Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
8 Irodalom—művészet 1992.. NOVEMBER 14. O któber volt, az eget beborító felhő a háztetőket érte. Egy furcsa görbe utcán járt kigombolt balonkabátban, a pergő vakolat a gyerekkort idézte, vagy még régebbi időket. Valami címet keresett hivatalos ügyben, és két megállóval később szállt le, most csodálkozva nézte a várost, amelyben születése óta él. Már tavasz óta sűrűn gondolt rá, hogy ki kellene mennie a temetőbe, a sírhoz, amelyben szerettei nyugszanak. Reggel borotválkozás közben megvágta magát, olyan mélyen, hogy muszáj volt leragasztani. A seb húzódott a tapasz alatt, és ez eszébe juttatta, ‘högy milyen nehezen viseli el mostanában a reggeleket. Amikor szembe kell néznie az arccal, amely egyre kevésbé hasonlít arra, akit olyan régóta és meghitten önmagaként ismer. Ez az újabb arc puhul, reggelre mindig törődött, ráncok, idegen gödrök és duzzanatok telepednek rá az éjszaka folyamán. Ezért gyorsan borotvakrémet ken magára, és kapkodva pamacsolni kezd. Amikor pedig a fehér hab belepte már az arcot, a hab felett apja szeme néz rá vissza a tükörből. A görbe utca egy kis térre futott ki, lekopott cégtáblák, szabó, órás, rádiós. Mindhárom bolt kirakatában többéves por, az ajtókon rács. Minden szakmába vágó javítást vállalok. Az ipar szünetel. Kész munkák átvehetők a földszint kettőben, csak nappal!!!- Micsoda forgalom lehetett itt. A bezárt üzletek mellett egy étkezdét talált. Kihajtott ajtajára krétával felírva a napi étlap. Még soha nem evett kifőzdében. Házasember otthon eszik, nagyritkán vendéglőben. Továbbá kételkedett az ilyen helyek tisztaságában. De nyolc éve, anyja halála óta nem evett székelykáposztát. Kockás viaszosvászon térítők, recsegő szék, és a pult mögött félvak öregasszony foltos kötényben. Majdnem visszafordult, de aztán mégsem. Étteremben soha nem kapna székelykáposztát, levesesen, sok hússal, kenyérrel, mélytányérból, kanállal. Amikor kanalazás közben elnézett egy pillanatra, a fél vak öregasszony ott ült a pult túloldalán, éppen szemben vele, egy darab kenyeret rágcsált lassan, és azt kérdezte, ne melegítse meg mégis inkább egy kisit? O a fejét rázta, pedig a ká-' poszta már tényleg kihűlt, de kenyeret harapott hozzá, és nem hagyott a tányérban maradékot. Az apja is a húst szerette. Úgy halt meg, büszkén, az elfekvőben összeszorította fogatlan száját a pépek és kásák elől. Egyszer v itt neki húst, de az öreg fogsora elkeveredett valahogy. Úgyis csak felsebezné vele az ínyét. Amikor még beszélgettek, megkérdezte tőle: Mért nem eszel? Mert itt tejjel főznek. Mért hagytad, hogy kivegyék a fogadat? Megy össze a fejem, hozz egy új fogsort legközelebb, egy kisebbet. Ő van legfölül, urnában. Volt élő gyermeke, de végül is egy magatehetetlen embert nem tud ápolni az, aki nappal dolgozik, és nincs annyi pénze, hogy megvásárolja a gondozást. Ki tudja, én hol végzem és hogyan. Lehet, hogy magam is elfekvőbe kerülök, beesett szájjal, fogatlanul, naphosszat a plafont nézve. Várva, hogy jön egy látogató, egy ápoló vagy egy betegtárs vagy valami. A végét az ember nem ismerheti, ha ismerné, milyen rettenetes volna az a felesleges igyekezet, amivel megpróbálná elkerülni. Volt a bátyjáról egy fénykép, a hajó orrában áll, a zászlórúdba kapaszkodik, leng a zászló, a fiatal, egyenruhás férfi mosolyogva előre mutat. Akkoriban három szerelmes nő is várta, hogy őnála találja meg a végső kikötőt. A bátya szerencsétlenül és nyomorultul halt meg, magányosan és vérben egy laBéres Attila: Októberi találkozás kótelepi egyszobás lakás betonfalái között, az ereit nyiszálta el, de esendő volt, és erőtlen hozzá, a nyomokból ítélve tökéletlen munkája nagy szenvedést hozott rá, halála nem váltotta meg kiürült életét, és családja, főleg