehet. Az utóbbi állítás részben igaz, dehát erkölcsrendészeti nyomozás, a hitvesi hűség, vagy hűtlenség bizonyítása aligha tekinthető egy napilap feladatának. Nem beszélve arról, hogy a magándetektívek foglalkoztatása sem profilunk, már pedig ezek kiderítéséhez ők kellenének. Bajban vagyunk olyankor.js, amikar bontóperben, váláskor kémek tanácsot, bizonygatva: ugye nekem van igazam. Ha pedig így történt, írjuk meg, mennyire gálád a másik! Mivel párok összeboronálására sem szakosodtunk, a válások elbírálása sem illik ide. Már csak azért sem, mert ez mindenkinek magánügye, főleg az okok, a feltételezések boncolgatása. Más dolog, hogy ezeket a válásokat, a szakítások sokszor tragikus tanulságait később név és cím, meg helynév nélkül felhasználhatjuk valamilyen sajátos újságírói műfajban: jegyzetben, glosszá- ban stb. Olykor megkérdezik azt is, most tulajdonképpen, hogy állunk a politikával. A válaszom mértéktartóan. Azért, mert egyetlen parlamenti és parlamenten kívüli pártnak sem vagyunk az elkötelezettjei, lekötelezettjei, ha úgy tetszik: sajtóorgánuma. Olykor - bevallom nagyon, de nagyon ritkán - megkérdezik: miért nem írunk többet erről vagy amarról a pártról. A válasz: írunk mi, hiszen jelen vagyunk fontosabb helyi, megyei rendezvényeiken, megszólaltatjuk vezetőiket, de olyan levelek, amelyek arra kémének, hogy a nagy politikáról, a pártokról még többet szeretnének olvasni, jószerével alig akadnak a birtokunkban. Gondolom, ez azért lehet, mert a rendszerváltás óta 700 ezer a munkanélküli, néhány millió a létminimum körüli-alatti, romokban a megye legsajátosabb, legjellemzőbb szeglete a mezőgazdaság, amikor gondot okoz a fűtés-, világítás-, a lakbér kifizetése, egy új cipő a gyereknek, szóval akkor lehet szidni egymást a pártoknak, a politikusoknak, de az olvasók másra figyelnek. Arra, hogy legyen munkájuk, maradjon forint 20-a után is, el bírjon helyezkedni a gyerek ha már szakmát tanult, vagy éppen diplomát szerzett, szóval csupa olyan dolog, amely a direkt politizálástól mesz- szebb esik. Éppen ezért nem tudom kinek, kiknek nevében vállalhatnánk fel egyetlen pártot, amikor morog az ország, morognak, elégedetlenek az úgynevezett kisemberek, drágul a világ: akár dolgozik az illető, akár nem. Mindennek ellenére írunk a politikáról, a politikai indíttatású törekvésekről, elképzelésekről. Még szívesebben írnánk, ha azt látnánk, ebből valamilyen kézzelfogható haszna származik az átlagembernek. Ezzel ellentétben sokszor azt tapasztaljuk: erről szó sincs, mivel a politika maga alá gyűri a szakértelmet, a gazdaságot, a hozzáértést is. Jó példa erre a mezőgazdaság. Akkor is, ha példa hozható korábbi évtizedekről is, ámbár a történelem - úgy tűnik - olykor ismétli önmagát, még ha ellenkező előjellel is. Sokszor igazat adok a panaszkodónak. Meghallgatom, de segíteni nem mindig tudok. Az egyik felvette a nagy hitelt, tönkrement a vállalkozása, és most fizetheti a borsos részleteket. A másik elcserélte másfélszobás otthonát egy másikra. Hogyan, hogyan nem, onnan kitúrták, és ma négy gyermekével - a férje időközben meghalt - albérletbe szorult. Az ügye negyedik éve a bíróságon, dehát végzés még nincs. Dönteni, fájdalom, nem a mi dolgunk, legfeljebb megkérdezük: mitől lett ez olyan, akár a gumi- pertli. Mennyien olvassák lapunkat? A statisztika úgy számol: majd százötven ezren. Ezt a számot sejtjük a beérkezett levelek regimentjéből is. Arra 4s adódik példa, bogy sérelmüket névvel nem váílálják, másképben viszont nehéz a leírtaknak utánajárni, hiszen nincs, akit keressünk. Azért kérem, kérjük, változatlanul juttassák el hozzánk véleményüket: a jót, a rosszat, gondjaikat, bajaikat egyaránt, mert ezzel sokat segítenek nekünk, újságíróknak. Akkor is, ha a cikkszerkesztésnek is akadnak határai. Határt szab ennek olykor a jog, máskor az erkölcs, esetleg az ügy magánjellege, amelyért köszönet, ha megosztják velünk, ámbár nem mindig alkalmasak név szerinti riportra. Éppen ezért, ha bármilyen, olvasók által javasolt témához nyúlunk, ne vegyék tolakodásnak, ha kopogtatunk önöknél, a feladó(k)nál. Ebben maradva, a körülményekhez viszonyítva kívánunk kellemes, jó, vagy legalább is elviselhető nyarat mindahány kedves olvasónknak, levelezőnknek. Tisztelettel: A Berzsó-család egy része, balról jobbra: Piroska, Szilvi, Kati, Bencsik Ildikó gyermekfelügyelő. Gyorsan oldódtak a lányok. Székely magyarok Belgrád mellett Az Al-Duna mentén, Belg- rádhoz egész közel három községben élnek székely magyarok: Székelykevén, Sándoregy- házán és Hertelendyfalván. Az utóbbiban - mai nevén Pan- csova -, fejti ki tevékenységét a Tamási Áron Székely-Magyar Kultúrális Egyesület, amelynek alelnökével, Varga Sándorral beszélgettem:- Pergessük fel a múlt eseményeit. Mi a történetük az e vidékre került székelyeknek?- 1883-ban települt az Al-Duna mocsaras árterületére a székelység, és mindjárt három községet hozott létre. Nem mondhatnánk, hogy az ígéret földjére érkeztek őseink, mert rettenetesen mostoha körülmények között éltek. De évek múltával is megőrizték zárt közösségüket, és ennek köszönhető az anyanyelv és a hagyományok megtartása. Az én szülőföldemen, Hertelendyfalván ezelőtt tíz évvel még nem mutatkoztak a beolvadás jelei, és ma sem jellemző. Mindig megadattak a tanulási lehetőségeink magyar elemi iskola és magyar gimnázium formájában.- Mennyi a magyarság lélek- száma a három községben és milyen vallásúak?- A bukovinai kitelepítés idején a reformátusok Andrásfal- váról érkeztek, és ők Herte- lendyfalvát alkották. A katolikus vallásúak Hadikfalváról és Józseffalváról jöttek, és a másik két községet hozták létre. Ez a felekezeti megosztás ma is létezik. Mintegy kétezer családot telepítettek ki annak idején Bukovinából, tehát négy-öt ezer lelket. Ma Székelykeve kivételével már kisebbségbe szorultunk. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy a népszámlálások alkalmával divatos volt a jugoszláv nemzetiség vallása, ami a beolvasztási politika primitív formájának bizonyult. Másrészt a közeli Belgrád és Pancsova nyújtotta munkalehetőségek is apasztották közösségünket, és egyesek számára már a szerb nyelv elsajátítása kecsegtetett szebb jövővel. Nem egészen tízezren vagyunk, de azért kitartunk, és büszkék vagyunk az eredetünkre.- A közművelődési tevékenységet az asszimiláció elleni aktív védekezésnek is tarthatjuk. Kérem, ismertesse egyesületük működését!- Igen-igen tarka a tevékenységünk. Drámai csoportot, zenekart, énekkart, irodalmi csoportot működtetünk. Hangsúlyt fektetünk az eredeti népművészetre, a székely varrottasokra, a keresztszemes hímzésre. Egyesületünkben minden szerdán este összegyűlik úgy harminc-negyven asszony kézimunkázni.- Most, a polgárháború idején talán még árvábbak, mint valaha. Az emberek viszont együttéreznek Önökkel.. .- Rokoni alapokon mindig tartottunk fenn kapcsolatokat az országhatárokon kívül is. A rádió „Határok nélkül” című műsora sokat segít. Közelebb kerülünk egymás gondjához, bajához. Most nem maradt más, mint hinnünk, hogy egyszer jobbra fordul a helyzet.- ábrám Intoleráns a társadalom? Még mindig, ma is. A Szolnoki Szakképző Iskola és Gyermek- otthon (Gyermekváros) 1990 óta új szemléletű nevelésre próbál áttérni, felismerve a bentlakásos intézmények korábbi, sokat bírált zártságának hátrányait. A korábbi gyakorlat helyett, hogy ne csak a Széchenyi krt-i iskolába járjanak tanulóik, hanem a város többi intézményébe is, levelet írtak városunk összes általános iskolájába azzal a kéréssel, tudnák-e fogadni gyerekeiket. Szügyi Csongor igazgató:- Két. iskola válaszolt, az egyik nem tud segíteni, a másik fogadott, gyermekvárosi növendéket. A többi iskola nem reagált... A gyermekotthon haladt tovább a megkezdett úton. Elsőként a benti csoportok mindennapjait szervezték át életvitelben és lakókörnyezetük térkiképzésében olyanná, hogy hasonlítson a családias környezethez. Konyhát, étkezőt kaptak, főzési lehetőséget. Ezt követte a „kiköltöztetési” program megkezdése lakásokba, családi házakba, ahol nevelőik segítségével önállóan gazdálkodnak, szervezik szabadidejüket és járnak iskoláikba. Hat „nagy család”, nevelési egység él már így Szolnok különböző városrészeiben. Közülük kerestünk fel hármat, s beszélgettünk velük mindennapj aikról. A „Berzsó család” A kilenc 11-19 éves korú lány ’92 augusztusában költözött ki a szolnoki Berzsenyi utcában lévő családi házba. Há- zavatót is tartottak, akkor vették fel a „Berzsó” családi nevet és kötöttek barátságot az azóta „nagyapává” előrukkolt Feri bácsival, az egyik jó szomszéddal. Körbeüljük az étkező nagy asztalát. Ä kezdeti csendet - Bencsik Ildikó gyermekfelügyelő nógatására és javaslatomra, hogy mutatkozzon be mindenki külön-külön - gyorsan megtörik a lánykacajok, ahogy kinek-kinek az egyéniségét boncolgatjuk. Kati (17 éves szakiskolás): - Azért jó itt, mert ugyanúgy élünk, mint egy család, megtanulunk takarítani, fózni mosni - mondja. Közben szorgalmasan pislognak a lányok a 19 éves Ica felé, aki háziasszonyképzőben tanul, talán innen a tudománya, mert az ő vasárnapi főztje ízlik a leginkább mindenkinek. Juditra is felnéznek, aki első éves volt a Kereskedelmi Szak- középiskolában, ahol becsülettel birkózik az integrált képzéssel, a legjobb tanulók között van az osztályban. Szilvia, Piroska, Angéla, Er- zsika, Anita (csak ki ne hagyjak valakit) is mond magáról egy-egy mondatot. A kilencedik lány Karcagon van, hazautazott. Megérkezik Nagy Mária, a lányok „Mamikája”. Őt kérdezem:- Milyen tapasztalatai vannak a kinti életről?- Nagyobb a gyerekek szabadsága, amivel nem élnek vissza, színesedett az életük, szomszédolnak, háziállatokat tarthatnak. Megnézem a hölgyek rezidenciáját. Tágas, nagy szobák, szép rend mindenütt. S hogy mindent megtesznek a nevelők is „családjukért”, jelzi, hogy egyhetes nyári üdülést szerveztek a horvát tengerpartra. Karácsony dobozok között Bárány György és felesége, Judit vállalkozása ugyancsak egyedülálló a szolnoki gyermekváros történetében. Hivatásos nevelőszülőként egy családból származó hat állami gondozott testvért - lányokat és fiúkat - nevelnek két saját gyerekükkel együtt. Hosszas utánajárással, König László, akkori polgármester szimpátiáját elnyerve kapták meg 1991. december 24-én a szolnoki egyes posta melletti, belvárosi, négy szobás önkormányzati bérlakást. Bárány György: - Dobozok között töltöttük az első közös karácsonyt. A gyerekek meg voltak lepődve sok mindentől. Újdonság volt a kádban való fürdés is. A rokonaink elfogadták a döntésünket, a mai napig sokat segít a feleségem édesanyja, aki szintén pedagógus. Kislányunk, most kilenc hónapos, már itt született. Amikor hazahoztuk és fürdettük, berohantak a gyerekek. Talán akkor érezték úgy, hogy most már egy család vagyunk. Két évre sac- coltuk a gyerekeknél az átállást. Kell ennyi idő az intézeti élet után. Már most rengeteget változtak.- Anyagilag boldogulnak?- Szűkösen, mint egy átlagcsalád. Hetvenhét ezer az ösz- szes havi bevételünk. Tavaly könnyebb volt. A lakbér iszonyúan sok, ötszörösére emelkedett. Csak ez havi tízezer kiadást jelent.- Nem bánták meg a döntést?-Judit: - Szerintem másképp csinálni nincs értelme. Tíz évig bent dolgoztam, úgy éreztem, falra hányt borsó a munkám.- György: - Nagyon nehéz, de szép munka, ha az ember belső meggyőződésből nap mint nap meg tud bocsájtani. Hiszen intézeti gyerekek voltak... Lehet, hogy a nyolcból három felbosszant, de a másik öt örömet ad. Boldogok leszünk, ha úgy tudjuk őket felnevelni, hogy tisztességesen dolgoznak majd. Attila úti tervek A megyei kórház mögötti Attila úti tetőtérbeépítéses családi házban Kurdi Béla gyermekfelügyelő éppen egyik neveltjével vacsorázik érkezésemkor. Tíz fiú él itt, a 18 éves ifjúkort alig elhagyva, vagy annak a küszöbén. Érthető módon, a munka- lehetőségekről beszélgetünk. Semmi bíztató. Három fiúnak kellene hirtelen állás - szakiskolai végzettséggel is bajos dolog ez -, egy fiú katona (hivatásosnak szeretne maradni), kettőnek van munkája, a rékasi baromfifeldolgozóban, illetve a „fehér ház” telefonközpontjában. A többi fiú még általánosban, speciális szakiskolában tanul, egyikőjük másodéves szobafestő a 633-as Szakmunkás- képző Iskolában. Hesz Gábor gyermekfelügyelő is osztja kollégája véleményét. Nagyon szeretnének az udvaron egy asztalosműhelyt építeni, ami hasznos munkát adna a fiúk számára is. A személyi, tárgyi feltételek, az asztalosipari gépek adottak, az építőanyagra kellene csupán pénz, a műhelyépület megépítésében segítenének a fiúk. Az Attila útról önállósuló fiatalemberek egy évig havi 3 ezer forint albérleti hozzájárulást kaphatnak, aminek feltétele, hogy keresetükből 30 százalékot félre kell tenni lakáscélú megtakarításra. A keresethez persze munkahelyek kellenek. * * * * Mi más biztatót tudtam volna mondani Tibinek, Rudinak és a többieknek, mint hogy tanulni kell, muszály. E tekintetben ők még nagyon fiatalok, igaz ugyan, hogy nagyon az út elején is járnak, már ami a tanulást illeti. Am semmi sem lehetetlen. Fehér Zsolt is - aki csillagász szeretne lenni - könyv nélkül fújta nekem a magyarországi csillagvizsgáló obszervatóriumokat. Simon Cs. József Fotó: Imre Lajos A Bárány család. A hiányzó gyerekek gyermekotthon szervezésű kerékpártúrán vesznek részt a Dunántúlon. Tervezik, hogy jövőre, amikor a kicsi nagyobb lesz, már együtt üdülnek.
