Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-22 / 93. szám

1993. április 22., csütörtök 11 A Föld napján Játékos állatok Marad a gyerek, ha játszik, tartja egy gyakorta használt szó­lás. Azaz nem nyűgösködik, nem sír, nem unja magát, ha­nem önfeledten játszik! A játék élettani szerepe nem csupán az embernél, hanem az állatvilágban is rendkívül fon­tos, mondhatni életbevágó. Kü­lönösen magasabb rendű fajok, madarak és emlősök vonatkozá­sában igaz ez a megállapítás. Szinte minden emlősállat kisko­rában kutat, fürkész, viháncol, egymást püföli. Játszanak a szü­leikkel, társaikkal, olykor élő­lénynek kinevezett tárgyakkal, vagy egyéb híján önmagukkal. Gondoljunk csak a kutya- és a macskakölyök bolondos, saját farkincáját kergető ugrándozá- saira. Mindez csak látszólag célta­lan viselkedés. Ugyanis részben ezzel vezetik le fölösleges ener­giájukat, másrészt mintegy jó előre készülve a felnőttkorra, a leendő fő tevékenységeiket gyakorolják, hangolják össze já­tékos formában, és adott fajra jellemző örökletes mozgásmin­tákat fejlesztenek ki, ismétlik vég nélkül. Minél felsőbbrendű egy faj, annál hosszabb, terjedelmesebb az egyedek gyermekkora, és annál többet és bonyolultabban játszanak. Manapság már a cseppet sem kóterszerű állatkertekben is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az ott tartott játékos álla­tok kitombolhassák magukat. Kovács László Hüllők a sivatagban A kietlen, kopár sivatagok első pillantásra élettelennek tűnnek, s nehéz elképzelni, ho­gyan lézehet állati élet az el­szórtan található száraz fűcso­mók között. Azután felbukkan néhány bogár (szinte biztos, hogy ezek gyászbogarak), majd a figyel­mes szemlélődő mind több és több állatot fedez fel. Köztük hüllőket is, melyek fantasztikus formagazdagságban és egyed- számban taláhatók a legsivata- gosabb részeken is. Hogyan le­hetséges, hogy ezeken a szegé­nyes táplálékot nyújtó területe­ken ennyi hüllő képes megélni? Az okot ezen állatok anyag­cseréjében kell keresni. Amíg az emlősök és a madarak a megszerzett élelemből szár­mazó energia döntő részét test- hőmérsékletük állandó szinten tartására fordítják, addig a hül­lők ezt a szabályozást jórészt a nap energiájával, tartózkodási helyük megváltoztatásával old­ják meg. A csoport magyar el­nevezése is csalóka, hiszen nem egyszerűen hidegvérű, „lehűlő” állatokról van szó, a „változó testhőmérsékletűek” a helyes kifejezés. Ennek a berendezkedésnek óriási előnye, hogy például egy gyík egy azonos tömegű emlős táplálékszükségletének felével is beéri - így nagy számban él­hetnek sanyarú körülmények között is. Persze mindennek meg kell fizetni az árát: amíg egy rágcsáló a hűvös éjszaká­ban is buzgón szaladgál enni­való után, addig a hüllők szinte mozdulatlanná meredve várják a melegítő reggeli napsugara­kat. Csorba Gábor Kőcsodák a kanyonban A mormon telepes, Ebenee- zer Bryce mélázva pihent meg­szokott lapos kövén, és nézte a templomokat, minareteket, pa­godákat és más hihetetlen alak­zatokat, melyeket nem emberi kéz, hanem a természet formált kemény munkával az elmúlt 13 millió év során. Szinte hihetet­len, de ezek a remekművek az esőnek, hónak, szélnek, jégnek köszönhetik életüket. (Sok könyv szerint a szél formálta őket, de ez téves felfogás, a szél szerepe a formázásban messze nem volt olyan fontos, mint a csapadéké.) Ezek repesztették, törték, faragták és porlasztották az alapkőzetet, míg létre nem jöttek a „faragványok”. És ez a munka ma sem állt meg, a ter­mészet erői ma is szorgalmasan dolgoznak, át- meg átköltve a kikezdhetetlennek tűnő szobro­kat. Ebeneezer úgy gondolta, hogy csakis valamilyen csoda folytán jöhettek létre ezek a mesterművek, bár a természet erőinek hatalmasságát sokszor saját bőrén tapasztalta. Ez a csoda a Bryce- (ejtsd ^ brájsz) kanyon. Az Egyesült Államok nyugati felén, a Sziklás-hegy­ség lábainaál található Bryce-kanyon nem igazi ka­nyon, mert nem folyó vájta, hosszanti mélyedés, haenm sok kis üregből, bemélyedésből ala­kult nagy, amfiteátrumszerű képződmények sokasága, amit a csapadék és az idő alakított ki. Fenyőket, bokrokat, lágyszárú­nkat csak a mélyedések alján vagy nagyobb platókon lelhe­tünk. Török János A lepke fotózás kínjai és szépségei A természetfotózás gyö­nyörű és amellett roppant egészséges foglalatosság, el­végre miköz ven az ember az erdőt-mezőt járja, jó levegőt szív és csodás dolgokat lát. Ehhez fogható talán csak a lepkékkel való foglalkozás lehet. A pillangók - amiket a középkorban apró, de boszor­kányosán szép női léleknek tartottak, azzal a csekély kü­lönbséggel, hogy nem seprűk, hanem saját szárnyaik révén repkedtek - már önmagukban is csupa jót ígérnek. Azok a helyek pedig, ahol leginkább fellelhetjük okét, a virágzó ré­tek, a dús erdei tisztások és az illatozó domboldalak, melyek valóságos paradicsomok a nagyvárosi életbe ^belerokkant ember számára. És ha valaki olyan szerencsés, hogy fotó­zik is, meg a lepkék után is jár, akkor... Akkor pedig ne lepődjön meg, ha rengeteg ideje, energiája és filmje bánja, mire elfogadható felvé­teleket mondhat magáénak. Olyanokat, amelyek „élnek”, nemcsak kompozícióra gon­dolok, hanem egyszerűen arra, hogy a rovar valóban élt, amikor lefotóztuk, és nem ro­vartűvel rögzítettük a virág­hoz. Ez a megoldás egyébként meglehetősen elterjedt a ro­varfotósok körében, van, aki azt a fáradtságot sem veszi, hogy a tű feje takarva legyen a képen. Persze kétségtelen, hogy az állatok is halálra tud­ják bosszantani az embert. Sok fajuk a fotózás pillanatá­ban vesz fel valami egészen lehetetlen pózt, amit a kere­sőn át észre sem veszünk, csak amikor előhívtuk a fil­met, tűnik ki, hogy a nyomo­rult J>ont olyan, mintha az előző percben csapták volna agyon. Igazában az élőhelyén, természetes környezetben ér­demes fényképeznünk az álla­tot, vagyis jókora felszere­lést kell magunkkal cipelni, emiatt a jó levegőre olyany- nyira szomjazunk, hogy saját lihegésünktől még a madár­dalt sem halljuk, a szemünkbe csörgő izzadtságtól még a táj­ban sem gyönyörködhetünk. Mikor aztán végre a hely­színre értünk, meglepődve ta­pasztaljuk, hogy a lepkék re­pülnek. Mégpedig gyorsan. Felvételeink java részén, vagy túl apró, bemozdult, életlen. Utóbbihoz nem is kell az ál­latnak sokat tennie, elég, ha a növényt, amin ül, meglengeti a szellő. Szél pedig mindig fúj, ez afféle alaptörvény. Azért van olyan időszak, amikor nyugodtan ülhetnek modelljeink, a nappaliak éj­szaka, az éjszakaiak pedig nappal. A baj csak az, hogy ilyenkor elrejtőznek, nem ta­láljuk meg őket, vagy ha mégis, akkor sem hajlandók kedvünkért felvenni a megfe­lelő pózt. A nappali lepkék egy ré­szének a fotózására a késő délután vagy a kora alkony kiváló alkalom. Ilyenkor már elülnek, de még nem alsza­nak. A növényeken mászkál­nak, a virágokon nektárt szí- vogatnak, és egész közel en­gedik magukhoz az embert. Szinte meg kell piszkálni őket, hogy felreppenjenek. De nemcsak az állatok nyugodtak ilyenkor, hanem az időjárás is. Ez az az időszak, amikor szellő sem rezdül, és a szél­csendben még a fűszál sem hajladozik. Azt mondanom sem kell, hogy vakut nem hasznmálunk, ezért a háttér legtöbbször sötét. Ez általá­ban nem túl szerencsés, ki­véve, ha a lepke - mint ezen a felvételen is - fehér, sőt, szár­nyai helyenként pikkelytele- nek, áttetszőek. A kép érde­kessége a szárnyon látható pi­ros folt. Ezt az apró, számo­zott műkorongot előzőleg ra­gasztottuk a lepkére és sok más társára. Olyasféle mód­szerről van szó, mint a ma- dárgyűrűzés, és a lepkék po­pulációdinamikáját (az egye­dek mozgását, tápnövényvá- lasztását, egyedszámát, hím-nőstény arányát stb.) ta­nulmányozzuk vele. Vojnits András Állati hírek Óriásbaktérium A világ eddig ismert leg­nagyobb baktériumát fedez­ték fel és azonosították az Egyesült Államok Indiana tagállamának egyetemi ku­tatói. Ez legkevesebb egy- milliószor nagyobb, terme­tesebb, mint az átlagosnak számító baktériumok, kö­rülbelül fél milliméter hosz- szú, ezért akár szabad szemmel is jól látható, meg­figyelhető. Ez az új bakté­rium a Clostridium család­hoz tartozik, és egyes egye­dül az úgynevezett doktor­halak bélrendszerében él. Meglehetősen furcsa, hogy eddig nem akadtak nyo­mára, illetve a tudósok nem azonosították. Fehér cserebogár Bár a bogarak rendjén be­lül a kültakaró az egyszínű feketétől a legkülönfélébb árnyalatokig változhat, feh- gér bogarakkal elég ritkán talákozhatunk. Az ilyen fa­jok esetében a kitinpáncél maga is legtöbbször fekete vagy barna, és a fehér színt valamilyen bevonat okozza. A Kara-kum sivatagban élő fehér cserebogár testét le­dörzsölhető viaszréteg fedi. Sokáig úgy gondolták, hogy a fehér szín napsugárzást visszaverve védi a bogarat a túlzott felmelegedéstől. Pontos mérésekkel azonban nemrégiben kimutatták, hogy az egy helyen élő, kö­zeli rokon fajoknál, ahol a fajok egy része fekete, má­sok pedig fehérek, a boga­rak szinte teljesen azonos módon melegednek. Mint a mókus... Az élelmhiány szokatlan élettérbe kényszerítette Iz­rael területén a patkányokat. A fákon fészküket a móku­séhoz hasonlóan alakítják ki. Megtanulták, hogyan le­het feltömi a fák „tobozter­mését”, és a tápdús magva­kat megkaparintani. Ez a je­lenség is bizonyítja a patká­nyok különleges alkalmaz­kodó képességét. Tiltott étlap Kamerun déli részén a legritkább antilopfajok hú­sából is csemegézhetnek az ínyencek, fittyet hányva a természetvédelmi szabá­lyokra. A törpeantilop kilo­grammja 10 francia frank, a sárgahátúé 40, míg a Baster antilopé 15 frank. A sárga hátú antilop, mint ára is ki­fejezi, igen ritka. Tapir Szegeden Nagy erővel folyik a dél-amerikai parcella épí­tése. Az 5,6 hektáros terüle­ten a kontinens állatainak számos érdekes képviselőjét figyelhetik meg az érdeklő­dők. Az új koncepció jegyé­ben egy dél-amerikai tapir érkezett az állatkertbe. Új­donság a hatsisakos kamé­leon is, bár őket egyelőre nem láthatja a közönség. Jászberényben is lehet lakni Úgy tűnik, megmarad az állatkert. Hosszú ideig csak találgatni lehetett az állat­kert sorsáról, nemrég azon­ban az önkormányzat átvette a zoót. A felújítás megkez­dődött, ám valószínűleg a beruházásokra sokáig nem lesz pénz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom