Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-08 / 82. szám

1993. április 8., csütörtök Szolnoki Extra 7 Végtelen szeretet a gyermekek iránt A Holt Verseghysek Társasága által, búvóhely mögül készített fotó, melyen csak a sasszemü lát­hatja a polgármestert A tanárnő belépett a pol­gármester szobájába, átvette a Pedagógus Szolgálatért Em­lékérmet, egy pillanatra leült, és azt mondta: vége. Történt ez március végén, amikor Cseppentő Miklósné nyug­díjba vonulásakor kitünttette- tett.- Apai nagyapám fővárosi tanító volt a század elején, éde­sapám is eredetileg tanárként végzett, mint Eötvös kollégista, majd levéltáros lett. A csalá­dunkban tehát ez a hagyomány folytatódott. Hatéves voltam, amikor az első osztályos tanító néni olyan hatással volt rám, hogy akkor elhatároztam. mindenképpen tanító leszek. Nem volt könnyű a felvételi tizennégy éves ko­runkban el kellett döntenünk, milyen hivatást választunk. Közben édesapámat Pestre he­lyezték és két hét késéssel ér­keztem az Irzen Janka Tanító­képzőbe, kitűnő tanárok kezébe, boldog voltam, ha kaptam egy csomag füzetet javításra. Nem arra készítettek bennünket, hogy majd a fővárosban mara­dunk, Nagyon kedves pedagó­gia tanárom volt, aki gyakran mondogatta az órákon, hogy „Ha majd a ceglédi tanyákon tanítod az elhagyatott kisgyere­keket, akkor erre meg erre vi­gyázz ...”. Ha az életemet két dátum közé helyezném, ak­kor azt mondanám, hogy 1956. július 16-tól 1993. április 24-ig tartott az idő. amíg tanítottam. A kezdő fizetésem 702 forint volt, amikor Tiszaroffra kerül­tem gyakorlatra. A gyakorló év után Budapes­ten képesítő vizsgát tettem. Ta­nítónő az eredeti foglalkozá­som, később szereztem történe­lemtanári diplomát. 1957 nyarán kerültem Szol­nokra, attól kezdve voltam harmincegy évig az Achim Úti Általános Iskolában, a lépcső­fokokat végigjártam. Első-má­sodik osztályos tanító néni vol­tam tíz évig, ’66-ban igazgató- helyettesi beosztást kaptam Bu­dai Pétertől. ’77-től igazgató voltam, és a végén a kertvárosi iskolában is. 19 éves koromban negyvennégy fiúgyermekkel kezdtem, szép, nagy létszámú osztályok voltak, később speciális helyzet alakult ki, igen sok hátrányos helyzetű, cigánytanulók is jártak hoz­zánk, akiknek a nevelése, okta­tása nem jelentett könnyű fel­adatot. Soha nem számoltuk, hogy hány órát töltünk az iskolában. Abban az időben nekünk kellett szemléltető eszközöket készíte­nünk, óravázlatokat írtunk, első, második osztályban volt két nagyszerű kolléganőm, akikkel mindennap együtt írtuk a vázla­tot, csodánkra jártak. Hogy a pedagógusok féltéke­nyek egymásra, megvallom, én nem tapasztaltam, mert én nem ezt sugalltam. Hallottam már róla, hogy van ilyen, de állítom, hogy nem jó, nem jó, mert egy­ütt sikert érnek el. A politika beleszólt a mun­kánkba, párt és állami határoza­tok alapján kellet tanítanunk. Olykor elgondolkodom rajta, hogy mennyi mindent megvaló­síttattak velünk, ma egészen furcsa és butaságnak tűnnnek. Persze nagyon sok élményt jelentett a gyermekeknek pél­dául az úttörőmozgalom, de ott is nagyon sok múlott a pedagó­guson, hogy mire volt képes. Az én tanári hitvallásom? A végtelen szeretet a gyerekek iránt. A gyermek egy finom műszer, úgy reagál, ahogyan közelítünk hozzá. Mosolyogj a gyerekre, vissza fog rád moso­lyogni. Úgy teszem le a lantot, hogy én gyermekre kezet nem emel­tem. És ez is nagy dolog, azt hi­szem, mert sajnos, még olyan is van, hogy a szülő kéri, hogy a tanító verje meg a gyereket. Én elmagyaráztam ilyenkor, hogy ilyet miért nem fogok megtenni. Utolsó éveimre a Kertváros­ban dolgoztam. Nagyon örülök annak, hogy úgy adom át a kertvárosi iskolát, hogy meg­épült a tornaszoba, öltözőkkel, orvosi rendelő, az udvart rendbe raktuk, és, hogy a megkezdett munkámnak töretlen a folyta­tása, mert aki a helyettesem volt tizennégy évig lett az utódom. A Holt Verseghysek Társa­sága kedden - tavaszi szünet lé­vén - az iskolán kívül csintalan­kodott. Kezdte azzal, hogy eltüntette a polgármester tollát, önkénye­sen, megfosztva ezzel Várhegyi Attilát az aláírás lehetőségétől. Amikor a polgármester titkárnő­jéhez szaladt, egy levél várta, melyben a diákok közölték vele az első utasítást: menjen el a hi­vatalához legközelebb eső vi­rágboltba, és vegyen száz forin­tért virágot. A polgármester az Új Néplap tanácsára vörös ger- berát vásárolt, és kapott a pult mögött álló kisasszonytól egy másik levelet, mely szerint a Ti­sza Szálló mellett egy piros ru­hába öltözött fiatal hölgyet kell ezzel megörvendeztetnie, aki némi kedvesség ellenében szol­gált neki egy újabb levéllel. E szerint a lehető leggyanú­sabb alakot kellett megkeresnie a sétányon. Az alak hosszú szürke kabátban, sötét nap­szemüvegben és rózsaszín női kalapban álldogált a kikötőnél, és megpróbált úgy tenni, mintha ő tulajdonképpen nem is lé­tezne. Napilapot tartott afc arca elé, csak szivar nem lógott a szájából. Miután a polgármester bemutatkozott, a férfi közölte, hogy az olasz maffia helyi kép­viselője, és figyeli Várhegyi At­tilát. Azt is elmondta, az eredeti terv szerint a Széchenyi-lakóte- lepen kellett volna sétálnia a polgármesternek, büntetés gya­nánt, hiszen hivatalba lépése óta ott semmi nem változott, de er­ről a tervről az olasz maffia közgyűlése határozatilag le­mondott. A szolnoki maffiózó utasította (szóban, mert ez már abszolút titkos), hogy menjen el a Mária utcai régiségboltba, és nézzen körül. Ennek a polgár- mester eleget tett, megszemlélte az ódon porcelánokat, régi ké­peket, könyveket és díszkardo­kat. A Holt Verseghysek Társa­sága a főkolompossal, Tóth Olivérrel együtt útja során vé­gig követte Várhegyi Attilát, kövek és bokrok mögül tartot­ták szemmel. Az idős, tősgyö­keres szolnoki antikvárius üd­vözölte a polgármestert, és át­adta az utolsó levelet, melyben a HVT reménykedésének adott hangott, hogy a közjogi méltó­ság felfigyelt az útszakasz szép­ségeire. Valamint felhívták a fi­gyelmét arra, ha eddig nem vette volna észre, a diákoknak az volt a célja, hogy beiktassa­nak hivatali programjába egy szabad órát. „A tollát pedig megtalálja a szekrénye tetején.” B. G. Nyertesek Előző feladványunk megfej­tése a kép jobb felső sarkában látható. Az úgynevezett Sze­nes-házat lebontották, melynek környékén volt a fiákerállomás, a háttérben pedig a régi Tisza- vidéki Hitelintézet. Az említett sarok helyére épült a lakóház, a színházi jegy­iroda, az üzlet. A nyertesek: dr. Császi Fe­renc, Hegedűs Jánosné, Rimócziné Tóth Éva, Mohá­csi István, Ocstaffi Tünde. A Szolnoki Mozaik kiadványt és a matricát szerkesztőségünkben átvehetik, kedves olvasóinktól pedig várjuk a következő meg­fejtést. Nálunk járt a világbajnok A tojáspatkolás levezeti a feszültséget A közönség tátott szájjal nézi a mestert Ritka vendéget, tojáspatkolót láttak vendégül a minap a Hild Viktor Városi Könyvtárban. Sok unszolás kellett hozzá, hogy elutazzon hozzánk, hiszen már tavaly is csábították, de nem jött. Aztán mégiscsak meggondolta magát. Es nagy sikert aratott. Koszpek József 54 éves, szé­kesfehérvári lakosnak különle­ges hobbija van. A tojáspatko­lás. Hogy őszinték legyünk, ez nem esik nehezére neki, hiszen kovácsdinasztiából származik. A szülei is kovácsok voltak, a testvérei és ő is kitanulták a szakmát. Hogyan jut oda egy ember, hogy tojást patkoljon? A válasz egyszerű. A hagyomány onnan maradt fenn, az az igazi mester, patkolókovács, aki a tojást is meg tudja patkolni. Magyarul virtus ez a javából, önmegmére­tés. A kezdet? Úgy kezdte Koszpek uram, hogy a tévében egy szegedi bácsit látott, aki 58 patkót tett fel egy tyúktojásra. Ezen felbuzdulva saját maga is hozzálátott a „nagy kalandhoz”. Utánanézett, hogy miből kell a patkót, a szeget csinálni, amiket aztán maga állít elő. (A patkó ólomból, a szeg pedig 0,8 mm vastag cinből készül.) És akkor Koszpek úr első nekifutásból 61 patkót szegeit fel egy átlagos to­jásra. A későbbiekben ez még finomodott is, ami annyit jelent, hogy egy pintytojásra 34 patkót, egy Ausztráliából, gyermekkori jó barátjától kapott emutojásra 598 patkót vert fel. Ezzel egyébként világbajnok. A 61 patkós tojás pedig nem kisebb helyen, mint a vatikáni múze­umban található. Hogy hogy? Mert jelentkezett egy Németor­szágban élő hazánkfia, hogy szeretne vinni a pápának egy különleges ajándékot. A lánya esküdött, és előtte megáldotta a szentatya. Ezt a tojást találták a megfelelő ajándéknak. Különleges művészetével számos helyen szerepelt már: az írott és az elektronikus sajtóban. Hogy csak egyet emeljünk ki közülük, írt róla a nagy tekinté­lyű International Herald Tribun újság is. Tudomása szerint ma már csak hárman-négyen foglalkoz­nak hasonló „munkával” ha­zánkban. Lehet persze ezt is hamisítani, úgy, hogy ragaszt­ják a tojásra a patkót. Minden­féle tojást meg tud patkolni, csak legyen alapanyag. Ennek biztosításában a falusi barátok, ismerősök segítenek. Hogyan patkói? Kifúrja a két végén a tojást, kiszívatja belőle a sárgáját és a fehérjéti.kiöblíti, kifertőtleníti, kiszárítja. Le­gyártja a patkót és a szeget, és amikor minden kész, akkor áll neki a feladatnak. Hogy mennyi patkó fér rá egy tojásra, azt az adott pillanat dönti el. Mert hi­ába, nincs két egyforma tojás - bevallása szerint. Rengeteg „művet” állított elő már úgy, hogy nem ez a főfog­lakozása. Nem szeret egy hely­ben ülni, ezért levezetőként, nyugtatóként patkói, szabadide­jében. Mindennap dolgozik egy kicsit. Előbb csak saját magá­nak csinálta, most már egy káef- tének „gyártja” a tojásokat, de sokat el is ajándékozott már be­lőlük. A könyvtárban nagy sikert aratott Koszpek József. Remél­jük, még sokáig győzi erővel, türelemmel a munkát, a tyúkok és egyéb szárnyasok pedig to­jással ... Tóth András A világrekorder tojás Hé Jézus emlékszel még amikor pizzát árultunk a sar­kon és összekented ketchuppal a csuklóid emlékszel a fiatal holttestekre Harley Davidsonjaink csontvázai mel­lett hevertek vihogtál és egyszer negyven napig szorong­tunk a krematóriumban azt mondtad a megváltóra várunk de csak emberek jöttek és lebetonozták a történelmet Horváth György túrkevei fiatal művész képeit az Ifjú­sági Irodában állították ki, mely tárlat április 26-ig tekint­hető meg. Revízió Értesüléseim szerint szolnoki ifjak tervezik, hogy megszállják Moszkvát. Felbatyuzzák magukat harminc napi hideg élelemmel, szá­molva azzal, hogy káposztalevest is csak helyenként lehet kapni Lemberg és Kijövő között. A húsz fős csapat farmernadrágban, hosszú pulóverben és virágmintás fejpánttal, az autóstop elne­vezésű közlekedési eszközzel kívánja elérni az orosz székesfővá­rost. Nőket nem visznek magukkal, elvégre e bohém hadseregben is kell valamilyen fegyelem, és nem akarják zoknivarrással megszakítani útjukat a széles mezőkön. Az orosz nyelvet még középiskolás kárukban elfelejtették, marad az angol. Have a nice trip! ' ■ Letelepedvén a Vörös térre, mely a képeslapokon domboru­lata miatt látszik oly monumentálisnak, terveik szerint Cseh Tamást és Viszockijt fognak énekelni. És aztán az orosz diákokkal egyetértésben nem koszorúzzák meg a Paszkievics-emlékművet, viszont fogyasztanak majd egy kis vizecskét az Arany Medvéhez címzett csapszékben. Ivan Vasziljevics Celov, az orosz ifjú demokraták ügyvivője levélben üdvözölte a szolnoki fiatalságot e bátor és mókás elha­tározásáért. * Az ötlet valóban nem rossz, azonban nem ártana arra is gon­dolni, hogy a szovjet csapatok hazavonulása óta járt már ha­zánkban az orosz elnök, és megkövette a magyar népet 1956-ért. Előtte kellett volna.- böki -

Next

/
Oldalképek
Tartalom