Új Néplap, 1993. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-14 / 86. szám
1993. április 14., szerda Kunsági Extra Kunmadaras 7 Ipari műemlékeinkről - a téglagyár ürügyén Sajnos már a nevét sem tudom annak a túrkevei parasztembernek, aki ott lakott a város szélén, a Berettyóhoz futó út könyökkanyarulatánál. Szőlős, gyümölcsös, viszonylag ritkán lakott az a terület. Nem a legmódosabb emberek laktak arra. Most, hogy itt szemlélődöm a kunmadarasi téglagyár kihalt, enyészetnek indult égetőkemencéje körül, eszembe jut a túrkevei öreg. Igen szegényes jövedelmét jószágtartással igyekezett gyarapítani. A süldők etetéséhez viszont dara kell. A daráló meg fuvart- emésztő messzeségben volt. Az öreg gondolt egyet, s két-három méteres vitorlákkal összetákolt egy szélmalomféle darálót. Oldalát befedte, s megkezdte a „termelést”. Nem is volt semmi baj az első (meg a többi) lovaskocsi áthaladásáig. A lovak ugyanis megbokrosodtak a cigánykereket hányó vitorláktól, és árkon-bokron át vitték a kocsi lőcsébe kapaszkodó gazdájukat. Lett is nagy skandallum, többen követelni kezdték a vitorlák lebontását. Az öreg erre jól láthatóan kiírta a daráló oldalára: „Védett ipari műemlék”. Attól kezdve megnőtt a becsülete. Az arra járó gazdák nem lármáztak többé. Inkább szorosabban fogták a gyeplőt. Számomra kicsit tanmesének tűnik a túrkevei példa. Arra gondolok, mennyire megnőne annak a becsülete, aki manapság használhatatlan, de las- san-lassan valódi ipari műemlékszámba menő értékeket mentene meg az utókor számára. Mint például ezt a téglagyárat, melynek csilléket szállító sínjeit már felszedték, szárítószínjei pedig lassan leroskadnak. Valójában csak sudár, szépen megmunkált kéménye dacol az idővel. S hirdeti: voltak tervezők, akik nemcsak a prak- timumot nézték, hanem arra is ügyeltek, hogy az ipari létesítmények a szemnek is örömet szerezzenek. Vajon ennek a téglagyárnak is az lesz a sorsa, mint megyénk több tucat vízimalmának, melyekből mutatóba sem maradt? S igazán karbantartott szélmalmunk sincs - a karcagi kivételével. S hány ipari műemlékkel dicsekedhetünk? Sajnos, alig néhánnyal, s azokat is majdnem kizárólagosan a vízügyi igazgatóság lelkes szakembereinek köszönhetjük - gondoljunk a pusztaperesi, a sajfoki, a milléri szivattyútelepekre. Szalmaláng hevületű álmokban nem szűkölködtünk eddig sem. Tömérdek szó esett már például a szolnoki vasúti skanzenről. S amikor bő három évtizeden át Szolnok volt a Dunától keletre eső országrész olajipari központja, akkor szóba került egy olajipari múzeum terve. Füstbe ment az is. Jól tudom, használaton kívüli ipari értékeink megőrzéséhez temérdek pénz kell. S abból Kunmadarason is kevés van. A nagy termelőszövekezetet most cincálják kilencfelé. Bár a vagyonmegosztás még hátravan, úgy tűnik, a helyi téglagyár egy huszonöt tagú szövetkezet kezébe kerül. Nem valószínű, hogy sok pénze lesz az értékmentésre. S a téglagyárban időszakosan történő „por alakú építőanyag-csomagolás” sem kecsegtet busás jövedelemmel - plána, ha figyelembe vesszük a karcagi és a püspökladányi konkurenciát is. így tehát félő, hogy a kun- madarasi téglagyárra néhány évtized múlva csak az agyaggödrök emlékeztetnek. Mert bontani könnyebb, s pillanatnyilag hasznosabb is, mint építkezni. Kubikos A bocskorpénz nem változik a korongnál Megmarad a törzsállomány A közhasznú kézbesítők- Nehogy lefényképezzenek - tiltakozik Varga József fazekas. - Egyszer már megjelent a képem az újságban, s azt mondták az ismerősök, hogy a faluban azzal ijesztgetik a gyerekeket. (Tiltakozására került a kavicsozásban neki segítő felesége a fotóra.) Bezerédről származó ükapjától kezdve mindegyikőjük fazekas volt. Illetve Varga Józsefre ez csak részben igaz, hiszen 1942-ben kubikos lett. Hiába tanulta ki a fazekasmesterséget, kubikosként jobban lehetett keresni. 1970-ig dolgozott így, majd attól kezdve másodállásként, 1980-tól pedig főfoglalkozásként került vissza a korong mellé. 1985-től nyugdíjasként dolgozik. Rajta kívül nincs másik fazekas Kunmadarason. Talán azért, mert nem kifizetődő mesterség ez?- Kifizetődő volna, de nem ezekkel a feltételekkel. Amikor a Horhy idejében apám kikérte az ipart, akkor megállapítottak tíz pengő évi adót. Nem kellett neki könyvelni, adóbevallást készíteni. Most meg annyi az előírt feladat, hogy komputer kell hozzá, mert hat osztállyal kiszámolni ezt már nem lehet. Ez már az öregeknek túlzás. Megérné ez a munka, ha szabad kezet adnának, de hogy mindenért csak fizetni, fizetni. így már nem éri meg, mert már harmadát sem csinálom meg, mint fiatalabb koromban. Két cimborába botiok a községházán: Bánhegyesi Józsefbe és Kun Lajosba. Azt mondják magukról, hogy „közhasznú kézbesítők”. A fizetésük alig haladja meg a hétezer forintot. Ránézésre is többre volnának képesek. Bánhegyesi József izmos, erős fiatalember. A kovácsmesterséget tanulta - de hát mihez kezdjen manapság egy kovács? Nem kell patkolni a lovakat, a parasztszekereket erőgépek váltották fel. Nem véletlenül mondja:- A legnagyobb gond a kilá- tástalanság. Ha vissza is kerülnek a földek az emberek tulajdonába, nagy gond a termény értékesítése. Nem tudják, érdemes-e vetni. Ha a parasztember nem látja, hogy mit miért kell csinálni, akkor nem csinál semmit. S akkor az egész ország ennek issza meg a levét. Bánhegyi József egyben a tehén- és juhtartó gazdák tavaly alakult egyesületének ellenőrző bizottsági elnöke:- Tavaly még a legeltetési terület sem volt az egyesületé. Az idén vette át a Madaras alatti és a nagyréti részt. Egyelőre csak használati joggal. Hasznot nem tudunk és nem is nagyon akarunk húzni belőle. Az önkormányzat is támogat bennünket, így a legeltetési díj nem emelkedik, ugyanannyi lesz, mint tavaly. Egy fejőstehén legeltetése például kétezerötszáz forintba kerül. A bocskorpénz pedig kétszáz forint lesz. A díjak éppen csak hogy kifutják a pásztor bérét, de legalább megmarad a törzsállomány.- S a termények, termékek értékesítése?- A tej értékesítésére egyetlen lehetőség a tejcsamok. Nincs konkurencia. Szerintem ha volna valaki, aki néhány forinttal többet adna a tejért, oda vinnék a gazdák. A közvetítőlánc hasznára könnyen lehet következtetni: tizenhat forint körül veszik át a tej literjét, s harminc-valahányért adják el. Kérdem én, ilyen helyzetben kinek van kedve jószágot tartani, amikor a takarmány má- zsánkénti ára ezerháromszáz forint körül van? Nem kell ahhoz egyetem, hogy valaki fel tudja fogni: padlóra került a paraszt- ember. Az oldalt írta: Simon Béla - Fotó: Mészáros János Öreg tűzoltó nem vénember- avagy miért visz el engemet az ördög? A kunhegyesi úton lakik az öreg Tóth István. Korára való tekintettel nem csodálkozom, hogy dél közeledtén is mély szundikálásából kell felkelteni. Zavarban is van egy kicsit, s mentegetődzve mondja:- Azért dőltem le egy kicsit, mert van néhány jószágom - köztük hatvan birka -, s ezért hajnalban kell kelnem. Én is mentegetődzöm. mondván, hogy a helybéli tűzoltóságról szeretnék írni, de csak annyit tudok róla, hogy ő a testület elnöke, s valamikor volt egy jó zenekaruk.- Nos, ha csak ennyit tud, akkor magát elviszi az ördög - dohog az öreg, de aztán segítőkésznek bizonyul:- Harminc évvel ezelőtt lettem a helyi tűzoltóság elnöke. Akkor is rendszerváltás volt. Az új rendszer elzavarta az iskola- igazgatót, aki egyben a tűzoltóság parancsnoka volt. Vele együtt elzavartak minden olyan embert a testülettől, aki a régi rendszer embere volt. Az iskolaigazgató köztiszteletben álló ember volt, a tűzoltók az ő keze alatt nevelkedtek. Az anyagi helyzet sem kedvezett. Amikor elnök lettem, négy forint hatvan fillér volt a testület kasszájában. A szertár ablakának helye szalmával volt kitömve. Ilyen körülmények között a kártyások, az alkoholisták szenvedélyével mérhető elfogultság volt számomra a tűzoltóság. Szerencsémre rendes, becsületes iparos emberekkel voltam körülvéve, akik segítettek. Elkezdtük a munkát. Ebbe pár év múlva beletartozott a tűzoltózenekar újjáélesztése. Volt itt egy olyan ember, aki csak hat elemivel rendelkezett, de úgy tessék elképzelni, hogy a partitúrát ki tudta írni. Ilyen okos volt ez a kis vályogvető ember. Az újjáalakult fúvószenekar húsztagú volt. Akkor kezdődött a Vass Lajos inspirálta pávaköri mozgalom. Mi is szerveztünk egy pávakört. A tűzoltószertár az egyszerű emberek második otthonává vált. Falusi szokás szerint téli esténként ott tanyáztunk. Lélek volt a tűzoltóságban. Ahová elmentek egyesületünk tagjai, ott megnyerték a versenyt. Ha a környéken volt verseny, elvittük a zenekart is. Letettük azt a falu végén, s onnan indulva pattogó indulókkal vonult át a településen. A trombitaszóra az egész falu kiment a Tóth István: - Kinyitom ismét a boltot tűzoltóversenyre. Ünnep volt minden ilyen esemény. Ez a tűzoltózenekar azért bomlott szét, mert évi tizenkétezer forintot kellett volna adni Sipos Antal karcagi zeneiskolai igazgatónak azért, hogy egy éven keresztül a saját autójával átjár tanítani a fiúkat. Erre nem volt pénze az akkori tanácsnak. Volt héttagú vonós- és tizenegy tagú citerazenekarunk is. Most a hangszerek be vannak zárva egy szekrénybe. Nincs élet... En hadakoztam a magam módján. Mindent elkövettem azért, hogy talpon tartsam az egyesületet. Nem tudtam megtenni... Korábban hosszú éveken át könnyű volt a munkám, mert olyan parancsnok volt itt - úgy hívták: Szabó Lajos -, aki kiváló, becsületes iparos ember volt. És igaz az a mondás: amilyen az ember, olyan a munkája. Énnek az embernek (egyébként gáz- és vízszerelő) a munkája, megélhetése miatt el kellett költözni más vidékre. Azóta a tűzoltóegyesület összeomlott. Nekem is megromlott a viszonyom a tanáccsal, mert nem egy hangon muzsikáltunk. Most már talán meghallgatnak... Annak ellenére, hogy az utóbbi tíz év nagyon kemény vívódást hozott rám, ott tartunk, hogy körülbelül negyven milliós vagyona van a madarasi tűzoltóságnak. Az erdő közepén a mi generációnk újjáépítette az elődeinktől örökölt szép, boltíves épületet. Ez most húszmilliót ér. A volt csődöristállóban lévő szertárunknak szűkös lett a hely. Nagy keservesen sikerült a község közepén egy telket szerezni a tűzoltóság számára. Ott kezdtük meg az új laktanya építését. A falak - rajtuk a panelekkel - négy éve állnak. A tető- szerkezetre nincs pénz. A falak lassan leáznak... Ha megépülne ez a laktanya, Kunmadarason háromszáz évig nem lenne gond a tűzoltóságra. Szó ami szó, azon leszek, hogy ismét élénk élet legyen a helyi tűzoltóságban. Ami pedig az egyéb terveimet illeti: annyi idő után ismét kinyitom a húsboltomat. Tóth István pillanatnyi szünetet tart. Nézem ezt a vitalitástól hevülő embert, s arra gondolok; miért ne tenné, hiszen még csak hetvenéves. Szekrénybe zárt hangszerek Csipkébe vert álmok A remekművű csipkék láttán ugyan ki gondol arra, hogy nem, illetve nemcsak az önkifejezés ihlete készteti csodás alkotásra a csipkeverő asszonyokat, hanem a kíméletlenül érdekes élet diktátuma is. Én is csak akkor gondoltam erre, amikor a hatvanhárom éves, hetven százalékban leszázalékolt idős Hőgye Sándoméval beszélgettem. Tőle tudom, hogy egy tenyérnyi csipke - „ha beleül az ember az egész napos munkába” - reggeltől estig elkészül. Mintegy száz forint jár érte. Nem sok, mondhatnám azt is, hogy megszégyenítően kevés egy ilyen jobb sorsra érdemes asszonynak, akinek nyugdíja sincs. Azt mondja: „Ha bemennék a karcagi szövetkezetbe, talán összejönne a nyudíjhoz szükséges idő - de hát a fájós lábammal hogyan keljek útra?” Szerencséjére istenfélő ember. Csendes belenyugvással jegyzi meg: - Békességgel kell viselnünk azt, amit az Isten ránk szabott. így hát maradnak a megvalósulatlan álmok gyönyörű - a képünkön is látható - csipkékbe verve.
