Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-28 / 98. szám

1993. április 28., szerda Kultúra — hirdetés 5 A tévé képernyője előtt Kezdetben volt az ige, de mire évezredünk véget ér, alighanem a kép válik uralko­dóvá megismerési kultúránk­ban. A szavaktól a képek ve­szik át a stafétabotot, általá­nossá válik a vizualitás el­sőbbsége. Balassa Péter jó­solta ekképp a jövőt a most hétfőn este vele készült Ez­redvégi beszélgetésben. Hogy jó lesz-e majd ez nekünk - el­válik. Tény azonban, hogy már ma is a képi kultúra egyik letéte­ményesének, a televíziónak is igen nagy a szerepe életünk­ben. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy miként működik, mit nyújt, milyen minőségben állandósuló tár­sunk, nemzeti televíziónk. Nincs erre magyarázat? Ezúttal szándékosan csak kellemetlenségekről szólok; olyan problémákról, amelyek nem segítik, hogy a televízió­val zavartalan lehessen a kap­csolatunk, sőt ellenkezőleg, el­távolítanak bennünket egy­mástól. Vegyük például a Színházi napló legutóbbi adá­sát, amelyben Kerényi Imre - sajátos stílust hozott a képer­nyőre egyébként, a tiszta be­széd komolyságát - szerette volna bemutatni a főváros egyik művészeti kezdeményét, a Kolibri Színházat. De csak szerette volna, hisz több volt adás közben a mákos, üres képernyő, mint az igazi látni­való. Technikai hiba lehetett? Más figyelmetlenség okozta a malőrt? Ki tudja, ugyanis tele­víziónk arra már nem méltatott bennünket, nézőit, hogy tu­dassa velünk, mi okból láthat­tuk csak felében-harmadában az érdekesnek tűnő riportmű­sort. Érdekesnek, már ameny- nyire a töredékekből ez ki­tűnni látszott. Talán nem is annyira az fáj, amitől ilymód elestünk, inkább az a szomorú tény, hogy senkinek nem volt szava hozzánk, a társhoz, hogy megnyugtasson bennünket, így erkölcsileg is sértve érez­hetjük magunkat, morálisan is kár ért bennünket. Hasonló eset hasonló okból bizony, nem egyszer fordult már elő a televízióban. Társalgás: természetesen Persze, amikor „társalgunk” egymással, az sem közömbös, hogyan beszél hozzánk, a ké­pek nyelvéhez miféle szöveg párosul. Érthetően, szép ma­gyarul hangzanak-e el a sza­vak, vagy pedig konganak üre­sen, renyhe szóképzéssel, mo­dorosán hadarva szól az „ige”, miként tapasztalni lehet főként egyes ifjúsági programokban. Ami annál is veszélyesebb, mert ez akár nyelvi modell­ként is állhat a fiatal nézők előtt, torzító hatása sokszoros lehet. A televízió nyelve a csi­szoltabb, úgynevezett közéleti nyelv, mely mintegy hidat ké­pezhet a nép nyelve és az emelkedettebb kifejezésmód között. Közéleti, de minden­kor kell, hogy természetes ma­radjon, mert rendkívül zavaró akár a választékosán körülmé- nyeskedő, akár a botrányosan dadogó, de akár a kisdiákosan szabatos beszéd a képernyőn. Minderre, tapasztalatainkra Költői Ádám nyelvész is fel­hívta a figyelmet A magyar nyelv hetében, a Nahát vasár­nap esti öt percében, amikoris a televízióról mint a köznyelv formálójáról „értekezett”. Csakhát erre bizony kevés né­hány perc! Még akkor is, ha a Grétsy-Vágó kettős is meg-megállít bennünket né­hány szóra nyelvhelyesség ügyében a képernyőn. Melles­leg nyelvtisztogató sétájukon ők is elkerülik inkább a televí­zió háza táját. Úgy gondolom, a kép mellett jobban kellene ügyelnie televíziónknak a be­szédre is, különösen most, hogy újabb és újabb arcok je­lennek meg, friss fiatalok, aki­ket örömmel látunk, de nem mindig kellemes őket hall­gatni. Nem szívesen... Az előbbire elrettentő eset­nek egy céljaiban, de még tar­talmában is jószándékú új vál­lalkozás, a Nagyon szívesen, mely játékosan kíván bennün­ket havonta egy alkalommal az egészséges életvitelre fi­gyelmeztetni; társalogni kíván velünk szívünk (a vért adó) dolgairól - szívesen. Arról, hogyan óvhatjuk meg magun­kat a bajaitól, hogy minél ke­vesebb legyen a gondunk véle, ehhez kaptunk tanácsokat, öt­leteket. Hozzá játpkot is, mert mostanában ha egy műsor be akarja magát lopni a néző szí­vébe, a játékhoz nyúl varázs­eszközként. Ezúttal például tornyot építettek a játékosok, persze előbb ugyanezt lebon­tották. Különösebb értelem nélkül. Közben egy-egy fel­adatot, szellemit vagy ügyes­ségit is meg kellett oldaniok. Az egyik játékosnak egyetlen szuszra kellett volna végig­mondania Csokonai Tartóz­kodó kérelem című versét. Hát nem sikerült. De nagyobb baj nem esett. Más hasonló felad­ványok képezték a kamerák előtti játszadozást, amelyet két fiatal próbált irányítani. Nevü­ket a műsorújság ugyan nem közli, de mi jegyezzük meg; Molnár Anikó és Bozóki Pé­ter. Ritkán tapasztalható ilyen lámpalázas izgalom, ilyen kezdetleges produkció. Jó, minden kezdet nehéz, de eny- nyire?! Hogy még a legegy­szerűbb szöveget is olvasni kell, mereven ragaszkodva minden leírt szóhoz, még azt is olvasván, hogy „kérem, álljon ide”. Van még egy dobásunk ­jelent meg visszatérően a kép­ernyőn, legyünk türelmesek, nekik is, egy hónap múlva, merthogy akkor látnak ben­nünket ismét nagyon szívesen. Reménykedjünk, hátha akkor jobban megy. Egyébként az összeállításban láthattunk egy meglehetősen oktató jellegű filmet - Új seprő - a házior­vosi ténykedésről. Szegény Margittai Ági, micsoda sovány szerep, ő játssza az asszisz­tenst. Ez igazán nem színészi feladat. Aztán részt vehettünk az idősek erdei sétáján, mert­hogy micsoda remek dolog is a túra, és meghallgathattuk dr.Kárpáti Rudolfot, a neves sportolót, aki arról beszélt, ami épp eszébe jutott, mert­hogy nem volt, aki vezesse. És meggyőződhettünk arról is, hogy a relaxálás bizony meg­nyugtat, a vizsgált pulzusa 73-ról 68-ra esett, és a vér­nyomásra is jó hatással volt a pihenő. Tehát relaxáljunk, és pihenjünk, és kíméljük ma­gunkat az izgalmaktól, vajon nem ismerős mindez? Nagyon is. Kicsit többet időztem e mű­sornál; sajnos, azt bizonyítja, miként lehet még egy nemes gondolatot is lapos közhe­lyekkel közönségessé alacso- nyítani. fme a műsor! Mondanám szívesen, nagyon, de nagyon szívesen, Pilátussal szólván (ő is szerepelt különben a felad­ványok között), ha nem kísér­tene a két műsorvezető bosz- szantó gyengesége, s ha nem idegesítene a még most is a mindent kitörő tapssal kö­szöntő stúdióbeli publikum, amely már-már nyugati módra veri össze tenyerét. Rontó képek Elárasztanak bennünket las­san a képek, ami nem lenne baj, de az már igen, ha ránkzú­dulnak a képernyőn, lásd a vi- deoklippek, elsősorban a könnyűzenei programokban; a gyorsan váltakozó képek kü­lönös vitustáncot járnak, s ez­zel alaposan igénybe veszik figyelmünket. Aki pedig sokat nézi őket, az idegrendszere is bánja, az így okozott izgalmak idegileg károsítják az embert, főként a fiatalokat. Ezt már a Habrolóból tudtam meg, ott hallottam, a televízió kaszinó­jában, merthogy ez is van neki, kaszinója a kettesen. Hámori professzor, a pécsi agykutató beszélt róla az agy működését ismertetve. Ő figyelmeztetett arra is, hogy milyen negative hat kiskorban, ha a gyermek mindent készen kap képekben a képernyőn, olyat is, amit képzeletével maga állíthatna elő. Különben a Habroló a te­levíziós „édességek” között a finomabbak közé sorolható, nincs túlédesítve, s Bergen- diék elegáns szalonmuzsikája igazi szórakozás. (Mellesleg már itt is játékba kezdtek!) Valkó Mihály A Szent Koronáról művészettörténeti szemmel Elfelejtett ősök üzenete jelképekkel Vasárnap délután előadást tartott Papp Gábor művészettör­ténész Szolnokon, a Szent Imre Kultúrotthonban. Mind az előadó személye, mind tárgya különös figyelmet érdemel. A Szent Koronáról szólt, legtöbbet vitatott erek­lyénkről, amelyik körül talán leglátványosabban csaptak és csapnak össze a múltunkról és világon betöltött szerepünkről eltérő nézeteket vallók. Tekin­tettünk reá úgy, mint szent tarta­lom anyagi megtestesülésére, s fenyegette már fizikai létét is nekivadult republikánus indu­lat. Ugyanilyen szélsőségek jel­lemezték történészi megítélését is. A deheroizálás divatja e kér­désben is maradéktalanul teret nyert. Végső eredményeként el­jutottak egészen a legprofánabb eredetig, az átalakított könyv­borító gondolatáig. Ami önma­gában nem is volna kifogásol­ható, legfeljebb szomorú, ha e végeredmény hátsó gondolatok­tól mentes, a mindenkori politi­kától független történészi meg­közelítés eredménye lett volna. Mellette ugyanolyan teret és nyilvánosságot kapott volna az eltérő nézet is, ne csak az éppen egyedül üdvözítő irányzat taní­tása hassa át a közvéleményt. E pártatlanság fontossága különö­sen megnőtt, mióta a korona újra magyar földön van és sza­badon tanulmányozható. A róla kialakított valós kép minden­képpen hozzájárulhat az Önma­gára talált magyarság reális tör­ténelemképének kialakításához. A vasárnapi előadás a témá­nak egy teljesen újszerű és igen megdöbbentő megközelítését mutatja be, a történész szakmán kívüli közönség számára. Papp Gábor ahhoz az irányzathoz tar­tozik, amely az eddig ismert és újabb történeti adatokat, össze­vetve a közelmúlt ötvösművé­szeti, fizikai vizsgálatainak eredményével, határozottan vallja, a korona ősi eredetét és szakrális jellegét a kezdetektől fogva. Kiemelte, hogy erek­lyénk a világ egyetlen olyan ko­ronája, amely nem uralkodói méltóságjelvény, hatalmi szim­bólum, hanem önmagában hor­dozza a hatalmat. Ez elődeink előtt teljesen nyilvánvaló és egyértelmű volt. Magyarország királya csak az volt, akinek homlokát valóságosan megérin­tette a Szent Korona. Addig or­száglása több mint kétséges volt. Uralkodni sem saját jogán uralkodott, hanem mint a Szent Korona képviselője. E felfogás a Szent Korona-tanban nyert végső kimunkálást, és a magyar jogrend szerves része volt a ki­rályság fennállásáig. Az előadó részletesen elemezte a korona szimbólumainak erre utaló je­lentéstartalmát, a középkor és azt megelőző múltunk mára jó­részt elfeledett gazdag jelképvi­lágának ismertetésével. Gondo­san ügyelve arra, hogy minden esetben felhívja a figyelmet egy-egy megállapítás gyengé­ire, támadható pontjaira. Érve­lésmódjából nyilvánvaló volt a szándék, hogy nem akar esetle­ges hipotéziseket kész tényként beállítani. Sok esetben elfoga­dás helyett együttgondolko­dásra kívánta késztetni hallga­tóságát. Ha gondolatmenetének he­lyessége akár főbb vonalaiban is igazolást nyer, úgy a Szent Korona a magyarságot - rég el­enyészett pusztai népek üzene­tét hozva - igen messzire vezet­heti vissza saját múltjának meg­ismerésében. Szathmáry István Készül a tájház a májusi megnyitóra A Hortobágyi Nemzeti Park üzemelteti a puszta szélén, Nagyiván határában lévő Tájhá­zát. A turistaszezon előtt minden évben elvégzik a szükséges karbantartási munkákat. A népi építé­szet hagyományait hűen őrző nádtetős épület ­kívül-belül - megszépülve várja az ide látogató turistákat. A május 1-jétől megtekinthető állandó kiállításon a népi életmód használati eszközei és a népi mesterségek korabeli alkotásai látha­tók. Fotó: C. R. 'j U Ml

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom