Új Néplap, 1993. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-09 / 57. szám

4

Politikai érdekességek

1993. március 9., kedd

„Leleplezés” a La Stampaban

Nagy Imre NKVD-ügynök volt?

A torinói La Stampa című lap szovjet irattári dokumentumok alapján minapi számában azt írta, hogy Nagy Imre a harmincas években az NKVD (a KGB elődje) ügynöke volt, és számos feljelentést tett ismerőseiről.

A moszkvai forrásokra támaszkodó cikk két irat másolatát is közölte illusztrációként: egyik az a „kötelezvény”, amelyet Nagy Imre 1930. szeptember 4—én írt alá információk szolgáltatására a szovjet politikai rendőrségnek, a másik pedig Vlagyimir Krjucskovnak, a KGB utolsó elnökének levele 1989. júniusából Grósz Károlyhoz azzal a céllal, hogy az MSZMP vezetése tudomására hozza: az ellenzék által pajzsra emelt és a sztálinizmus elleni nemzeti harc jelképévé magasztosult politikus, az ’56-os forradalom vezetője éveken át ügynök volt a Szovjetunióban, s feljelentett legalább 38 emigráns magyar kommunistát és 150 szovjet, olasz, német és más nemzetiségű ismerősét.

Krjucskov célja a Budapestre küldött levéllel és dokurrtentumokkal az volt, hogy az MSZMP vezetése, az iratokat nyilvánosságra hozva, lejárassa Nagy Imrét, és megakadályozza rehabilitálását. Grószék azonban nem használták fel ezeket az iratokat.

A La Stampa a Rogyina című orosz hetilap segítségével jutott a volt SZKP'KB irattárából a leleplező anyaghoz. Nagy Imre „Vologya” fedőnéven 1930-tól legalább 1941-ig működött

együtt a politikai rendőrséggel. Közreműködött számos „ellenséges” csoport letartóztatásában és elítéltetésében. A KGB 1989-ben akkor szedte elő saját irattárából az erre vonatkozó dokumentumokat, amikor a magyar kommunista rendszer már az összeomlás szélén állt.

„Az ellenzék hangosan követeli - írta Krjucskov az említett levelében - Nagy Imre teljes politikai és jogi rehabilitálását. A mártír glóriáját vonják a feje fölé, feddhetetlennek és elveihez következetesen ragaszkodó személyiségnek tüntetve fel őt, mint a sztálinizmus elleni demokratikus harcot vívó, a szocializmus megújítását akaró vezetőt.” S a KGB elnöke felkínálta a leleplezés okmányait az akkori magyar pártvezetésnek. - Krjucskov célja egyúttal az volt, hogy megerősítse ezzel az MSZMP szovjetbarát szárnyát az ellenzékkel kacérkodó Pozsgayval, Szűrössel és Horváth Istvánnal szemben - mutatott rá a La Stampa.

Krjucskov lépését az SZKP KB 1989. júniusában megvitatta, s Gorbacsov kézírásos megjegyzéssel jóváhagyta az előterjesztést. Az iratokat ennek nyomán megküldték az MSZMP-nek, s ennek is nyoma van a most előkerült irattári anyagokban. A források egyedül abban bizonytalanok, hogy ki kapta kézhez Budapesten a leleplező iratanyagot.- Egy biztos: Grósz nem használta fel a rendelkezésére bocsátott iratokat, és nem tették

meg ezt mások sem - szögezte le a lap. „Nyilván úgy látták, hogy Nagy Imre lejáratását a magyar közvélemény ellenségesen fogadta volna és a pártnak inkább ártott, mint használt volna... A közelmúlt történelme tele van forró mozzanatokkal, s csakis az érintettek tudják, mi történt és mi nem valójában a színfalak mögött. Miért nem használták fel a Moszkva által kínált alkalmat” - írta a La Stampa, amely úgy látja, Nagy Imre figurája mindenképpen módosul és átértékekelésre szorul a kétségen kívül hiteles iratok alapján. Bár ahhoz nem fér kétség - fűzi hozzá -, hogy Nagy otthon bátran és következetesen lépett fel 1956 drámai napjaiban a szovjet beavatkozással szemben, „s tragikus sorsa megtisztítja és megszabadítja őt attól, hogy valamikor együttműködött későbbi hóhéraival”.

