Új Néplap, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-15 / 112. szám
1993. május 15., szombat Nézőpontok 5 Szombati jegyzet Üzenet a férfias társadalomhoz Ezt az írást régen sorakozó gondolatok mögül dobta ki az utolsó. Érzékelés volt csupán, ráfogtam a tavaszra. Az egészre, ami napfény, szél, duzzadó folyó, hosszú komorságból felpezsdülő emberi élet, futkosó iskolások, újszülött kiskutyák, szerelmespárok, ilyesmi. .. A teljes, rámzuhanó tavasz tehát az oka mindennek, amivel kacérkodom e papíron, a kíváncsiság űz, ef tudom-e mondani azon a nyelven, amit férfiak és nők együtt használnak, hogy mit gondolok. Az érzelem tág karámja csak keret, mint a végtelenséget ábrázoló kép rámája nagyanyám szobájának falán. Hogy a betű s a toliam - melyet rendszerint egyedül fogok - képes-e a próbára ... Egy parlamenti képviselőnő felszólalt. A nők munkahelyi kiszolgáltatottságáról beszélt, a szemben lévő padsorokból enyhe derültség. Csendes szomorúságot éreztem, a helyzet megalázó volt, pedig egyetértettem a gaz férfiakkal. A szerelem nem intézmény, nincsenek határai, törvényben szabályozhatatlan. Munkahelyi kiszolgáltatottság, valóban van ilyen. Csakhogy erről törvényt alkotni értelmetlen dolog. Ugyanis kinyomozhatatlan, a főnök mondta-e, hogy Rózsika, ha ma éjjel az enyém lesz, megemelem a fizetését, vagy Rózsika provokált, vagy egyszerűen hazudott. Valamit elérni. Valami elismerést, amiről egyes nők azt hiszik, az egyetlen, kizárólagos lehetősége és a helyzethez méltó volta, ha szervezkednek. Azt hiszem, ha a nők intézményi keretek között akarják azt a valamit, nevezzük akárminek, a férfitársadalomtól csak kaján mosolyt kapnak. A világ összes törvénye, minden parlamentje, választási hadjárata nem képes arra, amire egy nő egyedül, a maga körében. Ugyanis a nő nő. Családanya, jó feleség, szerető, cicababa, kurtizán és szentéletű. Sokféle. Válogatott eszközei vannak. Bokája, hangja lágysága, haja, kelletne, főztje, jó szíve, megértő szava, egyéb szava. A nő van, mint irracionális tény mondta Schopenhauer, s ezzel a ténnyel számolni kell. Senki más nem tudja létszámban gyarapítani a nemzetet, csak a nő, hiszen az orvostudomány mára odáig fejlődött, hogy ez kizárólag a saját döntése lehet. De minden nő szeretne előbb-utóbb gyereket, merthogy az Isten arra teremtette. Valaki esetleg megkívánja, esetleg megszereti, abból egy kicsi születhet, s ez bizony az üzleti szellemmel ellenkezik. Mert mi lesz addig a céggel? Kiesik a munkaerő. Akár egy évre is, hiszen szerzett ismereteim alapján elmondhatom, hogy a magyar anyák legalább egy évet töltenek a kicsivel otthon, ellentétben az átlagamerikai szülőanyákkal, akik a gőgicsélő csöppséget néhány hónapos korában megőrzőbe adják pelenkázásra. Hogy Magyarországon a humánum ellen ne az üzlet „vigyázzon” a világ folyására, nem tudom, mit lehetne tenni. Lehet elfogadni a helyzetet, és éjszakákon azon gondolkodni, mi csodásat kell produkálni másnap a munkahelyen ahhoz, hogy nőjön a fény a szoknya és a hosszú haj körül. Ha a nemekről beszél valaki, előbb utóbb, kiejti a száján: szerep. Szerep ... színház ... játék. A lényeget szebben sohasem tudnám elmondani, mint József Attila: „de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők - szabadok, kedvesek / - s mind ember, mert az egyre kevesebb . ..” d)CnjJ> Q Privatizáció és politika Körösi Imre - egy hete immár csak volt - MDF-es képviselő kirúgásra okot adó interpellációjában nemzetrontónak minősítette a Magyarországon folyó privatizációt. Körösi szerint színfalak mögött, ellenőrizhetetlen - tehát gyanús - alkukban egész ágazatokat adtak oda külföldi monopóliumoknak. A képviselő - az Agrárkamara nemrég megválasztott elnökeként is - elsősorban az élelmiszer-ipari ágazatok példáját hozta fel, a cukor-, a növényolaj- meg a szeszgyártást, de megemlítette a papíripar vagy éppen az Autóker privatizációját, mint ami a magyar nemzeti érdekekkel szöges ellentétben szolgáltatta ki a gyártást és a piacot külföldi monopóliumoknak. A tulajdonképpen meginterpellált Antall József miniszterelnök helyett Szabó Tamás tárca nélküli miniszter válaszolt. Ezzel mintegy el is vállalta, hogy rá vonatkozott Körösi képviselő költői kérdése, hogy tudnillik „Személy szerint ki felelős a nemzetrontó privatizácért?” A miniszter válaszában kifejtette, hogy nincs semmiféle titkolózás a privatizáció körül, minden nyilvános, titkos ügyekről korrupcióról vagy ügyetlenségről csak az ellenzék, a baloldal és annak zavaros fejű ügynökei beszélhetnek. A képviselők többsége - köztük kormánypártiak - nem fogadták el a miniszter válaszát. Szabó Tamást ez szemmel láthatóan nem rendítette meg, rutinja van már benne. A privatizáció ugyanis nemcsak rendszerváltás, hanem a hatalmi-politikai küzdelmek és viták kulcskérdése is. Az csak természetes, hogy a mindig gonoszkodó ellenzék folyamatosan bírálja a kormány ilyen irányú tevékenységét. A liberálisok fő gazdasági kifogása az, hogy szerintük túl lassú az állami tulajdon lebontásának az üteme. Politikai szempontból pedig kifogásolják a túlzott állami ellenőrzést, ami arra is lehetőséget teremt, hogy a kormány és a kormánypártok gazdaságon kívüli szempontokat is érvényesítsenek az új tulajdonosok kiválasztásában. A szocialisták sincsenek jobb véleménnyel a kormány szándékairól. Ok viszont - részben a MSZOSZ-szakszervezetek álláspontját képviselve - a magántulajdon részarányának növelésével legalábbis egyenrangú szempontnak tartják a foglalkoztatottság megőrzését. Emellett a szocialisták mind a kormánypártoknál, mind a liberális ellenzéknél nagyobb szerepet szánnak az alkalmazotti, kollektív tulajdonlásnak, amire a Munkavállalói Résztulajdonosi Program valójában csak igen koriázott lehetőséget teremt. A privatizációval kapcsolatos viták azonban nem írhatók le a szokásos kormány-ellenzék szembenállással, hanem szinte sűrítik a kormánypártokat megosztó nézeteltéréseket is. Az első ilyen, politikai természetű összecsapás az volt, amikor az MDF eldöntötte, hogy - szemben a szövetséges kisgazdák álláspontjával - nem lesz reprivatizáció, vagyis a szocializmus évtizedeiben államosított tulajdont nem az eredeti tulajdonosk kapják vissza. A második, még ugyancsak 1990-ben bekövetkezett fordulat az volt, amikor a privatizációt vezénylő Állami Vagyonügynökséget kivonták a parlament ellenőrzése alól, és közvetlen kormányirányítás alá helyezték. Ezzel szinte párhuzamosan történt a még a választások előtt kinevezett, de utóbb Antall József által is megerősített ÁVÜ-igazgató lecserélése. Tömpe Istvánnak nemcsak — saját és kommunista apja - múltja miatt kellet távoznia, hanem mert túl önállónak ítélték. A Tömpe- és privatizáció elleni első MDF-támadást (gróf) Bethlen István képviselő, az MDF elnökségi tagja, gazdasági szakértője s a legnagyobb kormánypárt populistáinak akkori vezető személyisége irányította. Az ürügy az IBUSZ privatizációja volt, amit Bethelen indulatos parlamenti felszólalásokban minősített kótyavetyének, gazdasági bűncselekménynek. Az IBUSZ-részvények hazai és külföldi bevezetése utólag, három év múltán már a tőzsdei privatizáció egyedülálló - és kérészéletű - sikersztorijának tűnik. Bethlen még magános harcos volt, s szerepét rövidesen szervezettebb csapat, az MDF képviselők Monopoly-csoportja vette át. A Zacsek Gyula és Balázs István által fémjelzett csoport eredetileg a piaci erőfölénnyel való viszszaélések feltárására és megakadályozására alakult, de igazi tevékenységi körét abban találta meg, amiben Csurka István zászlót bontott, s harcot hirdetett a nemzetközi liberális finánctőke magyarországi térhódítása ellen. „Kivásárolják alólunk az országot, mehetünk vissza az Etelközbe” - fogalmazta meg a veszélyt klasszikus tömörséggel Zacsek. Ma a Monopoly elsősorban a kereskedelmi bankok többségi külföldi tulajdonba adását akarja megakadályozni. S minthogy a Monopoly Csurka szövetségese, a privatizáció - és a privatizációt felügyelő Szabó Tamás tárca nélküli miniszter - elleni támadások szétbogozhatatlanul