Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 60. szám
10 Riport 1993. március 13., szombat Jani bácsi, a „földnélküli kulák” a börtönévek után. A szemek sok mindent elárulnak. Él Tiszafüreden egy idős aszszony - özv.Végh Jánosné akit 1923 november 22-én Benedek Ida néven anyakönyveztek a Kisküküllő vármegyei Dicsőszentmártonban. Ducika néni akkor még nem gondolhatta, hogy milyen kegyetlenül nehéz évtizedek állnak előtte. Az (azóta) eltelt 70 év megpróbáltatásairól szól a következő történet, mely hű „kórképe” a XX. század Kárpát-medencében lezajló eseményeinek. Az öt fiúgyermekét becsülettel felnevelő asszony - a sors kegyetlen fintora jóvoltából - legtöbbször a félelemmel teli, árnyékos oldalon tette meg útját, mely Dicsőszentmártontól Tiszafüredig vezetett. A sokszor reménytvesztően magas buktatókon a székelyek hite és makacssága segítette át. Ez a 63 év félelmét is legyőzte, mely győzelemmel csupán 7 évnyi nyugalom lett a bére. A Trianon utáni Erdélyben Ducika néni édesapja tanárember volt. Diplomája után csak 3 évet taníthatott, mert az I. világháború őt is a frontra vezényelte. Egy gránátszilánk „jóvoltából” egyik szemének elvesztését jelentette számára a Monarchia összeomlása. Később jóval többet is: apját - Ducika néni nagyapja Gyergyóremetén volt kántortanító - a románok elhurcolták és kivégezték. Ez a felgyülemlő keserűség is közrejátszott abban, hogy Benedek István nem írta alá - a Trianon utáni Erdélyben - a román kormányra feleskető hűségnyilatkozatot. így nem taníthatott tovább. „Nagyon szigorú, kemény ember volt az apám. A székelyek konokságával ragaszkodott magyarságához." - emlékezik vissza rá lánya. Gyergyóremetéről ezért került a Benedek család Dicsőszentmártonba, ahol Benedek István a Nitrogén és Marószódagyárban dolgozott. A hét év múlva bekövetkező világgazdasági válság idején először a magyar dolgozók kapták meg a munkakönyvüket. Ducika néni édesapja is az utcára került. A családfő családjával anyósa marosvásárhelyi házába költözött. Eljárt napszámba, volt bádogos inas, néha mint bedolgozó könyvelő vállalt munkát. Közben egymást követték a házkutatások. Ezen erőteljes figyelmeztetések sem gátolták meg abban Benedekéket, hogy lányukat magyar iskolába írassák be. Ez sem volt túl egyszerű dolog, mert ebben az időben csak az egyházi iskolákban engedélyezték a magyar szó használatát. így került Ducika néni a Santa Maria rendhez tartozó apácákhoz, amire ő így emlékezik: „Egy darab kenyérből mindig kell, hogy jusson másoknak is! Ezt tanították itt meg velem a hit, a szeretet és az erkölcs erejével.” Később - miután a trianoni „politikus tipográfusok” új határai megmerevedni látszottak Európa térképén - Benedek István is folyamatosan dolgozhatott az Agroféra Járműlerakat raktárosaként. Egészen 1940. szeptember 15-ig. Ezen a nevezetes napon vonultak be a magyar csapatok - a II. Bécsi Döntés után - Marosvásárhelyre. A magyarságát büszkén viselő rokkant embernek ez igazi elégtételt jelentett. „Isten tudja, hogy honnan, de előkerült apám Répaszedés az ’50-es évek elején, Rákosi-módi szerint. A napszámosok feltűnően jól öltözöttek- csak származása lehet, de itt annak ellenére, hogy politikailag képzetlen, munkáját kulturáltan, nagy szakértelemmel végzi, bár a sajtó részéről támadás érte. Magatartása kispolgári, de nem ellenséges. Az már feltétlenül érdemként szerepel kartonján, hogy a közösségi munkából, mint labdarúgó játékvezető, kiveszi részét.- Ekkor már néha én is dolgozhattam - folytatja tovább Ducika néni. - A gyerekek mellett csak idénymunkát vállaltam. Voltam statisztikus, dolgoztam a MÉH-telepen és a biztosítónál is. Egész nyugodt volt az életünk, addig, míg az AVO-sok nem keresték fel férjemet. Vezető emberek jogtalan földhasználata felől érdeklődtek. Szerencsétlen uram nem tudta, mit csináljon! Félt az Feleségének mellhártyagyulladással is dolgoznia kellett a gyerekek ennivalójáért. Súlyos tüdőszövődménnyel lett „persona non grata” Kunhegyesen. A beteg asszonyt sógornője fogadta be Tiszafüreden. Még a gyerekeket is el akarták venni tőle: „Nem engedjük, hogy reakciós osztályidegent neveljen belőlük” - idézte Ducika néni az egyik tisztviselőt, de nevét nem merte megmondani, mert még mindig fél a bosszútól. Ám a székelyek konok szívósságával újra talpra állt. Előbb a református gyermekotthonban dolgozott. Fizetéséből az egy főre eső jövedelmük a 100 forintot sem érte el. Nagyobbik fiát nem vették fel a gimnáziumba, még annak ellenére sem, hogy a ,.reakciós” Pisti nem átallott KISZ-es is lenni. A börtön politikai tisztje Ducika néni egyedül az öt fiával ÁVO-tól is, de a „nagyemberek” későbbi - várható - boszszújától is rettegett. Elmondta az igazat. Az ÁVO-sok nem is bántották, de állítom, hogy ’56 utáni meghurcolásának ez volt az alapvető oka. Hiszen nem csinált ő semmi égbekiáltót. Kiment az utcára, mint a többiek, de soha nem bántott senkit, nem vette el senkiét, nem lopott, nem csalt. Aki jól ismerte, az tudja, soha nem is lett volna képes erre. 1956 — avagy hogyan kell egy embert megsemmisíteni 1957. január 2-ig a férjem dolgozott tovább. Ezen a napon vitték el a pufajkások. Gumibottal rojtosra verték a hátát és a talpát. Négykézláb vonszolta magát haza. Annyira sikerült rendbehoznom, hogy el tudott menni Nagydobosra Laci bátyjáékhoz. A 82 éves állatorvos erre így reagál:- Nálunk pár napig még ápolta a feleségem. Szegény Jancsi cudarul nézett ki. Később, mikor már fel tudta venni a bakancsot -, jött velem dolgozni. Szamosszegen voltunk kutyákat oltani, amikor érte jöttek Kunhegyesről a rendőrök. Emlékezetes március 15. volt, az biztos: Begyűjtötték a reakciósokat. Felesége már Kunhegyesen látta viszont - felismerhetetlenül összeverve. „Felrepedt orrával és szájával rémisztő volt” - tördeli kezét az ősz hajú aszszony, majd tovább folytatja:- Ma sem tudom, mi is volt ellene a vád. Lehetősége lett volna a szökésre is, de ő az öt gyerek miatt marad. A sok ütleg hatására aláírt olyan dolgokat is, amiről fogalma sem volt, mert túl akarta élni az egész borzalmat. Az első fokú tárgyalás előtt Szolnokon láttam újra. Negyvennégy kiló volt, pedig a látogatáshoz igyekeztek „feljavítani”. Itt öt évet kapott, majd a fellebbezés után - már Budapesten - 7 évet. Kunhegyes - Kistarcsa - Szolnok - Budapest - Vác után Márianosztra volt a végállomás. járt közbe, hogy Józsi fia már hivatalosan gyarapíthassa a maturandusok táborát. Később a többi gyereke is leérettségizett. Férje büntetésének egynegyedét az 1962-es konszolidáció hatására elengedték. 1962 nyarán szabadult. Jani bácsi kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd az Alugyárban dolgozott. Felesége is itt volt csomagoló. Ducika néni férje nem érte meg a nyugdíjat, mert a börtönévek kitörölhetetlen nyomot hagytak a szervezetében. 1977-ben, 59 évesen halt meg. Ducika néni 1978 óta nyugdíjas. Nem sokszor kért életében, mert székely büszkesége tiltakozott ez ellen. Néha azonban — mint az özvegyi nyugdíj kérelmezésekor is történt - ez elkerülhetetlenné vált. Ez állt az 1977-re datált kérvény alján: „Kérem szíveskedjenek méltányolni, hogy öt élő fiúgyermeket neveltem fel a Magyar Népköztársaság szolgálatára, akik a nemzetnek becsületes és hű, kötelességtudó polgárai. Kettő pedagógus, kettő munkás, egy mezőgazdász. A férjem börtönbüntetése idején ezek a gyerekek aprók voltak, akikért éjt nappallá téve kellett dolgoznom. Rendkívül sok, úgymond felbecsülhetetlen fáradságomba került, hogy felneveljem őket, és képességeiknek megfelelő jövőt és hovatartozást biztosítsak a számukra." Azóta István iskolaigazgató lett Balmazújvárosban, József a füredi szakmunkásképző testnevelő tanára, Andris mezőgazdász-gazdálkodó, Jancsi raktárvezető Kisújszálláson, Sanyi a helyi Vízmű alkalmazottja. Öt menye tíz unokával ajándékozta meg anyósát. Ennyi a történet. De még visszatérek a fenti folyamodványhoz: Kedves Ducika néni! Amit vállalt, azt teljesítette és a Magyar Köztársaság kormánya is megkövette Önt a személyes szabadságát korlátozó és jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt. Csak szegény Jani bácsi nem érhette meg ezt. Percze Miklós A székelyek hite és makacssága segítette A hétévnyi nyugalom ára összes rejtett kincse, amit a házkutatók elől dugott el. Zászlók, verseskötetek, könyvek, levelek, fotók, okiratok, amit addig én soha nem láthattam. Mindenki ünnepelt. Leírhatatlan volt a hangulat a városban. Számomra ez jelentette az első igazán nyugalmas időszak kezdetét. Apám az új határtól 10 kilométerre lévő Tekén lett telekkönyvvezető. Itt ismerkedtem meg leendő férjemmel is, aki a határvadászoknál szolgált tiszti beosztásban, mint hadapród őrmester." - válik érezhetően kellemessé az emlékezés Ida néni számára. Kalandos esküvő háborús nászúttal Ez a mottója a történet következő fejezetének, ami nyugodtan viselhetné a politikai csöbörből vödörbe címet is. Hogy miért? Engem erről győztek meg Ducika néni emlékindokai:- Az apácáktól kikerülve, 1942-ben népmozgalmi nyilvántartó lettem a tekei jegyzői irodán. Jancsi - későbbi férjem - ide járt rendszeresen élelmezési jegyekért. 1943-ban már elhatároztuk, hogy összeháza-' sodunk - ugorja át a lendi apácák oktatta szemérmességgel megismerkedésük további részleteit Ida néni. Ekkor már igencsak rémisztő háborús hírekkel riogattak bennünket. Szogorú édesapám sem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy katonafiú udvarol nekem. János csak leszerelése után, kolozsvári joghallgatóként mert eljönni hozzánk „vizitre”. Ekkor már Kézdivásárhelyen laktunk, mert édesapámat ide nevezték ki a területi földhivatal élére, én pedig a számvevőségen dolgoztam. Jancsi csak apósom apámhoz írt levele után bátorkodott megkérni a kezemet szüleimtől. Beleegyezésük után, 1944 pünkösdjén utaztam el leendő apósomékhoz Tiszafüredre. Vőlegényem közvetlenül megérkezésem után kapta meg a SAS behívóját. Kezdett bonyolulttá válni az esküvői készülődés. Ennek ellenére megegyeztünk, hogy miután szabadságot kap, összeházasodunk. Ő bevonult Besztercére, én meg mentem vissza a szüléimhez. Dolgoztam tovább. Még egy hónap sem telt el, amikor ismerős hangot hallottam beszűrődni az irodaajtó elől: „Benedek Ida kisasszonyt keresem” - János volt. Két hét szabadságot kapott. Apám barátja, a polgármester akart öszszeadni bennünket, méghozzá igen gyorsan, mert kijelentette: „Hozzatok hamar két tanút és bonyolítsuk le a ceremóniát, mert nekem holnap Budapestre kell utaznom és csak hat hét múlva jövök vissza!" Kérése számunkra parancs volt! így is történt. Én a hivatali öltözetemben, János pedig egyenruhában állt^ az anyakönyvvezető előtt. Édesapám el sem tudott jönni, mert pisztrángot fogni volt a hegyi pataknál. Anyukám sem készült az eseményre. János szerzett valahonnan húst, így legalább a két tanút megvendégelhettük. Az egyházi esküvő Tiszafüreden volt. Apósomék már megadták a módját, igazi lagzi volt. Ám a nászút későbbre halasztódott, mert párom Besztercére, én meg ismét Kézdivásárhelyre mentem vissza. Ide 1944 augusztusában ért el a front. Mit volt mit tennem? - irány vissza Füredre. Később 15 éves öcsém, akit a németek már sorozni akartak, utánam jött, majd a szüleim is követték. Jánosról semmit nem tudtam. ’44 őszére már Tiszafüredet is körülzárták az oroszok. Az az igazság, hogy nagyon féltünk tőlük és tovább utaztunk Egerbe. A törvényszéken kaptunk egy lakószobát. Itt hallottam, hogy férjem zászlóalját Nyíregyháza környékén szétbombázták. Képzelheti, mit éreztem ekkor! Aztán hál’ istennek megtudtam, hogy Jancsi megmenekült. Pár társával együtt egy lovasszekéren Füred irányába menekültek, oda azonban az orosz körgyűrű miatt már nem juthattak be. Férjem valahogy mégis megtudhatta, hogy Égerben vagyunk, mert utánam jött. Épségben láthattuk viszont egymást. Neki Fehérváron kellett volna jelentkezni. Mi tagadás: én beszéltem le erről, velünk jött tovább. Az Ipolyságig jutottunk, itt egy .jóakaró” besúgó feljelentette. Jancsi félt a halálbüntetéstől, így ismét Fehérvár lett az úticélja, előbb azonban átvitt bennünket az Ipoly folyó túlpartjára. Itt váltak el útjaink. Öcsém miatt - féltünk, hogy kiviszik a frontra - bebarangoltuk az egész Felvidéket egy karbantartó vonattal. Eljutottunk a Pozsony melletti Malackáig, ahol az oroszok végleg megállították a szerelvényünket. Egy tanyán bújtunk el, majd Szencen keresztül - gyalog - Budapestre, innen vonattal Tiszafüredre mentünk. Apósom háza magán viselte az „oroszdúlás” nyomait. Ő maga az egri várban volt elzárva állítólagos háborús bűnei miatt. Ismét Erdély felé vettük az irányt. „ Úgy megverték szegény édesapámat, hogy elszakadt a bal karján a bicepsze. Talán az volt a bűne, hogy jegyző is volt a régi rendszerben, vagy talán az, hogy egy március 15-i beszédében megjósolta a Monarchia összeomlását, vagy hogy szerkesztette a füredi újságot?" - veti közbe a megrágalmazott ügyvéd fia, dr. Végh László nyugalmazott állatorvos, aki szintén a Vörösmarty u. 2. szám alatt lakik. Romániából kiutasított, Magyarországon osztályidegen Hazaérkeztünk Kézdivásárhelyre - folytatja a történetet özv. Végh Jánosné. - 1945 szeptemberéig dolgoztam a régi munkahelyemen. Ekkor - mivel férjem a „fasiszta” magyar hadsereg tisztje volt, kiutasítottak Romániából. Öt nap alatt értem Tiszafüredre. Jánosról továbbra sem volt semmi hírem. Szerencsére apósom ügye tisztázódott - a népbíróság dr.Végh Józsefet felmentette a koholt vádak alól. A család földjeit azonban elvették. így lettem én földnélküli kisnagyságos kulákfeleség, mert hál’ istennek férjem ’45 őszén hazatért. Berlin alatt került - szerencsére - amerikai hadifogságba, szeptemberben szabadult. Nem tudta, mire jön haza. Élni ugyan hagyták, de boldogulni nem. Először a Vízügynél kubikolt. 1946-ban megszültem Pista fiamat. 1947 őszén Jancsit áthelyezték Kunmadarasra. Józsi már itt született 1948-ban. 1949-ben Kunhegyes felé irányítottak bennünket. Szükséglakásokban húztuk meg magunkat. Egész jól kitanultam a kőműves mesterséget ekkor, mert minden kuckónk alapos tatarozásra szorult. Ekkor már Andris fiammal együtt öten voltunk. 1951-ben kaptunk a tanácstól egy nagy házat, ami hamarosan szűknek bizonyult, mert apósomékat és sógomőméket is befogadtuk; tizenhármán voltunk a házban. Egy fizetés nagyon kevés volt, így elmentem a férjem mellé segédmunkás gépkezelőnek. Közben, hogy ne unatkozzanak, néha elmentek a kötelező jelleggel bíró cukorrépa- és gyapotszedésekre - az akkor divatos Rákosi-módi szerint - és lassan kezdték megszokni a pszichoterror ajtórugdosásos és ablakzörgetős kulákriogató módszerét is. 1954 azonban elhozta a Nagy Imre féle enyhülést. Végh János földnyilvántartó lett a tanácsnál. Ekkor már az áll a személyzeti előadó jellemzésében, hogy korábbi elbocsátásainak oka - valószínűleg