anyja elleni vétkeit. O van középen, egyszerű, dísztelen urnában. Amikor őt temették, a sírköves segédje, kinek kötelessége volt a már meglévő sírkőbe bevésni és arannyal ráfesteni az elhunyt nevét, az a fiatalember felelőtlenül napokra berúgott valahol. így percekkel a temetés előtt derült ki, hogy ott áll még a sírkő kifordítva, mint a halott utolsó tréfája, vagy valami kegyetlen, pogány szertartás emléke, rejtélyes dolmen, üzenet, őscsillagászati kellék, kultikus kő, sátáni oltár, egy szerencsétlen, kifordult lélek utólagos hitvallása az ördögnek. Zengett a temetőiroda, az ijedt, hivatásából fakadóan hajlongó és suttogó asszony, a temető vezetőnője mindent megígért, a sírkövet azonnal visszafordítják, a felirat holnapra kész lesz, senkinek nem érdeke a botrány. A temetésen kevesen voltak, öten mindössze. Furcsa látvány egy pap, az örökkévalóság katonája, amikor az óráját nézi a temetőben. A szertartás után a bátyja volt főnöke, aki eljött, és egy marék földet szórt a betemetett urnára, bizonyos leltárba vett munkaruhák után érdeklődött diszkréten, ugye megérti. Hogyne, mondta ő, megértem, dehát egy hétig feküdt ott a bezárt lakásban augusztusban, minden ruhaneműt el kellett vitetni. Persze, de a leltár. Igen, hát bízzunk istenben, az lesz a legjobb. Legalul pedig, koporsóban, az anyja, akit szeretett, aki szívbeteg volt, aki először ment el. Vele napokig bolyongott a hullaszállító - mivel nem tudták eldönteni, hogy legyen-e törvényszéki boncolás vagy sem, egyik intézetben sem fogadták be, mert a halotti bizonyítvány rubrikáiban járatlan körzeti orvos bizonyos rovatokat ötletszerűen töltött ki. A temetésen anyjának húga sikoltozva sírt, kis- híján megakasztva a szertartást. Lehet-e elrendelést gondolni a dolgok földi menetébe? Hirtelen elhatározással, hivatalos dolgát hanyagolva, most rögtön elindult a temetőbe, másképp sose jut el, gondolta. Háromszor kellett átszállni, és utazás közben azt fontolgatta, vegyen-e virágot és milyet, végül nem vett, hanem majd előbb rendberakja a sírt. A sírkő megkopott, nedves falevél és a szél koszos hordaléka lepte a fedlapot, a virágtartót eltörte az előző téli fagy, a felirat aranyszíne a testvér nevéből kipergett, csakúgy, mint személye a hajdani cimborák emlékezetéből. A gaz combig ért, puszta kézzel esett neki, de a szívós, vad növényzet ellenállt. Amit lehetett, gyökerestül tépkedett ki, a nagyobbakat azonban hiába cibálta, beleizzadt a hiábavaló küszködésbe, mégis dühöd- ten folytatta, guggolva, aztán- megint hajlongva, mígnem egyszerre csak valami nedves, sikamlós, undorító dolgot markolt meg, ami nyálkásan szétmálott az ujjai között. Fekete gombák fürtjei nőttek ki a földből, és húzódtak meg a fű tövében. Ezekbe markolt bele, dehát micsoda gomba ez, ilyet még nem is látott, bűzlött tőle a keze, ez valami üzenet? Szemrehányás? Az anyjáé? A testvér gyűlöletének virága? Vagy apja áll bosszút az elfekvőbeli tejes pépekért? Vagy micsoda erők figyelmeztetik így az^ellfők kötelességére? A csaphoz rohant, hosszan sikálta kezét a durván fröcskölő hideg víz alatt, de a gomba szagától nem szbadult meg. Végre pár lépéssel arrébb egy vékony nyárfa szúrós törzsébe kapaszkodva, az elfáradt virágok és rozsdás vázú koszorúmaradványok romló kupaca mellett görcsösen hányni kezdett. Dehát miért, miért nem nyugszanak békében, gondolta kétségbeesve, hiszen szerettem őket. Franklin Guil- lén: Andesi nő Kolombusz tojása- Ezzel a címmel szerepeltek alkotások Budapesten, a városligeti Palme-házban Magyar művészek és spanyol, portugál, mexikói, kubai, brazil, bolíviai, uruguayi, argentin, chilei, kolumbiai, perui és venezuelai művészek állították ki munkáikat az Újvilág felfedezésének 500. évfordulóján. Rácmolnár Sándor: Kolombusz Kristóf megcsókolja az