Új Néplap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-12 / 135. szám

12 Irodalom----művészet 19 93. június 12., szombat Katkó István: Kokärdä (részlet) A jászjákóhalmi születésű író regénye a könyvnapra je­lent meg. * * * A nagyapa írógépe „A nagyalakú, kockás lapra írott szöveget (költemény), egy régi, feltehetően a húszas évek­ben gyártott Remington írógé­pen másolták hat-hat példány­ban. A vádlott lakásán megta­lált írógépen készítet próbegé- pelés bizonyította, hogy a szó­ban forgó verset - amelyet Uga- ros Szilárd a járókelők közt osztogatott - valójában ezen az írógépmatuzsálemen másolták. Mindkét példányon megtalálha­tók a jellegzetes betűhibák: az R betű alsó kanyarulatának ko­pásai, valamint a kérdőjelből hiányzó pont. Ezenkívül a H és J egymásra ütődnek, továbbá az idős gép hibáját jelzi, hogy a sortávolságot gyakran elté­veszti.” (Szakértői vélemény) A nagypapa mindig két ujjal gépelt. Az utolsó esztendőben ritkán cipelte ki a kis szobából a Remingtont, amely ott hevert egy ládán fekete viaszkosvá- szon huzattal beborítva. Ha elővette, akkor sem azért, hogy írjon vele. Hosszú szőrű ecset­tel szokta letisztítani a port a billentyűkről és a betűhenger­ről. Nagypapának nem volt ki­nek írnia. Régi üzletfelei egytől egyik kihaltak. Amikor a zsi­negkereskedés prosperált, üz­leti levelezését ezzel az írógép­pel intézte. Tisztelettel értesít­jük, az ön alázatos szolgája, ke­gyeskedjék tudomásul venni. Mosolyogtató, sőt röhejes volt ez a sablonokba merevedett udvariasság. „Ti még akkor is alázatos szolgái voltatok az ille­tőnek, amikor az öregúr a szo­kásos baráti találkozójára sie­tett a Talpaspohár nevű étte­rembe, egy papírlapot tett a Remingtonba, és a betűket egyenként pötyögtetve, követ­kező mondatot gépelte le: „Hu­tai egy ronda barom, segberú- gom, ha akarom!” Bár e triviá­lis szöveget szándékosan ott hagyta az írógép hengerébe szorítva, a nagypapa egyetlen megjegyzést sem tett, csupán később figyelmeztette, hogy az említett testrészt két g-vel írják. A fiú akkor már a gimnázium első osztályába járt, nem emlé­kezett tavalyi csínytevésére, s önérzetesen felelte: „Tudom. Megnéztem az értelmező szótár ötödik kötetében.” A nagypapa kisé gunyorosan hümmögött. „Örülök, hogy haladsz a helyes­írásban.” Különben soha sem érdekelték unokája iskolai eredményei. Ugaros Szilárd már jóval a nagypapa halála után egy alkalommal a követ­kezőket mondta baráti társa­ságban: „Úgy ült az asztalfőn, mint egy múmia. Ráncbagyű- rődött mozdulatlanságban. Egyszerűen nem vette tudomá­sul a megváltozott időket. A szegényes ételekhez is hasz­nálni kellett az ezüsteszcájgo- kat. Kész röhej! Hátránya csak anyámnak lett miatta. Be kellett írnia az önéletrajzába, hogy apja nagykereskedő volt. Háta mögött Zsinegesnek hívtam. Találtunk is egy mintakollek­ciót a vékony cukorspárgától a vontatókötelekig. Ügynökei mutogatták az egész országban. Egyszer elárulta, hogy a leg­jobb kötélverő műhelyek a bör­tönökben vannak. Ő is onnan kapta az árut.” Amikor lesittelték, a nagy­papa iránti tiszteletből a kötél­verő rabokhoz akarta kérni ma­gát, de a nevelőtiszt kinevette, „ahhoz magának, Szilárdka, va­lami komolyabbat kellett volna elkövetnie, mert ilyen munkát csak fegyházban kaphat, nem nálunk.” „Ugaros Szilárd budapesti lakos ellen indított vádeljárás során lefoglalt M. I. 19857 gyártási számú Remington író­gépet a bírósági per lezárása után értékesítésre átadtuk a Bi­zományi Áruház műszaki rész­legének. Miután az ezerötszáz forintra becsült írógép három hónap alatt sem talált gazdára, így az árat ötven százalékkal csökkentettük. A befolyt hét­százötven forint összeget bevé­teleztük.” (Z. O. számvevőségi elődó) A tényállás .