Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-25 / 20. szám
TÜKÖR 1993. január 25., hétfő Beszélgetés Mozsonyi Albert balettmesterrel Táncosnak született 12 IVI E O V E I Mélyebben kell a zsebbe nyúlni Kettős horog helyett kétkulcsos ÁFÁ-ra harapnak a halak... Nagy a forgalom mostanában Szolnokon a Munkás Horgász Egyesület Ady Endre úti irodájában. Nem csoda, hisz nemrég kezdődött meg - a korábbi évekhez viszonyítva jóval később - a horgászjegyek árusítása. Ezt pedig már egyre türelmetlenebbül várták a szolnoki horgászok, csupán ebben az egyesületben mintegy 3200-an. A késedelem okozta bosszúság a vásárláskor tovább növekedett: jelentősen emelkedett a jegyek ára. Szóba elegyedve az iroda előterében elégedetlenkedő horgászokkal, megtudtuk, hogy az áremelkedés ténye nem lepte meg őket, hiszen tudták, hogy „az ÁFA ide is beüt”. Hanem mintegy 25 százalékos mértéke... Elmondták ugyanakkor, hogy ha már ez a szórakozás, időtöltés, szenvedély - kinek éppen mi - ennyire költségessé vált, akkor legalább „szeretnének valamit kapni a pénzükért”. Mert például tavaly tavasszal „a Holt-Tiszában szinte senki nem fogott semmit, oda biztos, hogy nem telepítettek halat” - mondják. Ugyanitt - több helyen is - egyszerűen nem tudnak lejutni a partra; olyan sok a ház- és kis- kerttúlajdonosok, sőt cégek által elkövetett „jogcím nélküli elkerítés” E mellett a szemük láttárp,js egyre gyakrabban folyik a „gereblyézés” - orvhalászat, ra hatóság meg nem tesz semmit. Ha meg ők szólnak, még örülhetnek, ha csak megfenyegetik őket... Mindezen panaszok nyomán Szinte hihetetlen, hogy akkor, amikor ténylegesen kedvezően lehet menni üdülni, nem fogynak az Udülöutalványok. Pedig nem ördöngösség az egész igénylés, mégis, mintha átok ülne rajta. Ki tudja, miért? - teszik fel maguknak a kérdést Csatáriné Bagdi Edit és Czapkó Gáborné, a Magyar Nemzeti Üdültetési és Vagyonkezelő Rt. szolnoki irodájának munkatársai. Az országban található 12 irodát múlt év december 7-én hozták létre. Köztük van a szolnoki is, amely az egész megyére kiterjedően működik. A hálózatot azért állították fel, mert egy újfajta elosztórendszer lépett életbe. Az országgyűlés határozata alapján létrejött a Magyar Nemzeti Üdültetési és Vagyonkezelő Rt., amely a korábbi SZOT-üdülők felett rendelkezik. A lényeg az új szisztémában az, hogy az intézményi támogatás helyett a személyek támogatása került előtérbe. A kedvezményezettek körét a munkavállalók, a szövetkezeti tagok, a nyugdíjasok és munka- nélküliek, valamint családtagjaik alkotják. A kedvezményezésre üdülési utalványokat bocsátottak ki. Az új üdülési formában megszűntek a kedvezményes áru beutalójegyek; a hagyományos üdültetési formák (úgymint felnőtt, családos, házaspárt), helyette adott szállodába, üdülőbe és időpontra szóló 1-2 ágyas szobákat kínálnak; a kéthetes turnusokból áttértek a keresettebb egyhetes időszakokra (igény szerint két vagy több egymást követő hét is kiadjutottunk el Jánosi Imréhez, a MOHOSZ Jász-Nagykun-Szol- nok Megyei Intézőbizottságának titkárához, kérve őt, hogy reagáljon a horgászok felvetéseire. Elmondta, hogy a jegyárusításban tapasztalt késedelem oka nem más, mint az ÁFA körüli alkudozás. Annyit tudtak elérni, hogy az állami jegyeket ne terhelje ez az adófajta (így most egy felnőttjegyért 1020 forintot kell fizetni, ebből 750 forint a jegy ára, 270 forint az egyesületi tagdíj). A területi jegyek ára a területtől függően változik, ez mindenütt 25 százalék ÁFA-költséggel növekedett (akárcsak a különféle horgászcikkeké). A területi jegyek eladásából befolyt öszeg 70 százalékát az évenkénti újratelepítésekre, 30 százalékát a dologi kiadásokra (halőr biztosítása, szállítási és benzinköltség, stb.) használják fel. A tisztségvese- lők az országban általában kapnak szerény tiszteletdíjat, a Munkás Horgász Egyesületben azonban egyetlen fillért sem. A Holt-Tiszába - mint minden évben - tavaly is telepítettek halat, tavasszal is, ősszel is. Azt, hogy mégis gyengébb volt a fogás, részben meteorológiai körülményekkel, részben a halak biológiai sajátosságaival magyarázta a titkár. Bizonyság erre, hogy a kérdéses időszakban az ország legjobb horgászvizein is hasonló volt a helyzet. Persze a legjobb szakismeretekkel felvértezett horgászok - például a versenyzők - tudtak a körülményekhez alkalmazható); lehetővé válik, hogy a vendég válassza meg az étkezés módját (félpanzió mindenütt van, de a legtöbb helyen teljes ellátás is választható). A vagyonkezelő szervezet 2 ezer forintos névértékben üdülési utalványokat forgalmaz, és a munkavállalói létszám - arányában megyékre osztotta el azokat. A jogi személyek (cégek, szövetkezetek, vállalkozások, szakszervezetek) az utalványokat a névérték feléért vásárolhatják meg. Ezeket aztán a dolgozó megveszi ugyananyi- ért; így fog kedvezményesen üdülöjegyhez jutni. A munka- vállaló a munkahelyén átvett jegyekkel elmegy a Szapáry utca 23-ban található irodába (telefon:379-055/33), ahol választ a rendelkezésre álló kínálatból. A vendég a számára árban, üdülőhelyben és időben legmegfelelőbbet nézheti ki magának. Ezt a helyet aztán az iroda leköti, és egy részvételi jegyet ad át az üdülni vágyónak. Természetesen a nyugellátásban részesülők és a munka- nélküliek is hozzájthatnak ilyen kedvezményes üdüléshez. Nekik közvetlen az irodába kell menniük. A nyugdíjasok ne felejtsék otthon nyugdíjas-igazolványukat és a legutolsó nyugdíjszelvényt. Egy embernek elég bemenni ezekkel, mert viheti házastársa papírjait is. Ezzel összeadódnak a kedvezmények számukra. Családosok gyermekkel is elmehetnek üdülni, de jelenleg a pótágyakért a helyszínen fizetniök kell. Azt ígérték a szolnoki irodában beszélgetőpartnereim, hogy nyárra azonban már lesz kedkodni, és fogtak halat ekkor is. A jogcím nléküli lekerítések gondja sajnos évek óta mgoldat- lan probléma, sem a tulajdonosokhoz intézett kérés, sem a velük való alkudozás nem használt. Most a polgármesteri hivatal közreműködésével háromtagú bizottság alakult (ennek vezetője Budai Gyögy alpolgármester), azzal a céllal, hogy az áldatlan helyzeten változtassanak, így a dolog - remélhetőleg rövidesen - kimozdulhat a holtpontról. Hasonlóan régi gond az orvhalászat. Megszüntetni aligha lehet (pedig az újratelepített halállomány jelentős részét ilyen módon fogják ki), de a csökkentéséhez talán hozzájárulhat egy küszöbön álló változás. Lejár ugyanis a jelenlegi társadalmi halőrök megbízatása, az újak pedig megfelelő ismeretekkel és jogkörrel felruházott, fényképes igazolvánnyal rendelkező hatósági személyek lesznek. Remélhetőleg ők a korábbiaknál hatékonyabban tudnak majd fellépni, ha szükséges. Fontos új információ még, hogy megszüntették az egyesületek vizsgáztatási jogát, s az újonnan belépő horgászoknak hatósági vizsgabizottság előtt kell számot adni tudásukról (a vizsgadíj összege 300 forint). így hát aki horgászni szeretne a jövőben is, annak mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, azonban minden egyesületi tag javuló feltételekre és magas színvonalú érdekvédelemre számíthat. Sz.P. vezmény a pótágyakra is. A jelenlegi kínálat csak erre a negyedévre vonatkozik. Egyelőre Bakonybél, Budapest, Bükfürdő, Debrecen, Eger, Galyatető, Gyula, Hajdúszoboszló, Hévíz, Hollóháza, Lillafüred, Mátrafüred, Mátraháza, Miskolctapolca, Pécs, Siófok, Sopron, Szeged, Szilvásvárad és Zalakaros szállói, valamint Ba- latonfüred, Balatonlelle, Parád- fürdő és Siófok szanatóriumai választhatók. Az árak pedig? A legmagasabb 18 ezer, a legalacsonyabb 8,5 ezer forint. Ezt kell elosztani kettővel, mivel ez két személy részére szól. Például a bükfürdői Répce Gyógyszálló 12 ezer forintba kerül. Ezt az igénylő 6 ezerért kapja meg, vihet egy társat magával és 8 napot félpanziós ellátással kényelmesen eltölthet. Ennek ellenére, hogy ilyen olcsónak mondható az ár, sajnos egyáltalán nem kapkodnak az üdülési utalványokért. Rengeteg a még fel nem használt. Eddig a 4100 utalványból csak ötszázat, a 750 részvételi jegyből pedig mindössze százat adtak el. Ennek az lehet az egyik oka, hogy a régi rendszer szerint várják a jegyeket az üdülni vágyók. A szolgáltatást eddig 80 százalékban nyugdíjasok vették igénybe. Egyébként az eredeti árért is hozzáférhetők bárki számára az utalványok. Az újabb kínálat február végén érkezik, ami már bővebb lesz a jelenleginél. Csak reménykedni lehet, hogy akkorra nagyobb lesz az üdülési kedv (és ennek növelésére a pénztárcánk vastagsága is). T.A. Nem szeretek táncolni. Már csak azért sem, mert akik nagy ritkán láttak a parketten téblá- bolni, azt mondták, úgy mozgok, mint elefánt a porcelánboltban. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kötnének le az olyasféle műsorok, ahol nők és férfiak, lányok és fiúk csuda módon a zene ütemére tökéletes mozdulataikkal valamilyen előre megkomponált koreográfia alapján mindent egyszerre csinálnak. Talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban jó párszor láttam a szolnoki balettosok szemet gyönyörködtető műsorát, amit szakmailag megítélni ugyan nem tudtam, annyit viszont még laikusként is megállapíthattam, hogy iszonyúan sok gyakorlás és munka „fekszik benne.” S mindez egyértelműen Mozsonyi Albert balettmester érdeme. Őt egyébként rengetegen ismerik errefelé, csak elég felszínesen. Éppen ezért voltam kíváncsi az emberre. Arra, hogy honnan jön, és hová megy - mint ahogy Illyés Gyula mondta. Hosszas rábeszélés után hajlandó volt válaszolni kérdéseimre. — Mikor jegyezte el magát a tánccal? — Közhely, de mindig is erre a pályára készültem. Ennek jelei már gyerekkoromban megmutatkoztak. Hisz emlékszem rá, lehettem olyan 8-10 éves, amikor már javában rakosgattam a gyufaszálakat. A fejjel fölfelé állók voltak a fiúk, a lefelé állók meg a lányok. A gyu- fásdobozokat pedig díszleteknek használtam. Kérdezgette is apám, hogy mit csinálok. Én meg elmondtam neki. De hogy igazából mikor kezdett tudatosan érdekelni a mozgás? Erre mindig azt szoktam felelni, hogy amióta megszülettem. Mert jóllehet, mozgásból áll a tánc is, de mozgás az is, ha megyek az utcán. Még mostanában is jönnek hozzám gyerekek felvételre, és többségük azzal állít be, hogy szeretnének mozogni. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy jó... akkor menjenek szépen haza, mert amíg az otthonukig érnek, addig is mozognak. Ahhoz még nem kell táncot tanulni. Ha viszont balettozni szeretne valaki, hát az már teljesen más. — Valóban keveset tudnak az emberek erről a művészeti ágról. — Magam is azt gondolom, hogy művészet, de mégiscsak úgy kell felfogni, hogy munka ez a javából. Persze én mégsem érzem annak. Mert az Isten adott nekem valamilyen tehetséget, s tán úgy is jöttem a világra, hogy a kezdet kezdetén elköteleztem magam ezzel. Biztos, mást is meg tudnék csinálni, hisz nem vagyok sem buta, sem sánta, sem béna. A gimnáziumban végig jeles tanulóként tartottak számon, s három idegen nyelven - olaszul, németül és angolul - beszélek. Ám ha mást csinálnék, az már lehet, hogy munka vagy teher lenne számomra. — Az ember életében mégis vannak olyan állomások, amelyek a további életpályát meghatározhatják. — Nézze, én nem jártam balett-tanfolyamra, mint a mostani kicsik. Inkább ösztönösen éreztem rá a dolgokra. Gyerekként gyakran táncoltam a tükör előtt. Lehet, hogy ez nem normális dolog, de hát én ilyen voltam. — Végül is mikor jött el az az idő, amikor tudatosult, hogy csak ezt szabad csinálnia? — Lehettem vagy tizenkét éves, amikor már pontosan tisztában voltam vele, hogy nekem csakis ezzel kell foglalkoznom. — Ez mégis miben nyilvánult meg? — Míg korábban csak ösztönösen csináltam a dolgokat, attól kezdve viszont már olvasgattam, lapozgattam a színházi újságokat, és kerestem a táncról szóló írásokat. Vonzódtam a színházhoz, de ritkán tudtam eljutni ilyen helyekre, mert szegények voltunk. — Hol telt a gyerekkora? — Debreceni vagyok, ott is születtem. — A szülei mivel foglalkoztak? — Szinte egyik napról a másikra földönfutókká váltunk. Apámat ugyanis 1951-ben letartóztatták, mivel kuláknak kiáltották ki. Volt cséplőgépe, üzlete, és szép házban laktunk. De mindent elvettek tőlünk, és édesapám1 m i írt osztályidegen, börtönbe került. —,Es a: édesanyja? — Ő egyszerű asszony volt. Háztartásbeliként dolgozott, de 1938-ban Debrecenben megválasztották szépségkirálynőnek. Szóval, nem volt olyan csúnya, mint én. — Miután az édesapját letartóztatták, mi történt? — Elmentünk Debrecenből, és felköltöztünk a rokonokhoz Pestre. S mint ahogy mondani szokás, minden rosszban van valami jó. Ugyanis a rokonok 1953-ban beprotezsáltak báró Kemény Melindához, a Kapás utcai táncstúdióba. Elmondtam neki, hogy az apám börtönben van - így fizetni nem bírunk -, de én mindenáron balett-táncos szeretnék lenni. Megnézte, mit tudok, s egyből felvett a negyedik osztályba. Pedig előtte egyetlen balettórán sem jártam. — Mennyi ideig tanult ott? — Négy évig, egy esztendőt pedig az Operettszínházban voltam gyakorlaton. Utána sikeresen levizsgáztam, s 1959-ben már leszerződtettek a Pécsi Baletthoz magántáncosnak. — Onnan merre vezetett az útja? — Egy szezont töltöttem Pécsett, majd 1960-ban a debreceni színházhoz mentem, és Szendrő Jóska bácsinál dolgoztam. Utána pedig '61-ben - tehát húszévesen - már Berlinben,a Friedrichstadt Palastban táncoltam. — Hogy került Európa egyik legrangosabb revűszínházához? — Úgy, hogy Pesten, a Blaha Lujza Színházban vendégszerepeltem, mint debreceni magántáncos. Ott meglátott az igazgató, és meghívott. 1961 szeptemberében felültem a vonatra, és irány Berlin. —- így utólag hogy látja: érdemes volt kimennie? — Hát persze. Mert amit tudok erről a pályáról, azt mind ott, keserű német kenyéren tanultam meg. A németek valóban precízek, pontosak és sza- vahihetőek. Ott a szónak súlya van, s amit megbeszélt az ember, az úgy is történt. Engem egyébként nagyon nehezen fogadtak be. Nehogy azt higgye, hogy tárt karokkal vártak. Á, dehogy. Hosszú hónapokig csak lestek, mustrálgattak, méregettek. — Mennyi időt töltött oda- kinn? — Eredetileg öt évre szólt a szerződésem, de végül is négy és fél esztendőt maradtam, és utána jöttem Szolnokra. —Miért pont ide? — Ennek hosszú története van. De a lényeg az, hogy volt odakinn egy magyar revűmű- sor, s a Visky András nevű zeneszerző - aki azóta már Hollandiában él - művei is szerepeltek benne. S akkor mondta, hogy ő a szolnoki Szigligeti Színház zenei igazgatója, és szívesen látna a társulatban náluk. Honvágyam volt, így aztán bementem a főnökömhöz, és elmondtam neki, hogy szeretnék hazamenni. Ő megértette, s az történt, hogy megosztott Szolnok és Berlin. Itt táncoltam évente egy darabban, aztán mentem vissza az NDK-ba. —Meddig tartott az ingázás? — 1963-tól egészen '68-ig, amikor is egy évre Olaszországba, a torinói színházhoz szerződtem. Majd újból visszajöttem Szolnokra, de '72-ben megint elmentem. Akkor Cipruson kötöttem ki. Nagy lehetőség kínálkozott számomra, amikor meghívtak a lgningrádi Kirov baletthoz. De végül a Szovjetunióba nem mehettem. Táncolhattam volna Japánban is, az osakai balettnél, az az út viszont kútba esett, mivel időközben hírét vettem, hogy itthon az Állami Balettintézetben főiskolai szintre emelték a mesterképzést. Rohantam haza felvételizni. Sikerült, és '76-ban elkezdődött a kurzus, '80-ban pedig diplomát kaptam. Örültem neki, ugyanis balettmester akartam lenni, mert egy dolgot eldöntöttem: nem szerettem volna kiöregedett, kivénhedt, szenilis statiszta lenni. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy egy befejezett táncosélet után nagyon nehéz valami teljesen másba belevágni.-— Mikor hagyta abba az aktív táncolást? — 1985-ben. — Azóta viszont mintha az életét arra tette volna föl, hogy mindazt a tudást, amit megszerzett, átadja a fiataloknak. — Nem kell ilyen nagy szavakat használni. Egyszerűen arról van szó, hogy a hivatásom közelében akartam maradni. És ez sikerült is. — De azért nem tagadhatja, hogy minden ember életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell nézni önmagával, s azzal, hogy mit csinált. Vagy Ón nem így érzi? — Szerintem ez a munka ugyanolyan foglalkozás - még ha a művészetek közé sorolják is -, mint bármelyik más feladat. Éppen ezért én csak jól vagy rosszul végzett munkát ismerek. Talán ami más ebben, hogy nem lehet gépiesen végezni. Mert a táncosok érzékeny emberek, s ez a velem született érzékenység mindig is befolyásolta előadói és balettmesteri munkámat. Én úgy hiszem, hogy sohasem fogok összegezni, csak ezután is megpróbálom elvégezni mindazt, amihez az Isten tehetséget és egészséget ad. — Persze biztos jólesett, hogy nemrégiben komoly elismerést kapott. — Valóban. Aranykönyvvel tüntettek ki. Az ezzel járó pénzjutalmat pedig arra költöttem, hogy életemben először elutaztam Izraelbe, és részt vettem a szentföldi karácsonyon, hogy ebből is erőt és hitet meríthessek a további munkámhoz. — Köszönjük a beszélgetést. Nagy Tibor Fotó: K.É. Hihetetlen üdülési ajánlatok Számtalan lehetőség van, mégsem fogynak az üdülési utalványok!
