Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
—7--------------------------------------------------Íme, eljött a szombat, és itt vagyunk megint, hogy űzzük a gondokat, és oly nagyon reméljük, hogy sikerülni fog. De ahogy a szólás mondja: „Néma gyereknek az anyja sem... stb. így hát kérjük, írjanak! Továbbra is írjanak nekünk, s azoknak, akik ezt már megtették, köszönjük. Köszönjük a bizalmukat, a figyelmüket. Ma az Önök szórakoztatására sok mindent kötöttünk csokorba. Bemutatunk érdekes embereket, különös helyzeteket Szabálytalan portrénkban. Elmondjuk néhány dologról a véleményünket (bár senki nem kérdezte, de éppen azért) Hihetetlen történetünkben. Jo-józunk kicsit jogi berkekben, és egy olvasói levél kapcsán - Mondja el hát mindenkinek! - elgondolkozunk azon a világrengető kérdésen, hogy férjhez menni - vagy nem menni. Gyorsan megnyugtatjuk a férfi egyenjogúság híveit, hogy megfelelő motiváció esetén (újabb levél) legközelebb megtárgyaljuk a nősülni vagy nőtlenedni problémakört is. Az alant következő Hihetetlen történetet egyik olvasónk jegyezte le a szolnoki önkormányzat lehetetlen találékonyságáról. Köbüki meg a köbméterek Nem tudom, ki hogy van vele, nekem nem volt erős oldalam a matematika, sem a fizika, a'mértékegységek világa pedig végleg a kerülendők közé tartozott. Ha köbméterekről esett szó, komor számsorok helyett nekem rögtön a Mézga család Köbükije „ugrott be”. Szívesen elidőztem ezen köbükunokai fokon. Vajon erre kedves rokon hogy ítélné meg, önkormányzatunk jelenlegi „köbügyeit”. Gyanítom, hogy azt rikácsolná: - Kapcs! Ford! A helyi önkormányzati lakásokban tanyázó honfitársaink sehogyan sem értik, hogy a felhasznált víz köbméterekben mérhető mennyisége hogyan kapcsolható a lakások négyzetméteréhez. A jelenlegi számítások alapja ugyanis a következő: Kevesebb négyzetméter- kisebb vízdíj több négyzetméter -nagyobb vízdíj Érdekes. Eddig azt hittem, hogy a vizet élőlények használják, nem négyzetméterek. Nevezetesen: egy lakáson belül kevesebb ember - kisebb vízdíj, több ember - nagyobb vízdíj. Van új a nap alatt, és ezek szerint fából vaskarika is.- Halló! Illetékes! Kapcs! Ford! ATa ’ ugye, senki nem tagadja, remek játék. Játsszuk is akarva-akaratlan, lassan össznépi szenvedéllyé válik, J O I Vjfőként jogi változata. Emlékeznek István - Olga - Sára asszony történetére? Vajon kinek a zsebébe vándorol a 147*000 forint? Lássuk, mit jo-józtak olvasóink. Polónyi János (megbízott igazgató) Szerintem hiába erősködik Sára asszony. Nem Istvánnak kell megfizetni mind a 147.000 forintot. A pénzt házasságuk alatt Olgával együtt használták fel. Fizessen az asszony is! Fifti-fifti. Szerémi Zoltán (színész) Sára asszony nem követelheti az egész összeget, mert azt a fiatalok együtt költötték el a lakásra. A válás kimondása után hat hónappal egyáltalán jogos-e bármilyen igénnyel fellépni? Ez is lehet egy kérdés. Egyébként közös lónak túrós a háta. Ezt mindenki tudja, de senki nem okul belőle. Szabó Gyuláné (telefonközpontos) Istvánnak bizony fizetnie kell, ha a tanúk valóban bizonyítják, hogy Sára asszony igazat állít. Ez az összeg kölcsönzött pénz, nem ajándék. Mind a 147.000 forintot vissza kell adni. Kiss István (zenei szerkesztő) Én úgy látom, Olga és Sára asszony összejátszanak. Nem megalapozottak Sára asszony bizonyítékai a kölcsönzésre vonatkozóan sem. Ha a két asszonynak mégis sikerül Istvánt csőbe húznia, (manapság minden megeshet), akkor bizony főhet a feje. Le kell perkáznia a pénzt. Kiss Jenő (bankőr) Ha Olga és István bizonylat nélkül kapták a pénzt, az ajándéknak minősül. Sára asszonynak nincs mit követelni. Rékási Ernőné (pénzügyi előadó) Nem kell Istvánnak fizetnie. A pénzt a fiatalok házasságuk fennállása alatt lakásuk felújítására együtt használták fel. így a vagyonmegosztással, a lakás értékének felezésével ez az ügy is rendeződött. Akik voltak, tán emlékeznek, kisdobos és úttörő korunkban teli tüdővel fújtuk a pattogó ritmusú indulót: „Zengjük a dalt. üde mámoros ajakkal...** Mára sokan felnőttünk, (néhányan nem, valószínűleg már nem is fog sikerülni) megkomolyodtunk, már nem zengünk, csak zöngünk, azt is csak úgy utólag, mások szerint azt is minek. Kérem, ne keseredjenek el! Utózöngénkben Önök helyett is csakazértis zöngicsélünk! Utózönge Úgy látszik, se szeri, se száma a furcsa eseteknek. Ilyenkor érzi az ember azt, hogy a bőség szarujából a bőség zavara zúdul. Néhányat most megragadok, mint az egyszeri macska az egérlyukat. Az egyik érdekes esemény éppen megyénkben történt, amint arról az Új Néplap is hírt adott. Egy fiatalember a kisújszállási járműboltot látogatta meg az éj leple alatt. Ebben eddig még nincs semmi szokatlan, hiszen az ilyen akciók lebonyolítására kétségtelenül az éjszaka a legkedvezőbb időpont. A mi emberünk is azUútte, hogy éjszaka csak az ördög nem alszik. Ámbár lehet, hogy egyáltalán nem ismerte ezt az óvatosságra intő közmondást. És mert nem volt kellőképpen elővigyázatos, elkövetett egy apró hibát. A járműboltból lopott kerékpárokat kettessével hordta hazafelé, egy órán keresztül. Ez bizonyára jelentős időmegtakarítással járt, de az ötleg mégsem vált. be. A rendőrök ugyanis nem méltányolták az ügyes munkaszervezést, amely kétszeresére növelte a hatékonyságot, hanem rákérdeztek a két bicikli hogyanjára és mikéntjére. Eme csúfos lebukásnak, természetesen, tanulsága is van. Mégpedig az, hogy amikor biciklit, autót, vonatot, repülőgépet lopunk: kizárólag egyesével tegyük. Ha egyenként hordjuk haza a kiszemelt járműveket, nem fog feltűnni senkinek. Ezt még a leányszöktetők figyelmébe is ajánlanám: sohase kettessével! Jó móka lehetett az is, amiről egyik népszerű hetilapunkból szerezhettünk tudomást: egy meggondolatlanul vásárolt, hófehér kölyökkutyáról néhány hét múlva az állatorvos kiderítette, hogy jegesmedve. A magyar család, amely a piacon megvette, bizonyára nem látott még karón varjút. És jegesmedvét se. De a piacgazdaságról is csak igen halvány fogalmai lehettek. A balek mindig azt hiszi, hogy a piacon szépnek kell lennie. Azután kiderül, hogy aki őt becsapta, az nem volt szép, csak okos. És ravasz. És trükkös. És dörzsölt. Márpedig ezeket az utóbbi tulajdonságokat a piac többnyire jobban díjazza, mint a szépséget. Vagy a jóhiszeműséget. Habár már arra is gondoltam, hátha tényleg kutyát vetlek, amelyből csak később lett jegesmedve. Ez nem lehetetlen, hiszen a népi szólás is csupán azt állítja, hogy „kutyából nem lesz szalonnal.” Arról szó sincs, hogy kutyából nem lehet jegesmedve. Pláne nálunk, Csodaországban!... De nem semmi a hazánkban most zajló földosztás se, például Balatonfüreden. Lehetséges, hogy közelebbi példát is találnának a furcsaságok kedvelői, de a kíváncsiskodó újságírók véletlenül éppen erre bukkantak rá. A szinte hihetetlen tudósításból szó szerint idézek egy mondatot, addig legalább nyugodtan állhat az eszem: „A minden képzeletet felülmúló árverésen szerzett legújabbkori földdarab 10 /!/ azaz tíz centiméter széles és mintegy száz méter hosszúságú”. A tudósítás arról is beszámol, hogy a felparcellázott terület mezsgyehatárait néhol nem tudta behúzni a térképre a rajzoló, mert közelségük miatt egymáson lettek volna a vonalak. Tudom, hogy hazánk igen kicsi ország, a földigénylők száma pedig egyre növekszik. Értem én, hogy nem lehet nagybirtokokat, uradalmakat osztogatni. Ha sok az ember és kevés a föld, akkor egynek-egynek kevés jut. De ennyire kevés? Magyarázza el valaki, nagyon szépen kérem: hogyan lehet felszántani a szomszéd parcella megsértése nélkül egy tíz centi széles földcsíkot? Valamikor régen „nadrágszíj-parcellákról” beszéltek, de nem gondolták komolyan. Nem szó szerint értették, csak képletesen. Azt akarták érzékeltetni, hogy sok a keskeny parcella. De ez nem néhány centit jelentett, hanem száz, kétszáz, háromszáz métert. Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ez a jövő zenéje! Ámde nem tudom: ezt a zenét ki húzhatja magának? Kinek éri meg? Ha csak annak nem, aki húzza... Végül egy groteszk apróhirdetés, az egyik fővárosi lapból. Valaki babysittert keres, akinek Németországba kellene mennie. Ha egyáltalán mennie kellene. Nekem gyanús a dolog, a szövegben ugyanis az olvasható, hogy „életnagyságú fényképpel” várják a jelentkezést. Nomármost! Ha ott az életnagyságú fénykép, akkor talán már nem is kell a nő. Kirakják a fényképet a gyerekszoba falára, és a csöppségek majd azt hiszik, figyeli őket a néni. És mindez ingyen, mindenféle hóka-móka nélkül! Szerintem jó ötlet, széles körben hasznosítani lehetne. A hivatalokban ezentúl nem kell főnök, csak egy életnagyságú fénykép valamely tekintélyes kinézetű emberről, aki akár főnök is lehetne. Á fizetés itt is megsprólható. És a fénykép legalább hagyná dolgozni nyugodtan a beosztottakat. íme: egy ötlet, két haszon! Mifelénk ez is furcsaságnak számítana... Kópiás Sándor U<3 T£T GOTS&JA LEEZf RA. HGG'y Gojy&OLJon/ a, GONZPUECDRE 7*1 Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? „Orosz szakosként tanultam a főiskolán. Akkor még fiatalok voltunk, sok mindenben hittünk. Én se gondoltam, hogy így alakul majd az életem. Végül is... semmi se indokolja, hogy most ilyen helyzetbe kerültem... A főiskola elvégzése után egy kisvárosba kerültem tanítani. Szüleim a városhoz közel eső faluban laknak, természetes hát, hogy segítettek, segítenek rajtam. Ézt az elején azért természetesebbnek vettük, mint most, mert gondoltuk, majd csak alakul a fizetésem... Múltak az évek és az én fizetésem csak nem lett annyi, hogy abból meg is lehessen élni. Akkor a szüleim úgy gondolták, hogy elég „nagy vagyok” már ahhoz, hogy önálló lakásom legyen. Vettek nekem egy kétszobás lakótelepi lakást a városban. Természetesen hitellel. Nagyon boldog voltam. A szüleim is. Ők nyilván úgy gondolták, hogy idővel többen leszünk majd a lakásban, hogy férjhez megyek. Mit mondjak? Nem sikerült. Pedig a főiskolán is a szép lányok között tartottak számon, a külsőmre nem panaszkodhatom. Csak hát... vannak igényeim is. Én nem tudok megalkudni bizonyos helyzetekkel. Az egyik kolleganőm például elnézte, hogy a férje elment a szeretőjével Németországba egy hétre, aztán hazajött, és ugyanúgy él tovább a feleségével, mint eddig.. Én ezt nem tudnám elviselni. A tantestületben is közelednek hozzám nős férfiak. Mit képzelnek? Azt hiszik, hogy azért, mert egy nő egyedül van, már mindenre kapható? Már „közprédának” számít? Teltek az évek, és én egyszerűen nem találkoztam olyan férfival, akiért érdemes lett volna feladni az egyedüllétet. Közben elvégeztem az egyetemet is, mert tanulni mindig szerettem, azt mondják, jó fejem van. Most az angol középfokú nyelvvizsgára készülök, merthogy az orosz „kikopott” az iskolákból, váltani kellett. Harmincöt éves vagyok. Mióta az eszemet tudom, tanultam és dolgoztam. Mégis: semmit nem tudok letenni az asztalra. Ennyi év munkájával és tanulásával azt értem el, hogy kézhez kapok havonta 13 ezer forintot. Abból nyolcezer elmegy a lakás rezsijére, meg a kölcsöntörlesztésre. Harmincöt éves vagyok és a szüleim tartanak el. Miért nem ér az én munkám annyit, hogy megélhessek belőle? És mi lesz velem, ha a szüleim meghalnak? Tudom, ha férjhez mentem volna, akkor most könnyebb lenne. A kolleganőm is ezt mondta mindig, és győzködött, hogy ismerjem meg az ő elvált fiát. Hagytam magam rábeszélni. Meg is bántam. Ez a férfi nem bír elszakadni a volt feleségétől, még mindig őt várja haza. Állandóan telefonálgatott, leveleket írt. És a vége az lett, hogy azt mondta az egyik kollegámnak, hogy én rá akartam akaszkodni. Az utóbbi hónapok egyébként se hoztak túl sok örömöt a számomra. Szeptemberben megműtötték, és az operáció után alig tudtak fölébreszteni. Ráadásul az orvos közölte azt is, hogy úgy néz ki, hogy soha nem lehet gyerekem. Sokszor csak ülök otthon, egyedül és azon gondolkodom: hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálni? Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?” „Csak én vagyok ilyen szerencsétlen?” — teszi fel a kérdést levélírónk. Olvasva vallomását, egyre csak ilyen gondolatok tolakodnak a fejembe: csakugyan borzasztó, hogy ennyi tanulás után, 35 éves korra még mindig a szülök tartják el. De ami azt illeti, sanyarú sorsával nincs egyedül. Nem sokan mondhatják el magukról szerte e hazában, akik bérből élők, hogy a fizetési borítékban lapuló huncut forintocskák gondtalan megélhetést biztosítanak számukra. A levél másik lényeges mondanivalójáról, amit egy felkiáltással imigyen lehetne sűríteni: Hát!. .. ezek a férfiak!... a következő elméncség jut eszembe: Kedves Nőtársaim! A jó ég tudja, hogy miért akarunk mi egyáltalán férjhezmenni? Mint reménybeli arák, így sóhajtozunk: - Milyen csodálatos lesz! A „ boldogító” igen után néhány évvel elmorfondírozunk: - Kellett ez nekem?! Még több év eltelte után pedig már csak legyintünk: - Most már mindegy. Ezek után egy kis morbiditással elmondható, már csak a koporsók jöhetnek . . . Hozzám már nem jöhet váratlanul Szent Mihály lova - mondja A kétszer Kun, meg a két koporsó Noha a kilencvenedik esztendejét taposó, Kunhegyesen élő Kun Miklós egykoron Pusztagyendán - ma Tiszagyenda - látta meg a napvilágot, arról nevezetes, hogy kunabb ő a kunoknál. Nemcsak a nevében, de a magatartásában is. Éppen ezért temérdek helyen dolgozott, mint az olyan ember, aki soha nem takargatja a véleményét. És bizony, ezt az őszinteséget a legtöbb rendszer nem fogadta vastapssal, ámbár ez őt a legkisebb mértékben sem zavarta. Gyendán Renák, meg Mohácsi tanító urak alapozták, pallérozták a tudását, de mint szegény ember gyerekének, öt bevégzett osztályra tellett. Végül Hegyesről, a téeszből került nyugdíjba, mint mindenhez értő gyalogmunkás. Mert ha kellett, miniszteri delegációt kalauzolt a határban, ha szükséges volt, szalonnát sütött velük, ha a kötelesség Szolnokra hívta, oda járt el dolgozni. Visszatérve erre az irdatlanul hosszú útra, azt állítja, hogy a legcsodálatosabb sora szolgagyerek korában volt, amelyik a tizenegyedik esztendejétől a tizenhetedikig tartott. Apostol Sándornál szolgált, és a gazda, meg az ifjú munkása is nagyon szerette a jószágot, így szent volt közöttük a béke. Mint minden jónak, ennek is vége szakadt egyszer. Kocsis lett a Magyari birtokon, és mivel ez a föld Kenderesig nyúlt, sokat látta a kormányzót. Beszélt is jó néhányszor vele, mert a nyarakat Horthy rendszerint a kenderesi kastélyban töltötte. Sok szép lovat tarttatott, nem egy közülük híres versenyt nyert. Ha a birtokán gyerek született, és ezt megtudta a doktortól, annak a családnak általában egy hízó járt ingyen, csak el kellett menni érte. Béres is volt, azt a beosztását sokkal jobban szerette kocsis mivoltánál. Kapott évente huszonnyolc mázsa életet, egy köblös tengerit, tehéntartást, hízótartást, lakást, meg tűzrevalót. A háború után téeszbe került, és onnan ment végül nyugdíjba. Két esztendeje még kerékpáron közlekedett a helyi műutakon, kezelőorvosa, Kádár doktornő azonban leparancsolia: Miklós bácsi, értse meg. lejárt a biciklizés ideje. Noha konok kun, a bólintása beleegyezésnek számított, és azóta egyre jobban görbülő háttal, gyalog rója az utcákat. Bevásárol, fodrászhoz megy, főz, hi-szen élete párja, Faragó Mária jószerével világtalan. Küzdelmesnek bizonyult ez a kilencven esztendő, de nagyon - állítja. Nem fogott ki rajta, térítette el sem a nyugati, sem a keleti szél, a bajszos, mokány ember iparkodott a maga útján. Éz valami olyasmit jelentett: ide is, oda is megmondta a véleményét, akár tetszett, akár nem. Pár éve megjárták: amikor az egyik közeli hozzátartozójukat kellett temetniük, és annyira hirtelenjében érkezett a baj, hogy jószerével úgy kérték össze a költségek egy részét. Ez pedig kedves, soha nem volt divat a családban - mondotta a felesége. Ezért a két idős ember elhatározta: őket nem éri váratlanul, ha megáll az ablak alatt Szent Mihály lova. Ebben a korban már erre is számítani kell. Ezért összekuporgattak egy kis pénzt, és három éve megvették a koporsókat; a belevaló párnákkal, derékaljakkal, szemfedőkkel együtt. Az utóbbiak benn tanyáznak a sifonban, a két faalkalmatosság pedig a padláson vár a sorsára. Jó erős rugdalókötéttel felkötve a gerendákra, hogy kóbor macska, egér, vagy bármilyen hívatlan jövevény ne kukkanthasson bele. Nem való ez nekik, megvan azoknak már a gazdája ... D.Szabó Miklós