Újvilág földjét Törő István: Hiszem A sétányokról a szél is el megy, utcahosszat bandukolok utánad, leszek a tékozló fiú, s az ár mely szakítja szét a gátat, házak között járok, akár a Nap, s hazátlanul viszem deresedé) fejjel elbitangolt ifjúságomat - megy a vonat, s a tájat hosszasan vizs latom, világba vivő ösztönömre nincs magyarázat, arcodon keresem az őselemek nyomát, s tisztító fényed teraszán napozom, meggyónom el nem követett bűnömet, s hiszem, a mindent felderítő kor egyszer majd engem is megkeres. Oláh István: Erdélyi Elektra Ferenczes István: Feléd menekítem ím sehonnai őszből talán már a földből feléd menekítem ím a rettegéseim cafrangokcafrangja dúlt országok hamva felkoszorúz gyászba szemem pusztasága már pokolbűz szakad belőlem hullaszag s te szeretni magam sem hagyod sem magad Berták László: Az ólom marad legtovább Az ólom marad legtovább a temető a sejt alatt megnyúlnak benne az utak kiveri a hozott virág magába süllyed a világ belülről eszi a fogat mint elemeken az anyag csak a szavakon szürkül át a sóhajban is katonák azé a perc aki szalad féktelenek és fontosak megcsinálják a kisbabát s mintha nem volna ég csak ág minden vereség súlyosabb. A lányt Elektrának hívják. Erdélyi Elektrának. A zsaru kiszúrta valamiért, most éppen igazoltatja. A látvány nagyon is megszokott mifelénk, annyira, hogy nem szaladoznak össze az emberek, ha a gumibotos (máskor farkaskutyás) káplár rádreccsen, s a személy- azonosságidat kéri. Az ég változatlanul kékül, a füvek zöldülnek, mi pedig annyit már tanultunk a fanarióta múltból, hogy nem kékülünk, nem is zöldülünk a félelemtől vagy a haragtól; egyszerű, mindulättalan mozdulattal elővesszük a személyazonosságit. Tessék. A zsarut valahonnan délről szalasztották ide, nem beszéli nyelvünk. A személyazonosságiba pislog, aztán a lányra, és megint a papírra - hogy hívnak te, olyan nyakatekert neve van itt mindenkinek. Érdélyi Elektrát két és fél esztendővel ezelőtt láttam először. Az ostromlott városból menekítette ki öccsét. A városból, ahol minden padot összetörtek a korzón, s ahol immár két napja és két éjszaka állt a bál. Molotov-koktélok röpdöstek az egyik vonalból a másikba, balták; egy elszabadult teherkocsi a ca- pinás-fejszés emberekkel (békében: atyafiak, a hadban: hadfiak) nekirontott a görögkatolikus templom műkő lépcsősorának. E két nap és két éjszaka volt az utóbbi idők legnagyobb kollektív agyrázkódása itt nálunk, s nem csupán a főtér délkeleti szögletében. Mégis, akik akkor elpusztultak vagy megnyo- morodtak, kivétel nélkül mind vágott, szúrt vagy husáng ütötte sebekkel kerültek a kórház intenzív osztályára vagy a hullaházba. Olyasmi volt az egész, mint egy áztál- és széklábakkal, a korzó padjainak léceivel megvívott polgárháború, amely egyetlenegy háborgó városállamban (a nagytérképen legfönnebb mikroszkóppal érzékelhető pontban) zajlott. Mert a polgárháború lényege: mindenkinek, akár velünk, akár pedig ellenünk van, ugyanaz a személyazonossági lapul a zsebében. Akárcsak most, a mellékelt ábrán. Viszont nem mindegy, hogy kinél a hatalom, s kire osztották ki, mint egy szerepet, az alázatot, ha már egyenlők nem lehetünk. Végül is ez az egyirányú ás következményeiben is egyértelmű függés a maga teljes banalitásában így mutatkozik: áll a valahonnan délről jött zsaru az utcasarkon, bevár (vagy kivár?); amikor pedig egy vonalba kerültél vele, tesz róla, hogy soha ne érj be. .Mint Akhillész a teknősbékát. - Elő a személyazonosságit! És Erdélyi Elektra előveszi, nekem pedig újból eszembe jut, hogy mászott ki a török kamionból, egy hófehér zsebkendőt szorított az arcára, mintha fél óra leforgása alatt maga is törökké vált volna. Időérzékem nem hagyott el, a sarkon ácsorogtam, és a lángoló üvegek röppályáját figyeltem az éjszakában. S valahányszor csak annak ment, akinek keverték, valami neandervölgyi eufória tört ki a csoporton, amire elkeseredett üvöltés volt a válasz. Erdélyi Elektra megkopogtatta a könnyűpáncélosok gyűrűjén szerencsésen kívülrekedt, ám az események közvetlen közelében szerencsétlenségére ottrekedt török kamiont. Engedj fel, mondta a fiatal férfinak, aki, noha még csak március volt, könnyű trikóban üldögélt a kormánykerékéi. Engedj fel - s az ifjútörök karján megrezzent a tetovált szirén és a szabadságszobor. - Gyere csak, gyere, bülbülmadaram - mondhatta anyanyelvén a tőrök, bár azt hiszem, ez csak az én képzelgésem; a gyermekkori olvasmányok szárazvilláma, miközben az aszfalton lángol a benzin, s a derékig érő csípős füstben farkasszemet néz a két tábor, a hajszálvékony ütközőzónában pedig a katonák oly óvatosan járkálnak, mint egy, az ég és a föld között lebegő gyalogösvényen. - Gyere csak, gyere, azt mondod, Elektrának hívnak? A fülke ablakait sebten elfüggönyözték, és csak egy jó fél óra múlva nyílt ki újból az ajtó. A lány visszaereszkedett a morajló földre, most mindjárt hozom, el ne menj, szólt vissza a töröknek, aki a karjára tetovált szabadságszobrot nézte, de nem biztos, hogy látta is. Elektra a közelben lakott egy tömbház nyolcadik emeletén. A liftet kikapcsolták, gyalog ment föl, egy kéziszatyorba bedobált két inget, valami alsókat, egy nadrágot, három konzervet és egy fél kenyeret. - Te most menj el innen - szólt oda öccsének, ne búcsúz- kodjunk, tudod, hogy nem szeretem. Menj el akárhova, északra vagy nyugatra, próbálj ott élni, ha már itt nem lehet. A pecsétgyűrűt vidd el, a nagyanyánkét, pont jó lesz a kisujjadra. Csak akkor add el, ha már senki és semmi nem ment meg az éhhaláltól. Valami dinasztikus gyűrűt adott át Elektra az öccsének? Dehogy. Nincs kövébe metszve a Báthoriak három sárkányfogas címere, sem a Bethlenek két hattyúja, a nyakukon átlőtt nyíllal. Köve sincs a gyűrűnek, a dísztelen lemezen mindössze két betű fonódik össze, két E betű: Erdélyi Erzsébet. Elektra kézen fogta öccsét. Elindultak a második utcába, ahol a kamion vesztegelt. - Úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Ha valami történik vele, s a te hibádból, megöllek - mondta a lány, és a török pontosan értette a minden nyelvet és minden értelmet túlnövő kommunikációt - hogy ha a fiúval történik valami, s az ő hibájából, Elektra lemegy a Boszporusz partjára, jéghideg haraggal egy kamionsofőr után érdeklődik, akinek bicepszére szirént meg szabadságszobrot tetováltak valami külvárosi szalonban. Ha nem találja, átmegy az ázsiai partra, és ha ott sem, akkor Európa nagyútjait fésüli át Plovdivtól Stocholmig. Nem egészen huszonnégy óra múlva minden elcsitult. A kormány szelet vetett, és most babérokat aratott volna. A járdákon bokáig ért a bezúzott kirakatok szemete, s a törmeléken a medveűző furkósbot mellett egy rokokó szék ívelt lába hevert. Az egyiket úgy hozták be, fejük fölött lóbálva és ordítozva a falusiak, a másikat egy öreg hölgy adta ki szótlanul a földszinti ablakból. A béke pillanatában (nem: a pillanat törékeny nyugalmában) a török kamionja óvatosan távolodott a főtértől, a várostól. Nyomorunktól, Erdélyi Elektra öccsével a másodülésen: ■ Hol szállt ki a fiú? Tán csak a nővére tudja. Ha délnyugatnak mentek (egy arasszal balkánabbra), akkor most éppen lövik a házat, ahol meghúzta magát. Ha észak-nyugatra, akkor pincér, könyvügynök vagy gyógyfűkereskedő, és még nyelvében él, mint a nemzet, ám ha túllépi a kommunitás és a még elviselhető elidegenedés határait, akkor fölszívódik a békés, bábeli tömegben. S akkor majd valaki megkérdezi Elektrától, mi értelme volt az egésznek? Mi értelme lett vagy lesz, teszi fel a kérdést önmagának Elektra, és nem tud válaszolni rá.
