Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Kedves Olvasó! Egyenes szálú, hosszú, barna haja volt. Szomorkásán csillogott a tekintete, amikor rám nézett:- Hoztam magának valamit - mondta, s letett az asztalomra egy füzetet. - Ez a véleményem a világról - fűzte hozzá. - Ha akarja, közölheti. Akarom, s hogy miért? Olvassák csak! „Úristen, milyen mocsok, számító világ ez!” Már az első mondat robban! Mint a repe- szek, fúródnak az ember agyába a szavak. S mint az immunrendszer katonái, tolulnak elő az ellengondolatok:- Ugyan már! Mindig voltak és lesznek szélsőséges esetek, de azért... Aztán mégis elér a bizonytalanság: Van, de azért? „Magyarázzák nekem, hogy vigyázz kislány az érzelmekkel! Józanul és következetesen legyél szerelmes! Ne ugorj a nyakába, és ne mutasd, hogy mennyire szereted! Ne is nagyon ölelgesd! Ne mondd neki, hogy hiányzott! Á, nehogy elbízza magát. Nevel- gesd szépen, ügyesen! Néha csak úgy ukmukkfukk menj, és meg^se állj, két napig felé se nézz! És lehetőleg úgy, hogy ne szólj neki előre, hadd pukkadjon! Tudatosuljon, milyen fontos vagy neki. De a harmadik nap azért nagy kegyesen menj vissza (nehogy késő legyen). És ha kialvatlan szemeket és liftező gyomrot, sovány, beesett arcot látsz, sikerült a terv. Háháhá, sikerült a terv. Kellőképpen fontossá tetted magad! Milyen ügyes vagy! Hát ez az a rohadtnagy- szerelem?! Nem. A szerelem az, hogy odafigyelek rád. Rád (és nem magamra). És nem szoktatlak „jólneveltségre”, hogy: Jó kutya, szeress, a jó kutya szereti a gazdit, nyald meg a kezem, hú már látom, hogy szereted a gazdit, jó kutyus-mutyus! Úristen, mi van itt? Önzésáradat, egoizmushegyek. Úgyhogy nekem senki ne magyarázzon! Kezdem érteni, mi folyik itt.”- Semmi probléma - morfondírozok. Az egész a szerelemről szól, az meg hol ilyen, hol olyan, mindenféle lehet.- Nem! Ne hazudj magadnak! - intem önmagam. - Tudod, hogy több van ebben. Tudod, hogy azt mondja el ez a lány, hogy ordítóan egyedül vagyunk, belülről dörömbölünk önmagunkra záródott celláink falán. Nem látunk ki és fényt sem engedünk be, megszűnünk tájékozódni, érezni, érzékelni. Minden valami hamis áttűnés az „ÉN” torzító katakombáiban. Hol van a „TE”? És miért hisszük, hogy a „TE” nélkül létezhet az „ÉN”? Ha nem ismerjük fel a „MÁSIKAT”, hogyan találhatnánk igaz „ÖNMAGUNKRA”? Cserélgetjük álarcainkat életünkben, mint egy örök velencei karneválon, s a sok felhalmozott maszk között már nem tudjuk melyik is a valódi arc.- Tudja, - szólal meg mellettem újra a lány - kéne csinálni egy filmet. Egy szereplője lenne, egy bohóc, aki áll a tükör előtt, lassan lehúzza magáról a bohócruhát, a bohócfejet, de alatta is bohóc van. És ez így ismétlődik újra és újra. Bohóctársaim! Hát csak bohóckodjunk ebben a csöppet sem bohókás bohócvilágban! Mi mást tehetnénk? ... Szabálytalan portré A nagy HO-HO Kedves Úr! Miért oly flegma ön? Haragszik tán a világra, sértett önérzete hangjait hallgatja hunyt szempillái mögött? Nem! Nem! Tudom már! Néhány pillanat, s a fényképezőgép megörökítheti, ahogy a csalira kap egy kapitális harcsa. Ugye, erre koncentrál? Ugye, lelki szemei előtt már látja a képet, s ennek dicsfénye lengi orcáját körül? Nézze, itt settenkedek e kora esti órán, hogy kilessem a pillanatot. A fák nyúlt árnyai rezegnek a vízen, kicsit borzongató a levegő. A tépett gatyából kilógó lábszárait, mondja csak, nem csípi a hűvös szellő, vagy netán a szúnyogok? Nem ad választ. Persze, miért is tenné? Mi dolga velem, s e háromdimenziós világgal, amikor itt fekszik az asztalomon egy fotó szűk síkjába merevedve? Mily egyszerű így a riport! Ön nem zúdítja rám bő sugárban a sok semmitmondó szöveget, nem vonul fedezékbe, ha úgy sejti, a kérdés - röppenő nyílvesszőként - érzékeny pontjába talál. Ön hallgat, de e csönd mégis oly beszédes. Sok mindent megtudok Önről. Azt például, hogy Ön a nagy Ho-Ho-k egyike. Jövőbeni nagy reménység. Mi lehetne más? Csak tudja mi bosszant? A képen nem látszik, hogy a cipője Reebook-e? így nem tudom eldönteni társadalmi hovatartozását. Jogi jo-jó Hihetetlen történet Minő malőr! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy átlag magyar dolgozó. Felesége és gyermekei unszolására egy szép napon túladott kopott Dáciáján és arra az elhatározásra jutott, hogy külföldről szerez be egy csil- logó-villogó (ámbátor nem új, de használt) menő nyugati márkájú csodakocsit. Többéves ku- porgatás előzte meg eme nagy horderejű döntést, így aztán valóságos népünnepély volt, amikor ropogós ötezresekben átadta autóvásárlási és -behozatali ügyekben járatos ismerősének a 400 ezer forintot. Két hét - hangzott a biztatás - és nekik is lesz, ami másnak már van. A szerepek bizonnyal felcserélődnek - nem ők pukkadoznak - ők pukkasztanak. Egy szép májusi éjszakán érkezett az értesítés: várja gazdiját a csodakocsi az osztrák-magyar határnál, az egyik osztrák falucskában. Emberünk megbeszélte egy régebben sok szívességgel ellátott újabb kedves ismerősével, hogy elfurikázza őt a tett színhelyére. El is indultak annak rendje és módja szerint amúgy nyakkendősen, diplomatatáskásán a nagy útra. Igen ám, de alig mentek néhány száz mémás. A lényeg: a Merci - morei, és nem indul. Utas kocsiból ki, hajat ép, toporog, tehetetlen. Segítőkész úrvezető megáll. Vajh átviszi-e a határon hajtépett toporgót. Nagylelkű úrvezető bólint. Röpke tárgyalás taxissal, pénz átcsoportosítva. Indulás! Zegzugos utcákon, törvény- tisztelő 50 km/h sebességgel döcögött emberünkkel az autó. Oldalát a hátúira bekvártélyo- zott nyúlketrecek büködték, miközben meggyötört kobakjában két gondolat kergetőzött eszeveszetten: odaér-e időben, vagy lekési csodakocsijával a randit? Odaér-e egyáltalán, vagy fültövön legyinti eme mo- rózus sofőr a diplomatatáska képzelt tartalmára fenekedve? Végre feltűntek a határállomás sejtelmes fényei! Nem oda Buda! Minden jó, ha a vége jó! DE! Ki nevet a végén? Kitartó vásárló szája inkább sírásra görbül, orcája dühtől eltorzult, vagy tán gutaütés fenyeget? Meglehet. Biz a' meglehet. Ladik nélkül vízen, útlevél nélkül határátkelőn átjutni lehetetlen. tért, a jármű hirtelen megállt, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy újra elinduljon. Autómentő érkezik, szerelő fejcsóvál, vontatókötél elő, kocsi el. Az utazó ott maradt a nagy magyar éjszakában autó nélkül, egyszál maga, gondterhelten. Telefonkönyv elő - van még sógor-koma-jóbarát! A végén kiderül - nincs. De van taxi! Igen, van. Mennyi is az annyi? Huszonötezer számlával - 15 ezer anélkül. Jó. Anélkül. Indulás! A szuperkocsi leendő tulajdonosa kényelmesen elnyúlt a Mercedes hátsó ülésén. A világ egyike legmegbízhatóbb márkája - ban nem lehet. És a fuvardíj? Üsse kő! Az élet ritka pillanata, hogy az ember egy 170 km/h sebességet tudó automobil várományosa. Igaz, ennyire nem hajthatja meg, 120 km/h a sebességhatár, de azért mégis. Maga a tudat! Ha lehetne, megtehetné. Elbóbiskolt. Nagy csattanásra ébredt. Mi történt?! Ütközés? Fának-falnak- másik járműnek? Durrdefekt? Nem, nem, egyik sem. Valami / Tepsilesen Sátoros ünnepeken kerül a fakanál mellé Temesvári Lajost, a KISOSZ megyei titkárát bizonyára nagyon sokan ismerik, mivel tizenkettedik éve látja el tisztét. Mellesleg arra is időt áldoz, hogy képezze magát, így tavaly a külkereskedelmi főiskolán fejezte be tanulmányait. Ami a mindennapi munkáját illeti, a megyében jelenleg mintegy négyezer kiskereskedő akad. Harmaduk tagja a szervezetnek. Valahogy napjaik állapotát úgy lehetne jellemezni: sok az eszkimó, kevés a fóka, azaz a vásárló. Gyarapodnak az észrevételek, a panaszok: valamilyen másféle szabályzatot kellene kitalálni a gazdaságban, főleg a kicsiknek. Azoknak, akik egyedül végzik tevékenységüket, mivel egyre több az adminisztráció, de nem biztos, hogy ez az út a legjobb. Tény, mondjuk az USA-ban tíz kereskedőből kilenc különböző okok miatt megszünteti elkezdett tevékenységét, de utána más területen újrakezdi az egészet. Nálunk ez az arány valahogyan úgy alakul, hogy tíz vállalkozásból hét-nyolc szintén megszűnik, de zömük anyagilag - szaknyelven fogalmazva - ellehetetlenül. Éppen ezért Temesvári Lajos szerint az élethez igazodó szabályozó kellene, amelyik figyelembe veszi a honi sajátosságokat is. Amíg ezt kifőzi a kormány, bizony, addig eltelik egy kis idő. Éppen azért arra kértük, ő is főzzön valamit, hátha ez gyorsabban elkészül, mint a honatyáknak a vállalkozásokat a jelenleginél jobban segítő szabálytervezete. Ugyanis a kiskereskedők megyei titkáráról kevesen tudják, hogy nagyon szeret főzni. Az is igaz, elfoglaltsága miatt jószerével csak sátoros ünnepek idején jut a fakanál mellé. Szerencsére látogatásunkkor ott nyílott ki a naptár és a közölt receptet tisztelettel átnyújtjuk olvasóinknak. Marhatokány galuskával Tíz deka apróra vágott szalonnát kevés zsírban pirítani kezdünk. Amikor üveges lesz, hozzáteszünk két fej, szintén apróra vágott vöröshagymát. Ezt aranysárgára dinszteljük, közben ízlés szerint sózzuk, bor- sozzuk. Akkora mennyiségben, mint a két fej hagyma, kicsire szeletelt paradicsomot, paprikát is tehetünk hozzá. Amikor zsírjára sül, kávéskanálnyi erős paprikát, esetleg fokhagymát is adunk hozzá. Miután ez felenged, fél kiló keskeny csíkra vagdalt marhahúst rakjunk hozzá. Zsírjára sütjük és fél deci vízzel felengedjük, lassú tűzön pároljuk. Amikor a hús megpuhul, akkor két deci tejfölből, egy evőkanál lisztből habarást készítünk és ezzel átforraljuk. Galuskával tálalható. D. Sz. M. Mondja hát el mindenkinek... Nőellenes kampány Hetek óta nóelleneá kampány zajlik az Új Néplap hasábjain. Nem tudom mire vélni a dolgot, mi szüksége van erre a lapnak, hacsak nem az az ok, hogy a lapot is férfiak vezetik. Tisztelt Cs. T.! így, a másik fél szólási lehetősége nélkül, könnyű maga mellé állítani a közvéleményt, együttérzést ébreszteni magával szemben! Ha minden úgy történt, ahogy leírta, erre alaposan rá is szolgált. De mi van, ha mindez rágalom, ha a felesége ellen felhozott vádjai csupán a maga féltékenységtől elvakult agyának szüleményei? Mi van, ha a felesége nem csalta meg magát, ha a faluban elindult pletyka alaptalan, ha édesanyja pusmogása rosszindulatú lejáratás, ha az udvaron álló idegen motorbicikli tulajdonosa csak egy odavetődött ismerős, és nem szerető. Mi van, ha éppen ezért a kisebbik gyerek mégis a maga vére? Akkor miért robbantotta szét a családot? Miért tette tönkre a feleségét, a gyerekeket, és végül is önmagát is? Uram! Attól tartok, maga önfejű, konok és korlátolt. Én nagyon remélem, hogy nem született olyan asszony, aki ezután feleségül menne magához. R-né P. N., Szolnok Előző lapszámunk Jogi jo-jó rovatában közöltük egy kedves olvasónk levelét, aki leírta, hogy férjétől 9 éve elvált, gyermekeit egyedül nevelte föl. Fia 26, lánya 17 éves. A válás óta az apa nem kereste a gyerekeket, nem látogatta őket. Albérletben élt egyedül, a testvéreivel szoros kapcsolatot tartva. Most, 49 éves korában hirtelen meghalt, s rokonai szerint a temetés költségeit a gyermekeinek kell fedezni. Sem az édesanya, sem a gyerekek anyagi helyzete azonban ezt nem teszi lehetővé, annál is inkább, mert az apa után semmiféle örökség nem maradt. A kérdés az, kinek a számára teszi kötelezővé a jog a temetésről való gondoskodást? Jogilag mindenképpen a gyerekeknek kell vállalni a temetés költségeit, különös tekintettel arra, hogy a fiú már nagykorú. Akármennyire nem látogatta őket az apjuk, 17 illetve 8 éves korukig nevelte őket, és mégis csak az apjuk. Ha anyagi gondjaik vannak, az önkormányzat bizonyára a segítségükre lesz. Szuromi Ferencné gazdasági igazgató A két gyereknek csak gondoskodni kéne az apjukról. Talán ők is hibásak, hogy nem tartotta velük a kapcsolatot. A gyereknek halálában is vannak kötelességei az apjával szemben. Ez nem évül el. Nagy Róbert gépkocsivezető Szerintem a férfit a testvéreinek kell eltemettetni, hiszen velük volt szoros kapcsolata, a régi családdal nem is törődött. Nem látogatta, nem segítette őket. Azok gondoskodjanak róla, akikkel sülvé-jove együtt volt. Molnár Ferencné takarítónő l
