Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-09 / 83. szám

12 Múltunk----jelenünk 1 993. április 9., péntek Nagy Lajos: Epizódok a mezőtúri tanyai iskolák történetéből (1868-1975) Magos Ildikó: A szolnoki zsidóság története A múlt század közepén a me­zőtúri tanyavilág kialakulásával szinte egyidőben felmerült a ta­nyai iskolák iránti igény is. Ez természetes jelenség volt, hi­szen a városból, illetve az ura­dalmi majorokból kiköltözés, a tanyai élet megkezdése után azonnal jelentkezett az igény a helybeli tanulási lehetőségekre, mivel óriási távolságra voltak egymástól azok a települések, ahol egyházi vagy állami iskola működött. Már a XIX. század közepén kialakult Mezőtúr óri­ási határa, ami a természeti adottságoknak megfelelően fő­leg Ny-ÉNY irányban nyúlt el, mélyen más települések: Tisza- földvár, Törökszentmiklós, Szolnok irányába. Jellemző még, hogy Szolnok felé a kis- pói, pusztapói, pói sziki határ 24-25 km-re volt Mezőtúrtól, s közel ugyanennyire a környék­beli nagyközségektől is. A Kis- hék, Nagyhék közötti rész a mezőtúri városközponttól 18-20 km-re esett, de a legközelebbi településtől. Tiszaföldvártól is 12-13 km-re volt, így az isko­lába járást úgy sem lehetett könnyebben megoldani, hogy a környék városaiba jártak volna az érintettek iskolába. Kövesút ezeken a részeken nem épült még akkor, a várost a tanyavilággal ősztől tavaszig nehezen járható földutak kötöt­ték össze,- de ebben az évszak­ban itt is gyér volt a közlekedés. A korabeli egyházi, illetve vá­rosbírói feljegyzések szerint a Földvári úti temető melletti vá­roskapunál csak vasúton is csak 10-20 kilométerenként volt megálló. A vonatok még csak egyszer közlekedtek naponta, de különben is a szegény tanyai gyermekek nem is tudták volna megfizetni a viteldíjat, ami ak­kor Csugartól Mezőtúrig egy pár tyúk ára volt. Ez sem oldotta volna meg a tanyasi gyermekek helyzetét, mert az állomástól is sokat kellett volna gyalogol­niuk, hiszen itt és így is nagy volt a távolság. így a városból kiköltöző és uradalmi tanyát bérlő, vagy az örökváltság után földhöz jutó és ott tanyát építő mezőtúri csalá­dok gyerekeinek szinte lehetet­len volt az iskolába járás ettől kezdve. Ennek fő oka az volt, hogy a várostól távol terültek el a jobb minőségű, jobb termőké­pességű határrészek, ezeket a földeket osztották ki először, s ide települtek ki leghamarabb a városból. A termékeny, partos, jó vá­lyogtalajú részek termőképes­ségére utaltak a ma is élő határ- elnevezések is, mint a Csugar- part. Kis- és Nagyhékpart, ami azt is jelentette, hogy az árvi­zektől csak ezek a részek voltak akkor még mentesek. Itt lehetett megtelepedni úgy, hogy az biz­tonságos legyen a holtágakkal tűzdelt, vízjárásos túri határban. A távoli tanyatelepítést indo­kolta az is, hogy a város közelé­ben csak szikes legelők voltak ezidőtájt. A kialakult helyzet­ben a legközelebbi tanyák épí­tésére csak a várostól 8-10 km-re volt lehetőség, a legtávo- labbiak pedig 24 km-re voltak. Ebből következik, hogy még a legközelebbi részről is felnőtt­nek 2 óra, gyereknek pedig kö­zel 3 óra járásra volt a városi is­kola, s ugyanennyi vissza. Ez azt jelentette volna, hogy a gye­reknek már hajnali 5 órakor el kellett volna indulnia, hogy a 8 órai kezdésre beérjen. Őszi és téli időszakban pedig sötétben kellett volna megtenni ezt a nagy utat, ami lehetetlen köve­telmény volt. Még rosszabb volt a helyzet, ha a héki, pusztapói részekről akart valaki városi is­kolába járni, hiszen ez az út fel­nőttnek is félnapi járás volt. Bi­zonyára ez volt az alapvető oka, hogy a kiköltözöttek gyermekei sorra kimaradtak