„Az idei március tizenötö- diki ünnepségeken az ifjúság fegyelmezett és lelke felvonu­lását rendbontó és huligán ele­mek zavarták meg, akik nacio­nalista jelszavakat kiáltozva akarták megváltoztatni a de­monstráció jellegét. Rendőrkö­zegeink igyekeztek kiemelni a felvonulók soraiból a rendbon­tókat. A renitenskedők vereke­déseket provokáltak, s a velük szembeni eljárás során sajnos jó néhány olyan ártatlan fiatal is szenvedett sérüléseket, akik különben a KISZ megbecsült tagjai. A kavarodásban nem volt mód a személyenkénti dif­ferenciálásra. Ezt tárgyilagosan meg kell állapítani. A közvéle­mény helyes tájékoztatása el­engedhetetlen.” (Részlet egy rendőrhatósági feljegyzésből. 1972.) A tanár véleménye „Ugaros Szilárd, az első éves kirakatrendezői osztály tanu­lója jó kézügyességű, kitűnő rajzoló. Dekorációk készítésé­ben a végzős növendékeket is felülmúlja. Egyik legtehetsége­sebb tanítványom. Érzésem szerint azonban képességei in­kább a művészi pályára pre­desztinálnák, tulajdonképpen a Képzőművészeti Főiskolára kellett volna jelentkeznie. Ki­derült, hogy eredetileg oda is kérte a felvételét, csakhogy túl­jelentkezés miatt nem vették fel. Ellenzéki vagy deviáns ma­gatartásáról nem volt tudomá­som. Soha nem tartozott az osz­tály hangadói közé. Voltakép­pen visszahúzódó természetű, csak akkor élénkül fel, ha törté­netesen a modem festészet, gra­fika kerül szóba. Késhegyig menő vitában képes ragasz­kodni álláspontjához; a nonfi­guratív és absztrakt ideáljait makacsul védi. Adottságai elle­nére meggyőződésem, hogy nem lesz belőle jó kirakatren­dező, mivel nem sok érdeklő­dést mutat a kereskedelem és a reklám iránt. Ha feladatait színvonalasan fogja is megol­dani, mindezt puszta kenyérke­resetnek tekinti majd, s volta­képpeni becsvágya, hogy raj­zait, festményeit kiállíthassa. Nagy meglepődéssel vettem tudomásul izgágaságát, külö­nösen az döbbentett meg, hogy röpcédulát osztogatott. Min­denki másról jobban feltételez­tem volna, mint róla. Mogyorossy Almos szaktanár” Petőfi koszorúi „A nagy költő születésének centenáriumára 1923-ban írta Babits Mihály e bátor hangvé­telű, felrázó költeményt. Az el­lenforradalom negyedik esz­tendejében, az úgynevezett ke­resztény kurzus idején a „hiva­talos” Magyarország ki akarta sajátítani Petőfi emlékét; a költő forradalmi eszméi helyett dagályos szólamokkal ünne­pelt. A hamis kegyeletről, a nemzeti érzések álszent pufog- tatásáról szól ez a vers, amely felszólítja a magyar ifjúságot, hogy ne tűrje a hazug koszorúk láncait Petőfi eleven emlékén. Babits költeménye maradandó alkotás, esztétikai értékén túl­menően a haladó szellemű ma­gyar irodalom egyik becses da­rabja, amely joggal került be a Hét évszázad magyar versei közé (793. oldal). E vers tehát semmiképpen sem tekinthető il­legális irodalmi