Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

12

1993. január 9., szombat

Simon Béla:

Jászkunsági cellatitkok

;V

(Részletek egy készülő dokumentumkötetből)

Százéves a szolnoki büntetésvégrehajtási intézet, az átlagember mégis keveset tud róla. Hivatalos tájékoztatóban sosem szerepelt az ottani élet, s a szabadlábra kerülő rabok sem szívesen dicsekedtek a börtönben töltött napjaikkal. Ugyanez vonatkozik az 1960-as évek elején megszüntetett városi börtönökre. így aztán valami titokzatos, misztikus kép alakult ki a fegyintézetekről, mintha azok őrei, rabjai a társadalomtól teljesen elszigetelt világban töltenék napjaikat. Ennek az elmosódott képnek tisztázásához nyújtanak némi segítséget az alábbi részletek.

Mielőtt a szolnoki börtön mai életébe engednénk bepillantást, elgondolkodtatóul lapozzuk fel a régi büntetőperek jegyzőkönyveit. Mennyire kemény ít- leteket hoztak akkor, s esetenként olyan ügyekben is, amelyek ma már szinte bocsánatos bűnnek számítanak:

Régi bűnök, és büntetések

Nyissuk ki például a jászberényi bíróság 1745 és 1756 között felvett jegyzőkönyv-kötetének hetedik oldalát: „Minthogy Kozák Márton semmiben tartván Isten eö Fölségének, és Hazánk törvényeit, az első feleségével tett hites kötelességét meg szegni, s annak éltében más feleséget magának venni, azzal ismét meg esküdni nem rettegett, ezért mások példájára, s maga büntetésének el vételére nevezett Kozák Mártonnak feje hóhér által el ütte- tik.” Úgy látszik, a két asszony zsémbeskedését nem találta elég büntetésnek a bíróság.

A homoszexualitást is kíméletlenül büntették. Tudky Mátyásra 1750-ben azért rótták ki a következő ítéletet: „...maga gonoszságának nyilvábban való kinyilatkoztatására Hóhér által megkinoztassék..., elevenen meg égettessék, annak utána testének pora vagy a Levegő Égben eresztessék, vagy vala- melly folyó vízben hányattas- sék.”

Kisebb bűncselekményekért az 1700-as években a bűnösök arcát tüzes vassal megbélyegezték a hóhérok, hogy azok köny- nyen felismerhetők legyenek - de hát mik voltak azok a kisebb bűnök, ha káromkodásért is ilyen ítéletet hozott a karcagi bíróság: „...Törő Péternek az eö zabolátlan és Istent bosszú állásra gerjesztő nyelve elevenen ki vonattatik, és akasztófára szegeztetik, az feje pedig Hóhérnak Pallosa által el üttetik.”

A különböző bűnügyekben gyanúsítottak kínvallatását többnyire önkényesen rendelte el a bíróság. Bodó Mátyás a büntetőjogi irodalommal foglalkozó munkájában a kínvallatás tizenegy fokozatát említi. Azok közül az egyik: „Létrára fektetés, a test és a végtagok erőszakos nyújtása.”

Magától érthető, hogy a megkínzottak azt is bevallották, amit el sem követtek. Az ilyen „beismerés” alapján ítélték el őket. Mária Terézia az 1775/76-ban kiadott rendeletéi egyikében ezért határozott a következőképpen: „...kegyesen úgy döntöttünk: a jövőben kínvallatást semilyen esetben nem lehet alkalmazni.”

A királynő állásfoglalása is hozzájárult ahhoz, hogy a bíróságok megfontoltabban, s enyhébb büntetéseket szabtak ki azután. Jászberényben például a korábban igen szigorúan büntetett házasságtörési ügyben, mivel „... a tanuk csak azt tudták bizonyítani, hogy a gyanúsítottak együtt voltak egy sötét szobában, és közben nyikorgóit az ágy, azt azonban nem tudták bizonyítani, hogy az aktus valóban megtörtént-e”, ezért a bíróság a bizonyítékot nem tekintette teljes értékűnek. így a gyanúsítottak közül a nő mindössze egy hónapi árestomot (börtönbüntetést) kapott heti két böjttel, a férfit pedig szabadon engedték - bár figyelmeztették: ne járjon ehhez az asszonyhoz, mert 12 korbácsütést fog kapni a bíróságtól.

Megdöbbentő, hogy a börtönöknek az 1700-as években zárt elmeosztály szerepük is volt. A korabeli ítéletekben ilyenek is olvashatók: „...elméjének megbomlása miatt nem kerül elbo- csájtásra, örökké börtönben tartatik fogva. ”

Az elítélteket - még a múlt század elején is - föld alatti nagy termekben zsúfolták ösz- sze. Élelmezésükre a hitvány szó a jellemző. A cellákból hiányzott mindenféle berendezés. A rabok szalma-almon feküdtek. Nem véletlen tehát, hogy a börtönök a járvány fészkeivé váltak. Ezért a nemek együttléte következtében a börtönben nemzett, és ott született gyermekekkel való szaporodás ellenére, a gyakori halálozás miatt igencsak fogyatkozott a tömlö- cök létszáma.

Fűzőláncról,

akasztásról

Nézzük, százötven év múltával hogyan változott a börtönök, nevezetesen a szolnoki büntetésvégrehajtási intézet belső világa. Bár az emberi emlékezet az évek múltával kopik, ritkán őriz részleteket, az utóbbi évtizedek rekonstruálásakor írásos anyagok hiányában mégis dokumentumértékű. Emberközelivé, szinte láthatóvá válnak visszaemlékezéskor a múlt homályába vesző történetek. Ezért kértem a szolnoki börtön őrzőinek néhány nyugdíjasát: segítsenek pontosítani az intézet közelmúlt eseményeit. Dióhéjban íme a válaszuk:

Tóth László bv. zászlós: - A zárkákat a II. világháború után nem újították fel. A cellákban WC-kagyló helyett csak kübli volt, amit reggel és késő délután ürítettek. Elképzelhető, milyen bűz terjengett a helyiségekben. Villanyvilágítás volt, de hiányzott a vízcsap. A rabok mosdótálakban tisztálkodtak.

Az 1950-es évek elején kezdték kiépíteni országosan a nagy munkatáborokat. A szolnoki börtön átmeneti jellegű volt, innen a munkatáborokba szállították az elítélteket. Mivel a szolnoki intézetnek szállítóeszköze nem volt, ha nagyobb csoportot szállítottak, a MÁV-tól rendeltek személykocsikat.

A börtönből való indulás előtt egy karperec-félével a szükségesnek megfelelő hosz- szúságú fűzőláncra kapcsolták a rabokat. A jobb oldali sornak a bal, a bal oldali sornak a jobb kezét bilincselték a fűzőláncra. Hajnalonként, forgalommentes időszakban így vonult a vasútállomásra egy-egy nyolcvan-száz főnyi csapat. Szolnokról így kerültek az elítéltek Alompusztára, Sajóbábonyra, Kazincbarcikára.

1953 táján egyre zsúfoltabb lett a szolnoki börtön. Volt például egy nagy zárka, amely normál körülmények között tizenhat embernek felelt meg, ugyanakkor annyi elítélt élt benne, mint a zárka száma: 85. Egy szalmazsákon tehát nem csak egyetlen elítélt aludt, hanem annyi, amennyi elfért rajta. A börtön 550-es tetőző létszáma

1955-re csökkent.

1956-ban, amikor rövid időre változott a helyzet - úgy október 30í körül -, behozták a börtönbe az Államvédelmi Hatóságnak azon tagjait, akiket össze tudtak szedni. Ä harmadik emeleten, a női részleg frissen kiürített zárkáiban helyeztük el őket. Nem voltak túl sokan, harmincán, negyvenen lehettek. Ugyanazt az ellátmányt kapták, mint a többi elítélt. El voltak szeparálva, az elítéltek nem is tudták, hogy kik és miért vannak ott. Az elítéltekkel egyébként nem volt semmi gondunk, mert ha nem tévedek, abban az időben egyetlen politikai fogoly sem tartózkodott a szolnoki börtönben. Azokat máshol őrizték.

November 4-én hajnalban megállt egy szovjet tank a szolnoki börtön előtt, s ágyúcsövét az épületre szegezte. Egy szovjet tiszt katonák kíséretében becsengetett, s Hevesi Gyula őrnaggyal, az intézet akkori parancsnokával közölte, hogy elfoglalják a börtönt. Le kellett adni fegyvereinket és zsebeinkből is mindent kirakattak. Ezt követően kiürítettek egy zárkát, s oda becsukták az összes börtönőrt. Ugyanakkor hazaengedték az Államvédelmi Hatóság tagjait p Az őrszemélyzet 48 óráig volt bezárva. Fegyvereinket csak két hét múlva kaptuk vissza. Börtönviszonylatban akkor folytatódott a normális élet. Azután egyre több politikai színezetű ügy miatt szaporodott az őrizetbevettek létszáma.

Berényi Imre bv. zászlós: - A kisebb zárkákba naponként egy kanna, a nagyobbakba pedig két kanna vizet adtak be az ötvenes években. Ha elfogyott a víz, hiába kértek az elítéltek. Ez az állapot csak 1963-ban változott meg, amikor a cellákban is kiépítették a vízvezetéket. A kübli nem volt elkülönítve a cellákban, csak később, amikor Táncos százados lett a parancsnok. Akkor is csak ruha szolgált falként, de a biztonság miatt csak félig felhúzva, hogy részben látni lehessen dolga végzése közben is az elítéltet, nehogy csináljon magával valamit. Akkor szűnt meg a szénnel való tüzelés is.

Néhány akasztást én is láttam a szolnoki börtönben - utoljára 1975-ben. Tapasztalatom •szerint a hóhér soha nem beszélt az elítélttel, csak - mint a néma filmen - végezte munkáját. A többi rab már az ítélet végrehajtása előtti estén tudta, hogy mi készül, mert hallották az akasztófa ácsolását, ami nem mindennapi, megszokott zaj volt. Reggel aztán, amikor az akasztás miatt elmaradt az ébresztő, sejtésük beigazolódását látták.

Főleg akkor volt nagy zaj, amikor kettős akasztás történt, mint két mezőtúri férfi, Lestyán és Farkas kivégzésekor. Farkasnak egyébként az volt az utolsó kívánsága, hogy előbb a társát akasszák fel.

Rabkoszton,

rabköltségen

1992 végén - Szabó Miklós bv. százados, gazdasági csoportvezetőtől kapott információ szerint - a szolnoki börtönben lévő előzetes letartóztatottak napi élelmezésére személyenként 91 forintot fordítottak. Az ágynemű, a fűtés, a világítás költségeit is az intézet fedezte. Rabtartási költséget - napi 41 forintot - csak azok fizettek, akik dolgoztak, s csak a munkában eltöltött napok után.

A börtönben dolgozók közül a segédmunkás bruttóban háromezer forint körül keresett. Ebből az összegből 1.410 forintot vontak le rabtartási költség címén. Egy betanított munkás 3.800 forint körül, egy szakmunkás ötezer forintot kereshetett. A rabtartási költség náluk is ugyanannyi.

A fogvatartottak számára egészségi állapotuk és szervezetük igénye szerint több étkezési normát állapítottak meg. Külön van például diétás étel, s külön cukorbetegeknek. A 91 forintos alapnormára épültek a pótlékok. A könnyű testi munkát végzők számára 13 forint, a nehéz testi munkát végzők számára pedig húsz forint értékkel növelték 1992-ben a 91 forintos alapnormát. A diétásokat a könnyű munkát végzők kategóriájába sorolták az orvos által megfelelőnek tartott élelmezéssel. A cukorbetegek megkülönböztetett kategóriába kerültek. Az alapnormán felül naponta ötven forint értékű pótlékot kaptak. Külön pótlék jár még a terhes asszonyoknak és a szoptatós anyáknak, de ilyenek nincsenek, és a közelmúltban sem voltak a szolnoki börtönben.

Gyógyítás és lelki támasz

Dr. Urbán Lászlóval, aki

másodállásban a börtönorvosi teendőket is ellátja, a fogvatartottak orvosi és pszichológiai ellátásáról beszélgettem. Urbán doktor - többek között - a következőket mondta:- Magától érthető, hogy a fogvatartottak egy része a bírói ítélet idejére, a büntetés súlyának enyhítésére szeretné betegségét dokumentál tatni. Másrészt egy olyan emberre van szükségük, akivel megbeszélhetik azt is, amiről sem a kihallgatáskor, sem a zárkatársakkal folytatott eszmecseréjükön nem szólnak, amit nem mondanak el sem az ügyésznek, sem a bírónak. A legtöbb embernek szüksége van arra, hogy kibeszélje magát. Ez lelki terápia is. Nem véletlen, hogy a vallásos emberek hitükbe kapaszkodva, évezredek óta papokkal beszélgetve könnyítenek helyzetükön. Biztos vagyok abban, hogy a papi tevékenységet a börtönben is erősíteni kellene. Most nekem kell oldani ezeket a nehéz lelki válságokat, s megőrizni az irántam táplált bizalmat.

A börtönbeli és a kinti orvosi ellátás között nem látok lényeges különbséget. A betegeket ugyanúgy kell ellátni mindkét helyen. A börtönbeli „specialitás” nem más, mint a bezártságból adódó feszültség, amit tapasztalatom szerint az orvosi rendelő egyértelműen old. Azt hiszem, ki lehet mondani: a magyarországi börtönök egészségügyi ellátása európai szintű.

Fogda a börtönben

Szűcs Sándor bv. százados - mint a szolnoki börtön nevelőtisztje - intézi a fogvatartottak ügyes-bajos dolgait, így jól ismeri viszonyaikat.- A zártság miatt nem tudnak egymásnak újat mondani, ezért unják egymást. Gyakran veszekednek, verekednek - bár erről a kárvallottak nehezen beszélnek, mert szégyellik gyengeségüket és félnek az esetleges bosszútól. Még ha látszik is szemük alatt a „monokli”, akkor is azt mondják, hogy elestek és beverték a fejüket az ágyba - mondja a százados.- Nem ritka a szándékos rongálás sem. A lepedőket például csíkokra szaggatják, kötelet csinálnak belőlük, úgy lifteznek. Liftezésnek azt nevezik, amikor az emeletek között árut cserélnek. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, szétszedik az ablakok sűrű hálóját, s a rácsok között üzletelnek. A neszkávé, a cigaretta s a filteres tea a sláger.

Különböző szabálytalanságokért a börtönben is jár büntetés. A fenyítés többféle. Lehet fogda (ahol egyedül van az elítélt, nem cigarettázhat, s napközben a priccsre nem ülhet le), lehet munkabér-csökkentés, beszélőtől való elzárás. 1979-ig szigorú magánelzárás is volt - csökkentett élelmezéssel (naponta háromszor 13 deka kenyér és víz), de ezt a büntetésnemet megszüntették. Most fogházfokozatban fiatalkorúak- nak 10 nap fogdát, börtönfokozatban felnőtteknek húsz nap, fegyházfokozatban pedig harEgészségügyi séta a szolnoki börtön udvarán.

Fotó: Nagy Zsolt.

mine nap fogdát lehet kiszabni.

Természetesen jutalom is van a börtönben. Megnyilvánulhat az dicséretben, vagy abban, hogy egész keresetét magára költheti a dolgozó rab. Jutalomként meghosszabbítható a havi egy órás beszélő. Kapható a dolgozó rabok esetében pénzjutalom, s hathónapi folyamatos munka után - kivételesen - a parancsnok hazaengedheti szabadságra a jól viselkedő rabot.

Havonta egyszer „vásár” van a börtönben. Kiétkeztetésnek vagy spájzolásnak hívják ezt. Az intézetbe bevitt élelmiszerekből és ruhaneműekből keresetük hatvan százalékát „vásárolhatják ki” a jogerősen elítéltek. Ez az arány a dicséret függvényében pluszként 10-20-30 százalékkal is módosul, s elérheti a száz százalékot is.

Visszakerülök, parancsnok úr!

Doktor Károly bv. alezredessel, a szolnoki büntetésvégrehajtási intézet parancsnokával hosszabb beszélgetést folytattam a börtön mai életéről. Az általa elmondottakból íme egy részlet:- A legtöbb megyei büntetésvégrehajtási intézethez hasonlóan a szolnoki is elsősorban előzetes letartóztatásban lévőket tart fogva - mondta a parancsnok. - Az itteni változó, mintegy 180-190 fogvatartott által képezett létszám nagy többségét ők teszik ki. ítéletre várnak, bűnösségük még nem bizonyított. Egy börtönfokozatra jogerősen elítélt, huszonöt-harminc rabból álló csoport itt tölti büntetését. Jelentős mértékben közreműködnek az intézet fenntartásában. Közülük kerülnek ki a borbélyok, szakácsok, raktárosok stb. Itt azok maradhatnak, akik korrektül, emberségesen együtt tudnak működni a büntetésvégrehajtás dolgozóival.

Az Európához való csatlakozás jegyében mi is betartjuk az európai börtönszabályokat. Ezek a szabályok elsősorban azt jelentik, hogy a fogvatartottakat olyan mértékig kell megőrizni, ellátni, hogy intézkedéseink ne sértsék emberi jogaikat, ne okozzanak nekik személyes konfliktusokat, a jogszabályok betartásán túl egyéb megtorlást ne jelentsenek számukra. Semmiféle jogalapunk nincs arra, hogy a jogszabályok által meghatározott korlátok által okozott gondjaikat tetőzzük.

Nagy gond számunkra a családokkal való kapcsolat erősítése, hiszen az előzetes letartóztatásban lévőket nem engedhetjük haza. Szerintem is, kollégáim szerint is túlságosan hosz- szú az az idő, amit jó néhányan előzetes letartóztatásban töltenek. Bizonyos büntetőügyeket gyorsabban kellene lezárni, mert tapasztalatból tudom, hogy' a jogerős ítélet meghozatala után megnyugszanak a letartóztatottak.

A bizonytalansági tényező a legrosszabb számukra. Akkor történik a legtöbb tragédia, amikor valaki nyolc-tíz hónapig előzetes letartóztatásban van, s ilyenkor jönnek a feleségektől a levelek, hogy „kész, végeztem, nem tudlak megvárni”. Ezekből adódnak az öngyilkossági kísérletek.

Véleményem szerint a társadalomnak sokkal toleránsabbnak kellene lenni a börtön iránt. Az volna az igazi megoldás, ha volna a család nélkül szabadulok számára egy olyan- szervezet (szálláshely és munkalehetőség), amely várja őket, amely azon volna, hogy elősegítse beilleszkedésüket, újrakezdésüket. Amikor még nem volt ilyen nagymérvű munkanélküliség, jobban alkalmazták a börtönből szabadulókat. Most nincs olyan vállalat, nincs olyan vállalkozó, aki felvenné őket. Tíz szabaduló közül nyolc ezért mondja: „Visszakerülök, parancsnok úr!”