Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
12 Irodalom — művészet 1993. május 15., szombat Gertrud Fink: Csillagpor II. Növekvő fény Lapunk hasábjain most egy osztrák szerző írásával találkoznak olvasóink. Az írónőről: ősei bölcsőjét s az övét is Bécs ringatta. Ma is e város lakója. Egyéni sorsának töredelmei: az apátlanság, az anyagi gondok miatt félbeszakított tanulmányok, anyja korai halála, elaggott, magatehetetlen nagyanyja ápolása, férjének idő előtti elvsztése, a rászakadt magányosság is hozzájárultak ahhoz, hogy meggyötört lelke kohójából viszonylag későn, de annál nagyobb erővel és termékenységgel törjenek elő írásai. Huszonöt évvel házasságkötése után szinte a véletlen adta a kezébe a tollat, s ma már a kilencedik könyve megjelenését várja. Müveit világ számos országában ismerik. Magyarul először kerül olvasók elé ez a rövid részlet, amely legutóbbi, a közelmúltban megjelent „Csillagpor” című önéletrajzi kisregényéből való. *** A kislányt körülvevő világ egyre tágult. Sok fefedezni valója akadt, és ezek közül némelyik közel került a szívéhez, függetlenül attól, hogy növény volt az vagy állat. Csak az emberekkel szemben érzett a következő években mindig nagyobb félelmet. Csak kevés olyannal találkozott, akikkel mindig együtt akart volna lenni. A tanítók és később a tanárok - jóllehet hamarosan megszokták ezt, - de ő ritkán találta meg az utat hozzájuk. Hibái mint hegyes tűk fúródtak a tudatába. Pedig ő a teljességet kereste. Különösen a hasonló korú lányokon csodálkozott olykor. Némelyikük felé meleg szívvel fordult, igazán barátnőjük akart lenni. Amikor már azt hitte, hogy rátalált az igazira, akkor mindig történt valami, és újra minden elveszett. De ő annyira nagyon szerette az embereket maga körül. Fantáziája mindig új átkokat és szórakozásokat talált ki számukra, azonkívül kellett neki a közönség, hogy képzelete rajtuk gyulladjon ki és kapjon lángra. De sokan a hasonló korúak közül érzéketlenek voltak és lusták, s úgy érezték, hogy nyugalmukban zavarta meg őket. Természetesen másként állt a dolog, az azonos korú, vagy már valamivel idősebb tagjaival a másik nemnek. A fiúkkal szemben azonnal könnyebb dolga volt neki. És ezt érezte és elkezdte kipróbálni. Ha egyikre vagy másikra rámosolygott, és közben egész komolyan és egyenesen a szemébe nézett, tüstént bizonytalanságot és ellágyulást, érzett rajta, amelyről nem tudta, hogy mit jelent. Ha volt valami kívánsága, tüstént teljesítették, jóllehet kicsit vonakodva, de mégis készséggel, egy hatásvadászó pillantással kisérve. Csak éppen azokról a dolgokról nem tudott, csaknem senkivel beszélni, amelyek érdekelték vagy izgatták. írt neki egyszer az, akit magának majdnem kiválasztott, egy kis levélkét, csaknem megdöbbent az illető által elkövetett helyesírási hibák miatt. Őt többé aztán figyelembe sem vette. Csak egy volt, más a többi kamasz között. Szép volt, olyan szép, hogy ez egyenesen fájdalmat okozott neki. Már éveken át figyelte őt és - azt hitte - ő is észrevette őt, sőt mi több, kereste az alkalmat, hogy láthassa. Esténként, amelyeken őt a közelben tudta, vagy pillanatokra, ha messziről is, a tekintetét érezte, akkor a csillagok különösen szépnek látszottak. Nem csak a csillagok, az egész világ! Mindent könnyebben megcsinált, és eközben újra meg újra az ablakhoz sietett, hogy talán ismét egy pillantást vethessen rá. És amikor első ízben állt közvetlenül előtte, egyetlen szavát sem fogta fel, mert elvarázsolva tekintett