Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

Mondja hát el mindenkinek... Férfiuralom Csatlakozom R.-né P. N. szolnoki olvasó véleményéhez. Jómagam ugyan Cs. T. levelére reagálni ugyan nem akarok, annyira bárgyú, de hogy itt Ma­gyarországon, sőt lehet, hogy mindenütt, csak nem tudunk róla, nőellenes kampány zajlik, az biztos. Mi vagyunk a másod­rendű nem. Mi igaztalan vádol­hatok, megrágalmazhatók va­gyunk. Ha gyermeket szülünk - az a baj. Ósdiak vagyunk, szűk- látókörűek, a hagyományos női kicsinyes szerepben, emellett felelőtlenek, mert erre a világra minek. Ha nem szülünk - ride­gek vagyunk, rosszabbik esetben „K”-k, akiket csak a hempergés érdekel. Panaszkodnak a férfiak az új­ság hasábjain. Milyen szeren­csétlenek a válás utáni, két gye­rek esetén a fizetésük 40 száza­lékát érintő gyermektartási díj miatt. Nevetséges! Ki meri azt állítani, hogy akár tízezer forint tartási díjból fel lehet nevelni két gyereket! Nem, itt arról van szó, hogy kell bűnbak az egyre sza­porodó megromlott házasságok, az egyre rosszabb társadalmi közérzet miatt. Jó lenne véget vetni a férfiuralomnak, végtére is a XX. században élünk, és el­törölték a rabszolgaságot. Vagy nem? S. I., Szolnok Szabálytalan portré(k) Hihetetlen történet Kedves Olvasó! Járt már Ön palotában? Ta­lán igen, középkoriban. Le­het a budaváriban, vagy a vi­segrádiban, vagy külhonban valahol. De járt már Ön mai, XX. századi palotában? Én igen. Kívülről csupa üveg és tiszta fehérség. Ha belép az ember a kapun, mintha elvarázsolt világba jutott volna. A fa­lakra is felkúszó márványpa­dozatra félve lép, alig meri markolni a sárgaréz-korlátot. A lépcsőházban kis vízesés csobog és üveglift röpít az emeletre. Ha mindezt nem saját két szememmel látnám, nem hinném. Van ilyen, itt Ma­gyarország egy nem is az el­sők közötti megyéjének egyik városában, pedig akár Párizs, akár London bárme­lyik fényes utcájának díszére válna. De nem, itt van Szol­nokon, és a miénk. Igen, lo­kálpatriotizmusunk önzésé­vel kisajátítjuk, hisz a mi vá­rosunk hírét-rangját növeli. Szolnoknak immár nemcsak Pletykafaluja és Széchenyi lakótelepe van, hanem ez a kis ékszerépület is, és aho­gyan hallik, amilyen a kül­csín, olyan lesz a belbecs is. Szűkebb pátriánk sikeres vál­lalkozói jönnek majd itt ösz- sze, mindenki ott lesz, akit jegyeznek e körben. Számos neves-rangos előadót meg­hallgatnak, hogy informá­cióik (ami tudjuk, hatalom) naprakészek legyenek, kül­földi üzletembereket látnak vendégül, hogy fehér asztal mellett folyjon az eszme­csere, köttessenek az üzletek. Ez igen! - gondolom ma­gamban. Most, amikor a kis­vállalkozók, a kisemberek és a kormányzat között folyik a „csapdlecsacsiszámháború” (így egyben): „Adjon nyug­tát! - de miért? - azért mert, csak!”, a kofa néni a piacon órákig rajzolja a számokat a fél kiló paradicsomról, mi­közben a vevő százszor elát­kozza a pillanatot, amikor eszébe jutott, hogy ilyesmit egyen; és a WC-s néni, aki ha aláírásról van szó, leginkább három keresztet kanyarít, nagy gondban van, hogyan is nyugtázza a tíz forint értékű „kis- és nagydolgokat”. A kliens pedig inkább a bozó­tost választja, mert az nem macerálja holmi irománnyal, különös tekintettel arra, ha sürgős. Szóval mondom most, amikor az állampolgárok életkedve