Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-24 / 145. szám
4 A szerkesztőség postájából 1993. június 24., csütörtök Az allam nem mentesülhet az egészségügy gondjaitól Az egészségügyre az idén körülbelül 120 milliárd fordítható, de mivel a víz-, az energia-, a gyógyszerárak stb. a többszörösére emelkedtek, ez az összeg az éves feladatok ellátásához nem elég. A költségvetésnek mintegy felét a bérek teszik ki, ezért a 200-400 milliárdot meghaladó költségvetési hiány, a hitelekből működő és 1988 óta 40 százalékkal csökkent ipari termelés, a hazánkat is sújtó nyugati recesszió stb. az egészség- ügyi kormányzattól kikényszerít sajnos olyan lépéseket, hogy esetleg orvosokat kell elbocsátani. Az egészségügy éves költségvetési hiánya olyan fokú, amit a belső tartalékok feltárásával már nem lehet ellensúlyozni. Tehát központi pénzre van szükség, mert ennek hiánya kórházi részlegek átmeneti vagy végleges bezárásához vezet. Az egészségügyi reform szerint a fizetéseket az elvégzett gyógytevékenység után adják. A betegek nem a jó vagy jobb kórházakkal, hanem az azokban dolgozó egyes jó hírű, tapasztalt és általában már nem fiatal orvosokkal gyógyíttatják magukat. Az ügyesen gazdálkodó intézetvezetők az ő megtartásukra törekszenek. A többiek sorsa bizonytalan, kilátástalan. Tüntettek a közalkalmazottak, köztük az egészségügyiek is. Ez a növekvő elégedetlenség és az erősödő összefogás bizonyítéka. Ha valamilyen eredményt sikerülne is kicsikarni, az csak átmeneti lehet, mivel az anyagiakat más területről kell átcsoportosítani és elvonni. Valóságos és tartós eredményt a gazdaság fellendülésével lehet elérni, erre viszont jelek sem mutatkoznak. A nemzetközi eseményektől nem függetleníthetjük magunkat. Egyes országokban fokozódik a külföldiek elleni indulat. A magyar egészségügyben körülbelül négyezer külföldi dolgozik. A munkahelyek megszűnésével atrocitások várhatók. fiz egészségügyi reform eddigi eredményei nem megnyugtatóak. Az alapellátás lényeges problémái megoldatlanok. Az annyira óhajtott magánrendelők kialakításának siettetése a még működő, önkormányzatok felügyelete alatt álló rendelők szétverésével járhat. Nyugati hiteleket kapott az egészségügy, amelynek nagyobb részét az információs rendszer kiépítésére, a társadalombiztosítási intézmények épületeinek felépítésére, a géppark beszerzésére költik, és csak kisebb rész jut a tényleges gyógyító tevékenységre. Miközben az egészségügy a létéért küzd, a lakosság egészségi állapota az elmúlt évekhez képest is lényegesen romlott. Nemzetközi összehasonlítás alapján egyes területeken európai vagy világelsők vagyunk - például az egy főre jutó tiszta szesz fogyasztásában, az ön- gyilkosságok számában, a 40-50 év közötti férfi lakosság infarktus halandóságában. Nem jobb a helyzet a szív- és keringési megbetegedettek vagy a rákhalandóság tekintetében sem. A társadalombiztosítás az önkormányzati rendszer kiépítésével önmagában nem tudja megoldani az egészségügyre váró feladatokat, ezért az állam nem mentesülhet az egészségügy gondjaitól. Dr. Jánosi Gábor Utazás sok izgalommal Meggyőződéssel vallom: lennie kell az ember életében néhány biztos pontnak. Mivel hivatásomnál fogva meglehetősen sokat utazom, nálam mindeddig ezen pontok egyikének szerepét a MÁV töltötte be. Nos, ezt a fontos kapaszkodót vélem most elveszíteni. Történt, hogy május 29-én reggel 8 órára a fővárosban, megadott helyen kellett lennem. Kiszemeltem hát a Korona nemzetközi gyorsvonatot, amivel 7.02-re a fővárosba érhettem volna, ha nem késik 45 percet. Néhány, hasonló cipőben járó utastársammal futottam az információhoz megtudakolni, milyen módon juthatnánk mégis idejében Budapestre. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a Keletibe indul egy szerelvény. Nosza, fel is ugrottunk a vonatra, majd miután az az indulási időt követő 20 perc múlva is meg- átalkodottan állt a szolnoki állomáson, végső kétségbeesésünkben átszálltunk egy, a Nyugati pályaudvarra igyekvő személyvonatra. Mivel ezzel már az utolsó reménysugár is szertefoszlott, hogy 8-ra a megadott helyen legyek, Cegléden - végső elkeseredett kísérletként — átszálltam a végre megérkező Koronára, és azzal futottunk be a Nyugatiba - háromnegyedórás késéssel. Mondanom se kell, miként „estem be” az eseményre, amelyre hivatalos voltam. Hazafelé jövet - ugyanaznap este - sikerült a Nyugatiból 21 órakor induló személyvonatot elcsípnem. A piszkos és büdös másodosztályú kocsikat látva úgy döntöttem: első osztályon utazom, a kalauztól váltok pótjegyet. Jött is a csitri korú „Hatalom”, aki - miután előadtam szándékomat - közölte, hogy a pótjegy nagyon drága. Mondtam: én az árát kérdeztem, aztán majd eldöntőm, megveszem-e vagy sem. A fiatal korát meg- hazudtoltan rosszkedvű jegykezelő - magánjellegű gondjainak élethű ecsetelése mellett - nem túl készségesen bár, de végül is előhúzta a jegytömböt, én pedig egy ezer forintost. „Nem tudok visszaadni!” - szavaira bátorkodtam megkérdezni, hogy ilyenkor mi a teendő. A válasz: „Menjen, és váltsa fel”. Mit tehettem? Átkullogtam a már említett piszkos és büdös másod- osztályú kocsiba, és imigyen sóhajtoztam: Kedves MÁV! Tisztelettel kérem vissza a hosszú ideje beléd vetett bizalmamat! Ugye, visszakapom? Szathmáry Judit Alapítvány a 100 éves iskolában A szolnoki Konstantin Általános Iskola „100 éves az iskolánk” Alapítványt hozott létre, melynek célja az intézmény ellátási színvonalának emelése, a nyelv- és a balettoktatás további fejlesztése. Kérjük mindazokat a volt diákokat és tanárokat, akik úgy érzik, szeretnének az alapítványhoz hozzájárulni, keressék meg az intézmény vezetését; a segítségre szánt pénzt itt fizethetik be. Intézményünk szeptemberben szeretné megünnepelni fennállásának 100 éves évfordulóját. Kérjük, akiknek van a birtokukban az iskolánkra vonatkozó korabeli dokumentum, fénykép stb., augusztus 20-a után fáradjanak be az igazgatósághoz. Előre is köszön mindent: László Árpádné igazgató Liturgikus szokások régen és ma Mélyen vallásos, katolikus szülők nyolcadik gyermekeként láttam meg a napvilágot. Szüleimnek dédelgetett vágya az volt, hogy a tíz gyermekük közül (öt leány és öt fiú) egy pap legyen. Rám gondoltak, én tanultam tovább. Két bátyám szülőfalunkban templomi szolgálatot látott el, így módom volt rendszeresen ministrálni, harangozni. Ezért jól ismertem a katolikus liturgikus szokásokat, az ott használt miseruhákat, eszközöket. De végül is nem pap, hanem tanító-tanár-könyv- táros lettem. Egyházi iskolában tanultam, s mint tanító Zalában, egyházi iskolában kezdtem, majd 1956 után elhagytam a pedagógus pályát. Miskolcra kerültem, a megyei könyvtárba mint tudományos főkönyvtáros. Főállásom mellett órákat adhattam, így nem szakadt meg a kapcsolatom az iskolával. Az elmúlt rendszerben a régi szép liturgikus szokások elmaradtak. Szerencsére sokat változott a világ. Megyénkben is javult a hitélet. Egyre többen lépik át a templomok küszöbét, olyanok is, akik korábban elkerülték az Isten házát. Bevallom, nem kis szorongással tekintettem meg azt a keresztény művészeti kiállítást, amit a tiszaföldvári egyházközség II. János Pál pápa magyarPallagi Jánosné, a szolnoki Rózsa úti óvoda mozgássérült csoportja szülői munkaközösségének vezetője írta a következőket: „A mozgássérültek megyei egyesületének s vezetőjének, Nász Margitnak köszönöm a szülők nevében, hogy a nehézségek ellenére is lehetővé tette gyermekeink gépkocsival való szállítását a Rózsa úti országi látogatása tiszteletére rendezett. A tárgyak többsége liturgikus miseruha volt, a szentségek kiszolgáltatásánál használt eszközök, de helyet kaptak a templomok díszítésére szolgáló értékes szobrok, kegytárgyak is. Láttam többek között lourdes-i zenélő szobrocskát fémből és fából, s felsorolni is nehéz lenne, mit még. A látogatók sokaságában nosztalgiát ébresztettek a látottak. Bennem akkor erősödik ez a nosztalgia, amikor azt tapasztalom, hogy a különböző színű miseruhákat múzeumi tárgyként, bezárva tartják a sekrestyében, és még ünnepnapokon sem ölti magára az atya, csak az albát (miseinget) helyettesítő fehér, hosszú, csipke nélküli „ingszerűséget” és a stólát. Nagyon hiányzik például Tiszaföldváron is a tömjénillat bizonyos alkalmakkor (szentségkitétel, körmenet stb.). A templomokba ma még főleg a közép- és idős korúak járnak. Azok, akik korábban rendszeresen elmentek a misékre, sokan nosztalgiáznak a liturgikus szertartások „modernizálása” miatt. Köztük én is. Ne vegye senki rossznéven, ha keresem, ha igénylem a szép, hagyományos liturgikus szertartásokat és a hozzá illő öltözetek, eszközök használatát. Serfőző János, Martfű ovoaa mozgássérült csoportjába. Mindezt külön köszönik azok a vidéki szülők, akiknek gyermeke más módon nem jutott volna óvodai közösségbe. Egyben hála az óvónőknek, konduktornak és mindenkinek, akik áldozatos munkájukkal, szívvel-lélekkel beteg gyermekeink életének megkönnyítésén fáradoznak.” Levelekből - sorokban Mária nővér Szolnokról (ő kérte, hogy teljes neve helyett csak ennyit írjunk, egyébként nyugdíjas) régen-régen elküldte címünkre sorait. Annyi a hozzánk forduló, hogy mondandójára csak most tudunk sort keríteni. Röviden! A 49 évvel ezelőtti június 2-i szolnoki nagy bombázásra emlékezett ugyanis, amelyről az évforduló napján jelent meg munkatársunk jegyzete „Csak vesztes háborúk vannak” címmel. Mária nénit a mostani Hetényi kórház régi épületének magasföldszintjén lévő műtőben érte a légiriadó. Az egyik műtőasztalon dr. Szabó Elemér kórházigazgató sebész főorvos operált, a másikon dr. Egyed Zoltán sebész, két asszisztáló orvossal és Mária nővérrel. Azt gondolták, a szokásos „berepülés”. Aztán megremegett az épület, az ablakok szilánkjai röpültek mindenfelé. Lepedővel takarták le a nyitott sebeket (két súlyos hasműtétes feküdt a kezük alatt). A műtőssegéd s az apácák lepedőket szegeztek az ablakokra. Közben maguk is átöltöztek. Az áramszolgáltatás megszűnt, lámpafénynél operáltak tovább. Szerencsére ilyen körülmények között is befejezték a műtétet - az angolok a bombázást. . . Azután takarítottak. Mindany- nyian! Az igazgató kórházvonatot rendelt, s vitték-vitték a sérülteket, ki a városból. Ceglédre is szállítottak sebesülteket. Mária nővér js kísért egy-egy szállítmányt, nem is egyszer. Egy fiatal nőnek a fél szemét aknaszilánk súlyosan megsértette. Az arcán a bőr alatt salak volt. Vele sokat foglalkozott a kórházban. Körülbelül két éve, a Baross utcán találkozott vele. Úgy látta, a másik szemét megmentették. Nem szólította meg, pedig a hangjáról bizonyára megismerte volna - véli. * Nemes Sándorné levele Alattyánból érkezett. Arról számolt be, hogy a Kossuth Lajos utcában, a művelődési házzal szemben nemrégiben egy parányi boltocska nyílt. A barátságos helyiségben szívélyesen fogadta a tulajdonos. Lehetetlen felsorolni, mennyi mindent megtalál ott a vásárló. Talán még nincs is meg mindennek a helye, de nem sok hiányzik már a berendezésből. Kapható, mi szem-szájnak ingere - írta olvasónk, s az árak is elfogadhatók szerinte. Mire lehet ott pénzt kiadni? Van játék, szobanövény, kozmetikai cikkek, gyógykrémek. És még sok minden kínálja magát a betérőnek. Úgy tűnik, a vállalkozás sikeres lesz - véli levélírónk. Úgy legyen! * Szabó Margit szolnoki olvasónk pedig imigyen fogalmazott: „Nyár van. A gondtalan szünidő, a kikapcsolódás - és a szerelem ideje ... Itt az év vége az iskolákban. A végzős tanulók nem élvezhetik felhőtlenül a nyarat. Ki három, ki négy évig tanult, hogy esetleg főiskolára, egyetemre jelentkezzen, vagy elhelyezkedjen. Három-négy évig azt hallgatta a gyerek mindenkitől: Tanulj! Tanulj! Nem egy és nem kevés fiatal fejében megfordul a gondolat: „Minek küszködtem én végig a három-négy évet?” A szülők is sokat foglalkoznak manapság e témával: ki ad segítséget a végzős diákoknak, ki tud munkahelyet, továbbtanulást biztosítani a gyerekeknek, akik szívvel-lélekkel igykeztek az iskolában - esetleg semmiért. * K. A.