Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-03 / 127. szám
4 A szerkesztőség postájából 1993. június 3., csütörtök Majd csak fellendül kis hazánk ... Ki ne ismerné Vitray Tamás egyik régebbi műsorának címét: Csak ülök, és mesélek... Nos, ez adta az ihletet, hogy levelemnek ezt a címet adjam. Vitathatatlan, mostanában én is gyakran csak ülök - és ámulok. Újságcikken, tévé-műsoron. A minap például azt hallottam a televízióban, talán a Híradóban, hogy egyik gyógyszergyárunk gazdasági igazgatója felmondott vagy lemondott. Nem tudja elviselni, hogy miután már megszavazták, hány milliót osztanak szét maguk között, azután mégis úgy döntöttek: megtízszerezik az összeget! Nem rossz ötlet. Tucatnyian nem kapunk biztosan annyi nyugdíjat/fizetést egy év alatt, mint amennyi jut majd egy-egy részvénytársasági tagnak. Fejleszteni meg mi a fenének! Az se régi hír, hogy Für Lajos lemondott párttisztségéről, ő tudja. Én meg azt sejtem, hogy honatyáinknak, honanyáinknak kisebb dolguk is nagyobb mostanság már annál, hogy az Országházban a mi ügyeinkkel foglalkozzanak - úgy istenigazában. Úgy, hogy majdan nekünk is jó legyen! Szerintem bőven el vannak foglalva saját gondjukkal-bajukkal. Megy-e a káefté, mennyit hoz a részvény- társaság, ilyenek. Nem kívánhatjuk tőlük, hogy a mi piszli- csáré létünket tartsák napirenden. Fontosabb, hogy mi lesz jövőre, mit hoznak a választások. Senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről: minden létező párt azzal törődik manapság: hogyan alapozhatja meg pozíciót! De hogy szűkebb pátriánk dolgaival is előhozakodjak: lett botrány Szolnokon, amiért úgy felemelték a lakbéreket, hogy arról koldulhatnak az érintettek? Nem. Pedig .jósolgatták”. Sőt még „büszkék” is vagyunk magunkra: 3200 önkormányzat nem tudta megcsinálni - a kormányt már ne is említsük -, nekünk, már mint a szolnoki ön- kormányzatnak sikerült. Csodájára járnak külföldről is - nyilatkozta a polgármester úr. Az amerikai cég potom néhány millióért kidolgozta a szisztémát, amiben csupán az a szépséghiba, hogy amerikai életfonnát vehettek alapul. Nem az itteni kereseteket, nyugdíjakat, pedig egy pesti kft. is „besegített” a kiadásokba. Van, van persze lakbérhozzájárulás. De ezzel, így, több jut a lakások karbantartására, fenntartására? Évtizedekkel ezelőtt azzal „büszkélkedtünk”, hogy Szolnok megyében volt az első szövetkezeti város. Annak is csodájára jártak állítólag messzi földről. Emlegetik azóta is, főleg az érintettek, milyen „sikeres”, „közkedvelt” volt a szervezés. Csak éppen sokan bele- gebedtek, sokan soha nem múló testi-lelki sebeket szereztek. A Telegráfban olvastam, hogy átalakítják Szolnok belvárosának közlekedését. Ennek az autótulajdonosok biztos nagyon megörülnek, mert ha tankolás után marad még pénzük, kiadhatják parkolásért. A saját házuk előtt is vajon? Majd kigondolják okosan az illetékesek. Mindenesetre már most kezdjenek el gyűjteni lyukasztóra, mert maguknak kell kezelniük a bilétát (tikettet). A cikkből azt nem tudtam meg, hogy a Miskolcról átvett szisztémáért Szolnoknak is súlyos milliókat kell fizetnie? Vagy csak a nagy iparváros (?) gombolta le Izraelnek annak idején a „sápot”? Arról is az újságból értesültem egyébként, hogy Miskolcon nem a módszer váltott ki botrányt. Inkább az, hogy ez az úgymond pofonegyszerű megoldás nem két magyar közhivatalnoknak jutott eszébe - ebédidőben. A mi szakembereinknek nincsenek ésszerű ötletei, elképzelései? Valóban kitalálhatta volna nálunk is valaki akár az egyik, akár a másik módszert - a mi adottságainkra. Mert annyian, de annyian utazgatnak a világ minden tájára, s még- sincs semmi kézzel tapintható haszna. A múltkoriban hallottam: egyik megyénkbéli szövetkezet (még nem ment egészen tönkre) szakemberei töltöttek hosszú időt a tengerentúlon. Majd csak fellendül kis hazánk mezőgazdasága (is) ennyi költség, kiadás, fáradozás után. De ha vannak - mert vannak! - szakembereink, hát tegyenek végre valamit - értünk is! S ha lehet, ne kerüljön olyan sokba, ne menjen rá ingünk, gatyánk! Sz. K. Küldjön egy képet! Ma is éltető ereje a munka A háború után Kőtelken édesapám volt az egyetlen kertész, és a nagyapámmal együtt teremtették meg az ún. epreskertet. (A gyümölcsfaoltást sokszor ebben a kertben sajátították el az iskolások.) Édesapámat 1946-ban nevezték ki kerületvezető erdésznek - Tiszafüred-Abádszalók-Szolnok térségében. Ma szomorúan tapasztaljuk, hogy a 30-40 éves fákat, melyeket még édesapám irányítása alatt ültettek a szőke Tisza partjára, meg a kerek erdőbe, meggondolatlanul irtják ... Ez a kép a szolnoki erdőgazdaság megalakulásának 15. évfordulóján készült, 1965. augusztus elsején. Balról jobbra Tüttő János, a gazdaság akkori vezető erdésze, Lovász András - édesapám, kerületvezető erdész, valamint Szabó István erdészeti dolgozó. Édesapám a már melített térségben nyugdíjazásáig látta el feladatát, utána pedig több mint 10 évig a kőtelki termelőszövetkezetben dolgozott. Éltető ereje volt - ma is az, amennyire bírja - a munka! Bene Istvánná (Lovász Júlia) Kötelek „Apánk nem nézett vissza” Az emlékek közt kutatva A fiatalokkal folytatott beszélgetéseim során olykor felidézem az első világháború történéseit, a közelebbről ismert eseményeket. Ilyenkor ismerőseim arra biztattak, visszaemlékezéseimet érdemes lenne papírra vetni... Hallgattam rájuk, s a háborús emlékeim közül e történetet az Új Néplap olvasói elé tárom: Amikor az első világháború kitörésének híreit hallottuk (egy szombat délután), éppen az aratásra készültünk. Apám kint volt a tanyán, anyám vacsorát főzött, de közben szokatlanul sűrűn ki-kinézett az utcára. Esteledett, amikor apám megjött azzal a két szomszéddal, akik nálunk dolgoztak. Kifogták a lovakat, bejöttek vacsorázni, és anyám rögtön mondta a száj- ról-szájra terjedt hírt: hogy azt beszélik, kitört a háború. Mire az egyikük, Pista bácsi azt mondta: nem ártana mán, sokan vagyunk; apám pedig úgy vélte, talán nem is igaz. Pergették a dobot Másnap reggel anyám sírva jött a kapu felől, s azt mondta: jaj, Istenem, mán dobolják, hogy az embereknek be kell vonulni; a plakátokat is ragasztják, amint rajta van, hogy melyik ezredhez ... Apám az ablaknál lévő tükörnél borotválkozott, és csak annyit mondott anyámnak, hagyja már megborotválkozni, legalább addig ne sírjon. Kisiettem az utcára, ahol nagy volt a jövés-menés, az asszonyok sírva, az emberek izgatottan váltottak szót egymással; ahány dob volt a városházán, az mind nyakba került, és verték, pergették. Alig hallgatott el az egyik, kezdte a másik, s a bevonulást hirdették. Délre már én, a 7 éves gyerek is tudtam, hogy apám a 29-es gyalogezredhez tartozik és a jászberényi kaszárnyába kell bevonulnia. A doboláskor, a plakátokon azt is tudatták, hogy a vonatok, hajók ingyen szállítják a bevonulókat. A szomszéd Pista bácsi még aznap elment, apám másnap estére tervezte a bevonulást. Szerencsére a tanyásunk nem volt katonaköteles, így nem kellett helyette másról gondoskodni, és az egyik nagybátyám megígérte, hogy aratáskor és csép- léskor segít nekünk. A búcsúzás Másnap a szekéren kimentünk a tanyára: apám, anyám a nagybátyám, meg a testvérbátyám és én. Az úton, a tanyáig - 7 km - azt hallottam, hogy hova kell neked, vagy magának menni? - vagy Isten áldja, én már a déli vonattal indulok; volt, aki azt mondta, ki tudja, találkozunk-e még ... Amikor a tanyához értünk, apám megmutatta, hova rakják majd az asz- tagot és hogy aratáskor, csép- léskor mit, hogyan kell csinálni. A bátyámmal kihajtottuk a jószágokat legelni, majd apámék szekérre ültek és elindultak hazafelé. A bátyámmal az út mellett ácsorogtunk, s amikor mellénk ért a szekér, apám leszállt. Szó nélkül jött hozzánk, majd egyik kezével a bátyámat, a másikkal engem ölelt magához. Megcsókolt, sírt és azt mondta, inkább csak suttogta, hogy Istan áldjon meg benneteket kedves gyerekeim, fogadjatok szót édesanyátoknak. Aztán ment a szekérhez. Láttuk, hogy a szemét törölgeti, de nem nézett vissza. Az én környezetemben - emlékezésem szerint - így kezdődött az első világháború! Szilágyi Károly Karcag Köszönet és tisztelet a gyógyítóknak, az egészségügyben dolgozóknak Az élet megy tovább ... A teremtmény legcsodálatosabb alkotása az ember. Az emberi szervezet működése felülmúl minden általa alkotott és kezelt gépet, szerkezetet. S míg egészségesek vagyunk, talán fel sem merül bennünk, mit jelenthet igazán, ha egyszer felborul ez a csodálatos működési rendszer; ha nincs megfelelő orvosi segítség. Mert mindannyiunk számára az élet a legdrágább, amiből csak egy van, és nem mindegy, mikor, hogyan ér véget. Tudjuk, hogy valamennyi kórházunk, az egészségügy napjainkban súlyos anyagi nehézséggel küzd, de azt is tudjuk, hogy a gyógyításban mégis csodákra képesek. Mert újra indítják a megállt szívet, visszavárják a balesetben leszakadt végtagokat, a működésképtelen szervezetet újra az élet szolgálatába állítják... Az egészségügy munkája láncolatszerűen kapcsolódik egymásba: minden részterülete erősíti, segíti a közös munkát, a végeredményt, s mindegyik egyformán fontos. A gyógyulni vágyó beteg sorsa fölött azok is döntenek, akikkel nem is találkozunk. Előfordul, hogy a beteg életét napokig a gyógyszertárban előállított infúziók tartják fenn, a műtét alatt vagy után vérre van szükségünk stb. Felsorolni is lehetetlen, hogy az egészségügyben mennyien működnek közre láthatatlanul is abban, míg a beteg ember felépül, meggyógyul. S akikkel a betegsége során találkozik, azoktól egy mosoly, egy jó szó is gyógyítólag tud hatni, reményt ad a holnapra. Köszönet és tisztelet mindazoknak, akik az egészségügy bármely területén dolgoznak, gyógyítanak. Nemes munkájuk eredményeképpen az élet nem áll meg, s az már az élet velejárója, hogy az ember számára bánatot, örömet egyaránt tartogat. Hát így kell elfogadni. Egy beteg ember elmélkedése - a Hetényi kórházban töltött napok után: Molnár Ferenc Szolnok Min marakodnak az urak? Miközben a magyar polgárok fele mindennapos megélhetési gondokkal küzd - marakodnak az urak, kizárásdit játszanak. A polgár már nem hisz nekik, nem is figyelne rájuk, ha nem csapnának maguk körül ekkora hűhót. A polgár azon gondolkozik, vehet-e, s miből ezen a nyáron egy szandált a gyerekeinek, a nyugdíjas egy hétre eloszt magának egy liter tejet, a kispa- raszt - akinek a puszta föld már kijutott - nem tudja, mivel szánt az őszön, a kisvállalkozó beadja a kulcsot, s vele az ipart, mert a kamat és az adó kicsinálta, mint Elekéket az MDF. A pedagógus sok ezer társával tüntet, mert most igazán a nemzet napszámosa. Eközben az urak marakodnak, kizárnak, megbélyegeznek, éjfélbe nyúlóan vitáznak, és azt hiszik, erre figyel az ország. Majd meglátják, s lehet, keserű lesz az ébredésük. Az éber polgár legszívesebben rájuk szólna: miért, min marakodnak uraim, ezzel nem lesz jobb az ország népének, s maguk is vesztenek ... Nos, úgy látszik, ezt nem vették számításba. J. S. Szolnok A felhívás megértő szívekre talált Sok fiatal véradó volt közöttünk A Vöröskereszt kisújszállási szervezete a közelmúltban önkéntes véradást szervezett a helyi ifjúsági házban. Plakáton és élőszóben hívogattuk, toboroztuk a véradókat, és az esemény napján már jóval 8 óra előtt gyülekeztek a donorok az ifjúsági ház bejárata előtt. A vértranszfúziós állomás dolgozói nyolc órára érkeztek, s alig hogy kitették a kartonokat tartalmazó dobozt, máris több mint tízen álltak sorban. Ez a lánc csak 9 óra után szakadt meg - több-kevesebb időre. A végeredmény: nyolcvankilenc donortól 35 1. vért vihettek magukkal a Mezőtúri Vértranszfúziós Állomás dolgozói. Örülünk, hogy sok fiatal jelentkezett ingyenes véradásra: elsősorban a Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola növendékei. Bízunk benne, példájukat a jövőben sokan követik. Az egészségügyi és népjóléti miniszter felhívása nálunk megértő szívekre talált, és városunk minden lakója büszke lehet véradóira, akik közül sokan évente többször adnak vért - beteg embertársaik megmentésére, gyógyulásukat segítve. Reméljük, lesz folytatása. Farkas László Kisújszállás Csendes beszélgetés a szabadban A kunmadarasi idősek klubjában Felvételünk a kunmadarasi gondozási központ udvarán készült nemrég. A képen Balázs Károlyné - balról jobbra akinek kedvenc időtöltése a kötés; szebbnél szebb pulóverekkel látja el az unokáit. Pesti asszony létére sem fog ki rajta a vidéki munka: tapasztja, meszeli a házát... Mellette Tóth Lajosné, Róza néni, aki 82 évesen is megtermeli magának a zöldségfélét. Mint mondta, legszebb emlékei között őrzi az ábrahámhegyi kirándulást, ahova a klub segítségével jutott el. S ha nyerne a lottón, venne egy autóbuszt a klubnak, amivel bármikor együtt mehetnének kirándulni. (Fotó: Mészáros) ’’Mert szólni mertünk...” A tűrés határán Régóta betegeskedünk, s hogy közelebb legyünk a kórházhoz, vidékről Szolnokra költöztünk, a Móra Ferenc út 13. számú házba. Nyugodtan éltünk a kis lakásunkban, semmi problémánk nem volt a felettünk lakóval - még akkor sem, amikor kétszer eláztatott bennünket. Elnézést kért tőlünk, és a kárunkat kifizette a biztosító. Igen ám, de egyszer csak máshova költözött, a lakását pedig albérlőknek adta ki. Ettől kezdve pokol az életünk! Noha a tulajdonos minden műszaki hibát kijavíttatott a lakásban (erről személyesen győződtünk meg), az albérlő sorozatosan eláztatott bennünket - olyannyira, hogy a szekrényben tartott élelmiszerünk is tönkrement. Ekkor én éppen kórházban voltam, a feleségem ment fel az albérlőhöz, aki nem tárgyalt vele, illetve annyit mondott az ajtóból, hogy ha valami nem tetszik, jelentsük fel őket. S innen kezdődött a bosszú: Maximális hangerővel böm- böltetik a magnót, a rádiót és mikor mit kapcsolnak be. No és állandóan pakolnak ... A legbosszantóbb eset a közelmúlt egyik csütörtökén zajlott, amikor este megkezdődött az orgia, és a magnó teljes hangerővel, állandó dobszó mellett bömbölt. Számításunk szerint körülbelül nyolcan-tízen lehettek a lakásban, s a nyitott ablaknál ordítoztak. Aztán éjfélkor tetőfokára hágott a jó hangulat: három fiú és egy lány félmeztelenül futóversenyt rendezett - négy-öt fős szurkoló társaságában, akik tor- kukszakadtából biztatták társaikat. Az éjfél utánig tartó hangos zeneszónak két nap múlva ismét fültanúi, szenvedői lehehettünk. Beteg emberek vagyunk. Tavaly négyszer, az idén kétszer voltam kórházban (inzulinos cukorbeteg vagyok és a szívemmel is baj van), a feleségem is beteg, többször részesül kórházi ellátásban. De a szomszédunk, a hetven éven felüli beteg házaspár velünk együtt szenved az albérlő hangoskodásától - miközben a tulajdonos zavartalanul számolja a kiadott lakásból befolyt, , jól megérdemelt” forintjait. Az igazsághoz tartozik: a lakás tulajdonosa tanárnő, aki mindig megértéssel fogadja a panaszunkat; elnézést és még egy kis türelmet kér tőlünk, valamint jobbulást kíván, de mi ezzel nem vagyunk kisegítve. Legutóbbi levelében azt írta, hogy már felmondott az albérlőnek, s ha elköltöznek, utána nem is adja ki a lakást. De vajon meddig legyünk még türelemmel, amikor ebből, s az egészségünkből van már a legkevesebb!? (Név, cím a szerk.-ben) Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné