Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-11 / 58. szám
1993. március 11., csütörtök Szolnoki Extra 7 Az Arany Lakat fénykora és utókora A felújított Arany Lakat, tetején a hódfarkú cserepekkel A múlt században épült a nádtetős vályogház út menti csárdának, s így is működött: a Kis halászok bérelték. A nyitás pillanatától kezdve a városból is kijártak oda megpihenni az emberek. A Tisza folyó adta a lehetőséget: a redőzésre, formára utalva úgynevezett tökös halászbárkákban tartották a halat - az akkor még termékeny folyó kitűnő étket szolgáltatott a korgó gyomroknak. Az első építményt kényszerből korszerűsítették, ugyanis a konyhában tűz keletkezett, a város kötelezte a bérlőt, hogy hódfarkú cserepet tegyen a nád helyére. Stögermayer Antal vendéglős nevét olvashatjuk a ház eresze alatt, ő volt az, akinek nevét még ma is emlegetik idős szolnokiak. Az első világháború utáni százharminchárom napnak idősebb Stögermayer ellenszenves volt: ’19-ben megölték. Fiára Hatott ez, s a fiatal Stögermayer katonatiszt lett, egészen az ezredesi rangig vitte. Liciteket nyert meg, az „élő” Tisza bérlője volt 1924—ig. Családja szomorú sorsáért gyógyírként jött a Horthy-rendszer: több volt a tárcájában, és büszke díszek az egyenruháján. Stögermayer után egy mezőtúri házaspár, Weber és felesége bérelték a vendéglőt, mely szorgoskodásuk alatt élte fénykorát. Az iparosodó Szolnok munkásai, halászok, tisztviselők, tehetősebb polgárok, maga az alispán, Alexander Imre is kijártak zónapörköltet enni a kedvelt megpihenő- és felüdülőhelyre. Weberéknek volt egy fogadott fia, akinek már gimnazisa korában előtűnt kivételes tehetsége a művészetekhez: Várkonyi Zoltán. Költő, színművész. Langyos nyári késő délutánokon műkedvelő előadásokat is tartott az Arany Lakatban. Művészi képességeit a főváros is csodálhatta, ő mindig hálásan emlékezett vissza szolnoki itt— tartózkodására, az út menti csárdára, ami nem egyszerű kutyakaparó volt. Budapestről kelet felé akkor is erre vitt az országút: szekér, gyalogos diák, esetleg autó, kis talicskában malac, a keményített ing nyakig begombolva nyakkendő nélkül, esetleg hintó, kisasszonyok napernyővel és forró pillantással a temérdek csipke közül. A vendéglőt szinte nem lehetett kikerülni: hűs, susogós fák, a szőke Tisza szelíd folyama, hajósok munkadala. A fahajókat a múlt század elején - s előfordult a két világháború között is, hogy - emberek vontatták. A vízi út tarkítva gőzössel, megygyet szállító kofahajókkal. Erre jártak mind az országúti vándorok, s a korcsmárosné tudta, mi fontos történt Debrecenben, amit egy pestinek mindenképpen el kell mondani. Hírközpont volt ez a hely. A fővárosban tanuló szolnoki diákról ha kitudódott, hogy a Tisza és a Zagyva ölelő torkolata mellől jött, megkérdezték tőle: No, mi újság az Arany Lakatban? Az országos hírű Kadét Jóska és zenekara húzta, a nagy szolnoki rivális, Farkas Jancsi és zenekara a Nemzeti étteremben játszott. A menü más vendéglőkhöz hasonlóan zónapörkölt, halié, paprikás, sör, fröccs, sültek, s mindez ízes-csemegésen. A szegedi fogadósok rajta tartották a szemüket az Arany Lakaton, nehogy ott jobbat főzzenek-süssenek. A kerthelyiség közepén jó méretű, nyílt medencében engedték magukat láttatni a potykák, külön kérése lehetett a tisztelt vendégnek, hogyan is kéri elkészíttetni. A törzsvendégeknek a főúr direkt izent, ha volt valami szép süllő, kecsege, harcsa, most jöjjenek. Jót tesz az emésztésnek egy kis kevéssé megerőltető mozgás, ott volt a tekepálya, lehetett fogadni. Amint a tisztelt olvasó láthatja, a korabeli betérőnek le volt foglalva mindene: szelleme, hasa, füle, lelke. A visszaemlékezések szerint nem esett meg véres jelenet a Lakatban, nem dobáltak késeket, nem közönségeskedtek az emberek, a szolnoki bicskások máshol dolgoztak. A város köztiszteletben álló személyisége volt Kis Gábor, akkoriban árvaszéki ülnök, majd elnök. író ember, aki különösen érzékeny volt a szegény, árva sorsúak iránt. Neki személyes jó barátja volt Móricz Zsigmond. Többször járt Szolnokon, írt is róla. író-olvasó találkozókat tartott a Tisza Szállóban. Egyszer, átsétálva a régi, csúcsíves hídon, mondta kelet felé nézve: „Ha Petőfi kortársunk lenne, ugyanúgy megénekelné a Zagyvát, mint a kis Túrt. Nem bántom én a Tisza Szálló vendégszeretetét, de ott mindig úgy érzem magam, mint a divatból derekát befűző asszony, igazán itt jó nekem, Rózsa Sándor rokonságában.” A Tiszai Evező Egylet ott volt a vendéglő tőszomszédságában. A fiatalemberek neveltetése akkoriban igen szigorú volt, nem lehetett egykönnyen bekapcsolódni a társasági életbe. Egy-egy pohár sört, egy tál ételt a Lakatban azonban engedélyezett nekik a Mester. így éldegélt tehát a szolnoki polgár, aki nem óvta járásra való lábát a fáradtságtól, és átsétált a Tisza egyik partjáról a másikra, hogy eltöltse jókedvvel idejét a nyáron hűst adó fák alatt. Egészen a bombázásig. ’45- ben az épület már romokban hevert, élet nem látszott körülötte. A szolnokiak amellett kardoskodtak, hogy állítsák vissza eredeti állapotára. Aztán az utat is úgy alakították, hogy rendesen le se lehetett menni. Épült ott egy hodályszerű, barakjellegű faház. A kiszolgálóablakon keresztül, ha az ember éppen arra járt, lenyomhatott egy féldeci rumot 2,70-ért, egy kisfröccsöt 1,10—ért (’58-as árfolyam). Onnan indult a kis úttörővasút, volt ott vurstli, mesélte valaki, aki kisfiú korában a saját fenekével érezte a csúszdát, a hordót. A ’60-as évek elején tudatosult a helyi vezetésben az a nézet, miszerint elég szégyenletes dolog ez, mármint a vurstli és a féldeci, tegyük át a liget másik végére. A politika igyekezett másfelé terelni a közösségi életet, először szellemi, aztán helyi szempontból. Ki-kiáradt a Tisza a tavaszi hóolvadások idején, nyúlgátakkal erősítették a partot. 1970- ben kiöntött a nagy árvíz, ekkor már állt az új, ma is látható épület, melyet Dúsa István tervei alapján emeltek. Abban az időben megépültek a párt- és állami üdülők, lefelé a part mentén, és körülbelül ebben az időszakban volt az a híres svájci-magyar mérkőzés a ligetben az MTE-pályán, ahol Fazekas góljával 1-0-ra nyertünk. Nagy volt az öröm. A minden régi, minden ócska, mindent lebontani vélemény célpontja lett tehát az Arany Lakat is. A politikai változtatás, újat akarás, Szolnok arculatának megfiatalítása hozza majd a szép jövőt, gondolták szépreményű nyakkendősök, s a kiszemelt áldozatok helyére építendő új házak tervezésére adtak megbízást. Helyenként egy-egy ilyen épület olyan, úgy illeszkedik a képbe, mint a fiatal lány arcára a pattanás. A tervek szerint a teraszos étterem mellé került volna egy szálloda, összekötő folyosóval. A négyes főút produkálta zajszint miatt aztán a hotel egy kissé messzebb, a Halászcsárda mögött épült fel, ma sincs konyhája. Később, ekkor is Arany Lakatnak nevezték azt a helyet, ami itt állott, megnyitásakor a főépítésvezető megéhezett egy kis kakastökepörköltre. Nosza, átszaladtak Törökszentmiklósra, a konyhán annak rendje-módja szerint elkészítették. Állítólag jó volt. Aztán nagy forgalmat bonyolított az étterem, május elsejei majálisokon nem volt megállás a pincéreknek, s itt nemcsak sört és virslit lehetett kapni. Állítólag kínai szakács is dolgozott a konyhán. A terasz egy sarkában állt egy kis nádtető, ami aztán megrohadt, a cigány nem is húzta többé alatta, nem idézte vissza régi korok emlékét. A szolnoki fiatalság, ha bele akarta vetni magát az éjszakába, elment a Moment diszkóba. Azon kevés szórakozási lehetőségek egyike volt ez, melyet választottak. Fekete fehérneműs lány táncolt az asztalon. A rendszerváltás elején különleges szerep jutott a háznak: kiállították a kommunizmus sírköveit, Sztálin-koktéllal, Lenin-Marx-mixszel kínálták a vendégeket. Ledőlt a berlini fal, döntögették, eltűnt a szomorú humor. A Rock Caféban válogatott trash, heavy metal és rockbandák nyomták péntekről péntekre. A bárpultnál a rosszemlékű Kádár János több mint életnagyságú mellképét láttam nem is olyan régen. Most pedig Fáraó diszkó van benn. Nem tudhatom, sokan jámak-e oda, én már réges-régen nem voltam látogatója a Tiszaliget bejáratánál álló építménynek. Valahogy nem volt kedvem. Az írás elkészítésében segítségemre volt: dr. Bedey Endre, dr. Császi Ferenc, Dúsa István, akiknek köszönetét mondok. B. G. Az egykor közétkeztetést szolgáló épület Gazdászbolt, thai bútorok Magánkereskedők bontogatják szárnyaikat Két testvér gondolt egy merészet, és gazdászboltot nyitott a Sólyom utcai baromfipiacon. Tették ezt amiatt, mert úgy érezték, a városközpontból kiköltözött korábbi Gazdászbolt szerepét be kell tölteni. A kereskedő és agrárszakember testvérpár 700 ezer forint körüli árukészlettel nyitott a volt takarmánybolt helyén, miután azt szépen kicsinosították. Kaphatók itt vető- és virágmagvak, növényvédő szerek, műtrágyák, kötözőanyagok, agrofólia, festék- és műanyagáruk, üvegballonok. És mind olcsóbban a konkurenciánál - vallja büszkén a két tulaj. Igaz, még csak babaléptekkel haladnak előre - hol felállnak, hol leülnek -, de bíznak a tavasz mihamarabbi eljövetelében, amikor igazán fellendülhet a forgalom. A későbbiek folyamán még bővíteni is akarják a kínált áruk körét öntözőberendezésekkel, kéziszerszámokkal, PVC-padlókkal. Ugyancsak a mini gazdászbolt nyitásának időpontjában kezdte el árusítani Thaiföldről importált portékáit a baromfipiac másik csücskében a Mix Kereskedelmi Iroda. A nagyon ízlésesen berendezett helyiségben egzotikus lakberendezéseket, távolkeleti nádbútorokat csodálhat és vehet meg a betérő. A repertoár igen széles; a falipolctól a franciaágyig terjed a könnyű, de szívós bútorok áruskálája. A 1,5 millió forintos készlettel nyílt bolt egy korábbi kapcsolat, pontosabban egy selyemvirág-nagykereskedés révén jött létre. Ä továbbiakban lesznek ajándéktárgyak is, mint például kagylók, szobrocskák és preparált skorpiók is. Az áruválasztékot folyamatosan bővítik, az utánpótlás is állandó, és igény szerint is lehet rendelni a Siam nevű, thai bútorokat és egyéb távol-keleti csecsebecséket kínáló boltban. ta Végre utcán van a Szolnok Évkönyve .. Akinek nem térkép e táj” A város történetében egyedülálló könyv megjelenését jó ideje várja már Szolnok lakossága. Mi is beharangoztuk érkezését többször is, mégis késett. A késés okairól, magának a könyvnek megjelenéséről beszélgetünk Molnár Lajossal, az évkönyv kiadójával.- Miért jut eszébe egy ilyen fiatal embernek, mint Ön is, mégha vállalkozó is, hogy éppen egy Szolnok Évkönyvet adjon ki?- Talán éppen fiatal korom miatt érzem és látom, hogy el kellene kezdeni szeretni ezt a várost. Egy egészséges lokálpatriotizmus, úgy látom, hiányzik, pedig enélkül csak „térkép e táj”. Én azt szeretném, hogy mire gyermekeim lesznek, akik itt nőnek fel, tudják úgy szeretni ezt a várost, mint ahogy én szeretem a szülőfalumat. Ez rendkívül fontos az ember életében.- Szokatlan, amit mond. Szolnokon nem nagyon szokás lokálpatriotizmusról beszélni. Szeretnénk szeretni ezt a várost, de valahogy nem hagyja magát. Ön mit tapasztalt? Az évkönyvhöz szponzorokat keresve szívesen álltak az ügy mellé?- Számomra nagy örömet jelentett az, amilyen készségesek voltak a könyvet támogató prominens cégek vezetői. Azt látom, a város lakossága érzékeny és nyitott, ha a lokálpatriotizmusról van szó. Sőt tenni is nagyon sokan készek ezért a városért. Azok is, akik eredetileg nem szolnokiak, de már jó ideje itt élnek. Hogy csak egy példát mondjak: sokan azt állítják, a Postával nem lehet tárgyalni, mert monopolhelyzetéből adódóan néha már-már elfogadhatatlan feltételeket diktál. Ezzel szemben én, amikor elmondtam a Posta debreceni igazgatójának, miről van szó, mit szeretnénk, azonnal az ügy mellé állt, és nagyon előnyös feltételekkel terjesztik a könyvet. Ez is lokálpatriotizmus, nem?- Kik fogják olvasni?- Akiket érdekel Szolnok története annyira, hogy akár tenni is hajlandók lennének érte, csak nem tudják ennek a módjait, pedig bármilyen, látszólag kis dologgal is előre lehet vinni egy város ügyét. Ez például ebben az esetben azzal realizálódik, hogy a polgárok meg fogják venni a könyvet, és ha ezt elolvassák, jobban otthon érzik magukat, hiszen picit részeseivé válnak egy esztendő jelesebb eseményeinek.- Kissé elcsúszott a könyv kiadása. Mi volt ennek az oka?- Sokkal nehezebb volt a feladat, mint első pillanatra látszott, és először nem is gondoltuk, hogy csaknem 6 hónapig tart, amíg elkészül. Ebből mindenesetre tanultam, s jövőre a technikai részt másképp fogom szervezni. Ennek ellenére mondhatom, kuriózumot tart a kezében, aki megvásárolja a könyvet.- Eddig már hallottunk lokálpatriotizmusról, készséges szponzorokról, de a tartalmat még majdnem teljesen homály fedi, pedig az imponáló formához imponáló tartalom illik.- Bátran állítom, mindenkinek tartalmas olvasmány lesz. Néhány érdekesebb témát említenék a tartalomból: Helyünk a térképen, Civil szerveződések a városban, Színésztabló, Ha a kukák beszélni tudnának, Válogatott bajnokaink, Szolnoki foci 1992, Válságban a Holt-Tisza (legnagyobb szennyezők a horgászok?), Nyelvórák kígyóval, A gonosz neve: Shigella sonnei, Amikor az ifjú pár háttal ült az anyakönyvvezetőnek, Negatív csúcsot döntött a Tisza, Vérfürdő, amitől a rendőrök is rosszul lettek, Már tanyát is lopnak - de nem akarok mindent előre elmondani, legyen valami meglepetés is. Lobogó Jelképeink, a korona, a nemzetiszín lobogó, a Himnusz, Erdélyország himnusza, elnyomásban suttogva énekelve, poros padlásokon rejtegetve, a fejvesztés esélye mellett őrizgetve, megmenekítve dögvészes csatákból, éles parlamenti vitákból és diplomáciai ráfogásokból, rablástól. Sorsukból világosan levezethető a magyar történelem. Szabad országban szabadon használhatjuk őket. A városháza homlokzatán folyton leng az erős szélben három lobogó. Félek, az állandóság az irányukban mélyen rejtőző érzelem rovására megy. A polgármesteri hivatal így döntött. Megfontoltságában bizonyára magasröptű eszmeiséget akar a város polgáraival nap mint nap láttatni. Legyen. Csakhogy a por, a szél bizony kikezdte már a nemes kelméket. Hogy fényük megmaradjon, ha rájuk nézek teljes pompájukban ragyogjanak, s ha az ünnepélyesség adta megbecsülés nem is, a három közül kettőnek, én úgy látom, mindenképpen kellene egy kis mosópor.- bóki -
