Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
o o Tvou^ro Kedves Olvasó! Május van, gyönyörű, a szerelem hónapja. Ma az egész oldalt neki szenteljük. Szerelmes Ön?... Már nem?... Még nem?... Lemondott róla? Fölösleges. Úgyis utoléri. Szóval... beszéljünk a szerelemről! Mit beszéljünk?! Csevegjünk! Cseverésszünk! Aztán ki-ki megoldja, hogy ne csak szó essék róla. Közvélemény-kutatást végeztem a hölgyek körében (középkorúaknái) a pálmát, uraim, Kevin Costner vitte el. Ő a fő szívdöglesztő, ő az, aki ügyes, erős, bátor, becsületes, korrekt és kedves, vidám, közvetlen, melegszívű, ugyanakkor intelligens, tájékozott, érdeklődő, mindenről el lehet beszélgetni vele. Ő biztosan nem vágna unott arcot, amikor az ember elmondja, hogy a varrónő rossz helyre tette a szűkitővarrásokat - a kétbalkezes. Neki biztos nem kellene ötször szólni, hogy eldugult a mosogató, és napok óta meregetni kell. Ő biztos nem csapná az ember orrára a lengőajtót, mert elfelejtette előreengedni. Ő egészen bizonyosan rendíthetetlenül imádja azt a nőt, aki élete párja, és még csak véletlenül se gúvadozik a szeme másfelé, és nem jegyzi meg cinikusan: - Hűséget fogadtam, de vakságot nem. Ejnye! És még a hűség sem igaz. Ha már itt tartunk: tudják, uraim, kire buknak Önök (középkorúak) leginkább? Kim Basingerre. Hát ez elképesztő! Először is festi a haját. Most például le is vágatta, így szerintem(tünk) kifejezetten ronda. Másodszor olyan, mint egy égimeszelő. Figyelembe véve a magyarországi férfiak méreteit (természetesen magasságban), Önöknek igencsak pipiskednie kellene, hogy a szemébe nézhessenek. Apropó, szem! Nem tűnt fel Önöknek, hogy milyen apró szemíei vannak? Kifejezetten malackaszerű, no és a szája? Rózsabimbó? Nem. Szerintem(tünk) inkább tepsihez hasonlatos. Egyébként is, ha nekem(künk) mondjuk nem az lenne a legfontosabb teendőnk például vasárnap, hogy 12-re készen legyen az ebéd, a takarítás, a mosás, délután pedig a mosatlanhegyek leküzdését követően, nem a varrásnak, vasalásnak adnánk a fejünket, hanem.... Mondjuk valamilyen csoda folytán a gyerekek nem lennének otthon. A szomszéd se jönne át egy kis dumapartira. Ön sem menne el meccsre, sörözni vagy bütykölni az autót... És MI?! Lerúgnánk a papucsot, lerángatnánk az otthonkát, bebalzsamoznánk, megfésülnénk, feltupíroznánk a hajunkat, egy leheletnyi smink, felvennénk valami egészen diszkrét dögös cuccot, behúznánk a függönyöket, halk zene... kis sikkantgatás (ahogy az a szörnyű Kim csinálja a Marslakó a mostohámban):- Oh!.. Oh!.. Édesem! Hát ezt tanítani kéne... (vagy valami ilyesmi) és így tovább... és így tovább... meg egy kis improvizáció. Mit gondolnak, eszükbe jutna Kim? Nekünk Kevin nem. Nem lenne rá időnk. Reméljük... Mondja el hát mindenkinek Csupa könny az arca Szabálytalan portré Tűsarkakon riszálva Rekedtes férfihang a vonal túlsó végén:- Szóval a prostitúcióról szeretne riportot készíteni?- Igen.- Miért?- Tudja, a szerelemről írok. Témába vág.- Nem értem. Hogy jön össze a kettő?- Talán, mint ellentétek.- Jó. Majd meglátjuk. Jöjjön el! Foglaljak helyet, mondják. Várok. Jólöltözött fiatalember ül le velem szembe. Bemutakozom, ő nem:- Mielőtt kérdezne, elmondom a feltételeimet: se név, se fotó, se konkrétumok. Rendben?- Rendben. Örülök, hogy hajlandó beszélgetni velem.- Érdekel az újság. Én is szerettem volna újságíró lenni.- És miért lett... - keresem'a szavakat.- Strici? Mondja ki bátran! így alakult. Napi tízórás, becsületes munkából megélni se lehet. Én meg szeretem, ha sok a pénzem. Sok pénzt csak úgy lehet szerezni, ha lop az ember, vagy ha ezt csinálja. Ebben kevesebb a rizikó. Persze, van azért, de más jellegű. Naponta kialakulhatnak éles helyzetek, amikor a lányaimat is, magamat is, meg kell védenem. Testőreim vannak.- Mit ért éles helyzeten? A konkurenciaharcból adódhatnak problémák. Meg ha a korrekt üzletet felrúgja a kuncsaft. Volt már rá példa, hogy elvitte a lányt a pali, aztán nyolcán akartak bemenni a szobába. Ilyen esetben határozott fellépés kell.- Hogyan választja ki a lányokat?- Jó szem kell hozzá. A rút kiskacsában meglátni a hattyút. Van olyan nőm, akit szó szerint sikárkefével vakartam ki a disznóürülékből, s ma ő az egyik legkeresettebb.- Kérdezhetek valami személyeset?- Tessék.- Jelenleg szerelmes valakibe?- Nem. Huszonnégy éves koromig nagyon szerelmes fajta voltam. Ma már nem. Felesleges érzelgősség. A világot a szex mozgatja.- Beszélhetnék egy lánnyal is?- Beleegyezem. De csak röviden! Munkaidőben van. Fehérbe öltözötten, tűsarkakon riszálva érkezik. - Hófehérke - jut eszembe, ahogy meglátom, noha érzem, hogy adott szituációban ez meglehetősen morbid gondolat. Az éjszaka lánya ő, könnyű kis pillangó, nem a mesebeli királylány, aki a királyfi egyetlen csókjára vár.- Hány éves?- Tizenkilenc.- Mióta űzi a mesterséget?- Tizenhat múltam, amikor elkezdtem.- Mit szóltak a szülei?- Semmit. Nem kérdeztem őket.- Nem is élt velük, vagy nem volt olyan a kapcsolatuk, hogy bármit megbeszélhettek volna?- Nem volt olyan a kapcsolatunk. Miközben faggatom, körbe-körbe járatja a tekintetét, mint aki vár valakire.- A szerelemről kérdezném. Volt már egyáltalán? Érez ilyesmit azok iránt a férfiak iránt, akikkel szeretkezik?- Voltam szerelmes. Még régen. Akikkel ma lefekszem, azokhoz érzelmileg nem kötődöm. Ez üzlet. Én egy szolgáltatást nyújtok, amit megfizetnek.- Mennyire fizetik meg? Mennyi a tarifa?- Ötezer forint egy óra, de a különleges igényekért külön felszámolok. Feláll. Nem alkalmaz olyan szokásos társasági formulát, hogy elnézést, de mennem kell. Megigazítja a derekán az övét, kis mosoly jelenik meg a szája szögletében, néhány pillanatig méreget, aztán faképnél hagy. Egy jólszituált, ősz hajú úr integet neki, mint régi ismerősök köszöntik egymást. Kicsit esetlenül érzem magam. Mint csizma az asztalon, mint légy a tejben, hajszál a levesben. Mint egy kukkoló, aki kulcslyukon próbál bekandikálni egy ember életébe, de hiába meresztgeti a szemét, csak árnyékokat lát, nem tud meg semmi fontosat. Utózönge Egy abszolút cinikus barátom hívta fel a figyelmemet arra a különös kezdeményezésre, amelyről népszerű hetilapunk számolt be. A tudósítás szerint a ködös Albionban egy mai kelta sámán a saját költségén felállított egy esketőkövet, amely mellett ősi módon adja össze a fiatal párokat. Ez a hír már ebben a formában is érdekes, hiszen nálunk bizonyosan igényelt volna valamiféle állami vagy alapítványi támogatást az, aki ilyesmire szánja el magát. Ámde a szenzációs közlemény java még hátravan, hiszen a történelemből is tudjuk, hogy a végén csattan az ostor. Ez esetben a csattanót az jelenti, hogy a sámán által összeesketett párocskák házassága csupán egy hétig érvényes, utána magától megszűnik. A sámán tehát nem követel a hozzáfordulóktól örök hűséget. Ez azt bizonyítja, hogy nagyfokú realitásérzékkel és emberismerettel rendelkezik. Legalábbis szerintem. A barátomnak ugyanis más a véleménye. Azzal ő is egyetért, hogy az ötlet életrevaló. Sőt, javasolni fogja, hogy Szolnokon is szervezze meg valaki a házasságkötésnek ezt a formáját, ám figyelemmel a helyi tapasztalatokra. Az ily módon kötött házasság ne egy hétig, csupán három napig legyen érvényes. Tudvalevő: minden csoda három napig tart. Kópiás Az évnyitón láttam meg először. Csodálatos kék szemei és hatalmas fekete szempillái voltak. Göndör barna haját egészen rövidre vágatta, mint később kiderült, válogatott tornász volt, s zavarták volna a repkedő fürtök. Egy osztályba kerültünk Attilával - így hívták -, a legendás I/B-be. A legjobb ugratások, a legmenőbb bulik közegébe. Hamar egymásra találtunk. Ő matekból volt kiváló, én irodalomból. Kölcsönös segítségnyújtás keretében rendszeresen megírtuk egymás leckéjét. Csodálatosan teltek a hónapok, míg elérkezett január, s akkor egy új lány került az osztályba. Hamarosan rádöbbentem, hogy másik matektanácsadó után kell néznem. Attila ugyanis egyre többet foglalkozott a jövevénnyel, s egyre kevesebbet velem. Ebben a rovatban a hozzánk érkezett levelekből szoktam részleteket közölni. Most kivételt teszek. Itt válaszolok egy telefonos beszélgetőpartneremnek, aki nemrégiben üzleti ügyben hívott fel, s majd háromórás beszélgetés lett belőle. Kedves Uram! Az esete sajnos nem egyedi, azt is mondhatnám, tipikus. Ön szerelmes, és a lány szép, okos és imádja Önt. Mi hát a baj?! A baj az, hogy Ön elkötelezett. Felesége és két gyermeke van. Ha a szerelmével akar élni, el kell hagynia őket, de ha elmegy, mivé lesz a család? Önnek éjszakánként visszatérő álma, hogy áll a felesége az ajtóban, fogja a nagyobbik gyermek kezét, a kisebbik a karján, s Ön csak távolodik-távolodik, míg el nem veszíti Őket a szeme elől. Ön felébred, és csupa könny az arca. Azt mondja, sokat vergődik, de nem akarja magát másokért feláldozni. Igen, érthető, de jogunk van-e a szerelem oltárára, áldozati bárányként, másokat odatenni?- Csak tudnám, mit eszik rajta!- dühöngtem - Alacsony, nyizger, és olyan szeplős, mint egy pulykatojás. Már a jégre se szívesen jártam ki, mert rendszeresen ott láttam őket. Attila nagy türelemmel tanítgatta korizni, engem meg kirázott a hideg a nyafizásától:- Jaj! Fogjál meg! Elesek!- Bár úgy lenne! - fohászkodtam. Képzeletemben megjelent, ahogy - egészen véletlenül - kicsit lökök rajta, s néhány métert röpülve kiterül a korcsolyák között.- De szép! - mosolyogtam magamban a látványon, de aztán felocsúdtam:- Ugyan már! Ezt a kis kezdőt?! Nem lenne sportszerű. S róttam tovább konok köreimet mellettük, félszemmel persze mindig őket figyelve. Ez lett a vesztem. Nem vettem észre, Ma könnyen esküszünk, és könnyen válunk esküszegővé. Az a néhány év előtti „igen” jóban-rosszban és holtomiglan-holtodiglan szólt. Ugye, emlékszik? Ön felmentheti ez alól magát, de megadja-e a mentesítést a másik? Fogadkozik: úgy gondoskodik majd gyermekeiről, mintha velük élne. Ez nagyon szép, de lehetetlen. Ön előteremt minden anyagit, és gyakran fogja látogatni őket, de mindig el fog menni, pedig bennük mindig felébred majd a remény, hogy marad. Egyik ismerősömhöz, egy vasárnapi látogatásakor, így szólt férje hatéves kisfia:- Ági néni! Mondok neked valamit. A Sanyi bácsi nagyon jó, te is nagyon jó vagy. A Sanyi bácsi elköltözik tőlünk tehozzád, az én apukám pedig visszajön hozzánk. Én nem tudok okos lenni az Ön ügyében. Törvénykezni csak önmagunk fölött van jogunk. Ancsel Éva írja Százkilencvennégy bekezdés az emberről című munkájában: „Az ember akkor felnőtt, ha már nem kér kegyelmet.” hogy teljes sebességgel belerohanok Dömébe, az iskola százkilós negyedikesébe, aki némi levegőben hadonászás után döndülve rám zuhant. Szinte hallottam, ahogy reccsent a bokám. A mentősök „gólya viszi a fiát” fogásban vittek el a helyszínről, s nekem gondom volt rá, hogy mutatós legyen a levonulás. Sikkesen előretartottam duplájára dagadt lábamat, megráztam hosszú sörényemet, és felnevettem. (Pedig leginkább sírva fakadtam volna.) Ereztem, a világító kék szempár követi minden mozdulatomat. Pulykatojással többé nem találkoztam a jégen. Nem tanult meg korizni. Olykor láttam, hogy a kerítés mögül nézi, ahogy Attilával tovasiklunk. Nem is tudom ... Megért egy bokatörést? UG7E som A LESZ RA, HOG 7 GOJjDPLm A GOmZORE ?! Hihetetlen történet Attila meg a pulykatojás * * k i