összefonódtak a Csurkával szembenálló MDF-vezetés, benne Szabó Tamás mint pártalelnök és választási kampányfőnök, Antall József bizalmi embere elleni támadásokkal. S, hogy ez ne legyen elég, a koalíción belül önálló arculatukat kereső kereszténydemokraták is egyre hangosabban követelik a privatizáció átláthatóbbá tételét - s az abba való nagyobb beleszólásukat. Az, hogy a privatizációs miniszter lett az MDF választási kampányának a vezetője, természetesen az ellenzék támadásait is kiváltotta. Az elmúlt hetekben kirobbant alapítványi ügyekkel, a napvilágra került - megvalósított, illetve tervezett - vagyonátadásokkal pedig liberálisok és szocialisták bizonyítottnak látják azt a gyanújukat, hogy az MDF a gazdasági és társadalmi átalakulás egyik legfontosabb kérdését a hatalmi és választási szempontoknak rendeli alá. Hajdú András A jövő évezredben szabadul Alacsony, kissé hajlott hátú, ősz hajú ember Kiss László. Ahogyan két fegyőr kíséretében a bíróság folyosóján várakozik, megfáradt nagyapónak nézné a szemlélődő. Talány előttem ma is, hogy ez a beteges, ötvenegynéhány kilós, 75 éves nyugdíjas miképpen tudott megölni egy nála jóval fiatalabb falubelit. Az ital hatására a nagy semmiért, egy szóváltásért. Kiss Lászlót, aki 1917. április 1-én született, az ügész különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettével vádotla. Áll a bírói pulpitus előtt, kezével a sapkáját gyűrögeti. Közelebb lép, hiszen ahogyan bevallja, rest már a füle. Érkeznek a kérdések.- Vagyoni helyzete?- Egy lakás a temető mellett, hozzá nyócszáz négyszögöl porta.- Büntetve volt?- Én e? Azt se tudom, hová kell menni. Igaz, nem kértek, hoztak. Az ital főszereplő A beszerzett iratokból, orvosi szakvéleményekből kiderül, hogy az idős ember iszik. Hol kevesebbet, hol többet, és szaknyelven fogalmazva leépülő szellemi, értelmi képességű. A tragédia 1992. november 27-én, este történt a saját, tiszaderzsi lakásán, ahol estefelé megjelent egy másik falubeli ember.- Hívta az illetőt?- Dehogy, úgy gyött magátul. A kapu láncát is kiakasztotta.- Miért?- Azt mondta, aggyak neki bort, mivel nekem terem. Közbevetem, mán ugyancsak itókás vót. ^- És adott neki?- Két decit átnyújtottam a pohárral, mire a szemem közé löttyintette, mondván: nesze, ez a tied!- Miért? Szóváltás alakult ki maguk között?- Megjegyzéseket tett a feleségemre, azaz a volt feleségemre, aki tőlem külön él. Erre se szóltam.- Ketten tartózkodtak a házban?- Csak. Egyre feljebb hergelte magát, oszt azzal fenyegetett: megfojtalak, a büdös anyádat! Nekem gyött...- Ittasak voltak?- Mondhatjuk, ű is, én is ... (Az orvosi szakvélemény szerint Kiss László közepesen alkoholos állapotban volt, ugyanakkor a sértett vére még ennél is több alkoholt tartalmazott.)...- Szóval nekem gyött, elestünk. Rám zuhant, nehezebb vót nálam. Addig rugdalóztam, hogy kiszabadultam. Hogy így történt-e, vagy egészen másképpen, egyáltalán ki támadt kire, és miért, erre a válaszokat a másik fél magával vitte a sírba.- Folytassa Kiss lászló!- Szóval felkeltem valahogy, és mentem karót keresni. Tanáltam egy erőset, és nem is tudom, mit tettem, mivel elborult az agyam. Arra emlékszem, hogy ütöttem.- Az áldozata mit csinált?- Mán a fődön feküdt, de akkor is vágtam. Nem tudom hányszor ... De sokat... Vágni lehetne a csendet a teremben. Valóban rengeteget kapott az estéli látogató a házigazdától. Pontosan 35 ütést: az arcot a felismerhetetlenségig szétverte, a szemeit kiütötte, nem volt már orra, de vágta a magatehetlen. látogatót máshol is. A bíró szól:- Jöjjön közelebb, megmutatom, mit csinált vele!- Jaj, bíró úr, nézni se szeretem ...- Mi történt azután?- Összekötöttem a kezét, kötelet hurkoltam a derekára, oszt kínkeservesen kihúztam a kapuhoz, a kerítés mellé.- Miért oda?- Hátha jön valaki, és segít neki.- Annak az embernek már nehezen segíthettek volna, hiszen szó szerint agyonbotozta.- Nem akartam én megölni kérem, a jó isten is megverne.