is elmegy, nem­hogy a vállalkozói, jó érzés nézni a csodaépítmény fé­nyárban úszó termeit. Az embernek az a meggyőző­dése támad, hogy itt már a jövő van jelen, a jövő Ma­gyarországa formálódik. Talán azoknak is ezek kö­zött a falak között születik megoldás gondjára-bajára, akik a Pletykafaluban vagy a Széchenyi lakótelepen vagy bárhol máshol megyénkben aggódnak a holnapon, mert nincs munka, szűkös a meg­élhetés. Remélhetőleg az itt létre­jött megállapodások gazda­sági fellendülést hoznak, munkalehetőséget, munkahe­lyet teremtenek mindenki megelégedésére. Úgy le­gyen! Miért nem vagyunk majmok? Kérem tisztelettel régi, dol­gos, kétkezi családból szárma­zunk és az ereinkben jász, meg kun vér is folydogál. így nem tudom, hogy befogadnak-e ma­gyarnak, pedig itt lakunk pár­száz éve. Nem tehetünk róla, hogy a hozzánk hasonlókat minden rendszer mindig ma­jomnak nézi, holott végre már váltani kellene. Az átkos kapitalizmusban a szüléink dolgoztak akár a güzü, és úgy megnagyobbították a ketrecet, hogy 20 holdat kóstált a kiterjedése. Reggeltől estig majomszeretettel ügyködtek a földön, és amikorra egyenesbe jöttek volna: kopogtatott a kö­zös. Egy nap alatt kidobálták az almot, el kellett hagyni a régi őserdőt, ahol nagyapánk is ta­nyázott - és jobb híján gyalog­munkások lettek. A magukéban. Nem röhej? Később javult a helyzet, az egyikőjük brigádve­zetőnek küzdötte fel magát, a másik maradt ami volt. Született két aranyos kis- majmuk és most nekünk is van kettő. Tanulj fiam, mert ma­jomnak maradsz - intjük őket, de a kisebbik így felel: ha bo­lond lennék és én is csak any- nyira vigyem mint ti! A tudo­mányban még senki nem gaz­dagodott meg, így ő ... lehet, hogy ez a gyerek nem is olyan majom? Nem tudom. Nem szaporítom a szót: vár­tuk az átalakulást, a rendszer- váltást, hogy visszakapjuk az őserdőt. No, aztán ebből semmi se lett, megint majomnak néz­tek bennünket, mert a másét ad­ták vissza - máshol. Kitoltunk velük, hiszen se ló, se ökör, il­letve rajtunk kívül kevés, és hogy ne nézzenek annak, kiad­tuk a jussot egy kft.-nek. így van is föld, meg nincs is, mert megint úgy beugrottunk, akár a majmok. Ezért elhatároztuk a hites nejemmel, aki mindig azt mondja: anyám, én nem ilyen lovat akartam, hogy a követ­kező választáson csak ma­gunkra voksolunk. Hiszen ahogy a statisztikát nézem, megint mi vagyunk a legtöbben. Mi erről a véleményük kedves olvasóink? Válaszokat a laká­somba, ebbe a ketrecbe várok. Az asszony felolvassa, mert ne­kem már gyenge a szemem, de ő, aki a képen az a kis kócos - úgy silabizálja a sorokat, hogy tanítani kéne. Tanít is, sőt már az átkos egypártrendszerben szerzett diplomát, amely most állítólag mit sem ér. Mondom is neki: anyukám, te akkora ma­jom vagy, hogy párodat ritkí­tod! Tudom, súgta egy puszi kí­séretében, ezért választottalak! Hát ennyit egyelőre a családról, a többit majd később ... D. Szabó Kobold-dolog Elárulok egy titkot. Van egy saját külön bejáratú koboldom. Nem olyan jópofa piros hajú, mint a tévéből ismert Pumukli, de megteszi. Eszembe sem jut mérgelődni, hogy a „sógoroknak” különb legény termett. Hozzászoktunk mi magyarok, hogy hol egyik, hol másik szomszédunk évszá­zadokon átívelő rokoni-baráti pártfogása következtében tej föle nélkül, és amúgy is min­denből az ocsú jutott. Miért pont kobold téren lenne más? Nem nyitogatom én nagyra a szemem. Megfelelő ez a kis mihaszna, hosszú orral, rút ábrázattal, pipaszár lábakkal is. Attól még kobold az istenadta, legalábbis annyi bajt kever. Mentségére legyen mondva, túl­teng benne a segítőkészség, csak valahogy minden balul üt ki. A múltkor a focibajnokságon hatalmas zűrzavar támadt, mert megsajnálta a csatárokat, hogy egy labda után futkosnak, és hármat varázsolt a pályára. A bíró a haját tépte, hogy melyik gólt ítélje meg, a lelátókon pe­dig majdnem tömegverekedés támadt, hogy melyik szurkoló- tábor szabotálja a meccset. Arra az esetre emlékezni sem szeretek, amikor kileste az asz- szonyt a fürdőszobában, ahogy egy borzasztó büdös kenőccsel próbálta eltávolítani a szőrt a lábáról, ő meg segítségképpen minden szőrszálától megszaba­dította valamilyen varázsigével, a haját is beleértve. A nejem ék­telen visítozással körbe-körbe szaladgált a lakásban, én meg csak fenyegettem a bajkeverőt sutyorogva, hogy kitépem a kar­ját és a hátába szúrom, ha nem csinál valamit. Végül aztán helyrehozta a dolgot, haja lett az oldalbordámnak - hangja nem. Azóta egészen jól érzem ma­gam a világban. Csönd és béke honol otthon, nem sápítoznak végeérhetetlenül a fülembe. Az egyetlen problémám a pénznél­küliség, a munkanélküliséget viszonylag jól bírom. Azt kérdi tőlem a minap nagy együttérzően a manóm:- Akarod, hogy sok pénzed legyen?- Persze, hogy akarom - vá­laszolom.- Majd én varázsolok neked. Annyi pénzed lesz, hogy el- ámulsz. Csak a varázsversikét kell utánam mondanod. Fi­gyelj!: Lyukas zsebem, Pénzem semmi, Munkám nincsen, Nincs mit enni. Legyen úgy, mint akarom! Legyen szobám pénzzel teli, 1,50 centiméterig a falon! Habla-rabla koboldok öreganyja!- Nem értem.- Mit nem értesz?- Miért csak 1,50 centiméte­rig érjen? Miért nem 200 centi­méterig?- Hány centi vagy, ember?!- Százhetvenöt centiméter.- Gondolkozz! Kétszáz cen­timéterbe belefulladsz!- Igaz - mondom, aztán már skandálom is a versikét: Lyukas zsebem, Pénzem semmi,... Alig mondom ki, hogy „Habla-rabla koboldok öre­ganyja!”, csengve-bongva zú­dulni kezd a szobába az apró­pénz.- Mit csinálsz, te tökkelütött - kiabálok -, bankókban kell nekem a guba, nem fillérekben! Csinálj már valamit!- Nem lehet - hallom a gú­nyos kacajt. - Most már nem lehet, azt előre mondani kellett volna! így hát itt állok nyakig a ... pénzben - a semmirekellőt az­óta sem látom, hogy legalább segítene -, és válogatok. Külön a régi 20 forintost és az újat, kü­lön a régi tízest és az újat, kü­lön. .., szóval mindegyiket kü- lön-külön. Ráadásul az új húszas úgy hasonlít a régi tízesre, mint egyik tojás a másikra, az új tízes ikertestvérének tekintheti a régi ötöst. Meg lehet ebben bolon­dulni! Csak szemezgetek-sze- mezgetek az aprópénzben, és egyfolytában szidom a kobol­dok édes jó öreganyját, aki ezt az egészet kitalálta. UG'YE' GOM?JA LZSZ RA, /¥C*3?r GOJS&CPLJOTV A OOT)IZ?LIZORE RÍ Tepsilesen Jó kosztot a családnak! Hamar Lajosnét Szajolban jól ismerik. Ő mindenki Ági nénije, a helyi óvoda volt vezetője, a Vöröskeresztes szervezet titkára. Ő az, aki minden közösségi megmozduláson ott van, akit minden érdekel, aki mindig azon munkálkodik, hogy tegyen má­sok érdekében, segítsen, ahol tud. 1993. június 18-a nagy nap volt az életében. Ezen a napon gyűlt össze a falu apraja-nagyja, hogy elbúcsúztassa nyugdíjba vonulása alkalmából. Majd negyven évi szolgálat után köszönt el, ha jól utánaszá­molunk, több mint hatezer kis­gyerek került ki a keze alól. Nincs is talán a községben olyan ház, amelyben ne lenne Ági néni neveltjei közül valaki.- Milyen volt ez a negyven év? - kérdezem.- Szép - válaszolja, és elmo­solyodik.- Csak így egyszerűen szép? Semmi nehézség, baj, gond?- Hogyne lett volna! Volt ott mindegyikből épp elég. Amikor például a régi öreg óvodában dolgoztunk. Szeneskályha adta a meleget, és az illemhelyek az udvaron voltak. Egy csoportszo­bában foglalkoztattuk a gyere­keket, olykor ötven főt is. Nem volt könnyű, de igen — szép volt.- Hogyan telnek majd a nyugdíjas évek?- Remélem, egészségben, munkával. Itt vannak az unokák, a ház, a kert, és ha szükség van rám, szívesen segítem tapaszta­lataimmal továbbra is a kollega­nőket.- Úgy hallottam, kiváló gaz­daasszony. Szeret jókat sütni-fózni.- Ez itt mifelénk mindenkiről elmondható - szabadkozik. - A kertben sok minden megterem, aprójószág is akad. Jól is néz­nénk ki, ha mégsem tudnánk vál­tozatos, jó koszttal ellátni a csa­ládot. Az enyéimnek az egyik kedvence a töltött karaj. Szíve-: sen közreadom a receptjét, hátha máshol is megszeretik. Töltött karaj A felszeletelt, kicsontozott karajt kiverjük, enyhén be­sózzuk és félretesszük. Tetsző­leges mennyiségű füstölt kol­bászt felkarikázunk, körülbe­lül ugyanolyan mennyiségű trappista sajtot lereszelünk, az összevágott gombát hagy­mán megdinszteljük, az egé­szet összeállítjuk és a karaj­szeletekre kenjük. A hús szé­leit hústűvel rögzítjük, paní- rozzuk, bő olajban kisütjük. Rizskörettel, tartármártással tálaljuk. Mosolygósán, mint mindig. Most éppen a tűzhely mellett Jogi jo-jó Mai jogesetünkben két idős ember szomorú történetével ismertetjük meg Önöket. Az emberek többsége el sem tudja képzelni, hogy ennyira megromolhat szülő-gyer- mek-viszony. Kérjük, olvassák el figyel­mesen, és írják meg vélemé­nyüket, vajon ki lesz az örö­kös? * * * Károly bácsi és Marika néni idős, beteges emberek. Két gyermekükkel a kapcsolatuk már hosszabb ideje megromlott, mivel a gyermekek nem látogat­ják őket, nem is gondoskodnak róluk. Az idős házaspár úgy dönt, hogy vagyontárgyaikat végrendelettel - bekövetkező haláluk esetére - egymásra hagyják. Készítenek is egy vég­rendeletet, melyben felsorolják helyesen meglévő ingó és ingat­lan vagyonukat és egymást jelö­lik ki örökösnek. A végrendele­tet saját maguk készítik, két tanú előtt dátummal, az okirat helyének megjelölésével. Ká­roly bácsi a végrendelet aláírása után fél évvel elhalálozik. Ezután a hagyatéki leltárfel­vevő felé Marika néni közli, hogy végrendelet készült, a lel­tárfelvevő a végrendeletet elkéri és megküldi az illetékes köz­jegyzőnek a hagyatéki eljárás lefolytatása végett. A gyermekek a közjegyzői tárgyaláson azt kérik, hogy Ká­roly bácsi után maradt vagyon­részt a közjegyző részükre adja át Marika néni holtigtartó ha­szonélvezeti jogával terhelten. Marika néni azt kéri. hogy a végrendelet alapján a közjegyző az ő részére adja át Károly bácsi hagyatékát. Dr. Mosonyi Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom