Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-09 / 7. szám

8 IRODALOM 1993. január 9., szombat //- MŰVÉSZÉT Levelek Aprilkának Nagy István: Vízenéző Szepesi Attila Gyerekkorom televíziója K edves Áprilka! Azon a nappn, amikor Václav Havel urat köztársasá­gunk elnökévé választották, amikor a lelkesedés átszakította a gátakat, és a könnypatakok növelték a Moldva átfolyását, sétáltam a Királyok útján, amely úgy tele volt ragasztva, és úgy össze volt firkálva, hogy nem maradt egy tenyérnyi sza­bad falfelület, egy darabka sza­bad kirakatüveg sem. amin megszállott diákok ne amellett korteskedtek volna, hogy egy hozzájuk hasonló fiatalember legyen az elnök, egy olyan em­ber, aki nemcsak a hazai politi­kai események meghatározó személyisége, hanem a világban zajlóknak is, ahogyan Herader- től tanultam: a Sturm und Dran- got csakis olyan fiatalember ve­zetheti, aki als Mensch gewor­dene ewige Fröhlichkeit... Es amint haladtam a Királyok út­ján, a kirakatüvegeken, a sze­mem horizontján jött felém Václav Havel a számtalan pla­káton, én meg mentem elébe, csupamosoly arc, a vízszintes plakátsor közepén még egy fénykép a sor felett és alatt, csupamosoly arcok kereszt alakba rendezve... mintha csak Andy Warhol készítette volna... és egy lány megállt szem- től-szembe a leendő elnökkel, előhúzta a rúzsát a retiküljéből, és miután a visszatükröződő ki­rakatüvegben megigazította a festést a száján, elmosolyodott, egy pillanatig farkasszemet né­zett a mosolygós, vidám Vác- lavval, és én akkor, Áprilka, már tudtam... a lány a rúzsával szívet kanyarintott Václav Ha­vel arcképe köré... majd mind újabb és újabb lányok érkeztek, de már nem azért, hogy a kira­kat üvegében, akár egy tükör­ben szebben kihúzzák az ajku­kat, hanem egyikük a másik után szívet kanyarintott a rúzsá­val mind a tizenöt plakátra, a jövendőbeli elnök mosolygós és vidám arca köré, leányszivet, fiatal nők szerelmi jelét az ifjú, vidám férfinak... kissé lelassí­tottam a lépteimet, Áprilka, happening, népi alkotásmód szemtanúja voltam, mivel a cseh, a morva és a szlovák falu fiatal asszonyai emberemléke­zet óta nagy gyönyörűséggel mázolnak szíveket nemcsak a ládáikra, nemcsak a szekrénye­ikre, hanem a tornácra is, min­denhová, ahová csak az emberi alkotókedv elér, mindenhol szí­vek láthatók, az épületeken és a házak belsejében, ez a szerelem alapmotívuma... szívek a park­ban, ahová csak elér az emberi kéz, tudattalanul és tudatosan szíveket fest... a gyerekek is... Tudja-e Áprilka, hogy tulaj­donképpen kik csinálták a bár­sonyos forradalmat? Bohócok és színészek, gyerekek... Én pedig, Áprilka, még Mi­kulást is játszottam. Miután Szent Miklós püspök napján Karafiát úrral megittuk a ma­gunkét az Arany Tigrisben, ma­gunkhoz vettünk vagy száz pél­dányt az új könyvemből, hogy a diákoknak ajándékozzuk a böl­csészkaron... a főkapunál elő­ször átestünk az első ellenőrzé­sen, azután az épületben a má­sodikon, és utána következett még egy ellenőrzés, majd a co­bolyprém kucsmámban beron­tottam abba a helyiségbe, ahol a sztrájkbizottság ülésezett... Di­ákok és diáklányok ültek bent, jól rájuk ijeszthettem, mert le­tettem a százas könyvcsomagot az asztalra, és így szóltam... Meghoztam a sörre valót. De szólok magukhoz három mon­datot, mert úgy illik, hogy a bölcsészkaron szóljak valamit... Hát jól figyeljenek! Hegel azt tanítja, hogy csak annak a nem­zetnek van joga az önálló létre, amelyik képes megifjodni - Önök ezt véghezvitték! Másod­szor: a rossz úgy jár-kel a világ­ban, mint ahogyan a katonák masíroznak, míg a jó nagy lá­bujjhegyen... Lépésenként... Ez is így történt! Harmadszor pe­dig, és erre azok fizettek rá, akik begyepesedtek, elbürokra- tizálódtak, Lao-ce ezt tanítja: félvállról venni a nép panaszát egyenlő kincseink elherdálásá­val... És ez a kincs most már a ti birtokotokban van, és a tiétek­ben lesz, a diákokéban és mind- azokéban, akik azt akarják, hogy minőségi változás követ­kezzék be egész társadalmunk­ban, hogy a tisztesség, az em­beriesség, a mosoly uralkodjék benne... Na fiúk, ezt jól véssék az eszükbe! És meghajoltunk, majd sarkon fordultunk Karafiát úrral, és a diák sztrájkbizottság tagjai kővé dermedten ülve ma­radtak, másnap pedig jelentette a londoni rádió, hogy Bohumil Hrabal Mikulásnak öltözve apró figyelmességet nyújtott át a sztrájkbizottságnak, sörre... E bből láthatja, Áprilka, mi történik Prágában, a diá­kok is ezért sztrájkolnak, merthogy legfőbb ideje, hogy yáclav Havel legyen az elnök... És így is történt, Václav Havelt elnökké választották az Ulászló teremben, a televízió világgá sugározta a drága képet, Václav Havel úr nyugodt és mosolygós képét, als Mensch gewordene ewige Fröhlichkeit, ha ezt meg­érhette volna Herder, aki úgy szerette a szlávokat, ez a fiata­lember a szavaival olyasmit vál­lalt, amiről még csak nem is ál­modott, de amiről még fiatalabb korában beszélgetett színész ba-‘ rátjával, Honza Triskával... Te, figyelj csak, gyere ide, intett egyszer magához Triska; ami­kor kicsik voltunk, arról ábrán­doztunk, ki mi szeretne lenni... és én minig is színész akartam lenni, de most figyelj, hajolj csak közelebb, tudod mi akart lenni Vasek Havel? Azt mondta: én tévébemondó aka­rok lenni, azt akarom, hogy minden este minden családban mindenki engem nézzen, mert én nemcsak azt mondanám el nekik, hogy mi történt a nagyvi­lágban, hanem azt is, hogy sze­ressék egymást, és tisztességgel viselkedjenek az embertársaik­kal... így történt az Ulászló te­remben, Áprilka, hogy Havel lett az elnökpnk, és miközben beszédet intézett a tömeghez az erkélyről, mosolygott, az embe­rek- pedig örömkönnyeket hul­lattak, mert a boldogság kísérői a könnypatakok is... és amikor azután kilépett a Várból, nem tudta megállni, hogy cigarettára ne gyújtson, mert ha valaki öt évet lehúz a börtönben, annak a cigaretta válik mindenévé... majd a katolikus egyház fogadta szertartásán Havel elnököt a cseh királyok székesegyházá­ban, és mennydörgő« az or­gona, és szólt a zene. Az elnök Tomasek bíboros kíséretében megcsókolta Vencel cseh király koponyáját a Szent Vencel ká­polnában, aki ezentúl majd a mennyből vigyázza majd az égi szerelmet, amelyre Václav Ha­vel ítélte magát... sőt Szent Vencelen kívül az ifjú elnöknek van egy másik cseh pártfogója is a mennyben, Szent Ágnes... Sancta Agnes is saecula saecu- lorum... És látszik a képernyő­kön is, ahogyan az elnök úr és a felesége helyet foglal, azaz térdre ereszkedik, hogy meg­hallgassa a Szent Pál-i leckét, és azután részt vegyen az ünnepi misén... Majd dobpergés, orgo­naszó, templomi zene és akinek eddig száraz maradt a szeme, most annak is kicsordulnak a könnyei, és a Szent Vitus-temp- lomban fölzúgtak a Te Deum laudamus kezdő akkordjai... Áprilka, ezek a kezdő hangok engem megijesztettek, mint Igor Sztravinszkij Sacre du printemps-e, aki muzsikájának mennydörgő ütéseivel rémü­letbe ejtette Párizst abban az évben, amikor az időfeletti és az időbeni keresztezte egymást, amikor a természeti kultusz új­jáéledt halottaiból, ahogyan, bár december vége volt, feltámadt, és újjáéledt halottaiból a prágai tavasz is... akár a himnuszunk­ban, a kertben tündököl a ta­vasznak virága... Ó, Áprilka, micsoda értelmet nyertek him­nuszunk szavai, hogy föltámadt a vallásos érzület és gondolko­dásmód..., hogy van fölöttünk még valami nálunknál hatalma­sabb... Hogy van mennyor­szág... Te Deum laudamus... És azután este, az Arany Tigrisben fiatal nők mesélték fölhábo­rodva... A nadrágot, amit Adamnál csináltattak az elnök úrnak, ugyancsak elfuserálták, mert egy egész felhajtással kur­tább lett... És Václav Havel, amikor megpillantota magát díszszemle közben a tévéhíra­dóban, megjegyezte: Na, jól megjártam ezzel a nadrággal... De meg ne feledkezzem a macskáimról, kedves Áprilka. Itt Kerskóban fagy, a folyosón a víz belefagyott a sárga vödörbe, Cassius gyöngélkedett egy ki­csit, úgyhogy elébe kellett mennem, hogy a karomba ve­gyem, a szemében félelem tük­röződött, tejet töltöttem ki neki, akárcsak a többieknek, de egy szomorú hírt is be kell jelente­nem, ahányszor csak leszálltam az autóbuszról. K ét macska mindig elé- bem jött a szomszédból, két felnőtt cirmos, min­dig együtt, egymás mellett, egymás oldalán futottak, mintha láthatatlan szálak fogták volna össze őket, fej fej mellet, mintha egy láthatatlan szekeret húztak volna, csupa szerencsé­vel megrakva, sőt, amikor elé- bem futottak fehér kerítés menti hosszú ösvényen, rám is nevet­tek ezek a macskák, mint amo­lyan pacsirták cémaszálon, én pedig megetettem, és megsimo­gattam őket, a természetük akárcsak Cassiusé, hagyták ma­gukat cirógatni, és miután jól­laktak, elügettek, amúgy egy­más mellett, mintha közös sze­kérbe lennének befogva, 'elüget- tek arra, amerre a szemük látott, de mindig együtt és egymás mellett... * Részlet Bohumil Hrabal cseh író magyarul most meg­jelent munkájából. Fordította Kiss Szemán Róbert. Lányom nem érti. Hogy az én gyerekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni próbál. A Kukori és Kotkodát sem? Úgy néz rám, ahogy a film címét kimondja, mint aki egyetlen pillantással visszabámul a középkorba. Azt sem? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. És azt az izét, tudod, a Foxi- maxit (mosolyog, mint aki raj­takapott), amire még a nagy­mama is visszaemlékezik - Inci és Finci bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szófica­maira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkudozni próbál ve­lem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban néz­tük naphosszat, belvárosi csibé­szek, zsíroskenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonyta­lanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: ak­kor még nem is volt tévé. Egy­szerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán? Nem bi­zony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd, mondom egy nagy só­haj után: tulajdonképpen, aka­rom mondani: végsőfokon (ej­nye!). Sok bolond dolgot lát­tunk mi akkoriban. Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgye­rek voltam, és híre-hamva sem volt a tévének, az emberek éj­szaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetkőztetők. Az ám, vetkőzte­tek. Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. És télen is vetkőz- tettek? Télen is, képzeld. Az il­lető mehetett hóban-fagyban mezítláb és egyszál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csa­vargóforma ember. És megtud­tam róla, hogy ő a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött - nem, nem csinált semmit, csak ka­tona volt korábban -, másikuk meg hadifogságból, Szibériá­ból. Egyszer meg, képzeld, es­tefelé mentünk át a Margithídon - a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába -, szóval a Margithídon mentünk, s nagy­apa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa belekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöt­tünk károgva keringtek a var­jak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, az­tán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. És hogy va­lami vidámabbat is mondjak, sokszor láttam az utcán sétál­gatni Kodály Zoltánt. Mi, gye­rekek, köréje gyűltünk, ő a ban- dzsi szemével ránksandított, és mindenkit meg akart szolmizál- tatni. Dó-re-mi - mutogatott a kezével, s énekelni kellett min­denfélét. És - Petőfi Sándort nem láttad? Kissé megdermeszt a kérdés. Őt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, amikor Dédi kislány volt. De harcot azt láttam. Tüntető menteoszlopot, ahogy vonulnak a lyukas zász­lókkal, tankokat és tüzelő ávó- sokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. Ceverónak hívták. Egy másik barátom pedig, aki a for­radalom alatt beállt nemzetőr­nek, hogy el ne vigyék az ávó- sok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az éde­sapja egy mozdonyvezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrej­tette barátomat a mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi ak­kor még marhavagonban utaz­tunk bárhová. Képzeld el, te­hervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-oly­kor egy-egy billegő falócára. És benn a marhavagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lo­vaskocsik jártak, autó csak rit­kán. Nagy, gőzölgő muraközi lo­vak húzták a szekereket, ami­ken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: JEGEEES! vagy: SZOOOODDAVÍZ! És verklisek jártak házról házra. Tolták ngy faládát négy keré­ken. A ládára mindenféle bo­londság volt pingálva: angyal, elefánt, táncosnő és bohóc. És a verklis tekert egy kart a faládán, ami mindenféle zenét játszott. Karácsonykor pedig néha csen- gős szánok is betévedtek a bel­városba, ha nagy hó esett. így hozták a piacra az árut. Lányom csodálkozva, kike- rekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hir­telen rázúdítottam. A vetkőzte­tők és a verklisek. Kodály Zol­tán meg az ávósok. A hazatérő hadifoglyok és a szódáskocsi­sok. A Dunába nyaklót hidak, és a csengős szánok. Nem szól, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog Megfeledkeztem arról, hogy még beszélni tudsz! - mondta három nap múlva, és kivágta a leány nyelvét.- Hogy ne mosolyoghass - szólt, és kiszedte a leány fogait.- így, most valamivel nyu- godtabb vagyok! - mondta, mi­kor a leány haját levágta. És éle­tében először magára merte hagyni a leányt.- Csúnya, de legalább egé­szen és mindhalálig enyém! - így elmélkedett, mialatt hazul­ról elment. Mire visszatért, a leány el­tűnt. Megszökött egy mutatvá­nyos bódé tulajdonosával. A jó fiú Egy vagyonos, de már kissé idős úriember hirtelen meghalt, örök gyászba borítva viruló fia­tal feleségét. Négy hónappal a férj halála után a vigasztalhatatlan özvegy egészséges, de néger fiú gyer­meknek adott életet.- Kicsit fekete ez a fiú! - mondták az asszony barátnői.- Hát persze - sóhajtott a fia­tal mama meghatottan -, sze­gényke, az apját gyászolja. Deák Mór: Emlék Átalszom majd az éveket. A hosszú, téli álom megrohasztja a szívemet, míg végleg el nem ásom, dobom, kaparom jeltelen, magányos tömegsírba. Kihajt kopár földeken, akár a többi fejfa. Kidőlt fából a száraz ág, hiert télre tél jött ismét. A koszorúkon művirág. A jövő újra emlék. Böröndi Lajos: Firkálgatok... kering és lehull egy levél üzenetednek vélem pedig csak ősz van fáradt arany ősz leng át a hidegülő éjen firkálgatok csak s szomorúan nézem: már havazik itt a tél is nem te üzensz idegen minden hópehely arcod melyik ablak mögül fehérük? Nyolc és fél Fő műve, A néma levente című romantikus színpadi életkép világszerte siket ara­tott. Verses mesejátékai külö­nös színt, egyéni hangot kép­viselnek a magyar drámairo­dalomban. Kitűnően verselt, számos híres sanzon, dal szö­vegét ő írta. A mozi szó kitalá­lása is az ő nevéhez fűződik, írásaiban a városi ember ér­zéseit fejezte ki. Könnyű vérű bohémek, művészek, kalan­dorok, dörzsölt kereskedők, színésznők, pincérek, házmes­terek szerepelnek dalaiban, prózai töténeteiben. Kedélyes hangneme, fanyar humora, könnyed művészete ma is vonzó olvasmánnyá avatja al­kotásait. Magas kort ért meg: nyolcvanhat évesen hunyt el Budapesten. A bánatos özvegy Az elragadó özvegy férjének a temetéséről jött haza. Min­denki méltányolta az özvegy fájdalmát, a rokonok, a jó bará­tok magára hagyták köny- nyei- vel, hogy kedvére kisírhassa magát. Egyetlenegy ember ma­radt mellette, egy fiatalember, aki régóta szerelmes volt bele. És most, amikor egyedül ma­radtak, lángoló szavakkal ecse­telte érzelmeit.- Legyen' a feleségem! - mondta meghatottam- Szerencsétlen - támadt rá az özvegy -, és ezt most mondja?- Hát mikor mondtam volna?- A temetés előtt... Mennyi fölösleges könnytől megkímél­hetett volna! ... Féltékenység A fiatalember nagyon félté­keny volt az imádott leányra, aki n - n volt minden kacérság nél. í való.- Ez a két szem sokfelé ka­csintgat! - mondta utóbb, és le­vágta a leány kezét. - Lábaddal jelt adhatsz valakinek az asztal alatt! - szólt ismét, féltékenysé­gének újabb rohamában. És le­vágta a leány lábát. Századunk humora Heltai Jenő

Next

/
Oldalképek
Tartalom