Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-08 / 106. szám

12 Irodalom----művészet 1993. május 8., szombat Thiery Árpád: A zöldszemű kutya (Egy koromfekete, lelőtt alsóörsi kutya emlékére) . Balázs Gábor a születésnap­ján, egy januári reggelen föl­tette a szemüvegét, és még az ágyban bejelentette a feleségé­nek, hogy kedve volna kirán­dulni a nyáron vásárolt telekre. Jolánt kissé meglepte az ötlet, meg is borzQngotl az elképzelt fagyoskodástól, de azért szíve­sen fogadta.- Megnézzük a cserjéket, hogy megeredtek-e - mosoly­gott.- Igen, a cserjék... - tűnődött el a férfi, mint akinek egyik pil­lanatról a másikra elment a kedve a kirándulástól. A barátai úgy vélték: a telekvásárlás nem egyéb, mint a városi ember di­vatos kitörése. Kedvetlenül hallgatta őket, és azt gondolta: - íme az értelmezése annak, hogy egy negyvenöt éves, gyermekte­len gimnáziumi tanár lelkileg csak az otthonában érzi magát biztonságban, márpedig a telek épp olyan része az otthonnak, mint a konyha vagy a hálószoba- Mit csomagoljak? - kér­dezte az asszony.- Vendéglőben ebédelünk! - ugrott ki Balázs Gábor az ágy­ból. - És koccintani fogunk a je­les napra! Hideg volt. Hó helyett csak deresedés. A csönd nem szokott hatalmas lenni, de ezen a napon valahogy az volt. Az üvegtisz­taságban odalátszott a hegy lá­bához települt város. A cserjék megeredését ille­tően nem bizonyosodtak meg. Csak remélték. Hogy eredmény nélkül ne maradjanak, kijelölték a jövendő ház helyét.- Negyven négyzetméter - jelentette ki Balázs Gábor nagyvonalúan.- Nem lehetne ötven? - né­zett Jolán könyörgőn a férjére. Vita támadt: hogyan lesz me­legvíz?- Majd forralunk a fazékban - kuncogott az asszony. Körbejárták a befagyott ta­vat, kipróbálták a jégpáncélt. Megéhezve indultak a faluba. Jól mutattak egymás mellett. A fiatalasszony szép arca kipirult a csípős hidegben, Balázs Gá­bor pedig magabiztosan, egye­nes tartással haladt. Magas ter­metű volt, és még nem eresztett hasat, mint sok férfi negyven és ötven között. Kiderült, hogy a faluban nincs vendéglő, csak söntés. Az is zárva. A bejárat előtti kerék­pár-támasznál egy kucsmás ember a nyitásra várt. A lába mellett ápolt, hosszúlábú, fé­nyes szőrű fekete kutya. Balázst és a feleségét nyomban körül­szaglászta.- Ebéd? - ráncolta a homlo­kát a kucsmás ember. - A Fehér Bárány, az állítólag nyitva van. Balázs hallott a Fehér Bá­rányról, de még nem fordult meg ott.- Messze van? - kérdezte.- Ha ismerik a járást, ké­nyelmesen egy óra. Megköszönték az útbaigazí­tást. Az asszony figyelt föl, hogy a kutya a nyomukba sze­gődött. A férfi karjába kapasz­kodott, bizonyos aggodalom­mal.- Te, ez követ bennünket... Az állat, mintha megértette volna: előreloholt, a fagyos földre lapulva várta be őket.- Minket választott - állapí­totta meg a férfi vidáman. Alaposabban megnézte a ku­tyát.- Észrevetted, hogy zöld szeme van?- Tényleg.- Ilyet még nem is láttam!- Milyen fajta lehet? - kér­dezte Jolán elbizonytalanodva.- Fogalmam sincs.- Biztosan korcs.- Az is kutya, nem ?- Azt hittem, hogy azé az emberé - mondta az asszony csalódottan. A kutya megint előrenyar­galt, bevárta őket. Újra meg újra. A tekintetüket kereste. Hangot, biztató szót várt.- Mi lenne, ha megsimogat­nám? - hajolt le a férfi.- Ne! - rémült meg Jolán. - Megőrültél?- Szeretem a kutyákat.- Én is ... De mi lesz, ha nem tudjuk lerázni?- Lerázni? - hökkent meg Balázs Gábor. Ez valahogy meg se fordult a fejében. Rossz érzés fogta el. Kiértek az országútra. Úgy tűnt, a kutya még jobban sze­retné kinyilvánítani, hogy hoz­zájuk tartozik. A füleit hátra­csapva futkározni kezdett, bol­dogan ugrándozott körülöttük. Vakkantás helyett azonban va­lami fura hangot adott. Hason­lót egy mutáló kamasz válto­zásban lévő hangjához. Minden volt, csak ugatás nem. Jolán meglepetten gondolta: - Nem is tud ugatni.. . Az autósok dühödten dudál­tak, öklüket rázták feléjük. Az asszonynak elfogyott a tü­relme, megállított egy Wartbur­got.- Kedves uram - kérte az ebédre hazaigyekvő svájcisap­kás férfit vinné vissza a fa­luba? Véletlenül szegődött hoz­zánk ... Az autós szemügyre vette a zöldszemű kutyát.- Ez nem falubeli - rázta a fe­jét. - Erre ráuntak valahol, és kitették az autóból. Ne haragud­janak .. . A Fehér Bárány zárva volt. Jolánt szorongás fogta el. Ti­tokban arra számított, hogy a vendéglősnél hagyják a kutyát.- Most mi lesz? - kérdezte.- Hazamegyünk.- És a kutya? A férfi nem válaszolt. A táj ragyogott a napfényben, a hideg enyhült. Mégse voltak boldo­gok. Szótlanul indultak a távoli autóbuszmegálló felé. A kutya fegyelmezettebben viselkedett, mint korábban, de nem tágított. A megállóban közéjük ült. O is várta az autóbuszt.- Nyolc éve vagyunk háza­sok, de soha eszünkbe se jutott, hogy kutya kellene - szólalt meg az asszony.- Nem is kell - válaszolta a férfi komoran. Várakozás közben az ország­út túloldalán egy pásztorkutya bukkant fel. Szürkésgöndör, a farka kackiásan fölfelé kunko­­rodó.- Ott egy Bodri - mondta Ba­lázs Gábor fellélegezve. A zöldszemű kutya azonban nem moccant. A Bodri egy ideig ácsorgott, vakaródzott, az­tán átjött. Egy autó kis híján el­ütötte. Kis idő múlva megjelent a juhász is. Az ujjával megpöc­cintette a kalapja szélét, meg­kérdezte, hány óra. Szemügyre vette a zöldszemű kutyát.- Szép jószág.- Nem a miénk - sietett Jolán a magyarázattal. A pásztor kacsintott.- Akkor elcsalom. Leguggolt, kezébe fogta a zöldszemű kutya fejét, vakar­­gatta a nyakát, beszélt hozzá. Az állat hanyatt fordult, boldo­gan kalimpált a lábaival, gyön­géden harapdálta a pásztor uj­jait. Megpróbált ugatni.- Nincs hangja a nyomorult­nak - állapította meg a juhász.- Alighanem berekedet - je­gyezte meg Balázs Gábor idét­lenül.- Ennek sohase volt rendes hangja - igazította ki a pásztor. - Vagyis házőrzésre alkalmatlan.- Igen,a házőrzés...- Akkor viszem - mondta a ju­hász. Balázs Gábor csak biccentett. Talán mondhatta volna, hiszen érezte, hogy valami bontakozni kezdett, egy-két órára az övé volt, mint gyakran az életben. A pász­tor megvárta, míg elsuhannak az autók, elköszönt, aztán ment vissza a nyájhoz. A két kutya utána. Mindenki, ha boldog nem is volt, de megkönnyebbült. S ez már nem kevés az ember negy­venhatodik születésnapján. A közelmúlt humora Sokan nem tudják róla, hogy költőként kezdte irodalmi pá­lyafutását. A háború után azonban műfajt váltott: nép­szerű humorista és konferan­szié lett belőle. Néhány évig a Ludas Matyi szerkesztőjeként is tevékenykedett. Egy alka­lommal valaki kéziratot vitt neki, s a szerkesztőségben ud­­varisan érdeklődött:- Tessék mondani, hol talá­lom a szerkesztőt? - Ott sztep­pel a sarokban - hangzott a felvilágosítás, s valóban "A Szilárd" - csak így ismerték! - valami új táncfigurát mutatott be kollégáinak. írt színdarabot, bábjátékot, dalszöveget, kabarétréfát, iro­dalmi paródiát és sok száz hu­moreszket. A rádióban, televí­zióban elmondott szövegeit, slágermagyarázatait egy or­szág kacagta végig. * * * Éppen halhatatlan remekmű­veim egyikén dolgoztam, ami­kor feleségem megkérdezte tő­lem:- Van tíz perced?- Hogyne! - mondtam meg­győződés nélkül.- Akkor átrendezzük a lakást. Lászlóffy Aladár: Sötétedik Acélkéken csörömpöl a fenyves, Alatta, bár halálzavaros, valami a valaminek kedves: élet-halál vize a Maros. Mennyi erdő didereg a földön. Lombjuk népe üzeni nekünk: kalmár szelek túladnak a zöldön s kifosztva elsárgul mindenünk. Sötétedik lelkemen az olvadt gyanakvás: sírva barátkozom. De mielőtt befagynak a falvak, azt a csöpp tüzet még áthozom! Nincsen rém a reményeink ellen! Segíts rajtunk, szent emlékezet! Csuklott itt meg már a hang, a jellem, emeltek ránk annyiszor kezet. Őszre tél jön, pattognak a zárak, telnek s ürülnek a börtönök. De a mi csontvázaink a várak, de a múlt a Múltunkkal tömött. Országszerte áradások voltak, világszerte véreső esett. Mégis várják boldogan a holdat, akik éppen ma szerelmesek. Szenti Ernő grafikája Szappankultúra A mai ember már úgy született, hogy nem tud meglenni írás nélkül. A börtönben talán az étel hiánya sem kínzott annyira, mint a papír hiánya. Hányszor emlegettük a kommunisták boldog börtönéle­tét, akik komoly és eredményes káderiskolákat rendeztek be a régi börtönökben! De ha véletle­nül alkalmunk adódott ezt a hiva­talosaknak felemlegetni, gúnyos röhej volt a válasz: Nem vagyunk bolonodok ugyanazt a lehetősé­get megadni az ellenségeinknek. De hát mikor az ember ráér és nagyon kíván valamit, azt vala­hogy mégiscsak megszerzi ma­gának. Igen változatos formái alakultak ki odabent a papír pót­lásának. Ilyenek, a primitívebb formák közül: Szappanba karcolni az írást. Rossz, goyrsan kopik a szappan, könnyen felfedezi a kutatás. Bakancs talpát bekenni a falról letörölt mészporral, arra írni fa­pálcikával. Rossz. Nem lehet so­káig mezítláb maradni. Örvosságos üveget megtölteni a reggeli, úgynevezett fekete ká­véval, az üveg oldalát bekenni nyállal kevert mészporral. hogy az írás fehér alapon fekete betűk­kel tűnjön elő. Jobb, de még min­dig igen könnyen felfedezhető. Egy fanatikus társunk egy szét­tépett lepedő arasznyi darabjait varrta össze drótból készült tűvel, arra írta az angol nyelvtant hi­­permangán oldattal. Nagyon ne­héz volt rejtegetni, végül el is kapták. Igényes kultúremberek maga­sabb rendű technikával dolgoz­tak. Ennek tökéletesített formáját sikerült néhány év alatt kidolgoz­nom. Leírom, emberbaráti szere­­tetből, ki tudja, ki veheti még hasznát: Havonta járt egy fél tenyérnyi fekete mosószappan. Néha két hónapra egyszerre adták ki, akkor egy egész tenyér nagyságú és Az egész egy félóra alatt meg­lesz. Nem egészen értettem, hogy tíz percből hogy lett ilyen ha­mar félóra, de belenyugodtam, hogy ez nem a közép-európai, hanem a közép-nefelejcsutcai időszámítás, ahol is néha egy perc éveknek számít és fordítva. Nőm ezután átvette a pa­rancsnokságot, és külön SAS-behívóval mozgósította az Annuskát is, akit balvégzete háztartási alkalmazottnak ho­zott a házhoz. A munkálatokban részt vettek még gyermekeim, szám szerint kettő darab: a hat­éves László és a tizennyolc hónapos Ferenc. Főleg az utóbbi közreműködéséhez fűz­tünk nagy reményeket. Minde­nekelőtt áttoltuk az egyik reka­­miét a másik szobába, és a má­sik rekamiét az egyik szobába. Ez aránylag simán ment, csak az egyik gyereket gázoltuk el, aki éppen elgondolkozva ban­dukolt át az úttesten. vastagságú darabhoz lehetett jutni. Ha ezt az ember gondosan megőrizte egy-két hónapig, kő­keményre száradt. Akkor a va­ságy élén tükörsimára lehetett csiszolni mindkét oldalát, s meg­volt a palatábla. Az ételben gyakran kaptunk fejről és lábszárról lefőzött mó­­csingot, de szigorúan tilos volt csontot is beadni vele. Szeren­csére a konyhán dolgozó boldog közbűntényesek nem voltak min­dig elég lelkiismeretesek, s néha az ételben felejtettek egy-egy kincset: valami kemény csontda­rabot. Ebből aztán mindent lehe­tett gyártani, amit csak a legigé­nyesebb * ipar megálmodhatott: tűt, kést, kötőtűt stb. így jutottam én egyszer egy valódi gyémánt­hoz: egy egész kisújj nagyságú kemény lábszárcsontdarabhoz. Ennek az alaktalan, tehát nem is gyanús csontnak az egyik végét gondosan megmunkáltam. Gom­bostűfej alakú, nagyságú és sima­ságé hegyet csiszoltam rá. Ezek után már az irodalom minden eszköze rendelkezésemre állt. Ha ugyanis a kellőképpen el­készített szappanra rálehelsz és gondosan elsimítod, egységes matt felületet kapsz. Ha erre vi­gyázva, simán írsz a csont meg­munkált végével, az fényes nyo­mot hagy a matt felületen. S ha kellő szögben fordítod a fény felé a szappantáblát, minden nehéz­ség nélkül olvashatod az írást. Aztán elég rálehelni, elsimítani, s kezdheted élőiről az egészet. S ami a legfontosabb: ha jön a kuta­tás, egy óvatlan pillanat elég, hogy nyálas újjal végigtöröld a táblát a zsebedben, s az őr már csak a leghivatalosabb állami szappant találja nálad. Az én irigyelt, előkelő szappa­nomra 80 szó fért rá! Mi min­denre lehetett azt felhasználni! Negyven angol szót lehetett róla egyetlen alkalommal megtanulni. Ezután visszatoltuk a reka­­miékat eredeti helyükre, mert rájöttünk, hogy a megváltozott helyzet következtében nem le­het az ajtót kinyitni. Ennélfogva az íróasztalt kitoltuk az előszo­bába, a fotelokat kitoltuk a spájzba, és a spájzot áttoltuk a fürdőszobába. Később bekötöztük a sebesül­teket, mert a szekrény tetejéről többrendbeli holmik hullottak a fejünkre, amelyek közül külö­nösen két kalapács és egy hara­pófogó hatottak ránk kínosan. Itt tartottunk a munkában, mikor feleségem kijelentette, hogy nem lehet így a vakvi­lágba dolgozni, hanem értekez­letet kell tartani, minekutána a munka úgy fog menni, mint a karikacsapás. Elgondolását magunkévá tet­tük, és a továbbiakban egyik ka­rikacsapás a másik után ért ben­nünket. Feleségem leakasztotta az ajtókat, Annuska leakasztotta az ablakokat, én pedig leakasz-A nyelvleckét jói ki tudta javítani lelkiismeretes angoltanárom. Verset tanulni, nem csak emléke­zetből. Levelet írni a hazaiaknak, s idejében nyomtalanul letörölni, nehogy valaki elolvasa. A legnagyobb mégis az volt, mikor egyszer Szamosújvárt, egy 80 személyes cellában elhatároz­tuk, hogy vígestélyt rendezünk. Persze, románul, ők tették ki a cella lakóinak 80 százalékát. Egy hétig mindenki költött, nótát szerzett, volt, aki ruhát varrt, női ruhát zsebkendőkből. S mindezt "titokban", hogy a szomszéd ágyban lakó ne tudja, mi készül. Volt köztünk egy galaci újságíró, az készítette a prológust, ügyes rigmusokban szellemesen meg­verselte a cella minden tagját. Ekkor érte csúcstechnológiámat a legnagyobb megtiszteltetés. Igaz, előzménye is volt: pár héttel az­előtt Eminescu-ünnepélyt tartot­tunk, azon én is elszavaltam a költőnek egy kedves kis versét, s ez a galaci kollégának nagyon megtetszett. De a döntő szempont mégiscsak egyedülálló minőségű szappantáblám volt. Ennek kö­szönhetően engem méltatott a hosszú prológus elmondására. (Nem volt kis feladat, nyolcvan nevet csattanós jellemzésekkel egyszuszra bemutatni.) A legsö­tétebb sarokban volt az ágya, odahúzódtunk a szappantáblám­mal, ő diktálta, én írtam aztán szépen megtanultam, letöröltem, s írtam a folytatását. Öt tábla telt meg vele. A kitűzött estén össze­húztuk az ágyakat a terem végé­ben, mindenki odakuporodott, négy emelet ágy-magasságban, s mikor végigszavaltam a verset, gurultak az emberek az ágyakon a kacagástól. Igaz, másnap három szerve­zőt jól elvertek, de még azok se bánták. (Nem vol­tam köztük.) Hiába, a kultúráért fizetni kell. Még a szappankultú­ráért is. Varga László tottam a nagyobbik fiamnak két pofont, mivel szabotázsakciói egyre nyilvánvalóbbá váltak, és egész működésünket a rendkí­vül destruktív hatású "marha­ság" szóval illette. Ezután a sparherdet áttoltuk a WC-be, a WC-t a konyhába, a konyhát a gangra. Annuskát át­toltuk a fürdőszobába, és fele­ségemet áttoltuk a spájzba. Kétheti megfeszített munka után kész voltunk az egyik szo­bával, de azt aztán meg lehetett nézni. Sajnos nem sokáig, mert több szekrényt benne felejte­tünk, ami az egész ügyet merő­ben más világításba helyezte. Két gyermekemet intézetbe adtuk, hogy hátralevő életünket kizárólag lakásrendezéssel és zsolozsmázással töltsük. Ez idő alatt csak sáskával és erdei mézzel táplálkoztunk, minthogy a sparherdet többé nem lehetett üzembe helyezni. Én két reka­­mié közt ledoktoráltam, és meg­tanultam volapükül, majd né­hány tüdőgyulladáson estem át. Ez idő szerint két felnőtt gyermekünk és négy munkabíró unokánk társaságában az elő­szoba átrendezésén fáradozunk, úgyhogy csupán néhány évtized kérdése, és folytathatom a munkámat, amit tíz percre ab­bahagytam. Darvas Szilárd: Átrendezzük a lakást

Next

/
Oldalképek
Tartalom