a szemébe, amelyet hosszú, sötét szempillái sűrű függönyként öveztek. Attól félt, hogy ez minden pillanatban a szemekre lehúzódik, hogy mindez- nem valóság, csupán csak álom. Pedig ez így igazi mélységes valóság volt, s akkor még semmi jövőt rabló árny nem esett közéjük. Bár bátortalanul és félénken, de mégis - szerelmes lett. Tudta rögtön, hogy más ez, mint például az édesanyja iránti érzés. Ahhoz ennek semmi köze sem volt. Valami egész más kezdett meg benne növekedni. Egyszerre az a kívánsága támadt, hogy ezért a fekete fiúért valamit tennie kell, ha csak annyit is, hogy egy kicsit jókedvű legyen. Ő egy különös módon tudott örülni... Olyan pillanatokban istenien nézett ki. Micsoda örömmel vette észre, ha a fiú a haját vagy a kezét szépnek találta. Ezt is olyan tapintatosan éreztette, hogy az különösen értékessé tette. Soha nem hallott tőle egyetlen kívánságot sem. Ezt annál is inkább csodálta, mert ő maga a feje búbjáig telve volt óhajokkal és álmokkal. Mindezeket meg akarta osztani vele, és mindegyiküknek hozzá kellett volna járulni ahhoz, hogy teljesüljön is. Talán csak resteilte a fiú, hogy titkos gondolatairól egy másikkal beszéljen. De ez a másik mégiscsak ő volt, aki reszketve kívánta azt, hogy amannak minden kívánságát megismerhesse, és az övéivel együtt a csillagokhoz küldhesse. De a lányka tudta azt is, hogy részben a szülői ház légköre és nehéz gyermekkori élményei voltak a fiú zárkózottA közelmúlt humora Színpadi szerző, aki a vidám műfajban, a kabaréban ért el jelentős sikereket. A két világháború közötti időszak ismert humoristái közé tartozott, egyebek közt a Terézkörúti Színpadon, ahol Nagy Endre konferált, számos tréfáját, jelenetét mutatták be. Szívesen ültetett át magyarra külföldi ötleteket, alkotásokat. 1945 után is a kabarénak dolgozott, de a Ludas Matyi hasábjain is sokat publikált. Nem tartozott a harsány módon nevettető humoristák közé, írásait bölcs, mosolyt fakasztó, sajátos hangvétel jellemezte. *** A fiatal írót már meglegyintette a siker szellője. Kacagtató kabaré-darabjai után kőszínházban is színpadot kapott, filmet írt, majdnem befutott. Ezer pengőt keresett havonta, abban az időben, amikor a népszerű sláger így dalolt: „Kétszáz pengő fix-szel, az ember könynyen viccel”. Ő nem viccelt, hanem halálos komolysággal - megnősült. Feleségül vett egy hozzáillő, tizenkilenc esztendős leányzót, és külföldre vitte az asszonykát nászútra, hadd lásson világot. Nem messzi külföldre, csak ide a közeibe, a Bécs melletti Badenbe, amely akkoriban kiválóan alkalmas helynek bizonyult üdülés, nászutazás és rulettezés céljaira. Borús, esős őszi délutánon érkezett az ifjú pár Badenbe. A köd fátyolba borította a parkot, térzene körül kevesen őgyelegtek. A szanatórium éttermében csakhamar vacsorára terítettek, és az ifjú pár elfogódottan foglalt helyet egy sarokasztalnál. Az író igyekezett fölényesen viselkedni. nehogy észrevegyék a szomszédok, hogy nászutasok, érthetetlen okokból az ilyesmi mosolyra fakasztja az embereket. Először csak óvatosan... Már megint egy nótaszöveg üti meg csúcsos füleimet: „Először csak óvatosan egy-két csöppet (Utána majd lehet mindig többet, többet.” Vajh ha én, B. P. dr., mire gondolnék eme textus hallatán, ha krónikus alkoholista volnék? Hát... Vor allem arra, hogy jé, minő pontos szöveg; éppen így kezdődött nálam is. Ifjú voltam, vidám és erős, egy-egy csöppel megkínáltak a kollégák, a cimborák, a szenvedélybetegségre nem hajlamos szociális