Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-17 / 89. szám
12 Irodalom----művészet 1 993. április 17., szombat Csák Gyula: Kitérő után A férj kutatóorvos volt, de némi mellékesért időnként népszerű tudományos cikkeket írt, amelyekhez felesége rajzolta az ábrákat.- Mit szólsz, Muc? - kérdezte az aszony, kiemelkedve a dívány sarkából, férje felé mutatva rajzot. - Magukra ismernek a kolerabacik? Műszálas nadrág feszült rajta, hozzá nagyon bő pulóvert viselt, mert így jobban művésznek érezte magát. A férj nem szerette, ha Mu- cusnak szólítják, és nem szerette feleségét sem. Pár hónapja kezdett hamvadni a hajdani tűz, de nagyon hamar hamuvá lett.- Bizonyára remekül csináltad - hadarta.- Ezt csak azért mondod, hogy lerázz - duzzogott az asz- szony, visszasüppedve a párnákra. - Meg se gusztáltad.- Máskor is mindig remekül csinálod. Az asszony félrebillentett fejjel tanulmányozta művét, és megjegyezte:- Ugye, imádod azt a szót, hogy: remekül? A férfi most feltekintett.- Baj? Összeakadt a szemük, s ettől mindketten zavarba jöttek, és gyorsan másfelé fordultak.- Ingerült vagy, Muc? Abbahagyta munkáját a férfi, hátradőlt a széken, és rábámult a mutatós, de gyűlölt asszonyra.- Miből következtetsz arra, drágám, hogy ingerült lennék? Ingatni kezdte derekát az aszony, s mozgása ritmusa szerint énekelte újabb kérdését:- Hát amúgy, egyébként... szeretsz még engem? Fellökte magát a székről a férfi, és megindult a szobában körbe-körbe. „Nem is vagy te olyan buta” - mondta magában, ámbár sokszor elhatározta, hogy nyíltan beszél kettejük megváltozott viszonyáról, de mindig gyáva volt a tetthez. Azzal mentegette magát maga előtt, hogy úgysem értené felesége, ha egyben-másban értelme is. Mindennek tudja például az árát, de semminek nem tudja az értékét. Úszik a történelmi árapállyal... és most hátára vette a dagály, s ezt, úgy látszik, érzi, ha nem is érti. A tettek mozgatója pedig az érzés... ami kölcsönös persze, és szembefordította őket egymással. Noha soha nem beszéltek róla, a férfi-nő viszony helyett kialakult közöttük az úr és a pór viszonya. - „em tudja ez a liba, hogy a paraszt legalább olyan büszke a lelke mélyén, mint az úr”. Hangosan azt mondta:- Furcsa kérdéseid vannak. Lesiklott a nő a heverőről, s a szekrényből blúzokat, szoknyákat, meg egyéb női holmikat markolt elő. Könnyed mozdulattal kibújt pulóveréből, kivo- naglott szoros nadrágjából, s mezítelenül válogatott az elővett holmikban. Közben a talpig érő falitükörbe pillantott, és csattogott a tenyere, amint pas- kolta hasát és fenekét.- A francba! Megint felszedtem valamennyit! Ráadásul minden új deka ide rakódik! Nézd meg,' Muc! - Tőle szokatlan módon zavarbajött, és alig hallhatóan folytatta: - Ja-a-a... Te nem szereted a pucérkodást, a hogyan te fogalmazol. Ellenkezik paraszti szemérmességeddel. A férfi háttal állt. Homlokát az ablak üvegéhez nyomta, és mereven bámult a ház udvari fölszintjére, ahol ajtaja küszöbén ülve napozott a házmester, és ékszerként ragyogott kopasz koponyája.- Szeretném - szólalt meg rekedten -, ha valamiről...- Jajj - vágott közbe felesége -, nem is mondtam neked, Muc, hogy Sanyo bácsi hazajött Floridából, és állati klassz kocsit hozott! Hajóval hozatta át. Holnap anyuéknál vacsorázunk, és ott lesz Sanyo bácsi, meg nem tudom hányadik felesége. Kérhetnélek, hogy ezúttal ne vedd a kést a szádba a vacsoránál? Hallod, Muc? És azzal se hozakodj elő, hogy tanyán gyerekesked- tél, malacok meg sertések társaságában. Azt adtuk be Sanyo bácsinak, hogy úriemberek voltak a szüleid.- Ne kívánd, hogy megtagadjam a szüléimét! - perdült hátra indulattal a férfi. - Éppen most akartam kifejteni, hogy...- Jesszusom! - nézett órájára az asszony, aki már könnyű, nyári ruhában volt. - Elkésünk! Most nincs idő fejtegetésre.- Ez az általad említett kés-ügy...- Negyven éves korában elvárható egy diplomás embertől, hogy bánni tudjon az evőeszközökkel, csak erről van szó! Öltözz, mert mondom, hogy elkésünk}- Én most inkább nem mennék Edina barátnődékhez... Férjére emelte szép szemeit az asszony, és keményre szorított szájjal mondta:- Remek ötlet! Remek! Elviharzott, a férfi pedig visszasétált néhány kör után az ablakhoz, és nézte a házmestert, aki éppen vizet öntött egy kan- csóból tar fejére. Azután saját szekrényéhez lépett, leemelte a tetejéről a nagy bőröndöt, és ruháit kezdte rakosgatni bele. „Úgy látszik: nehéz a közös jövő közös múlt nélkül” - dör- mögte, majd elhatározta, hogy telefonál feleségének, mert az mégiscsak emberibb - talán -, mint a búcsúlevél. Már a tárcsán volt az ujja, amikor megszólalt a telefon, és felesége egyszuszra mondta:- Figyelj rám, arany Muc, és ne légy ideges. Elfelejtettelek beavatni, hogy Edina válik a Mikitől és hozzámegy Kareszhez én meg a Mikihez. Ezt már négyesben megbeszéltük, és mindenki állati klassznak tartja. A Miki tele van dohánnyal, és egyelőre Bécsbe megyünk, mert ott vannak érdekeltségei, ezért most nem kell a lakásról beszélnünk. Legalább te is csillapodsz, amíg visszajövök, és majd meglátod milyen állati klassz válást rendezünk. Most odamegy Edina öccse, és elhozza azokat a cuccokat, amiket összeírtam neki. Légy olyan jó, és szedd össze... Szóval szerintem remekül alakul majd minden! Az evőeszközök használatára persze nélkülem is figyelj. Fontos belépő a jobb emberek világába. Akkor küldöm Edina öccsét. Szia, Muc!- Várjál! Erről mégis bővebben és normálisabban! - kiáltott a férfi, de a vonal megszakadt. A jobb emberek világa elzárult előle. E lőbb sírhatnékja támadt, de aztán a konyhába ment, kenyeret, szalonnát, hagymát vett elő, meg egy bicskát, kanyarított a szalonnából, a szájába vette és jóízűen lenyalta a bicskáról a szalonnazsírt. Arra gondolt, hogy milyen finom a szalonna zöldhagymával, s milyen finom a szabadság, már pedig ott a haza, ahol a szabadság van, ő tehát egy kis kitérő után újra otthon van! Raszter Károly rajzai Örkény István: Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók Századunk humora Királyhegyi Pál: Örök titok Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz.- Sajnos, egy kissé rövid az ostorom.- Sőt, úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit.- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!- Jé, tényleg... Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?- Nézze meg jobban, Ilonka. A tizenkét kutyám háromlábú.- Jaj szegények!- Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes sintéreket végigjártam, amíg sikerült ösz- szeszednem tizenkét háromlábút.- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.- Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?- Csak nem fél tőlük, Feri?- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből... Jobb erre nem is gondolni.- Akkor se értem. Ha nagyon fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?- Mert én rosszul vezetek.- Azt meg lehet tanulni.- Félig-meddig, Ilonkám... Az ember és az autó nem egyenrangú fél.- Nézzen körül! Egyetlen ku- tyavontatású autót se lehet látni!- Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.- Én nem félek az autótól.- Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni...- Ne fájdítsa a szívem, Feri... Imádom a rohanást!- Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről, és nézze, már Siófokon vagyunk.- Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.- Hát, persze, hogy nem. Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.- Nem túl óvatos maga egy kicsit?- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk.- Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul.- Irigykednek.- Egészen ki van dülledve a szemük.- Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók. Királyhegyi Pál érettségi után a húszas években Amerikában próbált szerencsét. Volt liftesfiú, pincér, gyári munkás, bankhivatalnok, Detroitban lapszerkesztő, majd Hollywoodban ötletadó-filmíró. A harmincas években újra Pesten élt, színdarabjai, regényei, humoros írásai egyre népszerűbbek lettek. 1938-ban Angliába ment. Az 1941-es év újabb fordulópont az életében. Ahogy ő írta életrajzában, azért jött haza, hogy le ne késsé az „auschwitzi gyorsot”. A pokoljárást túlélte, hazajött, de a tortúra kis szünet után folytatódott: 1950 nyarán a Heves megyei Adács községben jelöltek ki számára kényszerlakhelyet. 1956 után rendeződik sorsa, még számos sikeres film, színpadi mű, gyűjteményes kötet bizonyítja tehetségét. Te, hallgass rám, higyél nekem. ez a történet olyan tipikusan pesti, hogy csak Párizsban eshetett, amit sokan Pest külvárosának számítanak. Most jöttem haza, hat hétig habzsoltam Párizst, hidd el nekem, nem babona, hogy a világ fővárosának becézik, képzeld, először voltam életemben Párizsban, amiről eddig csak legendákat hallottam, meg verseket olvastam. Jaj, olyan zaklatott és ideges vagyok, nem is tudom, hol kezdjem, szóval kerestem a Kleber utcát, és odamentem a rendőrhöz. Sok francia szóval válaszolt, amelyekből csak keveset értettem, de: - Merci beaucoup - mondtam, és újra megkérdeztem, hogy: Ou et Rue Kleber? Megint hosszút mondott, megint nem értettem, mire otthagyta a posztját, elvitt két saroknyira, ott letett, és rámutatott az aszfaltra: - lei Rue Kleber! vagyis, hogy itt van a keresett utca. Ezt már megértettem, megkínált még egy Caporallal, ami nálunk cigaretta, nálam halálos, és elköszönt, én mentem tovább és betévedtem egy hatalmas szállodakombinátba, ami nem volt véletlen. Ugyanis az eszpresszó részlegben kávéfőzőnői rangban dolgozott egy feltűnően csinos, szőke lány, akit lelkesen nézegettem, de megszólítani nem mertem, bár komolyan kacérkodtam a gondolattal, hogy megkockáztatok egy kávét, mert akkor már tudtam, hogy Párizsban meglepően jó a kávé. De csak ténferegtem, mentem erre, mentem arra, de a lány közelébe nem mertem menni, mert féltem, hogy kinevet, hiszen francia tudásom elég bágyadt, és a lány biztosan ismer rengeteg bennszülöttet, akik remekül beszélik ezt a nyelvet. Ténfergésem során kikötöttem az egyik mellékhelyiségben, és elállt a szívverésem a csodálkozástól, amikor magyar feliratot pillantottam meg a falon, hatalmas betűkkel: A presszóban a kávéfőzőlányt Yvette-nek hívják. Szőke, gyönyörű és könnyen kapható. Pénzbe sem kerül, csak dicsérni kell a haját, ami könnyű, mert szép haja van, és mondd azt, hogy színész vagy, mert rajong a színészekért. Szívem vad dobogásba kezdett. Yvette. Csak ő lehet, nem lehet tévedés, hiszen szőke és gyönyörű. Áldott legyen az a kedves magyar, aki ismeretlenül felvilágosított. Minden lámpaláz eltűnt, nem is kell hazudnom, hiszen színész vagyok és pesti, hát azonnal odamentem a pultjához, de óvatosságból megkérdeztem:- Yvette? Bólintott, hogy ő az, de csodálkozott. Honnan tudom a nevét?- Akinek ilyen gyönyörű haja van, az csak Yvette lehet - túloztam. A lány nevetett. Megmondtam neki mindjárt, hogy magyar színész vagyok, és már régóta rajongója, csak eddig nem mertem közeledni, de most már nem bírom tovább. Meg kell mondanom, Rózsa Endre: Rubens Mindegy, hogy: vagy, álmodlak, vagy kitalállak. Szépséged iszamos-mohos tölcsére örvénybe szippantja a vásznat A hús, a hús, a hús magába issza az ércsarkantyúkról, a sisakrostélyról visszaszikrázó sugarakat, nem nyeli el, csak megbolyongatja a visszfényt a felszín alatt! Ó, vágóhídi vérmes harsogás és irizálógyöngyház lüktetés a hajlatokban, a bőrön! Hónaljak kicsapó szagával, forró színek kartácstüzével őjön, ó, ez a megdicsőülő, fordított rothadás rommá omló mozdulatok között a szem sivatagában! Ő az átszellemesítés: hogy testebbek a testek önéletre, és tárgyabbak tárgyak lenni váltan, örökzöld helyett itt örökös lilán erezett vörös lombozat. Földi gödörbe soha nem rohad. Jenei Gyula: nem ám gézzel nem ám gézzel de sápadt gyolccsal kötik be fölsebzett kezük az öregasszonyok... hogy imádom messziről és ha boldoggá akar tenni, akkor adjon alkalmat munka után egy kis beszélgetésre. Persze, ezeket nem tudtam ilyen értelmesen és összefüggően elmondani franciául, dadogtam, de a dadogás tetszett neki, az is, hogy színész vagyok, közölte velem, hogy imádja a színészeket, mert nagy dolog az, ha valaki egy életen át mulattatja az embereket, akiknek bizonyára ezer és ezer bajuk van. Kézzel-lábbal megbeszéltünk egy randevút aznap estére. Yvette pontos volt, csak én nem. Már egy órával korábban ott voltam a tett színhelyén, és olyan izgalommal vártam, mint egy kis gimnazista. Olcsó kis ruhájában, ragyogó szőke hajával elbűvölő volt a kis Yvette, aki egész Párizst személyesítette meg nekem, és udvaroltam minden magyar és francia tudásommal. Yvette minden várakozásomon felül csodálatos volt, és nem is kellett hosszan kérlelni, már ott is volt nálam, kis, olcsó hotelszobámban. Később, amikor már boldog kényelemben és kicsit megnyugodva cigarettáztunk a kopott pamla- gon, Yvette mélyen leszívta Caporalját, és inkább önmagának, mint nekem, tette fel a kérdést:- Csak azt nem értem, hogyan lehet az, hogy mindig magyarok udvarolnak nekem, és ezek mind színészek?
