Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
12 Irodalom - művészet 1993. július 24., szombat Csíki László: M egjöttek egy szép napon az amerikaiak. Kockás inges turisták képében holmi professzorok. Otthon előbb megkérdezték az illetékes hivataltól, vigyenek-e magukkal szappant, vagy lehet kapni a vasfüggöny mögött? A vasfüggöny megszűnt, közölték velük. A szappanról nem szóltak. Ültek aztán Budapesten a professzorok nyakig szappanban, amikre szükségük is volt. Ok hordták be a poros asztalokat, székeket az oktatási központba, amelyben majd tanítani fognak. A nemzetközi alapítványi intézet olyan régi, patinás épületben kapott helyet, hogy attól irigyen megsajdult az amerikaiak történelmi érzéke, ha volt nekik. Cipelték a bútorokat, seperték a történelmi lerakódásokat az intarziás parkettáról, portalanítot- ták a stukkódíszeket, olajozták a kovácsoltvas ajtósarkokat, és várták otthonról a számítógépeket. Azokat akarták beállítani az ablakmélyedésekbe, ahonnan hajdan az ittlakó barbárok az út kövére dobálták le csalódást okozott magas állású honfitársaikat. A defenesztrációnak nevezett népszórakozás néhány országhatárral és évszázaddal odább dívott ugyan, de az újvilágiaknak mindegy volt ország és idő, egyformán csengett a sok ismeretlen nyelv az Isten háta mögötti vidékeken, melyeken ideutaztukban áthaladtak. Oly furcsa, szinte fonák volt min- denik, mint az hogy ablaktalaní- tásnak nevezték errefelé ama műveletet, ahelyett hogy politi- kustalanításnak nevezték volna, hiszen az ablakokat fosztották meg a szónokoktól. Deák Mór: Magamban Jaj, óriásokban hittem, itt meg csak törpe van. Elestem önfeledten, valaki jött mögöttem, azt hittem, Isten az. ‘ Jaj, én Istenben hittem, s átkoznak istenek. Sárguló angyalszárnyak maguk elé citálnak s tépdesik hitemet. Jaj, én magamban hittem, nem tudtam. Ki leszek. Most hát hogyan hazudjak, mit mondhatnék magamnak, ha semmit sem lehet? * * * Törő István: Esendő dal Ki hozzád olykor elmegy eső megverte tájon, a föld szagát cipelve csak békében találjon, kopogtat némán, csendben, mint oduajtón galamb, villámvert ágak között a léte megfogant, ellátta meleg szóval rideg otthonodat, miközben mint egy álom az idő elrohant. kezében mécsvirággal, s szerető szelídséggel, hangjában tiszta élet bújkál és semmi kényszer. haja kibontott fűzfa, arca rózsáknak ága, napokból megfont karja a mindenségbe zárna. Munkalátogatás Kimosdottak aztán a profesz- szorok, nyakkendőt kötöttek, és elmentek egy magas hivatalba a politikusokhoz, megkérdezni, miért nem készült el idejében az épület, hol késnek az ide-indulá- suk előtt postázott berendezések, és miért olyan sok a paprika az ebédjükben. Megnyugtatnák, sőt kávéval kínálták őket. A professzorok megitták a kávét, és nem nyugodtak meg. Mindössze a papírokat kell még elintézni, mondták nekik. A professzorok erre mélán nézték a tágas hivatali ablakokat, mint kik megértettek valamit a térség hányatott történelméből. Nagy munkadühükben vidékre utaztak a professzorok, ahelyett hogy a főváros zűrös kellemességeit élvezték volna. Megnézték a régebbi híradófilmek büszkeségét: az óriás füstöket a délceg gyárkémények felett, és kacifántos műszereikkel megmérték, mit fed ez a büszkeség a valóságban, vagyis a környező mezőkön, háztetőkön, tüdőcsúcsokon. Hát, csupa mérgező anyagot találtak. Ki hitte volna? A z igazgatói irodában aztán magyarázatot kaptak minderre, valamint kávét. Konyakot nem ittak, ezért a javakorbeli igazgató elparancsolta az asztalról a poharakat, üvegeket. Valamely betűszóval jelölt párt helyi oszlopa volt egyúttal a termetes férfiú, az amerikaiak azonban nem tudtak különbséget tenni a betűszavak , között, tehát csak ültek és mosolyogtak udvariasan. Minden esetre, mutogatták a foguk fehérjét. Az igazgató váratlanul felállt, magasba emelte képzeletBólya Péter: Örök csoda, hogy az utolsó belvárosi talponálló még mindig tartja magát a körülötte felnövő bisztrók, grillek, vendéglők között. Szomszédai már átalakultak szelíd és unalmas büfékké, ahol kétszer annyiba kerül a sör, és lángos helyett félpofára való melegételeket ajánl az ártábla - de az utolsó belvárosi talponálló változatlan. Tíz évvel ezelőtt, a vendégek nagy ijedelmére lehúzták a redőnyt, és ráfestették az akkoriban olyan gyakori feliratot: „Átalakítás miatt zárva"; s talán az utolsó belvárosi talponálló volt az egyetlen, amelyik átalakítás után is éppen olyan maradt, mint volt. A törzsvendégek szeretettel nézegették a fehérre meszelt falakat, az új kőpadlót, a gyalult söntéspultot, és ünnepélyesen ledöntött fröccsökkel dicsérték a megértő illetékest, aki változatlanul hagyta az ő negyedosztályú világukat. Azóta a falak újra megfeketedtek; az ablak mellett apró feliratok hirdetik a kocsmai üzeneteket, a padlón felmos- hatatlan lábnyomok látszanak- talán néhány közös halottunk is ott hagyta a magáét de a kellékek még mindig ugyanazok. Lángos, kocsisbor, gatyaszaggató műpálinka, rossz kávé, az összeasz- szott arcú pénztárosnő, és a feje felett lógó felirat: „Énekelni és lármázni szigorúan tilos!" Egy szabadnapos reggelen- sok ilyen van az én reggeleim között - gondolatnövelő szándékkal lépdeltem a utolsó belvárosi talponálló felé. Egy rövid és mindenféleképpen rossz írás gondolatai jártak a fejemben: Hogyan lehetnek ebből az elcsépelt ötletből egy homályos, lelki vérhányással átszőtt elbeszélést írni? így talán újnak hat. Talán így újnak hat. így újnak hat talán. Talán újnak hat így. Talán, talán, talán egyszer birtokomban lesz az a csodálatos nyelv, amebeli poharát, és üdvözölte a látogatókat:- Kedves barátaim! Szívből köszöntöm önöket az új Magyarország egyik, ha nem a legfontosabb ipari fellegvárában. Mint köztudott, erre a nagyüzemre rendkívüli feladatok várnak az új rendszer építése terén.- Ezek nem lengyelek - szólalt meg suttogva a tolmács, egy hosszúfürtű szőke fiatalember.- Mint köztudott, és önök is tudják bizonyára - folytatta az igazgató -, hazánk hosszú évtizedeken át idegen elnyomás alatt sínylődött, de a múlt hibáiból okulva olyan utat választott magának, amely...- Nem csehek - suttogta a tolmács. - Még csak nem is szlovákok.- ... Amely kétségkívül a fényes jövőbe vezet. Köztudottan rögös út ez, de biztosíthatom önöket, hogy mi végigmegyünk rajta. Önök, akiknek hazájához hagyományos barátság fűzi népünket...- Dehát nem románok - nyögte az ifjú tolmács.- Önök nyilván látták, meddig jutottunk. Az idő rövid völt, a teljesítmény azonban azzal fordítottan arányos. Óriási. Bizton állíthatom, hogy nagy eredményeket értünk el, habár be kell vallanom ugyanakkor, őszintén, becsületesen, hogy vannak még hiányosságaink. De mi örök hálával gondolunk az önök nagylelkű hazájára, amely elhozta nékünk a szabadságot, és köztudott, hogy a jövőben is segít megteremteni azokat a gazdasági, kulturális, szellemi feltételeket, amelyek között népünk A tisztás lyiknek még csak a tőmondatait és egyszerűbb igéit ismerem. Az utolsó saroknál - mintha már éreztem volna az utolsó belvárosi talponálló sűrű bűzét — ismerős arc libbent el mellettem. Ki lehet? Iskolatárs? Kedves halott? Cimbora? Vagy talán magamat láttam? — Naháááááááát! - hallottam a hátam mögül a kiáltást. Nagy has, elálló fülek, kék, hosszú gallérú ing, tarka-színes nyakkendő, borotvált pofa. Ki lehet ez? — Hát nem ismersz meg? Öreg cimborám. Egyetlen barátom. Testvérem. Felebarátom. Ölelj meg. Azonnal ölelj meg! Belém karolt. Húzott magával, közben előretolt, utat figyelő arccal beszélt. — Nagyon-nagyon-nagyon régen találkoztunk, már nem is tudom, mikor. Jól vagy? Hát persze hogy nem vagy jól. Család, gyerek? Hát persze hogy nincs. Aranydobozos cigarettát vett elő, és kék lángú, halkan susogó öngyújtóval tüzet adott. A fűízű füst körbeke- ringett a fejemben, aztán sértődötten, a meg nem értett barátnő szomorúságával surrant ki a szájam sarkán.- Felebarátom. Gyermekem. Apám. Hát mégis találkoztunk? Gyere, gyere, gyere, most azonnal beülünk valahova, és megünnepeljük ezt a találkozást. Bevonszolt egy eszpresz- szóba; a felszolgálónőtől két borókapálinkát kért, hanyatt dőlt a széken, és előredugta a pocakját.- Van egy ötletem. Megisz- szuk, aztán elmegyünk hozzám, jó? Persze hogy jó. Sietve lehajtottam a fenyő- szagú pálinkát, hogy minél hamarabb túl legyek a borókafenyők erdején, és kiérjek a fák között világító szagtalan tisztásra.- Nem érek rá - mondtam. képességei, legjobb tudása szerint fejlődhet.- De ezek egyáltalán nem szovjetek - fakadt ki a tolmács. Az igazgató feléje fordult, feje magasából lenézett rá, és most már egyedül hozzá intézte szavait:- Ne tanítson engem, maga taknyos! Én már akkor igazgató voltam itt, amikor maga még ösztöndíjért kilincselt valahol Pesten. Fordítsa, amit ezután mondok! A tolmács megadóan fordította:- Mint köztudott, az önök virágzó hazája olyan példakép számunkra a polgári szabadság és a modem ipari struktúra terén egyaránt, amelyet követnünk kell, hogy kiteljesedhessen az egyén, és valóra váltsa összes vágyait, amelyek... Az amerikaiak lóginyázták felkecskéit lábukat, s többnyire mintás zoknijukat nézték. Időnként az ablakra is vetettek egy pillantást. Odakint, a füstköd mögött lenyugodni készült a nap. B elenéztek az amerikaiak a papírjaikba is, amelyekre hosszú számsorokban méréseik eredményeit jegyezték, végül azonban összecsukták irattartóikat, és búcsúzkodni kezdtek. Igaz, kézfogáskor csak két ujjúkat nyújtották a gyár büszke gazdájának.- A fő, hogy konkrétan tegyünk valamit, ne csak beszéljünk - mondta az. - A nép tetteket vár tőlünk. Intézkednünk kell tehát. Úgy is lett. Egy hét múlva el- bocsájtották állásából a kotnyeles tolmácsot.- Nem érsz rá? Ne gyerekes- kedj. Nem szakíthatsz néhány percet régi barátodnak? Nagyon megbánnád.- Lehet.- A lakásom olyan, mint egy álom. Tündérálom. Bársony, csipke, brokát, selyem. Apró rabszolgáim is vannak, legyezőpálmával. Déligyümölcs, aszú szőlő, nargilé. Mia, Maja és Icsiko, a japán, az ügyeletes kurváim. Fürdetnek, törölhetnek, meggyúrják a hájamat, bekenik a hónom alját ámbrával. Zenélnek, énekelnek, táncolnak. Az ablakon néha becsap egy hullám a tengerből. Szerdán a Csendes-óceán, a hét többi napján a Földközi-tenger. Néha egy gondolát is hoz, üvöltő olasszal a hátán.- Aha - mondtam, végképp kiérve a borókaerdőből.- Reggel rajnai borok, délben francia pezsgő, délután savanyú lótej, este import tokaji. Páva, pulyka, homárba oltott languszta, articsóka, főtt alga, bálnatej rántva, gyöngyszem ecetben...- Ühüm...- Hétfő lovaglás, kedden ürgeöntés, szerdán jachtkirándulás, csütörtökön futás a tengerparti fövenyen, kézen fogva az ügyeletes hölggyel, pénteken kisfiúk üldözése a parkban, szombaton síelés, utána meleg bor és esti napozás, vasárnap homokfürdő, szauna, golf, este héttől fél nyolcig orgonaszó.- Hm.- Szóval? Gyere velem, testvérem. Gyere, gyere, gyere, hidd el, nem bánod meg. Gyermekem. Fiam. Apám... A tisztásra érve megsimogattam a kék inges pocakot, a színes nyakkendőt, a dagadt arcot, és hátrapillantva a borókaerdő felé, befordultam a sarkon. Az utolsó belvárosi talponállóban fröccsöt vettem, és a sarokba húzódtam. Nekifogtam, hogy az elcsépelt ötletből új ötleteket csiholjak elő, és pohárba kevertem néhány finoman hullámzó, csak-magyarul-érthetö mondatot. Az Új Néplap galériája Simon Ferenc: Görög lány Pogány Gábor Benő: Kentaur Kiss György: Festészet (A szobrok a triennálé kiállításán, a Szolnoki Galériában tekinthetők meg)