-né szolnoki olvasónk is azt kérte, nevét az újságban csak monogrammal jelöljük. Legyen! Ám levelét nem közöljük, s nem csak azért, mert hosszú. Ügye teljesen magánjellegű, azaz kizárólag rá és az említett személyre tartozik. Kérjük, gondolkozzon el sorain. Bizonyára egyetért velünk abban, hogy csak tovább mérgesítenénk a helyzetet. Tanácsunk: ne kérdezzen senkitől semmit! Küldjön egy képet! Egy csoki és egy puszi Nekem nagyon kedves emlék ez a kép. Néhány évvel ezelőtt a papírgyár vendége volt Feleki Kamill művész úr, aki egy kis vetélkedőt is rögtönzött. Én is részt vettem benne, s első lettem. Kaptam egy tábla csokit, meg egy puszit is. A képen a művész úr gratulált, én meg éppen a puszihoz készülődtem - írta Tassi Lajosné szolnoki olvasónk. Ötven éve együtt A képen id. Kun István és felesége látható, akik Bánhalmán 1992. április 25-én tartották 50. házassági évfordulójukat. Három gyermeke, nyolc unokája és hat dédunokája köszöntötte a házaspárt. A fényképet az egyik unoka, Nyúzó Józsefné küldte Kenderesről. Kórház a város szélén Több megbecsülést érdemelnének! Az első orvos 1797-ben telepedett meg Szolnokon - olvastam a „Szülőföldem, a Jászkunság” c., 1992-ben megjelent Jász-Nagykun-Szolnok megye településeinek története közegészségügyi fejezetének előszavában. Á továbbiakban megtudhatjuk, hogy Szolnok rohamos általános fejlődésének keretében kórházak, körzeti rendelők, más egészségügyi intézmények sokasága jött létre. Ma már orvosok, egészségügyi dolgozók százai szolgálják az ember javára a gyógyító alapellátást és a betegségeket megelőző felvilágosító propagandamunkát. A megtett út nagysága szinte hihetetlen és lenyűgöző méretű, amikor az idézett nagy sikerű műből azt is megtudjuk, hogy 1945 januárjában csupán hat orvos, hét bába. három egészségőr, egy gyógyszerész, két védőnő és két fogműves állt a városi egészségügy szolgálatában. (A többiek elmentek vagy elsodorta őket a háború szele. A szerk.) A legnagyobb és legjelentősebb gyógyító szolgáltatást városunkban a Hetényi Géza Kórház biztosítja. Ennek egészéről, de az általam legjobban ismert urológiai osztályáról - ahol az utóbbi hónapokban magam is ápoltként feküdtem - az elismerés hangján szólhatok. Betegtársaimmal együtt tanúja lehettem annak a szervezett, eredményes csapatmunkának, amely dr. Samodai László osztályvezető főorvos úr irányításával nap mint nap odaadó önzetlenséggel, megfeszített energiával folyik. És ami a gyógyultan távozó ápoltak osztatlan megelégedése, hálája mellett a társadalom még nagyobb megbecsülését érdemelné! A technikai személyzettől a beteghordókon és nővéreken át a szakorvosokig már-már emberfeletti, munkaköri feladatukat is meghaladó mértékben küzdenek ezen az osztályon az emberek egészségéért, gyógyulásáért, gyakran mostoha körülmények között a műtőasztalok mellett és a kórtermekben egyaránt. Aki velem együtt ápoltként megfordult az osztályon, nem feledheti el az ott bármilyen beosztásban dolgozók hivatástudatát, jóságát, fáradhatatlan mosolyát, szerető gondoskodását. Köszönet érte - mindenkinek! Benes Imre Finomságok egy hétre Nehezen tudjuk gondolatainkat összeszedni a bennünket hétfőn ért örömtől. A Tiszaligetben táborozunk június 29-ig. Sályból érkeztünk mozgássérült gyermekeinkkel. Ellátásunk kifogástalan, de mindezek mellé jó lenne egyéb csemege is. Azt az ajánlatot kaptuk, hogy hajó minőségű árut szeretnénk vásárolni, akkor Tóth Ágnes kiskereskedőhöz menjünk. A legszebbet mutatta meg, és mi csak raktuk, raktuk a kosarainkba . . . Ezután kértük, hogy készpénzfizetéses blokkot adjon, mert az intézetben el kell számolnunk. A meglepetésünk és az örömünk határtalan volt, mert Ágika ennyit válaszolt: „Szívesen adom ajándékként a sályi mozgássérült gyermekeknek”. Mi csak ennyit tudunk a nyilvánosság előtt mondani: nagyon szépen köszönjük az egy hétig tartó finomságokat. Mozgásjavító Általános Iskola Nevelői Az oldalt összeállította: Farkas Ferencné Egész évben Önzetlenül támogattak
