Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-21 / 168. szám
1993. július 21., szerda Kultúra----sorozat 5 A tévé képernyője előtt Eddig nem beszéltem jegyzeteimben a televízió vallási programjairól, pedig három esztendeje, hogy elkezdődtek az adások, s ma már rendszeresen jelentkeznek a különböző programok, beépülve a műsorszerkezetbe. Most néhány megjegyzést róluk. Amit hinni kell Hétfői napokon Engedjétek hozzám!... címmel tízperces műsor a hitről a gyerekeknek; kedden negyedórás Katolikus krónika, szerdán keresztény életkérdésekről néhány percben - egy ideje már így történik a képernyőn, szabályos rendben, kialakult a vallási és egyházi műsorok rendje a televízióban, a napi műsorok áradatában általában esténként jelentkezik az év márciusától hivatalosan stúdióként működő szerkesztőség. De az említetteken túl hetente szólal meg a Jó reggelt adj, Istenem! - protestáns gyermekműsor - valamint a Biblia üzenete vasárnap reggelenként, aztán húsz percben ott az Örömhír, az Utódok reménysége - a zsidó felekezet műsora - és fél órában látható az ökumenikus tartalmú Útmutató. Minden e tárgyba vágó műsort összevetve, évente hétezer műsorpercet jelent. Hozzájönnek az istentiszteletek, melyekből átlag tizenötöt közvetít a televízió egy esztendőben, s külföldről is történik átvétel, nem is kis számban. E leltárszerű felsorolással csupán érzékeltetni szerettem volna, milyen sokrétű és kiterjedt a televízió vallási tárgyú tevékenysége, mennyit tesz a hitélet és a vallásgyakorlat erősítéséért. A kérdés lényege persze korántsem a mennyiség, sokkal inkább a minőség. Mindenekelőtt az az alapkérdés, hogy a képernyő menynyiben alkalmas az úgynevezett „közvetlen hittérítésre”. Hogy vajon akár egy istentisztelet közvetítése is, mennyiben képes, egyáltalán képes-e visszaadni az áhítat bensősé- gességét, vagy pedig közönséges műsorrá szegényíti csupán a liturgikus eseményt, látványt nyújt ugyan, de nem tudja megszólítani a néző lelkét. Sajnos, az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a televízió még nem igazán találta meg azokat a formákat, amelyek vissza tudnák adni egy-egy szertartás ihletettsé- gét, olykor a kamerák jelenléte még otrombának is tűnik. A hit, a vallás az ember legszemélyesebb ügye, a lélek legtitokzatosabb megnyilvánulása, ezért alapvetően idegen tőle minden olyan külsőség, nagy nyilvánosság, amely ezt az intimitást, titokzatosságot megzavarná. Neuralgikus pontja ez a vallási televíziós műsoroknak! A meditáció a képernyőn mindenkor felveti az őszinteség problémáját. mert ez a lelki kitárulkozás könnyen elvesztheti varázsát azzal, hogy egyszerűen műsorrá minősül, megtervezettnek látszik. Ugyanakkor a játékosság mint elem, jól kamatoztatható, a gyermekeknek szánt programokban. És itt jó példákkal találkozhattunk az elmúlt időben. Egy biztos, a vallási műsorok hangvételére is áll, ami általában érvényes a televíziós megszólalásokra: a természetes közvetlenség igénye. Könnyebb a helyzet az ismeretterjesztés kategóriájában, amikor a vallási egyházi műsorban tények, események színes közlése, ismertetése, magyarázata válik elsőrendű feladattá - akár egyszerű híradás formájában, lásd a Katolikus Krónika, amely a mindennapok egyházi történéseiről számol be, vagy akár a színesebb ismeretterjesztő filmek, mint • a nagy sikerű Kánon is, amely okosan és élvezhetőén tárja elénk vallás és kultúra sajátos összefüggéseit. Ide sorolható a Liturgia című program is, amely azzal a szokásrenddel ismerteti meg a nézőt, amely évezredek alatt alakult ki a szertartások világában. Eddig egyébként 75 hasonló természetű programot sugárzott televíziónk. Felvetődhet a nem hívő nézőben, nem sok-e kissé mindez? Nos, minden túlzásnak tűnő látszat ellenére a vallási és egyházi műsorok aránya a magyar televízióban még mindig elmarad az európai átlagtól, amely 1,8 - 2,4 százalékot jelent, míg nálunk a televízió adásaiban az e tárgyú programok aránya csak 1,3 - 1,5 százalékot tesz ki. fgy egy ökumenikus szellemű újabb egyházi híradó beleférne egy európai jellegű keretbe, s még teljesebbé tehetné a kínálatot. Ami pedig a minőséget illeti, érdekében mielőbb szükség lenne olyan személyiségeket találni, akik szent dolgokról is köznapi természetességgel képesek szólani - népszerűén. Ami hihetetlen Hihetetlen, hogy bűntele- nül embereket ítéljenek hosz- szú rabságra, hogy hiába minden bizonyíték ártatlanságukra, mégis börtönben kell sínylődniük, hosszan - fény nem derülhet az igazságra. A megdöbbentő esetet a Panoráma tárta elénk képben és hangban szerdán este, külön kiadásában, amikor is a kamerák ellátogattak hét erdélyi elítélt magyar hozzátartozóihoz, és azokhoz is, akik az ügyben felvilágosítással szolgálhattak. Három zetelaki és négy oroszhegyi fiatalról, illetve férfiról van szó, akiket 124 év börtönre ítéltek, bűnte- lenül, mert úgymond hittek abban, hogy ’89 decemberében Romániában is beköszöntött az igazi szabadság. Kosa Csaba szerkesztő riporter olyan dokumentumfilmet készített, bejutva a szamosújvári börtönbe is, mely nemcsak ismeretekkel szolgál, de indulatokat, mélységes keserűséget is kelthetett a nézőben. Keltett is! Ha egyetlen mondatba kell sűríteni tartalmát, idézhetem azt, amit a felvétel elkészültével a film alkotói fogalmaztak meg hazaindulván: „Savanyú szél fúj a börtönben.” A Panoráma annakidején történelmi felelősség- tudattal vett részt a forradalmi események előkészítésében, most ugyanabban a szellemben készítette el vérforraló dokumentumát, a XX. század egyik legbrutálisabb igazságtalanságáról. Röviden A Ki mit tud? harmadik elődöntőjében csütörtökön este bemutatkozott az első megyénkbeli versenyszám is, a színpadi tánc kategóriájában a Pelikán Klub mutatta be programját, s aratott elismerést a zsűri körében, tapsot a nézőtéren. A még rutinosabb Botafogóval szemben azonban sajnos alulmaradtak, a profi módra mozgó fővárosiak maguk mögé szorították a tehetséges szolnokiakat. Keserűségre azonban okuk aligha lehet, hisz a képernyőn szereplés, eljutni a válogatók során idáig, önmagában is dicséretes. Szépek, ügyesek, valóban tehetségesek ők, s jó volt látni, hogy a tovább nem jutás nem hangolta őket bánatra, fájó keserűségre, miként ez másoknál, hasonló sorsra jutottaknál következményként bizony megjelent - az arcokon. Csak megjegyzem: a következő elődöntőben is szerepelnek a megyéből, a füredi tánccsoportot láthatjuk. Valkó Mihály ___ N agy örömmel vették birtokba az új konstrukciós játékokat a karcagi egészségügyi gyermekotthon kis lakói. Szendrei Zsolt kedvence a célbadobós bábu, míg a kétéves Krisztike nagyon szereti, ha a hatalmas labdán hintáztatja gondozónője, Rajcsányi Sándorné Jászkunsági cellatitkok (18. rész) Infláció a börtönben A XX. század első felében igen gyakoriak voltak a könnyű és a súlyos testi sértések. A Tiszazugba való Kocsis Rozi is könnyű testi sértés miatt került 1915-ben a dutyiba. Tizenegynapi fogházbüntetést róttak ki rá. Nem tudom, mi lett volna, ha azzal védekezik: mi az ő bűne ahhoz képest, amit ugyanakkor a harctereken műveltek. A szolnoki börtön rabjai általában iskolázatlan, legfeljebb egy-két osztályt végzettek voltak. Következésképpen tudatlan szegények. Bizonyítja ezt a tőlük megőrzésre átvett tágyak jegyzéke. Ilyeneket jegyeztek fel: „egy réz karikagyűrű”, - „tajtékpipa és dózni”. Pénzről nemigen volt szó, legfeljebb fillérekről. A foglyoktól átvett tárgyak között a legértékesebb darab a század első felében „egy nikkel óra lánccal” volt. Nem csoda, hogy a rabtartási költséget általában nem tudták fizetni. Főleg akkor, ha olyan pechjük volt, mint a „gyújtogátás bűntette miatt” 1920-ban lefogott Háger Gyulának, akinek négy évi és négy hónapi fegyházbüntetése alatt rohamos infláció következett be. A rabtartás költsége például 1922 októberében naponként 56 korona 47 fillér volt, 1923 decemberében viszont már 1043 korona és 60 fillér. Az „ágykoptatás” ugyanabban az időszakban a naponkénti 28 korona 24 fillérről 521 korona 80 fillérre emelkedett. A békebeli szép időkben sem volt rózsás a rabok anyagi helyzete. 1909-ben például Bállá András, akinél „a hátralékos 20 korona pénzbüntetést igazolt vagyontalanság okából” egy napi elzárásra változtatták, arra a kérdésre, hogy „hol és milyen módon szándékozik magát fenntartani?” - azt válaszolta: „Kunszentmártonban, mint földbirtokos.” Nos, ha egy földbirtokos sem tudott fizetni, hogyan fizethetett volna a szegényember? Nem csoda hát, hogy az emberek egy részének gondolatvilága a pénz minden áron való megszerzésére irányult. Egyikük csinálni, másikuk másoktól elvenni akarta a bankót. Általában Fortuna kegyvesztettjei lettek. Az önálló ácsmesterséget űző P. Varga Sándor, „akinek a keze el volt törve és nem hajlik”, 1902-ben pénzhamisításért került a szolnoki börtönbe, majd onnan Kocsis Lajos nevű társával együtt a budapesti kir. törvényszéki fogházba. A tehetségtelen kezdőket nem vették ennyire komolyan. Cservák János kovácssegéd például 1909-ben „hamis pénz i kiadásának vétsége miatt” igen rövid ideig élvezte a szolnoki börtönőrök vendégszeretetét. Mindössze öt (valódi) korona fő és mellékbüntetésre ítélték, de az ítéletet „igazolt vagyontalanság okából” két napi fogházbüntetésre változtatták. Ugyanezt kapta társa, Szirom Péter is. Mások is kacérkodtak a könnyű meggazdagodással. Kalmár Sándor például 1921-ben „felül nem bélyegzett pénz forgalomba hozatala” miatt ült 15 napot, s amellett büntetésül még 500 koronát is fizetnie kellett. Sirkó Sándor 1910-ben a divatból máig ki nem ment „szerencse játék”, köznyelven az itt a piros, hol a piros játék miatt kapott két korona pénzbüntetést, de mivel fizetésképtelen volt, fél napig ült a priccsen. Őrizetbevételekor mindössze 30 fillér volt a pénztárcájában. Érhető, hogy kacérkodott a szerencsével. Mások is, más módokon is próbálkoztak Fortuna bőségszarujához férkőzni, de többnyire rajtavesztettek. A műveltség és a vagyon birtoklása sem zárja ki a bűnözést. 1933-ban például a budapesti Magyar István („aki egyetemet végzett és vagyonos”) csalás és okirathamisítás miatt volt nyolc hónapig a szolnoki börtön lakója. Ugyanakkor csalásért tíz hónapig szolnoki rácson át nézte az eget a szintén budapesti Gergely Tamás, aki VIII. gimnáziumi osztályt és sportakadémiát végzett. A kolozsvári Székely Kálmán MÁV-segédtiszt 1933-ban „közokirathamisításért” töltötte két év és hat hónapi büntetését a szolnoki börtönben, ahol a büntetésvégrehajtási törzskönyv bejegyzése szerint, „mint fogházi leíró foglalkoztatott”. Ezt olvasva elhatároztam, hogy legalább háromszor ellenőrzőm a börtönre vonatkozó jegyzeteimet. Erre int egyébként az 1910-es büntetésvégrehajtási törzskönyvben, a 178. törzskönyvi számon található bejegyzés is, miszerint „özv. Kiss Julianna” becsületsértésért nyolc napot ült. Máig sem tudom megérteni, hogyan lehet özvegy egy hajadon. Nehogy azt gondoljuk, hogy az adócsalás új keletű fogalom. Ebben a tekintetben a török uralom óta tökélyre fejlesztette tudását a magyar. És egyre inkább ellenőrzés tekintetében az állam. Ennek tudhatok be az olyan esetek, mint Szirák Kálmáné, aki 1933-ban „adócsalás vétsége miatt” hatvan napig ette a rabkosztot. A mai tolvajok is gazdag hagyományokkal rendelkeznek. A szolnoki börtönnapló minden évben tucatszám örökítette meg elődeik nevét. Közülük csupán kiragadott példaként említem meg ma is megszívlelendő tanulsággal, hogy_ 1912-ben a mindössze tíz éves Benők István lopás miatt börtönben töltött egy napi vendégeskedése után, a börtönnapló szerint „édes atya és anya fedezete mellett” bocsájtott el. Előzőleg kellett volna és kellene ma is sok esetben „fedezetről" gondoskodni. A tolvajok ellen még úgy ahogy lehetett és lehet napjainkban is védekezni. Sokkal több gondot okoztak a „nehézfiúk”, akik a pénz megszerzéséért az erőszaktól sem riadtak vissza. Büntetésük elrettentő volt. 1917-ben például az akkor mindössze tizenhét éves Németh György („aki keveset ír, olvasni nem tud”) gyilkossággal párosult rablás miatt került a szolnoki börtönbe. Őt 15, társát, Papp Györgyöt pedig 8 évi fegyházbüntetésre ítélték. Mindkettőjüket átszállították a fiatalkorúak ceglédi fogházába. 1921-ben Czigány Frigyest hat rendbeli rablás bűntette miatt halálra ítélték. A szolnoki börtönnapló bejegyzése szerint: „A kiszabott halál büntetés 1921. évi május hó 7-én d.u. 12.Ó. 5l.p. végrehajtatott.” Ugyanabban az évben Kun Vendelt rablás, lopás, orgazdaság miatt életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélték, s a szolnoki börtönből a szegedi „Csillagba” szállították át. Igen keményen elbántak tehát a rablókkal az 1900-as évek első felében. Örülhetett közöttük az, aki annyival mégúszta, mint a kiskunhalasi Kolompár Pál, aki rablás és többrendbeli lopás miatt „hat évi szigorított dologházra ítéltetett”. Ezért Szolnokról Sopronba vitték át. (Következik: Paragrafus helyett puska) Simon Béla qcoftA A
