Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 60. szám
8 Irodalom----művészet 1993. március 13., szombat Úgy esett be az ajtón, és mindenki rémülten rezzent össze, nagyon előkelő parti volt újgazdagéknál, fehér ruhás pincérek töltögették az italokat, svédasztal, halk zene, némelyik hölgy talpig óaranyban. A vendéget senki nem ismerte, de azért felsegítették, mert nem tudták, ki hívta meg. Ezt momentán nem lehetett tisztázni, úgyhogy leültették az idegent egy székre, és az egyik pincér tálcán konyakot vitt oda neki. Azt megitta, aztán mindenkire rámosolygott. Volt valami rejtélyes a mosolyában, ezért kényszeredetten visszamosolyogtak rá. Ettől oldódott kicsit a felborult hangulat. Kezdtek az emberek megint egymáshoz beszélgetni, és mire megint odapillantottak a székre, ahol az idegen ült az előbb, már nem látták. Elvegyült a társaságban. Valaki meghívta, különben nem kerülhetett volna ide, tehát nem foglalkoztak többet a dologgal. A zene kezdett egy kicsit álmosító lenni, ezért valaki azt javasolta, legyen egy kis tánc! Volt erre megfelelően kialakított helyiség a házban, teremszerű, néhány tükör itt-ott, fényes parketta. A zenekar - mert természetesen azt is fogadtak - elsőre egy foxtrottot kezdett játszani. A házigazda felkérte annak a bankárnak a feleségét, akinek az óriási, fedezet nélküli kölcsönt köszönhette. Nagyon jól ropták, szakszerűen, látszott, hogy mindketten jártak tánciskolába. Őket aztán egy másik pár követte, majd a harmadik, és nemsokára ott ugrált mindenki a teremben. A vendég addig a másik helyiségben a syédasztalt kezdte kerülgetni. De nem sokáig tétovázott, belevágott a közepibe, ahogy népiesen mondanák. Fogott egy tálcát, egy villát, és mindenhonnan kiszedegetve a sonkaszeleteket, száraz karajsülteket; egy kis kaviár, egy kis majonézes krumpli, meg miegymás... Enni kezdett hevesen, a kenyérszeleteket mellőzte, mert minek aprózza ilyenekkel az élvezeteket? Állt, vadul evett, és végtelenül jól érezte magát. Néha fel is sóhajtott örömében. A pincért nézték. Nem tudták, ki ez az ember, így nem avatkoztak közbe. Iknább italostálcákkal bementek a táncterembe, a falak mellé álltak körbe. A vendég végre jóllakott. Csipegetett még innen-onnan, ami kedvére volt, aztán hallotta, hogy kávézni hívnak mindenkit a kis szalonba. Kerek asztalkák, kényelmes fotelek, visszafogott, derűs világítás. Valami megmagyarázhatatlan, kellemes illat. Kávé, vanília, virág... nagyon kedves volt az egész. A vendég lerogyott az egyik plüsshuzatű fotelbe, és elsülylyedt benne. A térde az orrát verte. Erezte, hogy innen nehezen fog felkelni, így hát inkább még jobban befészkelődött, és várta, hogy mi lesz. Mások is leültek az asztalok köré, meglátták, hogy ő ott van, de még mindig nem tudták, mit kezdjenek vele. Rámosolyogtak. Ő meg vissza, nagy bizalommal. Odatettek eléje egy tálcát, kávé, tejszín, cukor, egy kupica konyak. Barátságosan bólogatott erre, és nem tudta biztosan, a kávét öntse-e a konyakba, vagy fordítva? Végül jó érzékkel úgy döntött, hogy majd egymás után issza meg. Mit tesz isten? Ahogy észrevette, a többiek is úgy csinálták. így aztán egy kis tejszínt csorgatott a kávéjába, cukor bele, és iszogatni kezdte. Finom volt... Egy ideig. Ugyanis ahogyan fogta a jobbkezével azt a törékeny, szép csészikét, valahogyan bekunkorította a kisujját, és az teljesen belecsúszott a csésze