ivók, s lám egyre többet, többet ittam, végül már egymagám is, otthon vagy zsebből a munkahelyemen, kiszúrták, kirúgtak, a feleségem megutált - vagy sose szeretett -, elváltunk, és a Jog serpenyője úgy billent volt, hogy ő kapta a lakást, a gyerekeket, a tartásdíjat meg a pótlékokat, én meg egy nagy túróst. Csőlakó lettem, hajléktalan, ahogy mostanában mondják; néha munkát vállalok, hogy legyen egy-két csöppre - már megint csak annyi kell, hiszen én mint gyakorló iszákos és roncs, annyitól is elkábulok -, és már nem érdekel semmi és senki, főleg azok nem, akik rendes embert akarnak csinálni belőlem, tán előbb kellett vón elkezdeni!... Vagy nekem nem szabadott volna elindulni az „egy-két csöpp” irányába?!... Bólva Péter Zentai Nándor: Igaz a szó Igaz a szó, a vég s a bánat: Igaz a csendje A lélek akaratának. Igaz az álom, mely nyugodni hagy; Igaz, hogy voltál, s az is, hogy nem vagy. A szó is igaz, ha hű a gondolathoz. Én hű vagyok hozzád, s te hű vagy magadhoz. Minden igaz, és semmi sem az, Ha szeretni jössz és eltaszítasz. Igaz a szó, a vég s a bánat, Igaz a csendje A lélek akaratának. ságának okozói. Nem volt könnyű dolga! Anyja finom vonású és - mint később ismeretes lett - nagyon érzékeny asszony volt. Apja azonban robosztus, fekete férfi volt, aki a rideg északról jött. És ő határozta meg a házban a hangulatot. A második világháború előtti időszak különösen nehéz volt, az akkori politikai helyzet pedig sok családban végzetes szerepet játszott. E család esetében is így volt ez. Ezt a szép fiút is véres titkok árnya vette körül, amely olyan nyomokat hagyott lelkében, amelyeket tapintatos, de gyönge édesanyja sem tudott meggyógyítani. A leány esetében ez egészen másként volt. Ott volt az édesanyja. Egy asszony, aki lelki és szellemi erejével gyermekek és unokák egész nyájáról tudott volna gondoskodni. Nemcsak ez, hanem mondhatjuk, hogy - szerencséjére az apja, az ő kora gyermeksége idején elhagyta feleségét és gyermekét. Apja könnyelmű, élvezetet kereső ember volt, aki képtelen volt anyja nagyszerű tulajdonságait felismerni. Mostohaapja azonban egy széplelkű és megihletett ember volt, aki őt a művészetek világába, főleg a zenébe már nagyon korán beavatta. Mindenkor képes volt velük, különösen az anyjával eszmecserét folytatni és állandóan figyelmet és meleg érdeklődést talált nála, ha nem is mindig egyetértést. Gondolatai és cselekedetei igazságos, de gyakran erős kritika alatt állottak. Minderre nagymértékben szüksége is van felnövekvő ifjú embernek. Nem elég csak kívánságait, nem ritkán követeléseit feltétel nélkül teljesíteni. Ezáltal rosszul készül fel az élet kemény iskolájára. A két fiatal számára pedig a napok és hetek álomként múltak el és közben megtanulták egymást szeretni, fi Őröltük virágzó kertek és az ébredő természet. Tavasz volt és ez nekik végtelennek és boldogságot ígérőnek tűnt. Fordította: Szurmai Ernő Henry Moore szobrai Lakat-forma vázlata (1962) Stella Adorján: Különös nászéjszaka Amint letelepedtek, az asztalukhoz lépett a szintén Badenben üdülő idősebb magyar író, sok nemzetközi színpadi siker hőse, és nagy örömmel üdvözölte az ifjú kollégát.- Hát maga mit keres itt, Lacikám? Az ifjú felemelkedett és elpirult a megtiszteltetéstől:- Nászúton vagyok itt, Menyus bátyám. Ma délben volt az esküvőnk. Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet. A fiatal asszonyka is felállt a nagy névnek, és illedelmesen kezet nyújtott. A híres író atyailag megpaskolta az ifjú nő hamvas orcáját, majd nyájasan megkérdezte:- Mit csinálnak vacsora után? A nászutasok riadtan egymásra néztek, de aztán a férjben felülkerekedett a szakmai tisztelet és udvariasan felelte:- Amit tetszik parancsolni.- Gondolom, römizhetnénk.- A feleségem nem ismeri a játékot. A híres író rámeredt az aszszonyra. Pillantásából parányi megvetés sugárzott. Lehetséges? Itt ül a mondén szanatórium ebédlőjében egy fiatal aszszonyka, és nem römizik? A romi akkor hajózott át Amerikából, és nagyobb diadalt aratott, mint néhány száz évvel azelőtt a kmmpli. És itt csillog egy fiatal nő, aki nem römizik. Az ifjú szerző szemernyit szégyellte magát, hogy ilyen könynyelműen nősült. Szerencsére az idős író vigasztaló hangon megszólalt:- Nem baj, játsszunk kettesben. Vacsora után kártyára terítettek a fényes hallban, és azok vendégek, akik nem sétáltak át a kaszinóba, szerencsét próbálni, itt szórakoztak. A két író römizni kezdett. Úgynevezett tízlapos romit játszottak, az otthoni Fészek Klubban meghonosított szabályok szerint.- Foglaljon helyet, és tanulja meg a játékot - rendelkezett az öreg író, és a fiatal asszony elragadtatás nélkül, de engedelmesen a férje mögé ült. Szomorúan figyelte a számára értelmetlen játékot, ásítgatott is egyet-egyet - nem csoda, az esküvői szertartás izgalma, a gratulációk, az ajándékok, a csomagolás, az ötórás utazás alaposan kimerítette zsenge alkatát. A kártya matadorjai egyre kevesebbet figyeltek a néma kibicre. Belemerültek a játék élvezetébe, ízes megjegyzésekkel kisérték a fordulatokat, és vadul küzdöttek az anyagi és erkölcsi győzelemért. Éjfél felé az asszony lelkében tusakodó küzdőfelek a mérkőzés végéhez érkeztek: a fáradtság legyőzte az udvariasságot.- Ne haragudjon, mester - emelkedett fel a nő -, rettenetesen elfáradtam, felmegyek a szobánkba.- Eredj csak, fiacskám - szólt a férj. - Mindjárt abbahagyjuk. Amikor az asszony szoknyája meglebbent a lépcsőhajlatban, az öreg író méltatlankodva kitört:- Mi az, hogy mindjárt? Nagy differenciák vannak, sokat vesz tek, Lacikám! A kártya ördöge nem szereti a változásokat. Alig lépte át az asszony a szobája küszöbét, megfordult a lapjárás, és most már az öreg író nyert esztelenül. Mindenről megfeledkezve, égő szemmel csapkodták a lapokat. Három órára kiürült körülöttük a helyiség. Már csak ketten harcoltak áhítatos révületben. Ekkor melléjük surrant az éjszakai ügyeletes szobalány, és diszkréten, csendben a fiatal férjhez fordulva mondta:- Bocsánat, a nagyságos aszszony kéreti, szíveskedjék felmenni. A mester válaszolt, indignálódva:- Miért? Hány óra?- Három.- Ejha! Hiába, kártyázás közben gyorsan múlik az idő. Mondja meg kedvesem a nagyságos asszonynak, hogy még három bulit játsszunk, és aztán abbahagyjuk. Kézcsókunkat küldjük. A lány csendes ,jahwohl”-t motyogott és eltávozott. Az öreg író körülnézett a néptelen hallban, és elégedetten jegyezte meg:- Ilyen csendben élvezet játszani... És játszottak. Önfeledten, egyre jobban nekitüzesedve, a vérbeli kártyások sohasem lankadó harci kedvével. Észre sem vették, hogy hatot kongatott az ingaóra és a hallban a takarítóasszonyok maroknyi hadserege hozzálátott a súroláshoz. Ekkor a lépcső karfájára támaszkodva álmosan, elnyűtten, szomorkásán megjelent az ifjú asszonyka. Sírós hangon szólította újdonsült férjét:- Lacikám, nem tudok elaludni! Gyere már fel! Az öreg író az asztalra rakta a kezében tartott lapokat, megcsóválta fejét, és rosszallóan így szólt:- De tüzes a kis menyecske!