az iskolából. Erre vallanak a korabeli statisz­tikai adatok is: pl. az 1870-es adatok szerint 17 százalékkal csökkent 20 év alatt az iskolába járók száma Mezőtúron. Az is kitűnt a korabeli statisz­tikákból, hogy nemcsak az is­kola távolsága volt az oka a ta­nulók létszámcsökkenésének, hanem a megváltozott életmód is. A tanyán élők körében ta­vasztól őszig minden munkás­kézre szükség volt, ezért még ahol lehetőség volt, ott sem vá­lasztották a városi iskolába be­járást, hanem kivették a gyere­ket az iskolából és dolgoztatták őket a földeken. Az átmeneti időszakban egyesek úgy oldot­ták meg az iskoláztatást, hogy a városi rokonoknál helyezték el az iskolai időszakra gyermekei­ket, és. onnan jártak iskolába. A módosabb családok köré­ben kialakult olyan gyakorlat is, mely szerint a városi házat is meghagyták a tanya mellett, és ősztől tavaszig a városon, ta­vasztól őszig a tanyán éltek. így a gyerek a tanköteles idő túl­nyomó részében iskolába tudott járni. Másrészt, aki tehette, be- hordta gyerekeit a tanyáról is városi iskolába hintóval vagy kiskocsival. Némelyek össze­fogva,. úgy, hogy több szülő gyerekeit hozta be egy-egy fo­gat és hetenként váltották egy­mást. Örömteli látvány volt a városi gyerekeknek, amikor egy kocsiderék gyerek érkezett a ta­nyáról az iskola elé és kirajzot­tak belőle a nebulók. A korabeli egyházi iratok bi­zonyságot adnak erről, hiszen őriznek egy olyan okmányt, mely szerint 1871-ben megtil­tották az egyik kocsisnak, hogy a fogat a központi iskola temp­lom felőli részén várakozhas­son, illetve a lovakat kifogva ott etethesse a templom árnyéká­ban. Az okos gazdák szerint ez volt az olcsóbb megoldás, mintha üresen kétszer megtette volna az utat a kocsi a távoli ta­nyától a városig. Némelyik rá­tarti gazda még ezen a módon sem járatta be gyermekét a vá­rosi iskolába, rangon alulinak tartotta ezt, inkább lovagolni tanította meg gyermekét hama­rabb, mint ími-olvasni. A felsorolt okok következté­ben a szegénysorsú családok be sem íratták gyermekeiket az is­kolába, és ez az átmeneti idő­szak szinte kimaradt az életük­ből. Ezt bizonyítják a mezőtúri református egyház anyaköny­vei, amely szerint a tanyai lakos házasuló fiatalok körében 1850-1875 között 64-65 száza­lék volt az egy-két osztályt vég­zettek vagy az írástudatlanok részaránya. Az iskolai statiszti­kák pedig többször azt bizonyí­tották az 1870-es években, hogy a tanulók többsége Szent And­rás naptól Szent Györgyig láto­gatta az iskolát, de vizsgát nem tett, mert ekkor már nem járt be rendszeresen. A végzett iskolá­sok száma egyre csökkent, ezért egyre sürgetőbbé vált az igény a tanyai, külterületi iskolák építé­sére. Ezt támogatta az állami, a városi képviselő-testület, de legfőképpen a református egy­ház, hiszen elsősorban a vallá­sos szülők között merült fel az igény. A városi iskolák fenntar­tója is az egyház volt, s a városi iskolákban a tanulók számának csökkenése miatt bizonyos taní- tólétszám-Telesleg is mutatko­zott. Az óriási mezőtúri határban, mely ekkor már 72.168 holdas volt, tehát a városi református egyház vezetése, presbitériuma kezdte meg a tanyai iskolák so­rának kiépítését nem sokkal a kiegyezés után. Az iskolák fel­építésénél, ezek egymástól való távolságának megállapításánál mindig a legésszerűbb, legtaka­rékosabb megoldást vették fi­gyelembe. Számításba vették a közlekedő utakat, dűlőket, me­lyek, ahol arra lehetőség volt, nyílegyenesek és nagyforgal- múak voltak. Általában minden iskola egy-egy forgalmas út mellé került; erre mutatnak az elnevezések, amelyeket a dűlő neve után kaptak: Berekdűlő - Csiderbereki