fülébe. Ilyen furcsa helyzetben még nem volt életében. így hát aztán ahogyan a hüvelyk- és mutatóujjával csippentette felül a fület, a kisujja meg bent a lyukban, gondolta, majd észrevétlenül kihuzigálja. De nem ment... Ebben a szentelt pillanatban odajött hozzá a házigazda, és ezt mondta kicsit furcsa hanghordozással:- Talán mutatkozzunk be egymásnak, uram! A vendég fel akart állni a fotelből, de beleverte az orrát a térdébe. Gondolta, most már mindegy, felállni úgysem tud. A házigazda arra készült, hogy kezet fogjanak, a vendég jobbkezében volt a kávéscsésze, de nem tudta kihúzni a fülébe szorult kisujját. Kínjában hát úgy nyújtott kezet, csészéstől. Néhány csepp kávé az áliára csöppent, és így ült, hülyén vigyorogva.- Valami baj van? - kérdezte kicsit enyhültebb hangon a házigazda.- Izé... - mondta a vendég, és valahogy kikecmergett a fotelből. A csésze már úgy-ahogy ránőtt az ujjára. ’’Gondolta, lerázza valahogy. Ez nem lehet, hogy a jobbkezén állandóan egy csészét hordjon. Csapott egyet a jobbkezével, de állonvágta a készséges pincért, aki odasietett, hátha szükség van rá. Viszont a csésze még mindig ott laffogott a kisujján. Most már mindegy. Csapott még egyet, erre nagy örömére tényleg elrepült a csésze, de pont a bankárt találta úgy szemközt, hogy tutulni kezdett, mint egy holdkóros kutya. Nahát, ilyen malőr! Mindenki el volt hűlve. Fel volt háborodva. X. úr, a bank igazgatója, aki anynyi érdemet szerzett magának a múltban, mert üldözték, meg minden... Most meg dagad az orra, és nem is áll jól neki. Hát azért ilyen tülök orral... Valahogy nem néz ki olyan elegánsnak! Hirtelen senki nem tudta, mit tegyen ebben a vételenül kínos és váratlan helyzetben? A dilemmát a vendég oldotta meg azzal, hogy mindenkire rámosolygott, és kisétált a házból. Csak úgy kiment. Nem köszönt, semmi. Becsukta az ajtót maga után. A társaság nehezen ocsúdott fel megdöbbenéséből. Tulajdonképpen mi volt ez? Mi volt ez?! Valaki csak úgy behatolt, és elrontotta az egész estéjüket. Rossz előérzetük támadt. Látták lakásaikat, házaikat, a fizetésüket. Ha mindebbe belecsöppen egy ilyen, mi lesz velük...? BÁN ZSUZSA A vendég Századunk humora Gábor Andor: A cipő Akiváló író egy pár cipőt rendelt a suszternál, aki meg is ígérte, hogy a cipőt elsejére szállítani fogja. Ötven korona volt a cipő kialkudott ára, most ennyibe kerül egy pár cipő még Lajosmizsén is. Háború van.- Kápé, kápé - mondta, a suszter, és a kiváló író megértette, hogy készpénzfizetésről van szó.- Persze, hogy kápé - válaszolta tehát, és nyugodt volt, mert elsején a kiváló írónak igenis van kápeje. A cipő azonban nem készült el elsejére, vagy bőr nem volt, vagy fonál, vagy dikics, vagy munkás. Valami nem volt. Háború van. A suszter kilencedikén szállította csak a cipőt, de mostanában ilyesmiért nem lehet szemrehányást tenni mesterembernek. A suszter szállította a cipőt, a kiváló író felöltötte azt. Nagyszerű volt, olyan volt, mintha rá lenne öntve.- Kápé - mondta a suszter.- Kedves mester - szólt a kiváló író -, elseje nyolc nappal elmúlt, a kápé is elmúlt részemről. Nagyon sajnálom. * - Kápé - mondta a suszter. - Háború van. Ha nincs kápé, akkor elviszem a cipőt.- Azt a szégyent csak nem hozza a fejemre?- Kápé.- Nézze, mester, készpénzt adni én nem tudok, de adhatok olyat, ami készpénzt ér. Odaadom magának azt, amiért én kápét szoktam kapni.- Váltó? - mondta a suszter, és már előre tagadóan rázta a fejét.- Nem. Hanem humoreszk.- Humo...?- Igen. Reszk. Az az írás, amit én írok, és amivel én a kenyeremet keresem. Egy ilyen humoreszk huszonöt koronát ér... Két humoreszk, ami éppúgy egy pár, mint két cipő, ötven korona értékű. Odaadok magának két humoreszket, maga felviszi a szerkesztőségbe, megkapja érte a pénzt, és én mintha készpénzt fizettem volna.- így van ez? - kérdezte a suszter kissé gyanakodva, de mert nem volt járatos irodalmi dolgokban, látszott, hogy belemegy az üzletbe. A kiváló író átadta a két kéziratot. Tessék mondani szólt a suszter -, melyik való a jobb lábra, melyik a balra, hogy el ne tévesszem.- Az' mindegy - mondta a kiváló író, és elbúcsúzott a susztertől, megmondván neki a szerkesztőség címét. A suszter felvitte a szerkesztőségbe a két humoreszket. A szerkesztőnek véletlenül rossz kedve volt. Elolvasta a két kéziratot, és az egyikre azt mondta, hogy jó. A másikra azt mondta:- Ez nem ér semmit.- Hogyhogy? - szólt a suszter. - Az író azt mondta, hogy ez huszonöt koronát ér.- Nem, barátom, ez semmit sem ér. ítélje meg maga. És felolvasta a suszternak a kéziratot. A suszter szórakozottan hallgatta. Nem túlságosan érdekelte a humoreszk bélése, illetve tartalma.- Miért nem nevetett? - kérdezte a szerkesztő a felolvasás végén.- Miért nevettem volna, könyörgök - felelte a suszter.- Na látja! Azért nem ér ez a humoreszk semmit, ezen nevetni kell. Huszonöt koronát kifizetek, de a másik kéziratot visszaadom. Tessék. Adja át az író úrnak. Isten megáldja barátom. A suszter dühösen távozott. S ahogy baktat az utcán, szembe jön vele a kiváló író, az új cipővel a lábán, és derűs mosollyal ajkán.- Van szerencsém, mester! - kiáltott a suszter felé.- Nincs szerencsém, mester! - kiáltotta a suszter a mester felé. S azzal már karon is fogta, és bevezette az egyik kapu alá. A suszter a mestert.- Kérem szépen... ez az izé, ez a hamu... ez a humu...- Reszk.- Igen. Ez a reszk nem jó. A másik jó, de ez nem jó.- Mi baja?- Hogy a kaplija rossz-e vagy a szára, azt nem tudom, de a szerkesztő azt mondta, hogy rossz, és nem adott érte pénzt. Itt az a izé... Kápé! Háború van.- De barátom...- Nem vagyunk barátok! Az egyik cipő ki van fizetve, a másik nincs. S szakavatott .mozdulattal legombolta a másik cipőt a kiváló író lábáról. Legombolta, lehúzta, a hóna alá csapta.- De kérem - tiltakozott a kiváló író -, csak nem tehetem a lábamat a puszta földre!? A suszter leterítette a földre a humoreszket.- Tessék erre ráállni. És amikor rajta van, akkor nevessen. Mert azt mondta a szerkesztő, hogy ezen nevetni kell. S hóna alatt az egy cipővel, a suszter kivonult a kapu alól. A kiváló író ott állt a kapu alatt, és dühében sírt a saját humoreszkjén. Kiss Benedek: Petőfi lázálma az eljövendőkről Március tizenöt - ezer a gumibot. Ezer a gumibot - március tizenöt. S Október is jövend: kettő is! Egyike öli-a másikat - iga már, nem Ige! Mit is akartam én Én: csenevész kölyök? Ezer a gumibot - március tizenöt. Március tizenöt ezer a gumibot. Nyögnek a temetők - mélyükben hánytorog hány csenevész kölyök! Lehetne április - gumibot akkor is. Május vagy december - mi ember az Ember? Március tizenöt - zászlódísz a város. Világlik a Sötét. Sötétlik Világos. Ivan Schurman: Csikók írni Mindenki visszafogta lélegzetét. Az orvost figyelték. Meghalt? - kérdezte az egyik nővér. A férfi előtt felvillan egy kép. Szép, fiatal nő. Ismerősnek tűnik. Igen. Ő az. Ne haragudj rám! - mondja csendesen a férfi. Aztán egy táj foszlányai következnek. Pusztaság. Végtelen, szikes legelők. Érzed az üröm illatát? - kérdezi a férfi, talán még az irrjénti arctól. Két kisgyermek arca úszik elő. Nevetnek. A szőke kislány és a barna kisfiú harcúrozik, mint a kölyökmacskák. A férfi rájukmordul: Csönd legyen! A fiú odaáll a férfi elé, elszántán az arcába vágja: Öreg! Kövér! Nagyhasú! A férfi mosolyog. Legalább hazudna! - mondja a feleségének. Aztán éjszaka. Csattog alatta a vonatkerék. Odakint kivilágított, elfutó állomás. Hol vagyunk? - kérdezi. A piac képe villan a férfi elé. Emberek zsibonganak, alkudoznak, tolonganak. Egy idősebb ember magyaráz. Egy részem nem kívánta a kommunistákat! Ha egy kis rész akad bennem, amelyik kívánta, ki lehet vágni, oszt odalökni a kutyának. Szétfröccsen a piac képe. Lábát húzó, lopakodó alakot lát, aki zihálva igyekszik követni egy vállas fiatalembert. Betegtív - állapítja meg a férfi rezignáltam Aztán egy kisfiú képe. Bandukol a poros földúton, a faluszélen egy korhadó deszkakerítésre írja krétával: Világgá mentem. Váratlanul sötét lesz, majd megjelenik egy vörösen pulzáló felirat: Forgalmi dugó. Hirtelen vakítóan fehér lepedőt lát a férfi, rajta a szép, fiatal nő. Meztelen. Megsimogatja a nő arcát, a mellét, lefelé kúszik a keze. Mit csinálsz? - kuncog a nő. Eléd ülök, s elévülök - nézi szomorúan a férfi. Ismét a kisfiú képe úszik elő. Apa! Én nem látom az Istent. Akkor nincs? A férfi fészkelődik a széken, ráncolja a homlokát. A gravitációt sem látod, mégis működik. A gyerek tágra mereszti a szemét. Mi az a gravitáció? A férfi feláll, fel-alá sétál, vakarja a búbját. A gravitáció? Hm. Mondjuk, ha leesel a padlásról és összetöröd magad odalent, pedig felfelé rugaszkodtál el. A férfi izzad és fújtat. Iszik egy kortyot. Fények villognak, egy suttogó női hangot hall a mennyezet felől: Gyerünk! Nyomás! Lidércnyomás. Mi más? Más mi? Á férfi előtt újabb kép villan fel. Nagyvárosi utca. Elegáns nő közeledik. Ki ez? - kérdezi a férfi. Valami ügyvéd. Jogász - mondja valaki. Ki? Egy jogina. Mit akar? Ő mondja ki az ítéletet - hallja az iménti hangot. Milyen íté... Elúszik a kép. Egy idős asszony ül a karosszékben. Keserűen mosolyog. Nem vagytok rám kíváncsiak? Megint nem jöttetek el. Sötét lesz, vattaszerű. A férfi a saját hangját hallja: Talán. Talán... Ismét a lepedő képe villan elő. A férfi hanyatt fekszik. A nő csókolgatja, egyre lejjebb kúszik. Ez jó - suttogja a férfi. Sokáig csend van. Szeretsz? - kérdezi a nő. Tele szájjal nem beszélünk! - simogatja a nő fejét. Nevet. Aztán a kórtermet látja. Az ágyban ott fekszik az, amit még az imént is a saját testének nevezett, körülötte nővérek, orvosok. Komikus - mondja. Komikus. Hirtelen pekingi utcaképek sorozata, biciklisek, autók áradata, majd az Ég temploma. Kör alakú építmény márványból, lépcsők, amelyeken ő fellépdel. A kör közepén egy apróbb kör, amibe beugrik egy-egy vigyorgó kínai és tapsol, kiáltozik. Ő is beáll a kör közepébe. Csönd lesz. Mit akarsz? - kérdé a Hang. írni - mondja bátortalanul. Mit? Élni? A férfi összeszedi magát, nagy levegőt vesz, kiabál: Íííííííímiiiiiiiiiii... Az orvos nagyot sóhajtott, felegyenesedett. Igen - mondta. A férfi arcára húzta a lepedőt. Körmendi Lajos
