Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-30 / 25. szám

1993. január 30., szombat

7

Nézőpontok

Szombati jegyzet

Ki mit tud? - vagy amit akartok

Amikor a hatvanas évek elején a Magyar Televízió meghirdette az első Ki mit tud? vetélkedőt, sok családnak még tévékészüléke sem volt. A versenyt persze azért mindenki kíváncsian várta, esténként elcsendesedett az utca, szom- | szádhoz, rokonhoz, ki hova tudott, oda ment, s szorongott, izgult, drukkolt egy-egy versenyzőnek a Duna vagy a Kékes - színeiben is kékes - képernyője előtt. Mérlegeltük a látott podukciót, vitatkoztunk egymással, s persze képernyőn keresztül szidtuk a „szőrös szívűnek” vélt zsűrit, sajnáltuk a kiesőket, s rögtön másnap szaladtunk a postára ,közönségszavazni”. Hetekig, hónapokig a képernyő előtt ült az „ország”, még akkor is, ha a városból, sőt az egész környékről már nem volt versenyben senki sem. Tetszettek a tehetséges, kedves fiatalok, versmondók, énekesek, táncosok stb., akikből mára már sokan a hazai művészeti élet derékhadához tartoznak.

S aztán jött a többi Ki mit tud? vetélkedő, s mi mindannyiszor ugyanolyan érdeklődéssel vártuk, mit tudnak ezek a fiatalok. Örömmel állapítottuk meg, hogy ők is milyen tehetségesek. S mennyien vannak! Emlékszem az előző vetélkedőkre is, amikor nagydíjat nyert a Jászság Néptáncegyüttes, a mezőtúri Csi- der István pedig citerajátékával hódította meg a zsűrit, s a közönséget egyaránt, s sorolhatnám a többieket is, akik szűkebb hazánkból jutottak be a legjobbak közé. S tényleg nagyon sokan voltak, alig győztük tudósítani a selejtezőket, néha két napig tartó döntőket. Egy-egy város adott otthont a különböző kategóriák versenyzőinek a bemutatkozásra. Nem csoda, hogy szállóigévé vált: „nehéz helyzetben van a zsűri”.

Ilyen előzmények után érthető izgalommal mentem el még tavaly a megyei művelődési szolgálathoz érdeklődni az újabb Ki mit tud?-ról. A beszélgetés már az elején nem sok jóval kecsegtetett: dr. Horváth Attila, a szolgálat vezetője arra kért, várjunk még a tájékoztatással, mivel nem tisztázódtak a verseny anyagi dolgai. Igazából persze mindmáig nem tisztázódtak, ám ettől függetlenül már javában zajlik a vetélkedő, jelenleg a középdöntőknél tart a megyében. Szép csendben, szolidan, az előzőekkel összehasonlíthatatlanul csekélyebb számú résztvétellel. Az alapválogatókon összesen alig kétszáz produkciót láthattak a zsűrik, s választották ki belőlük a továbbjutókat. Az egyik területi döntőt épp a hétvégén tartják Jászberényben, ahol mindössze tizenkét produkcióról dönt a zsűri, de nem voltak, s nem lesznek sokkal népesebbek a többi területi versenyek sem. Ez persze nem minősíti a vetélkedő színvonalát. Természetesen ezúttal is vannak gyengébb, de egészen kiváló produkciók is. Lehetne neveket is említeni az esélyesnek látszok közül, de kár lenne jóslásokba bocsájtkozni. Az viszont egyértelműen látszik, hogy elsősorban zenei számokkal - a komolyzenétől a popzenéig - neveztek be egyéni előadók, illetve csoportok. A számokat tekintve a néptánc produkciók kerültek a második helyre, majd a vers- és prózamondók következnek. Nincsenek színjátszó csoportok, s az úgynevezett egyéb kategóriába tartozó zsonglőrök, parodisták, varázslók stb.

Jóllehet a versenykiírásban új „alkategóriákat” is találhatunk, mint például a klasszikus és modem színpadi táncokat. Vagy ami különösen megragadta a figyelmemet, a vers-, próza-, mesemondás kategóriában a szónoki beszéd. A Ki mit tud? szerkesztőség - merthogy már ilyen is létezik az MTV-n belül - a következőket írja az Útmutatóban: „Csak mostanában tudjuk igazán érzékelni, amikor a szónoki megnyilvánulás egyre tá- gabb teret kap, jelentősége egyre nő közéletünkben, milyen károkat jelent egy nemzet életében Cicero művészetének elsorvasztása. A legtisztább szándék, a legnemesebb gondolat porlad szét, sikkad el, hull alá céltévesztve az idősek imamalma, a középkorúak körmönfonása, a fiatalok szóharapásos hadarása által.” Bizony, ez utóbbi mondatot még maga Cicero is megirigyelhette volna. Hiába - megyénkből legalábbis -, mégsem in- ' dúltak fiatalok szónoki beszédből. Mindenesetre kíváncsian vá- rpm, ki lesz az országos döntő győztese szónoki beszédből, s vajon mi lesz a további perspektíva előtte. Talán majd valamelyik párt felfogadja szóvivőnek?

De visszatérve az érdektelenségre, úgy tűnik, az idei Ki mit tud?-nak nincs igazán gazdája. A televízióban csupán egy-két alkalommal hangzott el a felhívás, jóllehet a rendezők - az MTV-n kívül számos intézmény - szándéka az volt, hogy a vetélkedő „mozgassa meg az egész ország fiatalságát”. Ennek érdekében levelet írtak a polgármesterekhez, amelyben jelzik, hogy e „kulturális esemény megvalósítása csakis a helyi ön- kormányzatok hathatós segítségével, anyagi és erkölcsi áldozatvállalásával képzelhető el”. A levélre ,Jussé korán”, 1922. szeptember 1-jéig várták a választ. Nyilván nem sokan tudtak visszaválaszolni a megadott időpontig, a tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy azokon a településeken, ahol a polgármester, s a képviselő-testület ,Jiathatós” segítséget adott a vetélkedőhöz, ott jobb hangulatú, sikeresebb volt a verseny, így például Kunhegyesen, Törökszentmiklóson, Tiszaszentimrén, Túrkevén, Cserkeszőlőn. Ez utóbbi településen az egyik kertész külön is kedveskedett minden versenyzőnek egy szép csokorral. A legtöbb versenyen pedig a megyei művelődési szolgálat adott át ajándékot a vetélkedő fiataloknak. A megyei önkormányzat ugyan erkölcsi és anyagi támogatásáról biztosította a szolgálatot, ám az anyagiak mindeddig még nem érkeztek meg. A vetélkedő előkészítetlenségét igazolja az is, hogy az MTV csak a napokban küldött volna oklevelet a versenyzőknek.

Mindezek mellett a népművelők egy része - azt már csak gondolatjel között jegyzem meg, hogy a művelődési házak általában ezúttal sem kaptak plusz pénzt a plusz feladatra - azzal is magyarázza az érdektelenséget, hogy „ezek a fiatalok már nem azok a fiatalok”, mármint, akiket az eddigi Ki mit tud?-okon láttunk. Kevésbé tudnak lelkesedni, sokukat csak a diszkó érdekli, a művelődési házak egyéb programjai hidegen hagyják őket. Bennük valami „eltörött”, nekik valami mást kellene kitalálni. De vajon mit?

Egy csésze kávé mellett Nemeth Lehellel

Az ember, aki életében legendává vált

Az ötvenes évek második, és a hatvanas esztendők első felében majdnem minden nő róla álmodott. Az ő dalait fújta az ország, arra táncoltak, azokat fütyülték és dúdolták az emberek. Szóval, igazi sztár volt. Aztán hirtelen, szinte egyik napról a másikra eltűnt rajongói szeme elől. Vajon mi történt vele, és milyen utat járt be az azóta eltelt csaknem három évtized alatt?

Többek között erre is kíváncsi voltam, amikor a minap Lakitelken bekopogtattam hozzá. Ugyanis Németh Lehel - merthogy róla van szó - ma ott él, és a saját üzemében - a Magor Művekben - dolgozik.

— Ont ma is a táncdal legnagyobb hazai élő klasszikusának tartják. Mi a véleménye erről?

— Nem tudom, hogy ebből mennyi az igaz, és mennyi a tévedés. Én csak annyit tudok, hogy mindig is szerettem azt, amit csináltam. Énekelni is azért énekeltem, mert örömömet leltem benne, és nem amiatt, hogy megéljek belőle. Amíg Pesten, a Beloiannisz gyárban dolgoztam, azt a munkát is szerettem. Ott precíziós műszerészként tevékenykedtem, és nem okozott gondot számomra, ha mondjuk vágnom kellett egy kétbekezdéses trapéz menetet a hozzá való anyával együtt. Pedig az szakmai szempontból elég komoly feladat volt. S ha sikerült, akkor én már nagyon boldog voltam.

—Hány évig dolgozott ott?

— Hirtelen nem is tudom... Ha eddigi életemre visszatekintek, általában nincs jelentősége az itt-ott eltöltött időknek, az apró részleteknek. Legalábbis én így érzem. Nem érdekes, hány évet töltöttem el Kanadában vagy a szülőföldemen. Emlékszem természetesen a dátumokra, ám nem tartom lényegesnek, hogy meddig voltam nős, műszerész, esztergályos vagy éppen katona. Nem fontos. Az viszont már igen, hogy milyen volt akkor, amikor... Nem emlékszem az évszámokra a történelemórákról, de arra nagyon jól, hogy mit csináltak velünk a törökök, a németek, meg az oroszok. Szóval, ezek inkább érzésekként élnek bennem, és nem szavakba öntött mondatokként.

— Hol telt a gyerekkora?

— Erdélyben, Sepsiszent- györgy mellett egy kis faluban, Sepsiszentkirályon születtem, iskolába viszont már Szent- györgyön jártam.

— Nagy utat tett meg azóta. Elég, ha az eredeti szakmájára és az éneklésre gondolok.

— Valóban, de annyiban mégis kapcsolatban van egymással a két pálya, hogy amíg vasas voltam - nevezzük így addig is műkedvelő szinten énekeltem. Népitáncoltam, a dalárdának, a színjátszócsoportnak tagja voltam, sportoltam. De legkedvesebb hobbimnak mégis az éneklés maradt. S ad- dig-addig szerepeltem a kórusban, hogy néha már szólókat is énekeltem.

— Tulajdonképpen ilyen előzmények után indult az énekesi pályája?

— Igen.

— Akkoriban, meg később is sokan mondták, hogy az Öné tipikus szocialista karrier. Hisz egy munkás egyik pillanatról a másikra sztárrá vált.

— Lehet, hogy így volt. De ez engem ma már nem boldogít, és nem is szomorít el. Az idő tájt úgy születtek karrierek. Emiatt persze nem tagadhatom meg a múltamat.

— Ezt nem is kéri Öntől senki. Csakhát mégis... Mondja, volt „keresztapja”, aki egyengette az útját?

— Nem. Biztos, hogy nem. Soha.

— Ne értsen félre. Mindenkinek tetszett, amit csinált. Csak éppen az volt a gyanús__ az egészben, hogy üstökösként tűnt fel, és ívelt egyre magasabbra. S ebből vonhattak le olyan következtetéseket egyesek, hogy bizonyára nyomja valaki...

— Értem, mire gondol. Talán a körülmények voltak az éh keresztapáim - bár ez így elég furcsán hangzik. Biztos vagyok benne, hogy az egyéniségem, az őszinte szándékom és kitartásom vitt előre, akármit is csináltam az életben. Ennek ellenére mégis a legrövidebb táncdalénekesi karrier az enyém, mert 1957-től '64-ig, vagyis mindössze hét évig tartott.

— Akkor hagyta el az országot. Kíváncsi lennék rá; ffogy miért? Arról persze már hallottam, hogy valamilyen mikrofonkölcsönzési üggyel kezdődött az egész. %

— Pontosan így van. Akkoriban, tudja, még nem mindegyik kultúrháznak volt mikrofonja. S így csináltattam egy nagyon drága komplett berendezést, amit esetenként vittem magammal, és abba énekeltünk. Persze nemcsak én, hanem mindazok, akik felléptek a műsorban. Ezért aztán bérleti díjat számoltam föl, s a beszedett összegekről nyugtát adtam. Ám amikor a kultúrházak elszámoltak ezekkel, valahol, valakik kitalálták, hogy ez jogtalan költségtérítés volt, mivel szerintük csak a saját gázsimat vehettem volna fel. Nos, a lényeg, hogy emiatt fegyelmi elé állítottak, bevonták a működési engedélyemet, és fél évre eltiltottak az énekléstől. A döntés ellen persze fellebbeztem. Vesztemre, mert még kaptam három hónap újabb szünetet. Tehát kilenc hónapig nem dolgozhattam. De nem is ez volt az igazi baj, hanem az, hogy még a fegyelmi határozatba is beleírták, értesíteni kell a sajtót. Meg is tették, és az újságok rosszindulatúan csámcsogni kezdtek rólam. Ugyanis a táncdaléneklés a hatvanas években itthon egy nyugati dekadens művészetnek számított. Azt a szót nem volt szabad kimondani, hogy Coca-Cola, meg hogy kapitalizmus, legfeljebb akkor, ha köptünk is egyet utána, előtte vagy közben. Nem volt szabad kiejteni a szánkon, hogy Amerika, csupán Ogyesszáról, meg Leningrádról beszélhettünk.-—Ebből lett elege?

— Igen. Persze így utólag belegondolva azt hiszem, nem is annyira Németh Lehelt akarták bántani, hanem a táncdallal, mint műfajjal volt a baj. Csak akkor éppen én kerültem terítékre. El is verték rajtam alaposan a port.

— Erre aztán fogta magát, és egyik napról a másikra nekivágott a nagyvilágnak, az ismeretlennek?

— Nem teljesen így történt. Azért sem, mert nekem akkorra már nem volt teljesen ismeretlen a világ. Hisz előtte megjártam Párizst, Berlint, Moszkvát, Brüsszelt, szerepeltem Olaszországban, Csehszlovákiában, meg a lengyeleknél. Közben nyelveket tanultam, és valamicskét tudtam angolul is.

— Egyből Kanadába vezetett az útja?

— Nem. Ennek elég hosszú története van. A lényeg az, hogy rpiután elvették a működési engedélyemet, a feleségemmel, meg egy másik partneremmel néhány hónap alatt betanultunk egy akrobataszámot, és hivatá‘ sós artista lettem. A Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál rögtön alkalmaztak, és első kategóriába soroltak. Eleinte a Budapesti Kamara Varietében, majd a Fővárosi Nagycirkuszban szerepeltünk. Időközben az a szám annyira megért, hogy

két Bécsbe, a Moulin Rouge nevű mulatóba, és onnan már nem jöttünk haza.

— Tehát nemcsak Ön maradt kint?

— Nemcsak én, hanem a családom is. A feleségem, a nevelt lányommal együtt.

— Ön ugye, ma is kanadai állampolgár?

— Igen, mert öt év után megkaptam az állampolgárságot, és a kinn született gyermekeim - egy fiú és egy lány - is kanadai állampolgárok.

— Ön itthon híres ember volt, Kanadában viszont nem ismerte senki. Emiatt nem voltak álmatlan éjszakái?

— Pont ellenkezőleg. Szinte az első pillanattól kezdve jól éreztem magam. Ezt nehéz elmagyarázni azoknak, akik nem estek rajta keresztül. Mert tudja, az úgy van, hogy amikor valaki emigrál egy olyan országba, ahová a világ minden tájáról özönlenek az emberek, ott a bevándorlók, ha nem is szentek, de megbecsülik őket. Nekem azért is szerencsém volt, mert élt kinn egy távoli rokonom, így aztán rá hivatkoztam a hatóságok előtt, hogy ha bajba kerülnék, akkor ő majd segít. Úgyhogy simán beengedtek. S mivel volt egy szakmám, ezért gond nélkül beilleszkedtem.

— Melyikre gondol?

— Az éneklés, az nem szakma. Kanadában nem is hozakodtam elő vele, csak azt mondtam, hogy precíziós műszerész vagyok. Napok múlva már dolgoztam is. Ez így ment évekig, közben megtanultam rendesen a nyelvet, a kinti szokásokat, és két esztendő múlva már a saját házunkban laktunk. S mivel kétlakásos volt az épület, az egyik részét kiadtuk bérbe. Később aztán eladtam, az árából, meg hitelekből vettem két hatlakásos bérházat, meg egy másik családi házat. Tudom, hogy ezek furcsán hangzanak a magyar fülnek, de mégis így történt.

— Szóval, háziúr volt. És közben mit csinált?

— Dolgoztam, ugyanúgy, mint mások. De 1980-ban jött a gazdasági válság, ami természetesen Montreált is elérte - én ugyanis ott éltem -, s ez elindított egy recessziót. Akkor elvesztettem az állásomat. Az állandó biztos bevétel így megszűnt, és bajba kerültem. Mert nekem mindig pótolnom kellett a fizetésemből, hogy a bérházak törlesztését fizethessem. Ezután viszont nem ment, és meg kellett szabadulnom az épületektől. Csak veszteséggel tudtam túladni rajtuk. A családi hazunk persze megmaradt, és most is megvan, mert azt időközben kifizettem.

— Hallottuk, hogy valamilyen üzeme is volt.

— így van. Amikor állás nélkül maradtam, próbáltam munkát keresni, de nem sikerült. S akkor jött az ötlet, hogy ha másnak nem kellek, akkor kellek majd magamnak, és nyitottam Dynacut néven egy kis céget. Saját tervezésű rétegelő, ragasztó és habszivacsgyártó gépeket kezdtem csinálni, és rendkívül sikeres lettem. Ilyen

masinákat csak én készítettem Kanadában.

— Végül is, ha jól számolom, huszonhat évet élt odakinn. Most már végleg itthon marad?

— Igen. Azt hiszem...

— Nem véletlenül kérdezem ezt, mert manapság sokan arról beszélnek, hogy a disszidens magyarok kezdenek szépen visz- szaszivárogni. De könnyű nejeik - teszik hozzá többen -, mivel akik itthon maradtak, úgymond kikaparták számukra a gesztenyét, és most már kedvükre vállalkozhatnak.

— Hogy-hogy kikaparták? Itt még nincs semmi sem kikaparva. Nekem még ezután kell kikaparnom a kikaparni valómat. De nagyon nehezen megy, mert a vállalkozás feltételei hiányoznak. A hitelek kamatai lehetetlenül magasak, nincsenek olyan hatásos adózási kedvezmények, amelyekre az induló vállalkozásoknak szükségük lenne, arról már nem is beszélve, hogy egy golyóscsapágyért keresztül-kasul be kell járni az országot, mert nem lehet kapni. És a kétkedőknek az sem számít, hogy egy teljesen új technológiát hoztam haza? Mert Magyarországon jelenleg csak én egyedül tudok kerek, ovális, gömbölyű, lapos, meg domború szivacsokat, és abból készült sportcikkeket, játékokat gyártani. Ugyanakkor, amikor elmentem, nem vittem el innen semmit.

— Azt mindenki tudja, hogy az MDF bölcsője Lakitelken ringott. Van ennek valami köze ahhoz, hogy éppen ide telepítette üzemét?

— Az MDF-nek nincs, a Lakitelek Alapítvány viszont segített. Pénzt nem adtak, nem is kértem, de garanciát vállaltak értem a banknál, hogy hitelt kaphassak.

— Vállalkozása, a Magor Művek, mikor is indult?

— Tavaly június 3-án.-—Hogy megy az üzlet?

— Nagyon jól. Persze még messze van az az idő, amikor a befektetett pénz megtérül, de nem panaszkodhatok.

— És kapcsolata a zenével?

— Sajnos, egyre kevesebb. A cégem annyira elfoglal, leköt, hogy minden időmet erre fordítom. A régi közönségemmel is elég ritkán találkozom. De azért hébe-hóba előfordul, hogy fellépek. Például most, január 30-án a televízióban (tehát ma délután három órakor a TV2-n - a szerk.) is szerepelek.

— Sok sikert hozzá, és köszönöm az interjút.

Nagy Tibor Fotó: Illyés Csaba