iskola, Homok­dűlő - Homoki iskola. Azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a város mintegy 70 km hosszú­ságú Körös és Berettyó holtág­gal bírt, és ezek keresztül-kasul folyták a határt, elválasztva egymástól két-háromezer hol­das részeket. Mivel híd alig volt ezeken a holtágakon, arra is gondolni kellett, hogy egy-egy ilyen szigeten, ahol elegendő tanya települt és ezt indokol­hatta. önálló iskola is épüljön. Az új tanyai iskolák létesíté­séhez először is földterületet, építési telket kellett biztosítani, hiszem már akkoriban is előírás volt, hogy az iskolaépületek mellett tágas tér legyen játékra, tornára, mozgásra. Megszabták azt is, hogy a tanítók részére ve­teményes kertet is biztosítsa­nak, amely egyben az iskolás gyerekek tanulókertjévé is vált az idők folyamán. így az isko­laépület, a kert és a játszóudvar részére gyakorlatilag 2-3 ma­gyar holdnyi (1 magyar hold=1200 négyszögöl) földte­rületet kellett biztosítani isko­lánként, és ezeket ki kellett sza­kítani a megművelt táblákból. Egy-egy ilyen nagyságú földte­rület igen drága volt: a korabeli árakon egy magyar hold földért egy-két tehén árát kellett kifi­zetni, attól függően, hogy jobb vagy rosszabb minőségű határ­részen épült-e az iskola. A he­lyi református egyháznak erre pénze nem volt, ezért az érintett környékbeli gazdák, kis- és nagybirtokosok körében hir­dette meg az önkéntes és ingye­nes földfelajánlást erre a célra. Az uradalmak tulajdonosai és a legnagyobb földdel rendelkező gazdák a földfelajánlástól el­zárkóztak, arra hivatkozva, hogy nekik nem fontos az is­kola, hiszen a tulajdonosok csa­ládját nem érinti, a cselédeket pedig évente váltják, így szük­ségtelen részükre, hogy másnak taníttassanak gyerekeket. így az ezer hold fölötti uradalmak» földbirtokosok közül mindössze a Dércy család adott földet erre a célra, a többiek arra hivatkoz­tak, hogy a munkanélküliek kö­zül elég képzett cselédet kap­hatnak bármikor, erre földet nem áldoznak, különben is nem engedik megbontani a táblákat erre a célra, hiszen a nagybirto­kok példásan táblásítva voltak ekkorra. így maradt a gond a szegényebb réteg, a sokgyer­mekes kisbirtokosok nyakán, és az 5-15 holdas birtokok terhére szinte mindenütt megoldották a földfelajánlást. Annak elkerülé­sére, hogy az érintett gazdák ré­szére nem jelentsen a döntés sú­lyosabb terhet, az egy iskola­körzetben lakók, a határrészen élők összefogva megtérítették a kára egy részét annak, akinek a földjéből kiszakították az isko­lák portáját. Az iskola helyének kijelölése során sok vita volt a környék­beli gazdák körében, mivel töb­ben azt szerették volna, hogy minél messzebb legyen tőlük az iskola, félve a nagy ricsajtól vagy attól, hogy a gyerekek csapást vernek az iskoláig a ve­téseken. Mások pedig azt sze­rették volna, ha az ő rosszabb minőségű földjein kerül kijelö­lésre, és ebből szeretett volna jó áron átadni az iskola céljára. Végül is az összefogás érvénye­sült, és az iskolák a környék legpartosabb részén és a jobb minőségű földeken épültek fel, s az érintettek összeadták a pénzt annak a részére, akinek a birtokán kijelölésre került. A je­lentős összeget, 47 forintot ará­nyosan fizették, és általában 40-50 földesgazdára jutott egy-egy iskolaépítési teher a mezőtúri határban. Ez a mun­kamegosztás az iskolák létreho­zása után az iskolafenntartásban is megmaradt. Aki ugyanis ké­sőbb épített tanyát vagy más te­lepülésről költözött erre a részre, és a gyermeke ebbe az iskolába akart járni, először „Iskolafenntartási hozzájáru­lást” fizetett, melyet a tanító ke­zelt. Az így letett összegből bő­vítették a kertet, gyümölcsfákat telepítettek vagy földterületet vásároltak, illetve tatarozták az iskolákat. A környező tanyákon élők, szintén arányosan, a tehetségük szerint kézi- vagy fogatmunká­val is hozzájárultak. A tehető­sebbek igásállataikkal épület­anyagot szállítottak a környező városok téglagyáraiból, fatele­peiről. A korabeli iratok szerint a Csekő-féle kézi téglavető fél­áron adta a téglát az alapokhoz. A Harkányi-uradalom a Nagy­kúriai iskolához adott téglát se­gítségképpen. A nagybirtoko­sok a segítség fejében kikötöt­ték, hogy az iskolás gyerekek adják vissza ezt, és vegyenek részt ingyen az uradalmi veté­sek aszatolásában, a gyomlálás- ban, a csutkatőszedésnél és ara­táskor a tarló gereblyézésében, felbőgőzésében. Az iskolák így „A múlt század negyvenes évéig - írja Somogyi Ignác - vá­rosunk katolikus lakossága zsi­dót nem tűrt meg maga között, bár vele minduntalan közleke­dett, érintkezett, kótya-vetyélt, de itt a városban lakni egy zsi­dót sem engedett." Mikor az 1840. évi 29. tör­vénycikk elrendelte, hogy a zsi­dókat is be kell fogadni a többi lakosok közé, a városi tanács se- hogysem tudta magát az új hely­zetbe beleképzelni. Zavarát telje­sen igazolta az 1841. évi jegyző­könyvnek egy tétele, melyben ar­ról van szó, hogy Hay Ignác zsidó kereskedőt és tímármestert Nagyabony városából beve­gyék-e lakosnak, amint kérel­mezte, vagy sem. A tanács az óbudai prefektus elé terjesztette ez ügyet, mivel a zsidó vallás a köznép előtt még szokatlan és idegen jelenség volt. A prefektus hivatkozással az 1840. évi 29. törvénycikkre, kedvezően intézte el az ügyet. Hay Ignác volt tehát 1841- ben városunkban az első zsidó vallású lakos. Az ő atyafi- ságához tartozott az ötvenes években ide költözött Hay Jakab, kiről megható dolgokat olvasha­tunk a szabadságharc krónikájá­ban. Mikor Kossuth Lajos Abonyban járt, és őt is kitüntette látogatásával, elébe hordta min­den kincsét, aranyát. „Boldog vagyok, - így szólt hogy én is áldozhatok a haza oltárán!” A második zsidó lakos 1842- ben került városunkba Vá- gújhelyről: Laczkó Móric. A harmadik: Altman Ignác Abony- ból, akinek két év múlva már megengedték, hogy nagyobb bolthelyiséget és pincét is épít­hessen. Negyvennégyben telepe­dett le Czeizler József, őt követte Rosenzweig Ignác szappanos. Gyermekei Rózsára magyarosí­tották nevüket. Negyvenötben te1 lepedett le Czinner Ferenc Abonyból és Bleyer Izsák Do- monyból. Ezzel a zsidó lakosok száma hétre emelkedett. Negy­venhatban még heten nyertek la- kási jogot: Asszinger Sámuel tí­már Bajáról, Pilczer Antal keres­kedő és gazdálkodó Hevesről, akinek fia, Polgár Simon a Tisza- vidéki Bank igazgatója lett, leá­nya pedig Polgár Jozefa jó ideig a nőegylet élén állott. Vele egyide­jűleg még ketten költöztek váro­sunkba: ifj. Czeizler József, aki­nek atyja már '44-ben itt lakott, és Steiner Móric Albertirsáról, akit előbb elutasítottak: „Az Három testvér A családban három testvér volt, két nő és egy férfi. Az idő­sebbik nő férjhez ment, húga és öccse azonban nem alapított családot. Telt-múlt az idő, s idős korukra megint együtt vol­tak a legidősebb nővér irányítá­sával. Nem vitték sokra életük­ben, öregségükre is szegények maradtak. Megbetegedett az öccse, ágyba került, takaróul lópokróc és viselt kabát akadt. Nagyon hideg tél volt, felvette a férfi a kabátot, abban feküdt, abban is halt meg. Kérdezték a húgát, mi baja volt a bátyádnak, miben halt meg? 0 így felelt: „Kabátban, bizony a rossz nagykabátjában.” Két pesti történet A falusi emberek hallották, Pesten is vannak gazdag embe­rek. Az egyik parasztbácsi gon­dolta, felmegy Pestre s meg­nézi, milyen gazdagok vannak ott. Nézgelődik, de bizony nem látott nagy szalmakazlat, mint falun. A tanyasi parasztember­nek az igazán gazdag ember, akinek nagy szalmakazla van. Hazajövet mondja: Hát fiaim, nagyon szegény emberek lak­nak Pesten, mert még egy kis szalmakazluk sincs. ilyen szegényebb sorsú és job­bára az együgyű népen nyerész­kedni vágyó zsidóra nincs szük­ség. Van már úgyis elég” - vé­lekedett a bölcs tanács. Később azonban a prefektus ajánlatára mégis befogadták. 