- Akkor miért ütött rá annyit? Erre nem tud mit felelni. Elnéz a távolba, el a messzeségbe, talán Tiszaderzsig. A faluszéli, temető melletti házig, ahol mindez megesett. Csendesen folytatja.- Nem vónék én bűnös, anynyira. Minek gyött oda, én nem mentem az övébe. Dehát mindenre én se emlékszem, nem vót helyén az agyam.- Jelentette az esetet?- Nem, de később hallottam, hogy a felesíge meg a családja indult keresésére. Valaki említette nekik: nálam látták, úgy, hogy a kerékpárját, rákötve a lapáttal, oda is adtam neki. Akkor mán sötít vót.- Nem kérdeztek a keresettre?- De . . . Lódított nekik- És mit válaszolt?- Hogy mán korábban elment ... és megint a messzeséget fürkészi. Vajon mire gondolhatott abban a pillanatban ez az ember, amikor tudta, hogy a szerencsétlen kérdezett vérében fagyva, tíz méterrel távolabb, a kerítés tövében hever? Végül is a legyilkoltat a családja találta meg, miután újra visszajöttek, és zseblámpával pásztázták a kertet, a kerítés belső oldalát. Gondolván, ha ott volt a kerékpárja, ott lehet ő is. Meg is találták ...- Azóta mi történt magával Kiss László?- Azóta? Érkeztek a rendőrök, beültettek a kocsiba, oszt azóta erre vagyok. Előbb a rendőrségi fogdában, pár hete meg a börtönben.- Bűnösnek érzi magát?- Nem is tudom: nem csináltam semmit, elmondhatom. Ű is hibás vót. Védekeztem . .. Vajon ki ellen, hiszen az áldozat a földön hevert, és aligha volt olyan állapotban, hogy tartania kellett volna tőle. Következnek a tanúk: ki sírva válaszol a kérdésekre, ki száraz szemekkel, majd a bíróság viszszavonul tanácskozásra, az elhangzottak mérlegelésére. Megszületik az elsőfokú ítélet: a megyei bíróság a 75 éves tiszaderzsi Kiss Lászlót különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette miatt tíz év börtönre ítélte. Az ítélet nem jogerős. Felteszik a kezére a bilincset, és a koros ember a két fegyőr között lassan halad a börtönbe. Ha minden igaz 2002. november 27-én szabadul. A jövő évszázadban, sőt évezredben, feltéve ha megéri. Valami olyasmit motyog: jó lenne hazamenni, mi van a lakással, a portával, a kerttel. Erre azonban aligha lesz módja. Helyette én utaztam el a faluba, beszélgetni az ott lakókkal az esetről, a tanulságokról, a szörnyű tett kiváltó okairól. Mindenesetre néhány érdekességet megtudtam az ország talán legidősebb gyilkosáról.- Húsz éve ritkán józanodon ki teljesen. Mindig volt benne egy kevés! - így az egyik középkorú férfi.- Szerette a feleségét. Féltette, féltékeny volt rá! - vetette közbe a másiL- Bizony! Úgy ragaszkodott hozzá, hogy még a kezét, meg a lábát is eltörte! - közölte a harmadik, egy kalapos. Bevallom, meghökkentem, elvégre furcsa szeretet, ragaszkodás az, amikor az embert úgy akarják másféle belátásra bimi, hogy hol az egyik, hol a másik végtagját törik el.- Az asszonyról senki nem mondhatott rosszat, mert ezt Laci bácsi nem tűrte! Ennél a mondatnál talán egy parányi lépéssel közelebb kerültünk a miértek okaihoz. Elképzelhető, hogy a november végi vendég valamilyen megjegyzést tett, tehetett a feleségre, és ez válthatta ki ebből az idős emberből a mérhetetlen dühöt?- Aligha szabadul már élve - így az egyik szomszéd. Összedőlt istálló Odasétálok a Széchenyi utca végi viharvert deszkakerítéshez. Nagy lánccal körbetekerve, lakattal lezárva a bejárat. A cseréptetős, hosszúkás épület jó harminc méterre árválkodik az utcafronttól. Az előtérben rossz kút, góré, jobbra összedőlt istálló. Akár Kiss László életét is jelképezhetné. Azt az életet, amely a rendszeres italozás következtében 75 évesen vezetett gyijkossághoz. Ámbátor ehhez engedtessék meg egy saját vélemény. A szememben ő - akár a holtra vert ember - szintén áldozat. Elvégre ezért a találkozásért, ha volt, a szócsatáért az egyik az életével fizetett, a másik pedig minden bizonnyal életfogytiglannal a rács mögött. Hiszen tíz év ebben a korban, egy ennyire leromlott, beteg embernél nagy valószínűséggel annak számít... D. Szabó Miklós Csaknem egészen az önkormányzat tulajdonába került az abádszalóki strand és környéke. Hamarosan benépesül a képen még üres vízpart
