Új Néplap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-23 / 19. szám

8

IRODALOM

1993. január 23., szombat

T

I

H

\ i

!- MŰVÉSZET

T

épelődöm magamban, hogy gépkocsival vágjak-e neki a jeges, havas útnak, vagy menjek inkábbautóbusszal. A kényelmesség és a nagyobb szabadság ígérete győzött az ésszerűség felett, így aztán elő- ráncigálom a garázsból hosszú téli álomban szendergő autómat.

Messze a várostól, valahol a dombok között, a kietlen országút padkáján egy magányosan bandukoló öregembert pillantok meg magam előtt. Zakóban, fején sötét nyúlszőr kalappal. Elszántan igyekszik, szinte rohan, mint akinek a sarkában vicsorognak a kopók.

Melléérve lefékezek. A kocsi megáll, de ő mintha megijedt volna tőlem, tovább rohan. Utána gurulok, és lassan leengedem az ablakot:- Jöjjön, bátyám. Elviszem. Megtorpan, félszegen csodálkozva néz rám.- Nincsen pénzem - motyogja.- Ugyan már! nem úgy gondoltam... Na jöjjön! - hajolok át a túlsó ajtóhoz, és kitárom.

Az arca megkönnyebbül, óvatosan bemászik mellém az ülésre. Amint berántja az ajtót, ápolatlan, állott öregemberszag csapja meg az orromat.- Hová igyekszik? - mustrálom végig lopva, és elindulunk. - Hát maga, hová menne?- Én Nemeshetésbe.- Az nekem is jó - bólint. Nem szeretem a tisztázatlan helyzeteket, így aztán fagga- tózni kezdek.- Oda valósi?- Nem... De az eleje megfelelne.-A Nemes—?

• - Ollan forma - mondja, és furcsán ráncolja a homlokát. Megállók.- Na bátyám! - fordulok hozzá. - Tisztázzuk, maga Nemeshetésbe igyekszik, vagy máshová?

Leszegett fejjel hallgat egy darabig, aztán kivágja:- Nemesapátiba...

Jó, hogy kiböki. Hamarosan be kell fordulni... Kihez is megy? - kérdezem fennhangon, és újra elindulok.- A nővéremhez.- Hogy hívják a nővérét?- Annus.- Milyen Annus?- Mint engemet.- És magát hogy hívják? Kimeredve ül, meg sem moccan.- A fene, nem jut eszembe.

Leszalad egy izzadtságcsepp az arcomon.- T. Annus - szólal meg hirtelen.- Van férje?- Van hát, hogyne vóna.- Az asszonynevét nem tudja?

Nem válaszol, én közben sietve lekanyarodom Alsóneme- sapáti felé.- Ha kinn lesznek az udvaron, megismerem őket - motyogja, és izegni-mozogni kezd. Szeme golyója előbújik a héjából.

Tovább gyanakszom.- Bácsi! Van Nemesapáti és Alsónemesapáti. Melyik az?- Hát... az utóbbi.

Begurulunk a faluba, reménykedve fordulok hozzá:- Na aztán figyeljen! Lassan hajtok, próbálja felismerni a házat.

Ahogy így döcögünk végig a főutcán, elgondolkodom. Szegény öreget, mi késztethette arra, hogy ilyen őrült hidegben nekivágjon a világnak? Vékony kiskabátban, félcipőben, sál nélkül. Még szerencse, hogy egy elnyűtt pulóver takarja a mellét.

Az utolsó ház előtt csalódottan megállítom az autót. A kerekek megcsúsznak az összeállt hóban.- Kiértünk a faluból. No, nem ismerte fel?

Zavart, ijedt tekintettel forgolódik.- Tovább, arra lesz. - És görbe ujjával a távolba bök, arra felé, ahol egy megdőlt tábla mutatja a következő falut, Nemesapátit.

Soványarcú, öreg néni óda- log mellénk.- Kit keresnek, ha meg nem sértem?- Bizonyos T. Annust - vágom rá gyorsan, reménykedve. - Ez a lánykori neve.

Maga elé bámul az útra - ahol bundás cipője orrával kapirgálja a megfagyott mocskot -, aztán meg az égre.- Itt mifelénk illen nincsen, halla. Nem is vót. Kicsiny ez a falu, tudnám, hatvanöt éve itt élek.

Elköszönünk, irány Nemesapáti.

Oldalvást, sunyin végigmérem az öreget. Kabátja, nadrágja pecsétes, állott vizelet szaga gőzölög belőle. Szakálla több napos, orrából beszáradt váladék lóg.- Mikor járt itt utoljára? - kérdezem, és dermesztő sejtés áll belém.- Régen... Nagyon régen... Nyáron...- Mégis mikor? - erőlködöm. A hangom metsző. Hallgat, aztán kisvártatva mondja.- Nem emlékszem.

Mélyet lélegzem, és szemem sarkából rásandítok. Néz előre a semmibe, és olyan hetykén ül, mint egy bokrétás falusi vőlegény. Ránézek az órámra. Tehetetlen idegesség rángatózik végig a gyomromtól az arcomig. Már rég ott kellene lennem. Egy nagy fújtatással elhessegetem a feszültséget.- Hova valósi?

Hirtelen izgága fészkelő- désbe kezd.- Hát, onnét... messziről. Arra. És hátra felé mutat szikár, bütykös ujjával.- Egerszegi? - próbálok segíteni.- Becsali - motyogja.- Becsali?- Az hát... Teskánd... a izé Bánszeg...- Most akkor Becsali vagy Teskánd?- Az, az - bólogat fehér lárva arccal.

Ránézek. Üres , opálos szemmel bámul előre az út kanyargós szürke semmijébe.- Van felesége?- Van - feleli fojtott hangon, gépiesen.- Gyereke?- Az is.- Hány?- Egy... Kettő. Mer’ a izé, ... Karcsi is ott van.- Hány évesek?- Ó, hát kicsinyek. Persze.- Hol vannak?- Ott... az asszonnyal. Megvannak. Hál istennek.

Beérünk Nemesapátiba. Megállók.- Na, Pista bácsi, figyeljen jól. Lassan, lépésben megyünk. Ha felismeri a házat, szóljon. - Bólint, és megint izgága lesz.

Háromszor végigjárjuk az utcákat széltében-hosszában és csak rázza a fejét.- Az a másik falu lesz ott, arra.

Nem kérdezek semmit. Kivágom az irányjelzőt és elindulok.

Meg kell tudnom a lakcímét, aztán hazaviszem - morfondírozok magamban.- Mutassa a személyi igazolványát!- Nincsen - válaszol olyan magától értetődő sima hanglejtéssel, mintha csak azt mondta volna: pitypang. - Elveszett.- Hogy, hogy nincsen? - kaffantok rá most már türelmetlenül és indulattal. Pedig tudom, nem rá kell neheztelnem.

Nem válaszol. A tehetetlen, sértődött ember konok hallgatásába gubózom. 0 is hallgat, jókat hallgatunk. Úgy vezetem a kocsit, hogy tudom; minden kilométer hiábavaló - olyan mintha köröznék egy nagy rakás trágyadomb körül.

A következő falut is becserkésszük. Ő beletörődötten, megállás nélkül ingatja a fejét; én lógatom.- Tudja mit, nincs már meg a maga nővére. Gyerünk, hazaviszem. Árulja el, hol lakik?

Rám néz, az arca elkomorul.- Nem.- Mit nem?- Nem tudom.

Dacosan lesüti a szemét, nem mond semmit. Az arca rándulásából megértem, hogy mindent elmondott. Nincs tovább. Kint szakad a hó. Szinte könyörgök.- Hol lakik, az isten áldja meg, gondolkodjon!

I

degesítő ahogy minden reakció nélkül hallgat. Én is ideges leszek, és egyre idegesebb. Sietnem kellene, de nem tehetem ki ebbe a csontjáró hidegbe, hogy meghaljon. Belököm a sebváltót egyesbe, a kocsi lassan gurulni kezd előre, meg-megcsúszik az egyre mélyebb hóban. Valami szétzilált öreg falu áll előttünk, sejtelmem sincs arról, hogy hol, merre járunk.

Két falu között elakadnak a kerekek, elforog a gumi, hiába kapcsolgatom a sebváltót, hiába játszom érzékletesen a gázzal.

Sötétedik. A hó lassan temet el bennünket.

Honfitársaim! Nem hiányzik valahol, valakinek egy öregember?

Lackner László:

Valahol a télben

Századunk humora

Molnár Ferenc

A drámairodalom világhírességei közé tartozik. Vígjátékait szinte a világ minden színpadán játsszák. Még életében sikert sikerre halmozott. A Pál utacai fiúk című ifjúsági regénye is a műfaj klasszikus alkotása. Filmeket, színdarabot, musicalt csináltak belőle. Azt már kevesebben tudják, hogy Molnár kitűnő újságíró volt, s a rövid prózai műfajokban is jeleskedett. Elményanyagának jelentős részét az első világháborúban szerezte. Haditudósítóként végigjárta Európa harctereit, lövészárkait. 1930-ban Svájcban, majd az USA-ban telepedett le. Amerikai élményeit Útitárs a száműzetésben című kötetben örökítette meg. Angol nyelven.

Régi könyvek közt keresgélek egy antikváriusnál. A tulajdonos egyszerre így szól hozzám, nagy sor díszkötésű kötetre mutatva:- Nézze, ez alkalmi vétel.

Odamegyek, megnézem. Híres német világtörténet, negyven kötetben, gyönyörűen bekötve. Az antikvárius szól:- Nagyon olcsón adom.- Köszönöm - módom -, nem kell.

Nem hagy békén:- Nagyon szép példány. Szép kötés, tiszta, olyan, mintha új volna.- Köszönöm - mondom-, nem kell.

Felemeli a hangját:-Ez a példány W. bárónőnek, a híres bankár feleségének a könyvtárából való.

Idegesen szólok:- Maga azt hiszi, hogy ezzel hat rám? Hogy amiért a gazdag bárónőé volt, azért majd inkább

megveszem?

Szinte atyaian mosolyog fám:- Nem. Ezt nem hiszem. Csak bizonyítékát akartam adni, hogy egy igazán tiszta példányról van szó, amihez soha senki hozzá nem nyúlt.

x

New Yorkban, egy vacsorán, intellektuel hölgy mellett ültem. Az indiánokról beszélt. Ősi nyelvükről. Arról, hogy még most is csodálkoznak a bevándorolt fehér emberek idegen beszédjén. De azért sokan megtanultak angolul. Egy indián hallott egyszer egy másik indiánt, aki előbb vele indiánul beszélt, aztán rögtön ezután egy kereskedővel angolul. Odaugrott hozzá, erőszakkal felnyitotta a száját, és belenézett. „Mit csinálsz?” - kérdezte ez rémülten. A másik nyugodtan: „Megnéztem, hogy nincs-e két nyelved.” Soha életemben nem hallottam ilyen, telitalálattal kifejezni

Az oldalon Borsos Miklós rajzai

Rózsa Endre:

Bú és bizonyosság

Úgy vagyok, mint az öngyilkos, ki hirtelen ágyában felül, és csapzottan, zilálva mondja:

„itt meghalni sem sikerül!”

Jöjjön a végső, nagy igazság!

Ránk kent a huszadik század:

„Itt csak meghalni sikerül!”

Egész népednek fordítsz hátat.

Egész nép? Mi vajon a nép?

Nyeleden bicska penge nélkül?

Hagyd el magad, s íjként feszülj ki; rókától csuka majd kikészül.

Igen: a csukafogta róka mindig másra vet vérszemet. Bensőnkben bú és bizonyosság!

S a két halszem csak rád mered.

Néptelenedek kongó szobámban Az üres levegő kitöm.

Kocsányon ülnek szemeim már, s kizárom magam - de még van időm.

mindazt, amit nyelvek tanulásainak, kiejtésnek nehézségeiről és akadályairól szoktak magyarázni tanítók, filológusok. Az indiánnak van igaza. Két nyelvhez két nyelv kell.

x

Nyár. Karlsbad. Egy luxushotel. Ä legdrágább. Kávéházi terasz a hotel előtt. Délután három óra. A terasz az utolsó helyéig telve van fürdővendéggel. Áz első emelet ablakai e fölött a terasz fölött vannak. Az elsőemeleti szobák a legdrágábbak. A sarokablakból kihajol egy hölgy, és leszól a férjéhez, aki a zsúfolt teraszon issza a feketekávéját:- Leó, az újságot akarom olvasni, és nem találom. Hová tetted?

Az egész publikum, felnéz a csinos asszonyra, aki az ablakból kihajol.

Leó, egy ismert budapesti bankár, zavarodottan felel:- Azt hiszem, az éjjeliszekrényen van.

A nő eltűnik az ablakból. Leó kissé zavarban van a nagy feltűnés miatt. A következő másodpercben megjelenik az asz- szony a második ablakban, és leszól:- Ott nincs.

Leó felel:-Akkor nem tudom, hova tettem.

A nő eltűnik a második ablakból, és rögtön megjelenik a harmadik ablakban:- Nem vitted magaddal:- Nem.

Eltűnik a harmadik ablakból, és megjelenik a negyedik ablakban:- Nincs a zsebedben?- Nincs.

Eltűnik a negyedik ablakból, és megjelenik az ötödik ablakban:- Nem találom sehol.

Leó zavartan felel, mert minden újabb megjelenésnél mindenki felnéz a feleségére. Pirulva szól:- Csak keresd.

A hölgy eltűnik, majd megjelenik a hatodik, a hetedik és a nyolcadik ablakban, mindenünnen azt jelentve, hogy nem találja az újságot. Leó jó férj, fölkel és elmegy az újságárushoz megveszi az Újságot, és felvisz: a feleségének. Mikor belép í szobába, látja, hogy az asszon) karosszékben ül, és olvassa a? újságot.- Mi ez? - mondja. - Hát megtaláltad az újságot?- Nem is vesztettem el - fele az asszony.

Leó bámul rá.- Mit bámulsz? - mondja í nő. - Ma jöttünk meg, és valam módon csak tudtára kellett ad nőm a népnek, hogy négy szó bánk van nyolc ablakkal, a; első emeleten...