„Nem kétséges, hogy Nagy Imrét bűnök terhelik, hiszen számos feljelentett elvtársát kivégezték, táborokba hurcolták. Nem hunyhatunk szemet efölött. Ugyanakkor aligha lehet elvonatkoztatni az akkori viszonyoktól, a félelem légkörétől, amely gyakran rákényszerítetté az emigránsokat a feljelentések vállalására. S az is kétségtelen, hogy Nagy Imre nézetei változtak pályája folyamán. Éppen olyan jogos szentté avatni őt, mint elmarasztalni” - hangoztatta a La Stampa, amely egy teljes újságoldalt szentelt a témának.

Borús kilátások a XXI. századra

A XXI. század közeledtével számos történész és társadalomtudós borús képet fest a jövőről, mondván: sok szörnyűség és szenvedés vár még a Föld lakóira. Az egyik legborulátóbb jóslatot Paul Kennedy, a Yale Egyetem ismert történésze adta közre.

Kennedy nemrégiben jelentette meg a „A XXI. századra készülve” című tanulmányát, amelyben elkeserítő kilátásokat vázol fel a közeli jövő emberisége számára. Mint írja, a gazdag és szegény nemzetek között egyre mélyül majd a szakadék, több milliárd ember táplálása megoldatlan marad a jövő túlzsúfolt világában. A XXI. század világában ország gok fognak felbomlani és öszszeomolni azoknak a problémáknak a súlya alatt, amelyeket a multinacionális társaságok mesterkedése és a környezet általános elpusztítása idéz elő.

Az amerikai történész 1987— ben már nemzetközi vitát kavart akkor megjelent „A nagyhatalmak tündöklése és bukása” című művével. Ebben olyan álláspontra helyezkedett, hogy az Egyesült Államoknak mint nagyhatalomnak meg vannak számlálva a napjai. Ezúttal ismét sokan vitába szálltak pesszimista nézeteivel.

A The New York Times értékelése szerint a történész legújabb műve annyira elkeserítő, hogy olvasásának befejeztével az embernek ahhoz sem marad ereje, hogy becsukja a

könyvet. Kennedy erre azt válaszolta: ő csak arra akarta felhívni olvasóinak figyelmét, hogy mi következhet be akkor, ha az emberiség nem fog öszsze még ebben az évszázadban a közös cselekvés érdekében. Kifejtette: ő pusztán azt vizsgálta meg, hogy hová vezetnek a jelenlegi folyamatok.

Természetesen __ nemcsak Kennedy aggódik. Állítása szerint nagyon sokan legalább annyira félnek a jövőtől, mint őmaga. Példának hozta fel azt a szentpétervári orosz taxisofőrt, aki arra költi munkával megkeresett keményvalutáját, hogy élelmet és fegyvereket vásároljon. Ugyanis fel kell készülnie arra - mondta a gépkocsivezető -, hogy elbarikádozza magát hétvégi telkén, ha a helyzet a robbanás állapotába kerül majd.

Kennedy könyvének mejelenésével egy időben látott napvilágot egy hasonló témájú és hangvételű mű, „A fejlődés evolúciója” című tanulmány Owen Paepketől. A szerző azon a véleményen van, hogy a gazdasági fejlődés a végéhez közeledik, ami egyetemes csődhöz és a termelés visszaeséséhez vezet majd. Mindez pedig olyan társadalmat hoz létre, amelyben egyre nehezebb munkát találni és a munkahelyet megtartani.

A két pesszimista hangulatú tanulmány kiegészíti egymást, habár Paepke szerint a tudomány a jövő században még nagyobb vívmányokat fog elérni, mint a mostaniban. Mint írja, a XXI. században a szülőknek alkalmuk lesz a „kromoszómák olvasására”, azaz lehetőségük nyílik arra, hogy utódaikat kiemelkedő képességekkel ruházzák fel. Ezenkívül - állítja - a 2000. évben már számítógépet üdvözölhetünk sakkvilágbajnokként.

Kennedy ezzel szemben nincs meggyőződve arról, hogy a különféle technológiai áttörések megoldhatják majd a népesség jelenlegi növekedésével kapcsolatos gondokat, és megelőzhetik azt a katasztrófát, amely a környezet elpusztításával minden népet fenyeget. Habár egyes országok könynyebben birkóznak mejd meg a problémákkal, mint mások, akadnak olyanok - hangsúlyozza -, amelyek egyáltalán nem lesznek képesek a veszélyek leküzdésére.

A történész aggodalmai sorában központi helyet foglal el a „weimari Oroszország”. Ezzel a német köztársaságra kíván utalni, amely Hitler 1933— as hatalomra kerülésével öszszeomlott. Szavai szerint: Most még adott a lehetőség, hogy beleszóljunk az ottani dolgok menetébe. De azt nem mondhatjuk meg, hogy meddig lesz adott a lehetőség.

A történész azzal zárja könyvét, hogy a dolgok jelenlegi elszomorító állása mellett az eljövendő század emberei úgy tekintenek majd vissza a hidegháború korszakára, mint a régi szép időkre.

„Mérlegelések”

Megíámadták volna a németeket?

Koponyacsontok a kartondobozban

A Hitler-legenda újabb fejezete

AKIT NEMCSAK A KOSZTÉRT SZERETNEK. Az angol pletykalapok jót értesült forrásból azt a hírt röpítették világgá, hogy John Major Mrs. Clare Latimert nemcsak főzőtudománya miatt szereti. Latimer hosszú évek óta szállítja az angol miniszteriális személyiségeknek és a Downing Streetnek is a fogadásokra az ételt. Üzlete egyébként Észak-Londonban van, és a neve: Clare konyhája. (FEB-fotó)

A feleség rányitotta az ajtót

Tizennyolc éven átjátszotta a tábornok szerepét

Az oroszországi állami archívum vezetőjének utóbbi napokban tett szenzációszámba menő bejelentése arról, hogy az intézetben 1946 óta őriznek egy kartondobozt a „Führer” koponyájának két darabjával, nemhogy csökkentette volna, de inkább növelte a tikozatosságot Hitler halálának pontos körülményeit illetően.

Az Izvesztyija, amely hosszú cikksorozatot közölt Hitler és Éva Braun haláláról, Szergej Mironyenkót, az intézet igazgatóját idézi. Eszerint a kopanyamaradványok egy részén égési nyomok láthatók, és az egyiken a „Führer” életét kioltó lövedék útja is nyomon követhető. A eddig általánosabban elismert változat szerint Hitler és Éva Braun 1945 április 30- án követtek el öngyilkosságot, és testüket híveik egy bunkerben hamvasztották el. Az utóbbi „vallomások” azonban mind gyakrabban kérdőjelezik meg a történészeknek ezt a verzióját. Múlt év szeptemberében az orosz televízió szenzációsnak minősített felvételeket sugárzott a koporsóban fekvő halott Hitlerről, és képekkel alátámasztva azt állította, hogy a „Führer”, nem lett öngyilkos, hanem szovjet katonák ölték meg és temették el holttestét. A film hitelességét már akkor kétségbe vonta az „RTL-Plus” német tévéállomás, és azt állította, hogy a birodalmi kancellár földi maradványait egy lőszeresládába tették, és miután több ízben eltemették, majd kihantolták, végül is titkokban egy moszkvai temetőben helyezték örök nyugalomra.

Részben erre az elképzelésre alapozva Lev Bezimenszkij történész viszont úgy véli, hogy Hitler földi maradványait legkevesebb hatszor temették el és hántolták ki, miután 1970-ben végleg elhamvasztották az akkori NDK-beli Magdeburgban.

Az Izvesztyija múlt heti számában megjelent tanulmány most egy újabb elképzelést vázolt fel. Eszerint a „Führer” és Éva Braun földi maradványait 1945-ben a Vörös Hadsereg egy katonája, bizonyos Ivan Csurakov adta át a szovjet katonai elhárításnak.

Csurakov 1945 május 4-én fedezte fel a megégett holttesteket a birodalmi kancellária udvarán, vagyis öt nappal Hitler és Éva Braun feltételezett öngyilkossága után. Az orosz állami archívum polcain talált kartondobozban a „Führer” koponyájának két darabjával együtt voltak az egykori birodalmi kancellár dolgozószobájában állt dívány maradványai, amelyeken a Hitlertől származó vérfoltok is vannak. A maradványokat - köztük egy nagyjából tenyér nagyságú lapos csontdarabot - az orosz televízió is bemutatta.

Az Izvesztyija szerint Hitler halála körülményeinek tisztázására a szovjet katonai elhárítás kezdeményezte az első vizsgálatot. De Sztálin, aki mindig félt attól, hogy a „Führer” esetleg életben maradt, újabb, még részletesebb vizsgálatot rendelt el, amelyet KGB elődje, az NKVD folytatott le 1945 őszétől 1946 tavaszáig. Sztálin megnyugtatására Borija, az NKVD egykori rettegett főnöke a vizsgálattal kapcsolatban személyesen is Berlinben járt - erősítette meg az orosz televízió egy, az eseményeket feldolgozó krónikájában. Szakértők szerint azonban az NKVD hat kötetre rugó és több mint kétezer oldalas vizsgálati anyaga sem tartalmaz megcáfolhatatlan bizonyítékokat az ügyben. Nyitva hagyja a lehetőséget a találgatásokra. Mint a történelem más nagy rejtélyeiben, így itt is előfordulhat, hogy Hitler halálának valódi körülményei sohasem lesznek tisztázhatók mindenkit kielégítően.

Csalás vádjával bíróság elé állítottak Portugáliában egy asszonyt, aki 18 éven át sikerei adta ki magát magas kitüntetéseket viselő tábornoknak. A vád mind a maga, mind az általa „alakított” tábornok nevére szól.

Teresinha Gomes, akit szomszédai 1975 óta háborús veteránként, Tito Anibal da Paixao Gomes tábornokként ismertek, 1974-ben - mint nő - tűnt el Madeira szigetéről.

Az Expresso című hetilapban megjelent írás szerint Gomes valódi kilétére 1992 februárban derült fény, amikor a rendőrség adóssága visszafizetésének elmulasztása miatt letartóztatta a „tábornokot”. A kölcsönöket szomszédaitól vette fel, katonai nyugdíjának terhére. Miután ellenőrizték a portugál katonatisztek hivatalos névsorát és abban nem bukkantak ilyen nevű tábornok nyomára, orvosi vizsgálatra kötelezték, és akkor derült ki, hogy nő az illető.

A szomszédok megdöbbenése azonban semmiség volt - a feleség megdöbbenéséhez képest. Joaquina Costa, nyugalmazott ápolónő ugyanis öt esztendőn át házasságban élt „a gáláns tábornokkal” mielőtt egy napon rányitotta fürdőszoba ajtaját, és megpillantotta a kádban „férjét”.

Joaquina előzőleg éveken át özvegy volt, s amikor Gomeszel találkozott, a nő azt állította magáról, hogy jogász, sebesült háborús veterán és CIA-ügynök. Feleségül kérte az ápolónőt azzal a feltétellel, hogy szüzességben élnek együtt.

Az esküvői felvételen Joaquina karján a sugárzó arcú, egyenruhás „férj” mellén kitüntetésekkel, egyenruhájának ujjún a tábornoki rangjelzéssel.

Most az esküvői képet készítő fényképész egyike Gomes vádlóinak - sem a képekért nem kapott tőle egy vasat sem, sem pedig azt a 150.000 escudót nem kapta vissza, amelyet ő adott kölcsön a „tábornoknak” a nászúihoz.

Az ügyészség most Teresinha Gomest okirathamisítással, Tito Anibal de Paixao „tábornokot” pedig háromrendbeli csalással vádolja. (Az AP alapján)

Meg akarta-e támadni Sztálin a németeket? A kérdés nem új, a hitleri propaganda megelőző csapásnak is beállította „az oroszországi hadjáratot”, hogy a Szovjetunió lerohanásának egyéb motívumait most ne feszegessük. A vita a nyolcvanas évek közepén fellángolt, amikor egy Nyugatra szökött szovjet tiszt, Viktor Szuvorov 1985-ben egy brit szaklapban, majd egy könyvben közzétette feltételezéseit. A Frankfurter Allgemeine Zeitung Szuvorov közléseit, s a legújabb szovjetorosz publikációkat vegyítve, összemosva vizsgálta meg a kérdést, a szovjet diktátor halálának negyvenedik évfordulóján.

A publikációk legújabbika az Österreichische Militärische Zeitschrift (osztrák katonai folyóirat) 1993/1-es számában látott napvilágot: Valerij Danyilov hadtörténész közli a szovjet vezérkar 1941 tavaszáról származó, „Mérlegelések” címmel készített memorandumát. Az irat állítólag hiteles, szerzői nem akárkik: Timosenko hadügyi népbiztos és Zsukov vezérkari főnök. A memorandumot a két tiszt feltehetően 1941. május 15-én adta át Sztálinnak, s valószínűleg ugyanarról a tervről van szó, amelyet Vlagyimir Karpov ezredes 1990- ben egy szovjet folyóiratban már ismertetett, akkor még eredeti szöveg nélkül. Az osztrák folyóirat 1991-ben erről á publikációról is közölt ismertetést, s abban még az olvasható, hogy Sztálin elutasította a támadási tervet, semmiképpen sem akarta provokálni Hitlert.

Sztálin nem szignálta a „Mérlegelések”-et, de Danyilov szerint elképzelhetetlen, hogy Timosenko és Zsukov ne az ő megbízásából állította volna azt össze. Sztálin nem írta alá a memorandumot, de azt megvalósították - állítja Szuvorov. A „Mérlegelésekében - a Frankfurter Allgemeine utánközlése nyomán - az olvasható, hogy a német hadvezetésnek nem szabad átengedni a kezdeményezést, az ellenséget még a felfejlődés szakaszában kell megelőzni, meg kell támadni, akkor, amikor még nem építette ki a

frontot. A főcsapást Nyugat- Ukrajna felől kell rámémi, a Szovjetunióhoz csatolt Lvov környékéről, egy másikat pedig Fehér-Oroszországból kell indítani. A két offenzívával az első harminc napban el kell érni az Ostrolenkát Olmouccal öszszekötő képzeletbeli vonalát. A fő előrenyomulást a lengyelszlovák határ mentén kell folytatni, el kell vágni Németországot a román kőolajtól, el kell szakítani a német erőket a szövetséges magyar és román haderőtől. Erre 122 hadosztály állt volna rendelkezésre, a belorusz szakaszon pedig 45.

A német lapban közölt összeállítás szerint a támadó alakzatok kiépítése meg is kezdődött, a mozgósítást természetesen titokban tartották, annak gyakorlatozás látszatát kellett keltenie. Május végén csaknem 800 ezer tartalékost hívtak be, május közepétől a belső katonai körzetekből négy hadsereget, repülőegységeket indítottak útnak, a nyugati katonai körzetekben lévő katonaságot pedig közvetlenül a határhoz „tolták”.

Danyilov ugyan megkockáztatja, hogy ezek a lázas mozgások mégis az egyre nyilvánvalóbb német támadási előkészületek ellensúlyozására, a támadás felfogására zajlottak. Ennek ellentmond - közli az FÁZ forrásmegjelölés nélkül -, hogy a felvonuló szovjet csapatokat nem csoportosították át védelemre. Az első hetek, hónapok óriási szovjet veszteségei, a német behatolás gyorsasága is azzal magyarázható, hogy az egységek támadásra, s nem védelemre voltak berendezkedve.

A Szovjetunió megtámadásának hírére Sztálin megzavarodott, valószínűleg lehetetlennek tartotta, hogy Hitler hamarabb készen álljon a támadásra, mint ő. De mikor is következett volna be a feltételezett szovjet támadás? A német lappublikációban legkésőbb 1941 szeptembere olvasható, tovább várni, már csak az orosz tél miatt is, kontraproduktiv lett volna. Mindenesetre az időponttal kapcsolatban szovjet dokumentum eddig még nem bukkant fel, a „Mérlegelésekében sem említenek ilyesmit.

Az oldalt összeállította: Tóth András