terméknek, nincs szükség arra, hogy az ut­cán röpcédula gyanánt terjesz- szék, hiszen szövege, vala­mennyi közkönyvtárban, ma­gántulajdonban lévő Babits-kö- tetben megtalálható. A vers ke­letkezésének dátuma, valamint a költő neve minden félreértést kizár. Persze elképzelhető, hogy akadnak, akik rosszindu­latú párhuzamot kívánnak vonni, s akadhatnak olyan isko­lázatlan egyének is, akik a mai rendszer elleni, napjainkban írt költeménynek vélik Babits so­rait. Nem feladatom megítélni Ugaros Szilárd kereskedelmi szakiskolai növendék szándé­kát, bár terhelő körülménynek tekinthető, hogy a dátumot (1923.) nem gépelte oda a vers­eim alá, s ez szándékos csonkí­tásnak minősíthető, hiszen ez így szerepel Babits Mihály ösz- szes versei című kötetben is. (Athenaeum kiadása, 1938.)” (Irodalmi szakértő feljegyzése) Ünnep-e március tizenötödike? „A Rákosi-korszakban elvet­ték tőlünk ezt az ünnepnapot (azóta az országgyűlés újból ünnepnappá nyilvánította már­cius 15-ét), és eképpen nemzeti érzéseinken esett csorba. He­lyette megkaptuk november he­tedikét (már nem munkaszü­net). Vajon kárpótolva lett ez­zel a magyar ember? Elisme­rem, hogy a Téli Palota megost- romlása is történelmi esemény volt, de az sem volt bagatel do­Pardi Anna: APOKRIF Az első angyal megfújta harsonáját. S fölbukkant mögötte néhány ember. A vérrel vegyes jégesőben, mentek csak a szörnyű időben földet művelni, buszt vezetni, mikor már minden odavan, még akkor is cselekedni. A második angyal ekkor várni kezdett. Trombitája mellé térdelt sok-sok gyermek. Összekulcsolt kezeiken járni kezdett a tenger, az ország és a dicsőség, az ólból, szalmából kirepült számítógépek a vérvörös inputja Jézust zengett, és sírt a föld minden nemzetsége. Katona Judit: PAJTÁS Mellemre tette melső lábait Pajtás, és táncolt, csak forgott velem. Most már tudom, nem sintér vitte el, előle szöktünk meg egy esteien. Hányszor bujdostam kis bűnök miatt vele, ha féltem, vagy ha félt szegény. Hol járhat most vajon, most hol lohol, hogy égi útról nem rohan elém?! log, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőin Petőfi elszavalta a Nemzeti dal-i az összegyűlt so­kaság előtt. Rákosi Mátyás pa­rancsára ez a nap megszűnt pi­rosbetűs ünnep lenni, ezentúl csupán az iskolákban tartottak szünetet, amikor is mindenki­nek kötelező lett felvonulni, hogy meghallgassák a hivatalos szónoklatokat. Egyszer egy év­ben megengedték hogy fiaink hazafias nótákat énekeljenek, és kokárdát tűzzenek a gomb­lyukukba. Én nem csodálkozom azon, hogy a diákok egy része preg­nánsabban akar kifejezést adni hazafiúi érzelmeinek. Vajon kinek árt, ha kis csoportokban tovább ünnepelik március ti­zenötödikét? Miért kell őket feloszlatni?!) (Egy középkorú járókelő sza vai) Idősebb ugaros A fiút az anyja nevelte, mert én néhány évi házasság után otthagytam a Poprád utcai la­kást, az egész kispolgári bran- csot. Egy bőrönddel mentem a házhoz, s öt esztendő múltán a holmim ugyanabba a pogy- gyászba befért. „Szia, apu - in­tett a négyesztendős Szilárdka - a nagyi azt mondta, ogy ezentúl ritkábban fogunk látni. Igaz ez?” Bólintottam, és már kint is voltam az ajtón. Olgával sem volt nagy jelenetem. Őszintén szólva én már rég kiszorultam a kisszobába, ahol mindig büty­költem valamit. Hol egy hajszá­rítót, hol egy rossz kávédarálót. A haveroknak csináltam, szí­vességből. Eleinte kihívtak va­csorázni a nagyszobába a szé­pen terített asztalhoz, de aztán a konyhában hagyták a részemet. Magam akartam a családtól el­szigetelődni, mert napról napra idegenebbnek éreztem, magam. Az öreg Zsineges örökké régi életének emlékein rágódott, s amikor elegem lett sóhajtozá- sából, gorombán lepörköltem. Meg is bánták, hogy egy prolit beengedtek a házba. Az előbb pontatlan voltam. Mi az, hogy beengedtek? Való­jában szélesre tárták előttem az ajtót. Hát igen. A negyvenes évek vége felé jártunk. Érkezé­semmel némiképpen megválto­zott a család szociális helyzete. Ezt a kedvező fordulatot min­denki belevehette az önéletraj­zába. „Vejem élmunkás szer­számkészítő, előfizeti a Szabad Népet, s így ezt az újságot én is rendszeresen olvasom.” Kész röhej. Egyetlen tintacsepp úgy szétoszlik egy vödör vízben, még laboratóriumban is nehe­zen lehet kimutatni. Jelenlétem valóban se nem osztott, se nem szorzott. Különösen néhány év eltel­tével. Kokárdakészítő A melltájon viselhető, nem­zetiszínű szalagból készült, kör alakú fodros szélű kis jelvényt némi ügyességgel mindenki maga készítheti el. Hazafiúi ér­zelmük ellenére sokan nem szí­vesen bajlódnak ezzel, hanem megveszik a kész kokárdát az utcai árusoktól. Csopák Géza sashalmi lakos kisipari engedé­lye kokárdák készítésére szólt. Felesége egész évben varrta a szalagokat, kedélyállapotától függően hol háromszázat, hol pedig háromszázötvenet. Maga Csopák az alapanyagot festette két színnel, miután szalag fe­hérjéhez nem kellett hozzátenni semmit. Néha előfordult, hogy tiszta vöröset is festett, amikor is veterántalálkozót rendeztek, vagy a régi párttagok temetésén a koszorúkra vörös szalagot il­lesztettek. E megrendelés oly kevés volt, hogy kokárdák nél­kül felkopott volna az álluk. „Maga aztán igazi hazafi” - mondta Csopáknak szom­szédja, Homorú Ödön szoba­festő és mázoló, amikor meg­pillantotta a ládákba csomagolt kokárdákat. „Nem vagyok ha­zafi, csak ebből élek - felelte önérzetesen a pántlikakészítő kisiparos. - Különben is a fel­menőim tótok voltak, nagy­apám történetesen alig beszélt magyarul. Ámbár Kossuthot ő is tisztelte.” „Nem maga az egyetlen, aki mások honfiúi érzelmeiből él - mosolygott Homorú Ödön. - Maga legalább nem szólamokat gyárt, mint egyes politikusok.” Csopák csodálkozó tekintetére sietve hozzátette: „Nem a mos­taniakról beszélek, hanem a ré­giekről. Azok mind a mellüket verték, hogy mekkora magya­rok.” „Mi is méretre gyártjuk a kokárdákat - szólt közbe a var­rógépnél ülő Csopákné. - Ki­sebbet a kismagyaroknak, na­gyobbat a nagymagyaroknak.” Ezen aztán mindannyian ne­vettek. A mama aggályai Amikor a gyerek tizenkét másolatban legépelte azt a Bá- bits-verset, az első példányt pont egy belügyesnek nyújtotta át. Nevetséges az egész. Persze az illető nem egyenruhában volt, hanem civilben. Ott haladt ő is a menetben. Ki gondolta volna, hogy nyomozó? Rögtön lekapcsolta a fiamat. Szilárdka elfuthatott volna, de nem. Ő mindenáron mártír akart lenni. Jámboran követte a titkosrend­őrt a főkapitányságra. Ez a megadás miránk vall! Azokra, akik közé tartoztam, és akiket oly kegyetlenül üldöztek a fasizmus alatt. Fiamnak soha­sem beszéltem erről. Eltitkol­tam előle. Most, amikor bemen­tem hozzá beszélőre, kiszakadt belőlem: „Ezekhez csatlakoz­tál?! Azt hiszed befogadnak, ha tudják, hogy te félzsidó vagy?!” Tekintete sem rebbent. Sőt mintha dacos vonás ült volna az arcára. „Nem mondtál vele új­donságot. Én ezt régóta tu­dom.” Meglepődtem, pedig azon kellett volna csodálkozni, ha egy kamaszkorú nincs tisz­tában a család elhallgatott dol­gaival. Indulatba jöttem, és gú­nyosan kérdeztem tőle: „Meg- mondtad nekik is, azoknak a hőbörgőknek?” A fiam bólin­tott. „Természtesen. Egyébként nem hőbörgők, hanem hazafias fiatalok, magyar lelkiismeret képviselői.” Nem tudtam mit mondani, csak furcsán mered­tem rá. Ő pedig gyerekesen el­mosolyodott. „Mama, te azt hi­szed, hogy én vagyok az egyet­len zsidó származású, aki részt vett a március tizenötödiki tün­tetésen?” Ekkor már másról kezdtem beszélgetni vele. Hogy van, tud-e aludni a cellában? Egyébként mindenki megnyug­tatott, hogy ez az egész ügy semmiség. Nem ítélhetnek el valakit csak azért, mert egy klasszikus költő versét terjeszti. Nincs az a magyar bíróság, ahol ezért valakit is elítélnének. Elsőrendű vádlott Én lettem az elsőrendű vád­lott. A rendőrhatóság nem akarta elhinni, hogy a tüntetés spontán módon keletkezett. Kezdettől fogva arról faggat­tak: kik voltak a szervezők. Ki­nek a lakásán tartottuk az ösz- szejöveteleket? Miután kérdé­seiket akkor sem tudtam volna megválaszolni, ha a legkészsé­gesebben együttműködök ve­lük, így aztán megátalkodott felforgatónak neveztek. Tulaj­donképpen azért érdemeltem ki a főkolompos címet, mert a Kossuth-szobomál rövid be­szédet tartottam. „Mi vagyunk a márciusi gondolat igazi leté­teményesei. Új szabadaság- harcra van szükség ebben az országban. Piros-fehér-zöld, miénk a magyar föld!” Ezt a jelszót - istenemre mondom - ott, abban a pillanatban rögtö­nöztem. Nagy sikere lett. A kö­rülöttem állók szavalókórussá egyesülve ismételgették, mi­közben engem két rendőr meg­ragadott, és a kék színű ható­sági furgonba cipelt. Hiába ismételgettem, hogy a „hivataos” szónokok is hason­lókat mondtak az államilag rendezett ünnepségen. Sovi­nisztának, nacionalistának ne­veztek. Ez került bele a vádiratba is. Nyolcán lettünk a bírósági tárgyalás vádlottal. Márciusi Nyolcak! Milyen szépen hang­zik. Különben senkit sem is­mertem társaim közül. A ki­hallgatások során néhányszor szembesítettek minket, de hi­ába. Még foglalkozás szerint is elütöttünk egymástól. Én figu- ráns voltam egy építővállalat­nál, akadt újságkihordó, se­gédmunkás, a többség pedig diák. Ugaros Szilárd nevét azért jegyeztem meg rögtön, mert az ő esete eltért a mienktől. Ő nem szónokolt, nem kiabált, nem szervezett, hanem röpcédulát osztogatott. Illetve egy verset gépelt le. Később elolvastam ezt a költeményt, és nagyon tet­szett. Lehet, hogy Babits pol­gári költő volt, de vátesznek bi­zonyult! Fél évszázaddal előbb írt versének minden sora ponto­san illett a mai politikai szituá­cióhoz. „Ünnepe vak ünnep, s mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. ” Vak ünnep. Milyen találó ez az iskolákat kirendelő, hivata­los szónokok frázisaival teli március tizenötödikéről. Max Liebermann: Lóverseny

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom