Új Néplap, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-28 / 304. szám
4 1992. DECEMBER 28. A szerkesztőség postájából A kanyargó Tisza mentén Az Új Néplap utolsó oldalán egy helyes kezdeményezés váltotta ki az érdeklődésemet, ahol folyamatosan ismeretet ad egy- egy utca névadójáról. Ehhez kapcsolódva megemlítem, hogy Martfűn az önkormányzat településfejlesztési bizottsága kapta azt a feladatot, hogy 15 utcanév megváltoztatását kezdeményezze. A bizottság határozata alapján hozzákezdtem az utcák új névadóinak ismertetéséhez — a helyi, MAS c. lapban. Közülük csupán néhány nevet sorolok fel: Árpád fejedelem, Hunyadi Mátyás, Erkel Ferenc, Kosztolányi Dezső. A régi névadókról is tájékoztattam a lakosságot (pl. Arany János, Bem József, Kölcsey Ferenc, Munkácsy Mihály, gróf Széchenyi István), akikre továbbra is büszkén emlékezünk. Felkerestem azokat az utcákat, melyek névadójáról ismertetés jelent meg, s elbeszélgettem az ott lakók közül fiatallal, időssel egyaránt. Arra kerestem a választ, hogy a névadókról ki mit tud? (Egyben feljegyeztem az utca rendjét, környezetét stb.) Boldogan írom le, hogy ezek a látogatások számomra igen tanulságosak voltak. De az utca embere számára is. Többek között tudatosítottam, hogy az utcanevek elsősdleges funkciója a tájékozódás, míg a másod- lagossága: az emlékezés. Nagyon szomorú lettem, amikor fiatalokkal arról beszélgettem, hogy mit is tudnak pl. Kölcsey Ferencről, mert azt a választ kaptam, hogy egy magyar ember volt. Ez igaz, de ennél sokkal többet illenék róla tudnunk. Ide kívánkozik, hogy Gárdonyi Géza mának szóló üzenetét így fogalmaztam meg: „El kell tanulnunk keresni az emberi élet célját, a demokrtikus humanizmust, mert az író szükségszerűen a néphez, az egyszerű emberek életéhez közelítette művészetét.,, Egy-egy író, költő, művész, történész, hadvezér ismertetésében egy harmadik cél is vezetett: az irodalom, a történelem, az olvasás népszerűsítése. Ezt a szülőföld, a lakóhely örömével, gondjával, az őszinte helyzetfeltárás elemzésével, a jobbítás szándékával igyekeztem végezni. Martfű a kanyargó Tisza mentén fekszik, tanyavilágból lett nagyközséggé, majd várossá. Neve először 1467-ben faluként tűnik fel; 1837-ben a Tiszaföldvárhoz tartozó népes pusztán negyvennégy katolikus, hat evangélista és tizennyolc református lakost írtak össze; 1940-ben a Szobotka Pál tulajdonát képező 593 kh. ingatlant a BATÄ cég megvásárolta, hogy létrehozza a CIKTA Cipőgyárat. 1950-ben lett önálló község, és 1957-ben épült a hatszáz személyt befogadó művelődési központ, ahol helyet kapott a könyvtár, a mozi, s a különböző klubok működését tette lehetővé. Ma már az irodalmi kávéház is itt van. Mit jelent nekünk, martfűieknek a Tisza? Azonosulást a tájjal, a szülőfölddel, az otthonnal. Azért élünk itt, hogy itthon legyünk, de mint magyarok, Magyarországban is otthon legyünk! Serfűző János Martfű Szép emberi példa December 7-én Bánhalma községben véradást szervezett a Vöröskereszt helyi szervezete. Ez a nap szép példa volt a település lakóinak összetartására, önzetlen segítségnyújtására. A Mezőtúri Véradó Állomás dolgozói — a Vöröskereszt és az Állami Gazdaság vezetőinek jó kapcsolata révén - a Kakat- szállóban ötvenhét véradótól 22,8 liter vért vettek. (A gazdaság minden véradót egy sámlival ajándékozott meg.) A véradással egyidőben a Vöröskereszt kisújszállási szervezete ol- tsó termékeket árusított — ezzel is segítve Bánhalma lakosait, akik önzetlenül részt vállalnak a Vöröskereszt munkájában. Erre a segítségre szüksége van a településen élő embereknek, hiszen — az állami gazdaság átszervezése következtében — sokan munkanélkülivé váltak. Köszönet a szervezőknek, a véradóknak, Bánhalma lakóinak az önzetlen emberi megnyilvánulásért. Köszönet az Állami Gazdaságnak a támogatásért, és rajtuk kívül még meg kell említeni Kenderes lakóinak, véradóinak emberbaráti megnyilvánulását is, akik december 2-án, a hívó szót átérezve, jelentek meg a véradásra: példaként szolgálva az adni-kapni örömét, e szép emberi tulajdonságot. Nekik is köszönjük. Magyar Vöröskereszt kisújszállási vezetősége „Számoltuk a szennyest” A Fellázadtak a műtössegé- dek — Ki mossa az egészségügy szennyesét? című írásban foglaltakon túl (XI. 25.), a következőket szeretnénk megemlíteni: Mi, az egészségügy emberszámba sem vett „rabszolgái”, akiknek a becsületébe gázoltak, mert meg mertük mondani az igazat, leltárilag adtuk át — igazgatói utasításra — a műtőben használatos összes textíliát a Kelenföldi Mosoda Kft.-nek. A kórház velük kötött szerződést, mert szerintük így gazdaságos. De kinek? Persze a szerződéskötés előtt ment a „porhintés”, különböző mosodás alkalmazottak ígérgettek ezt azt, méretre készült ruházatot, szuper dolgokat... Ez nem jött ösz- sze, viszont a problémák sorra jelentkeztek: Az aránylag jó állapotban lévő ruháinkat szakadtán, koszosán és hiányosan hozták vissza; többször is előfordult, hogy a László Kórház kórbonc- tanáról került hozzánk kabát, ami azért más mint amit mi használunk a műtőben. De említhetjük még, hogy szinte minden nővéri értekezlet témája az volt, mennyi pelenka veszett el a kórházban; no meg az állandó ígérgetéseket, hogy csak átmeneti nehézséggel állunk szemben, majd ha helyben mosnak... Mert közben elkezdték a kinti mosoda felújítását. Bár a tüdőkórház mosodája működőképes volt, azt is le kellett állítani. Pedig ott jó megoldást találtak a mosásra: a batyuba kötött, használt műtéti textíliát egy zárt rendszerű csúzdán juttattuk közvetlenül az alagsorba (a tbc- jelleg miatt), és nem keveredett semmivel. A bajok ott kezdődtek, amikor ügyeletben a műtősnő és műtős, azt a megbízást kapta, — először csak egy hétre szólóan, hogy számolniuk kell a szennyest, mivel a mosodásnak erre még nincs embere. Egy hónap után azt mondták, csak addig kell számolnunk, míg Pestre hordják a szennyest, és szeptember elsejétől már a Hetényi Kórházban mosnak, akkor majd erre a munkára felvesznek öt embert. Ez október 9-ig nem következett be, s miután már tíz hónapja számoltuk a szennyest a mosodának és helyettük (plusz munkaként), a Kelenföldi Mosoda Kft. vezetőjének megírtuk azt a bizonyos levelet. Sokan el sem hiszik, hogy a tényleges munkánkért sem fizetnek meg, mert a havi hat kötelező ügyelet helyett pl. nyolc- tíz-tizenkettőt adunk, 2 40-318 órát dolgozunk — havi nettó 10.800-12.300 forintért. Bizony! Levelünkre, amit nyolcán írtunk, telefonon azt üzente a kft. vezetője, hogy majd ezt a dolgot a Tóth Gizella elintézi. Furcsának tartottuk, hogy a kórház ápolási igazgatója, akiről köztudott, hogy elképzelése a demokráciáról, mint harcos funkcionáriusnak, a régi „érá”- ból való, hogyan jön bele az ügybe. Ezt követte egy osztályértekezlet, ahol nem voltunk ugyan szinkronban, de végül is abban egyeztünk meg, hogy a műtős fiúk egyike november 15-ig számolja a szennyest, mivel ígérték, akkorra vesznek fel valakit erre a munkára. Kértük, ezt adják írásban, valamint azt is kértük, hogy a kft. által bérelt helyiséget takarítsák ki, mert már borzalmas állapotban van. No erre kaptuk a választ: ötünket felfüggesztettek az állásunkból (egy munkatársunkat áthelyeztek), és münkamegta- gadás, a betegellátás veszélyeztetése indokkal, fegyelmi eljárást indítottak ellenünk. Holott mi azzal veszélyeztettük a betegeket, hogy számoltuk a szeny- nyest. Ennek ellenéreT— november 15-től to't'áfíbra is a műtősökkel számoltatják. így talán kigazdálkodnak maguknak — bérmegtakarítás címen — egy kis „kalácspénzt”? Az a véleményünk, könnyű becsukni, felszámolni pulmono- lógiai osztályokat, utógondozót, de újra kinyitni, az kerül majd igazán sokba. A tüdőkórházra pedig nagy szükség lesz, mert a morbus hungaricus jelen van, sajnos egyre jobban támad! Antoni Szabolcs Dabóczi Ferenc Hernádi Béla és Gálfi József Küldjön egy képet Édesapám Kolozsváron Nagyra értékelem az Új Néplap azon kezdeményezését, hogy elindította a Küldjön egy emlékképet című sorozatot. A közreadott képeket szívesen nézegettük, bennünk is régi emlékeket ébresztett. Ezért mi is szeretnénk a nyilvánosság elé tárni, Édesapám emlékére, a féltve őrzött képeink közül egyet. A felvétel Kolozsváron, Mátyás király szobra előtt készült — előtérben Édesapám. Megemlítem, hogy Édesapám a szolnoki légvédelmi tüzéreknél teljesített hivatásos katonai szolgálatot, és arról a rövid időszakról, amit Erdélyben töltött — 1940-ben — sok szép történetet mesélt el családjának. Bánvölgyi Tibor Szolnok “Ébressz — ajáníva Hiába várták a mentőt A tiszafüredi mentőállomás egyik ápoló-, jára panaszkodik Szabó Lászlóné olvasónk. Leveléből: Rokkantnyugdíjas vagyok és sajnos a 32 éves fiam is az, akinek nagyon ^ _ csúnya, fekély es a lába. Betegsége folytán, Húr december 8-án Szolnokra kellett volna P** mennie, az elsőfokú orvosi bizottsághoz—1 legkésőbb 9 óráig. Ebből nem lett semmi, mert hiába jelentettük a mentőállomáson, s kértük a szállítást, nem jöttek érte. Az esetet nem hagyhatom szó nélkül, mert úgy érzem, elfogadhatatlan az a helyzet, ha az ember már a mentőben sem bízhat. Netán tekintsük annak, hogy a mentőállomáson is megválogathatják a betegeket — a szerint, ki fizet többet? Ha valakinek 5800forint a nyugdíja, és térdig rohad a lába, ha jóformán menni sem tud, az akassza fel magát?! Olvasónk soraiból ugye érezzük, hogy most — a kudarcba fulladt mentőszállítás kapcsán — egy csomó fájdalmat, keserűséget öntött ki magából, s osztotta meg velünk élethelyzetének töredékét. Megértjük, és nem férhet kétség ahhoz, hogy fiával együtt segítségre, támaszra szorulnak. Ebbe beletartozik az is, hogy szükség esetén — emberi és társadalombiztosításuk jogán — igénybe vehetik a mentőt. Ami a konkrét esetet illeti, dr. Lückl Jenőt, az Országos Mentőszolgálat megyei mentőszervezetének vezető főorvosát kérdeztük meg: miért nem mentek ki azért az emberért, aki alig tud járni? Azonnal kivizsgálta a panaszt, és a következőkről tájékoztatott: A beteg december 7-én 14.52 órakor személygépkocsival érkezett a tiszafüredi mentőállomásra, ahol kérte, hogy másnap szállítsák Szolnokra, az orvosszakértői bizottsághoz. Bejelentését a telefonügyeletes mentőápoló feljegyezte. Aznap még több, ugyanilyen szállítást igényeltek a körzeti (házi) orvosok, a betegek, illetve hozzátartozóik. Ezt követően tisztázódott, hogy nem a szokásos orvosszakértői vizsgálatokról van szó, melyen feltétlenül jelen kell lenniük a betegeknek, hanem az ún. közlekedéstérítési eljárásról. Ehhez viszont elégséges, ha az egészségi állapotáról szóló, körzeti orvosi igazolást juttatják el az orvosszakértőhöz. Tehát a beteg nem volt jogosult mentőszállításra, s ezt december 8-án délelőtt az egyik mentőgépkocsi személyzete közölte vele. Lückl úr válaszához néhány gondolat: Szabó Lászlóné olvasónk panasza nem volt hiábavaló, hiszen rajtuk kívül még bizonyára sokan nem tudták, nem tudják, hogy a közlekedéstérítés végett nem kell személyesen ide-oda utazniuk; elég, ha a körzeti (házi) orvosuk igazolását eljuttatják az illetékes helyre. Mielőbbi gyógyulást kívánunk. Köszönet a buszvezetőnek December 14-én, körülbelül 16.15 órakor a szolnoki buszpályaudvarnál a Besenyszögről érkező és a vasútállomásig közlekedő buszra szálltam. Jegyváltás közben vettem észre, hogy a buszon máris megloptak. Azonnal szóltam a buszvezetőnek, és a segítségével sikerült az illetőtől visszaszerezni a pénztárcámat, amiben több ezer forint volt. Mások okulására szeretném nyilvánosságra hozni a velem történteket, egyben köszönetét mondok a buszvezető határozott fellépéséért, segítségéért. „Egy hűséges olvasójuk” Tiszatenyő Hozzászólás cikkünkhöz Szükség van az onkológiai gondozóra Olvastam az Új Néplap december 15—i számában, hogy „Bajban van a kórház - De hová menjen a beteg?” című cikket. Engedjék meg, hogy e téma keretében, annak kiegészítéseképpen elmondjam objektív véleményemet, benyomásaimat. Az idén úgy hozta a sors, hogy családom tagjai sajnos komoly és tartós betegséggel járó kórházi ápolásra szorultak. Így a Hetényi Kórház több osztályán és a cikkben említett, volt bábaképző épületében is megfordultunk. Mérnök ember lévén, e helyeken elsősorban a műszaki felkészültség, a szervezettség, a betegek kiszolgál- hatósága vagy a kiszolgálás elmaradása, a betegekkel való bánásmód tűnt fel. A szolnoki volt bábaképző épületében, az onkológiai osztályon kiemelkedő szervezettséget tapasztaltam. S megállapítottam, hogy az egész épület műszaki állapota (tudomásom szerint a közelmúltban újították fel) lehetővé teszi a betegek szakszerű ellátását, kiszolgálását. Ebből a szempontból az sem közömbös, hogy az onkológiai gondozó és a klinikai onkológiai osztály végre egy helyen van. Az emberek rettegnek a félelmetes daganatos megbetegedéstől, hiszen tudjuk, hogy csendben, szinte fájdalom nélkül kezdődik a folyamat, és csak a korai észleléssel, kezeléssel lehet a betegeken segíteni. Miért ezt az intézményt zárnák be, háborgatnák, amire a lakosság több mint harminc százalékának szüksége van; miért éppen azt akarják megszüntetni, ahol végre szervezettséget, műszakilag is rendet tapasztaltunk? Végezetül én is felteszem a kérdést: hová menjen a beteg? Bokor Sándor mérnök Szolnok Az oldalt összeállította: Csankó Miklósné Adóznak a véradók Szinte nem múlik el nap, hogy az Új Néplapban ne jelenne meg cikk, vagy felhívás a véradással kapcsolatban. Miután én is véradó vagyok, tudom, hogy az „önkéntesek” teszik is a dolgukat. A Vöröskeresztet dicséret illeti, mert a véradókkal szemben figyelmes. Az ünnepekre jó kívánságot küld, a többszörös véradóknak jelvényt, emléklapot adományoz, a 10, 20... és még többszörös véradóknak jelképes összegű, 1000-2000 forint jutalomról gondoskodik. E szép gesztust azonban MÁSOK elrontják, amikor ebből az összegből levonatnak 35 százalék adót, a pechesebb férfiaktól pedig 40 százalék gyermektartást is. Nem tudom, kire tartozik, de ezúton kérdezem: Uraim! Ebben a szabad országban mindent szabad? Magyar Zoltán Szolnok