1846-ban te­lepedett le egy zsidó bábaasz- szony, Rosenfeld Terézia, akit nemsokára férje is követett, Ro­senfeld Ignác szabómester. Ez évben engedték meg Koppéli Fü- löp pesti nagykereskedőnek, hogy a városunkban vett házát nevére is átírathassa. 1847-ben kezdte meg orvosi gyakorlatát Szüsz Dávid doktor, akinek nejét 1868-ban, amikor a nőegylet megalakult, elnökké választották. O volt a tizenötödik zsidó lakos. A tizenhatodik Gyöngyösről ke­rült ide: Kohn Herman, aki Czin­ner Ferenccel társulva vendéglőt nyitott. A szabadságharc előtt te­hát a zsidók közül csak tizenha­tan laktak Szolnokon, kettő-há­rom a családjával együtt. E statisztika azonban pótlásra szorul. Dr. Büchler Sándor említi A zsidók története Budapesten c. könyvében, hogy III. Károly 1738-ban megengedte, hogy a németországi József Bau Jud a nejével és két gyermekével Ma­gyarországon letelepedhessék. Le is telepedett Budán, onnan pedig Szolnokra költözött, hol a várpa­rancsnok pártfogásba vette. De itt sem volt maradása, mert Heves vármegye „egyes egyedül a me­gye lakosainak megóvása céljá­ból” fölírt a királyhoz, hogy til- tassék ki Szolnok város területé­ről. Dr. Heves Koméi a szolnoki levéltárban áttekintette a szabad­ságharc előtti jegyzőkönyveket, melyek arról tanúskodnak, hogy a szabadságharc előtt itt lakott Stem Farkas, Schulhof Manó, Neumann Jakab, Lang Salamon, Skurs Izrael és Kurcz József bá­dogos mester is. Ez utóbbi Mor­vaországból jött a menyasszo­nyával. Itt kötöttek házasságot, mert Morvaországban a házas­ságkötést megnehezítették. Érdekes és figyelemreméltó feljegyzés 1846-ból: „Weiser Mózes rabbi városunkban lete­lepedni óhajtván, az erre szük­séges lakhatási szabadság meg­nyerése végett - nem tehetvén ellene semmi különös kifogást - az uradalmi főkormányzó úrhoz utasítottak.” Hogy megadta-e a felsőbb ha­tóság a lakhatási szabadságot, ar­ról hallgat a krónika. Az egykori parasztlegénynek nem ízlett a paraszti munka. Felment Pestre, hogy ott majd akad neki valami más. ír haza a legény az apjának: „Közleke­dési rendőr lettem, irányítom a forgalmat”. Akkor még nem voltak olyan pontos címek, számok. Fogja oszt az ember magát, no akkor felmegyek, megnézem a fiamot. Nézelődik, s meglát egy rend­őrt. Odamegy hozzá, kérdi tőle: Hol van az én fiam? Kérdi a rendőr: hát mi a maga fia? „Olyan útonálló, mint maga” - feleli az öreg. Hajnali harangszó Mikor még a községben lak­tak a parasztemberek, aratás előtt felpakoltak a kocsira és így indultak a határba aratni. Ha rá­juk esteledett sem mentek haza, kint aludtak a határban, míg nem végeztek az aratással. A hajnali harangszó is ott érte őket. így mesélt erről édesa­pám: Megszólalt a pélyi harang, mely kicsi volt: „Nincs kenyér, nincs kenyér, nincs kenyér!” A kiséri nagyobb volt, ráfelelt: „Itt se sok, itt se sok, itt se sok. A hevesi még nagyobb, rákérde­zett: „Honnan él, honnan él, honnan él?” Az apáti harang így válaszolt: „Mind innen, mind innen, mind innen!” Az oldalt szerkesztette: Dr. Madaras László A törőhalmi iskola 1930-ban Miklós József: Anekdoták, furcsaságok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom