Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
12 Irodalom — művészet 1993. április 3., szombat Ferenczes István: Gyásztól gyászig Dienes Eszter versei Orvosi meteorológia Ebben a füttyzivataros tájban, legyek utcáján, dongók havában széna és szalma egy tenyéren, félpénzen is egész reményen élünk s várjuk az új karácsonyt, husvét, vasárnap ünnepünk, azt gondolunk , amit akarunk ölhetők vagyunk s ölhetünk Üzenet Súgom, gyónom, fűnek-fának elszerettefek húsommal és nedveimmel elkevertelek Esti égen csillagom vagy üzenő tüzem árva arcom pártfogója - mindened hiszem Húsod húsom vérem véred mindig tudtalak éjszaka ha álmodtalak megkívántalak A legszebb nyitott tenyér vagy Istent is te ruházod - Nálad lakik az oltalom benned él legszebbik álmom Soha többet Egy barátomnak Hát így sikerült mesze menned, hogy soha többet nem szerethetsz. Csókod a hús ha visszakéri, arcod a szám el nem éri. Hát így sikerült messze futni, nagy utakra el így jutni, hogy minden, minden, ami kedves... Elfogy a lét, ez a tetves. Kicsorbult a Hold tányérja, teifoga elmegy a nyárnak; télikabátom zaciban, a szokott sarkon várlak. U tánam jöttek ... Ezzel a légszomjas, halkan elrebe- gett, semmibe lejtő tőmondattal állt elénk az alkonyodó erdő szélén édesapám azon a nyárutói napon, mely legelső eltévelyedésemnek, máig lázálmosító elbolondulá- somnak is a napja volt. Nyári tüzelőt gyűjteni indult el kora hajnalban anyai nagyapám és édesanyám, s vízhordónak, te- hénpásztomak vittek engem is, az alig ötéves gyermeket, aki életében először szembesült a hatalmas, félelmetes, gyönyörű erdővel. Szerelmetes álmaimban időnként ma is látni vélem a sóhajtozó, tündérmesés, menyasszony árvaságé nyírfaerdőt, amely a hajnali derengésben olyan sejtelmesen világított, mint a halottaknapi temető, s amelyen úgy imbolygott át velünk a két kicsi piros tehénke, akár egy Kormos István versen a delfinek. A Nyíres után han- cúrozó mackóiskolának tűnt mogyoróbokraival a verőfényes Mogyorós-oldal, serketáncos vasárnap délutánnak, a kökénybokros, kecskerágós, egres, cserjés Fábiánvölgy kitárulkozása a Várdomb előtt, de nem hallgattak el jöttünkre a fekete fenyőkkel népesített Lucsos torokszorító, farkasámyékú rémmeséi sem, kik által teljessé, hatalmassá lett életem első Nagy Utazása, ki későbbi sorsaim szülőföldjévé tette Robinson szigetét és Afrikát. Anyám és nagyapám gallyat gyűjtött, esti tűzhöz könnyű rozsét, rakták a szekérre, én pedig őriztem a két tehént, amíg az egyik, az otthon hagyott kis borjáért nyugtalankodó Virág nem függetlenítette magát: felcsapott farokkal bebogározott az erdőbe. Kányádi Sándor riadalmasán gyönyörű verse, a Fától fáig történt meg ott velem, lettem az égtájtalan, úttalan, hatalmas bükkfaerdőben a poéma előtt vándorló, elveszett léleké, a vers teremtés előtti káoszának egyik lehetséges víziója: „sírni kéne, énekelni /éjnek lenni / nem is lenni/ csak ne kéne beljebb menni.../ csak ne kéne lovait kereső / kisgyereknek lenni...” Nem volt út, és nem volt égtáj, nem voltak virágok, pillangók, madarak, csak huhogó kísértetek, ördögök, krampuszok, ökörszemű békák, kígyók, nem voltak napsugárban fürdő lombok, ezüstfenyő ágak, csak csattogó, fényesen izzó farkasfogak, boszorka ormányok. villogó vadkan agyarak... És bénító, paraliktikus, kígyószem tükörébe fagyott félelem, ki úgy állított a hangtalan zokogás kivégző osztaga elé, hogy számba tömte az egyetlen szót is, mely megmenthetett volna; befele vérzett, s alvadt vérrögökké némult az Édesanyámat kiáltó jaj... Az édesanya viszont hangosan sírt, rettegve kereste fel délutánon át az elveszett gyermeket, aki egy odvas bükkfa tövén várta a halált, s akit szűzmáriás örömében jól elfenekelt, mikor megtalált.- Hálistennek, hogy megvan a gyermek - fogadott az útra- kész szekér előtt nagytata, aki a riadalomtól még szófukarabb lett, s aki ezután csupán csak egyszer szólalt még azon a napon, ott az erdőszélen, ahol az utánajövők elől menekülő édesapám tőlünk elköszönt:- A gyermek megkerült, az apa elveszett... Az apa elveszett, öt hosszú esztendőre a gyermek árva lett, mert a sátánfattyak, a vörös postakocsi, vászonfedelű, mozgó siralomház érte jött. Érte jött, mert előtte való este a korcsmában, enyhén spiccesen politizált... Azaz: szidta a népi demokráciát, köpött a béketáborra, gyalázta a népek atyját, a kommunista párttagsága által kereskedővé avanzsált analfabéta kocsmáros feljelentése szerint a népi Románia államrendjének megdöntésére bújtogatott. Pedig csak annyit mondott, hogy le kellene venni az öreg Jóska képét a falról, mert légyszaros, s különben sem kocsmatöltelék, hogy egész nap itt lebzseljen. És az a hír járja, hogy meghalott, csak a láncoskutya imperialisták megtévesztéséért tartják titokban. íme, a történelem, a fintorgó, a groteszk megismétli önmagát, dialektikusán fogalmazva, azonos helyzetek, azonos cselekedeteket, történeteket szülnek: a derék katona ama kocsmabéli esete reinkarnálódott ötven évekkel errébb, amelyben ugyancsak egy hírhedt Jóskának a portréja a főszereplő. Bár ha jól utána gondolunk innen sem hiányzik, hisz ott lapult a generalisszi- musz-Jóska alatti dobostorta mélyén őfelsége első Ferenc is, enyhén dohodt rétessé préselve az egy rend román király, egy rend führer, egy rend magyar kormányzóból s az megint fingból rakott tölteléket. Apám tehát nyugodtan hivatkozhatott volna a császár Jóskára is, ha megadatik néki a védekezés vagy a kimagyarázkodás lehetősége, de akkor az ötvenes évek elején nem az általános derültség, hanem a vérfagyasztó mosoly rajzolt portrékat, írt meg sorsokat, kiket nem a nemzet napszészámosai, bohó lelkű tábori lelkészek, hanem gyilkosok, hóhérok, kényszermunkával köntörfalat építő diktátorok, kivégző osztagok kártyáztak el. Ők jöttek el apám után, ecettel s epével letörölni arcáról életének legboldogabb pillanatát, az alkotó embernek a befejezett mű fölötti örvendezését, békés el- révedését. Márton Áron püspök úr 1949-ben, bebörtönzése előtti nagy körútja végén szentelte fel falunk, Csíkpálfalva templomát, amelyet apám épített. Azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen tett az egész keleti féltekén, amelynek felma- gasztalására apám nem csak a lelkét, építő mesterségének imádatát, hanem anyagi javait, a saját házunkra gyűjtötteket is feláldozta. De boldog volt, mert a templom állt, a templom élt. A felszentelés utáni ebéden lehajtott fejjel ült a püspök úr mellett, aki így áldotta ameg: „Olyan vagy fiam, mint a megérett búzakalász, ki lehajtja fejét, mert beteljesült. Áldott légy.” Élek a gyanúperrel, hogy nem a festett kép gyalázásáért, hanem ezért a boldogságért, ezért a beteljesedésért jöttek utána a Sztálin nevében csákányotok, akik akkoron épp a Du- nacsatománál szólítottak névsort. s rájöttek, hogy hiányzik egy székely mesterember, aki nem a pokolnak, de a mennyeknek épített.. így lett apám a világ legszelídebb haramiája, csipkebokor szállású, ország-világhazájú versben bujdosó. Fél évig az erdőkön bujkált, örök életre megutálván a gombát, erdei gyümölcsöt, s Szakállas Ábelként talán a sast is megette. Átbo- lyongása a Keleti Kárpátokon Moldvai véreink, a csángó-magyarok felé, nem tudom mikor történt. Valamikori inastársa, egy román mérnök révén rejtőzött tovább, lett titkos munkása egy szovjet-román közös vállalatnak, a Szovrompetrolnak. Később munkatelepvezetője és sztahanovistája!... Itthon pedig előléptették kuláknak! Egy hektár kilencven ámyi föld birtoklójaként lettünk osztályellenség, népnyúzók, a mili- cista mindennapos ellenőrzésének kitüntetettjei. Amúgy is szegény udvarunkat pusztára irtották, anyámmal ámyékszéket ásattak a köznek, átnevelő piros terítős asztalok elé citálták, faliújságos pellengérre állították. De nem írhattam én sem meg Sztálin elvtárs születésnapjára a rózsaszín levelet, mert legjobb tanuló voltam, kulákos diverzi- ónak számított: így akarjuk a leprát a nagy Kreml falai közé becsempészni, ahová lepra nélkül vagy leprával, de 1953-ban végül csak beütött a krach... Azon a márciusi napon a nagy gyászt bejelentő plakátokkal úgy kitapétázták házunk oldalát s a kerítést, hogy attól röhögött az egész falu. A gyászmisén, hová hatalmi szóval kirendeltek minden élőt, nyol- cadmagammal minisztráltam, kicsi fehér gertyákként lobogtunk a Pál apostol megtérésére szentelt oltár előtt, és... És sírtunk. Sztálinért, a bölcs vezérért, a népek atyjáért, a kommunista jövőnk bajnokáért hulltak a könnyek, a mileszve- lünk sóhajok. Egyedül én sírtam édesapámért, aki falu ékelődő, csúfodáros, mindent túlélő szentenciája szerint túl korán, zimankós időben, szalmakala- posan indult el Sztálin temetésére. Annyira túl korán, hogy haza is csak késve, nagy későn érkezett. Valamikor 1956 táján ért véget családunkban a hosszú gyász, melyet anyám egyszerűen csak így emleget: amikor Sztálint gyászoltuk. Akkor újabb kezdődött. És azután még újabbak... Gyásztól gyászig éltünk... És eltelt az életünk. Erdélyországban történt, ahol a tündérek lába nyomát még nem borította el teljesen az ipari szennyeződés pora, ahol a fenyvesek méltóságteljes csendjében a rég holt hősök tetteiről regél a tűlevelek halkszavú zizegése. Ahol a felhőtlen éjszakákon a Tejút felől még visszhangzik halkan Csaba királyfi lovasainak távoli patadobaja. Erdélyben, ahol még érdes, színes a szó, és tartós, mint a székely cser- gék ványolt szövete, és épp úgy melegít is a dermesztő éjszakákon. Marosvásárhelyre is rátelepedett az ősz, a Somostető fái egy ideig még dacoltak vele, aztán a folyó fölött képződő ködök lassan őket is befonták. Okkersárgára váltott a cseretölgyek levele, ezek egész télen át dacolnak majd a hóval, faggyal, szélfúvással, és majd csak tavasszal, amikor már követelőző türelmetlenséggel érkezik a váltás, az új rügyek - akkor hullnak le. A vörösfenyők takaréklángra állították gyantaillatú kérgükben, tűleveleikben működő parányi vegyiüzemeiket, és hetykén várták a havazást. Az erdő mélyén, Somosárok partján vadkanok röfö- gése verte fel a csendet. Riadt nyu- lak szökelltek a kecskerágó és kökénybokrok között, éber tapsifüleiket mindegyre az elvadult kóbor kutyák csaholása fele irányítva. Az állatkertből kiszökött öreg medve bosszúsan dörmögve keresett magának téli alvóhelyet, noha álmatlanságban szenvedett, leszokott a téli álomról a zoo-ban, ahol minden nap pontos időben szolgálták fel neki az ízletes kosztot. Száguldó őzek patája alatt zörgött az avar, reccsentek a száraz gallyak. Cseremakk potyogott a tölgyekről, amelyből a tatárjárás, törökvész elől erdőbe menekülő őseink lisztet őröltek, kenyeret sütöttek, és has- csikarástól gyötörten, de túlélték a csapásokat Az utolsó szerelmespár ballagott le Somostetőről, egy ritmusra dobbanó szívük egy pillanatra még felébresztette az avarpaplan alatt téli álomra készülődő hóvirág hagymácskáját. Tovazizzenő lépteik tá- voztával aztán végképp elszenderedett. Hópelyhekkel vemhes sötét felhők érkeztek nyugatról, messziről, az Atlanti-óceán felől. A város fele érve annak meleg lélegzete meghimbálta őket, mire sietve kirázták hűvös terhüket. A hópehely, milliárdnyi testvérével együtt szelíden vitorlázott alá a Somostető fái közt. Éppen Hóvirág szunnyadó hagymácskája fölött ért tőidet. Az érkezés felébresztette Hóvirágot, noha oly hangtalan volt, mint a leggyöngédebb simogatás.- Ki vagy? - suttogta lágyan Hóvirág az avarszőnyeg alól.- Hópehely vagyok, édes - zizegte vissza Hópehely -, aludj nyugodtan, kemény lesz ugyan a tél, de én és testvéreim vastag, puha paplant vonunk föléd, és megvédünk a fagytól. Nem esik bántódásod, s álmodd közben tavaszi ébredésedet. Későre jutott el a tavasz abban az évben Erdélyországba. Március idusán azonban a Nap barátságos nyilai áldöfték a felhőfedőt, és meleget hoztak a didergő földre. - Ébresztő, édes - suttogta Hópehely, amely rég eggyé forrott testvéreivel a hosszú tél alatt. - Ébredj hát, eljött rövid életed ideje! Alatta, az avarkorhadékban mocorogni kezdett Hóvirág. Ásított egy aprót, próbált moccanni, de körülötte dermedt volt még minden. Tikkasztó szomjúságot érzett, vízre volt nagy szüksége ahhoz, hogy hagymácskájában meginduljon az élet.- Hópehely, édesem, szomjas vagyok - susogta -, víz nélkül képtelen vagyok életre kelni.- Vizet küldök neked, ha a Napocska megsegít, magamat meg a testvéreimét adom, hogy kis- rajadhass, kivirágozhass, elsőként hirdethesd a tavasz érkezését. És a Nap meghallotta fohászukat, meleg sugárözönét a földre zúdította, és olvadni kezdett a hótakaró. Hópehely vízcseppé vált, átszivárgón a megpuhult, megbámult faleveleken, eljutott hóvirág hagymájához. Az ettől megduzzadt, zsi- bongani kezdett benne a drága élet.- Bennem vagy már édes - suttogta Hóvirág -, bennem vagy immár, és eggyek vagyunk. Hópehely már nem válaszolt, mert nem létezett többé, de áldott vizével táplálta Hóvirágot, hogy feltörhesen a fényre, s a Napra tárhassa makulátlan fehér, bársonyos szirmait. Hópehely vize lassan elpárolgott, az ég fele szállt, ahol testvéreivel újra felhővé tömörödve messze vitorlázott, hogy ősszel, tél elején majd újra visszatérjen, s meleg takaróként óvja a fagytól Hóvirágot. Herceg Árpád: Ha tovabarnállsz szólni kell még a földről ahogy kihűlsz kihalsz a földből lefesteni a zöldről mikor előbamállsz a ködből s ahogy a szél faleveledzik azt a hallást hallod napestig napestig halni mert nincs más csak egy karó egy kiáltás hát tudnod kell a földről ahogy előbamáll a zöldből s a ködből előkarózik a felkiáltójelfa fejközépig belemered a csöndbe az faleveledzik helyette s hallod faleveledzik szél ha tovabarnállsz te leveledzel a szélben ahogy szállsz Böröndi Lajos: Megérte egy hang bársonya s aztán tompa mély csend egy fölvillámló csillag a lámpa soha újra ki nem gyúló fénye egy meg nem ismétlődő mozdulat egy elvirágzott simogatás elszálló illat mégis azt suttogjuk megérte ezért megérte! Törő István: Vízkereszt után A déli szélről álmodok mely jön, s elsöpri a telet, a gyertyafények lugasán, piciny mosolyka szendereg, arcod izzik, s a vízkereszt, mint véres árnyék csak remeg, sűrű erdő, melyből kiút felé az élő egyre megy, ki áll most mondd! díszőrséget? lépted, ha van merre táncol? füst bolyong és megcirógat, eloson a jégvirágon; szenvedélyek jönnek-mennek, háztól-házig úgy loholnak, mintha veszett kutyák járnák útjait a hegyoromnak, halkan jönnek mérés kígyók, uszítanak, csontot törnek, és a havat csúfítva törvényükkel odakötnek. Kiss Benedek: Kányák Kányák a kert alatt, fertelem-madarak, szárnyasok szántás-fekete népe kurrogat, károgat, keringenek kert alatt, szállnak fül-veresítő télnek elébe. Tél jön, küszöbön kapar a fagy-köröm, ordas hideg a csontig harap. Hol már a fecskepár? Csak e kurr, csak a kár - martalóc csőr a vetésre csap! fertelem-madarak a kert alatt! Nemess László: A Hóvirág és a hópehely
