Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
1992. NOVEMBER 28. Nézőpontok 7 A mezőtúri kórházigazgató mondja: ,,Nincs hiányunk, nem tartozunk senkinek” Manapság a kórházak egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben, hiszen „eltartójuk”, a társadalombiztosítás maga is súlyos anyagi gondokkal küszködik. Persze azért akadnak kivételek. Amelyek ebben a helyzetben is egészen jól „elvannak” . Ilyen a mezőtúri kórház is. Bevallom, a hír, amelyik a kórházba hozott, épp az ellenkezőjéről szólt; arról, hogy műszer- és gyógyszerhiány van az intézményben. A kórházzal kifizettetik- Ez nem igaz - tájékoztat dr.Ambrózy Péter, igazgató. - Igaz, megszűnt az a gyakorlat, hogy ha a beteg hazamegy a kórházból, akkor egy hétre való gyógyszert visz magával. Ma már csak a kórházi ápolás idejére biztosítunk gyógyszert, de ez más intézményben is így van. Ennek az oka nagyon egyszerű; míg a kórház teljes árat fizet a gyógyszerért, addig a beteg a társadalombiztosítás által támogatott árat. Azt kell mondanom, hogy a kórház napi működése biztosítva van, de mindennap törődni kell vele, lehetőségeket keresni, hogy másnap is zavartalan legyen. Az azért vitán felüli, hogy műszerhiányunk van, mert ez minden, Kórházban előfordul. Mi is szeretnénk új, korszerű műtéti eljárásokat bevezetni, amelyek újabb műszert kívánnak. Ez nekünk is gond, éppen ezért létrehoztunk egy alapítványt.- Milyen miiszerre gondoltak?- A neve „Mezőtúr kórházrendelőintézet fejlesztéséért”, és a kórház ellátási területének önkormányzatai adták össze az induló tőkét. Pillanatnyilag 1 millió forintunk van az alapítványon. A cél az lenne, hogy a laparoszkópos műtéteket meghonosítsuk nálunk, vagyis amikor lehetséges, ne vágást ejtsünk a beteg hasán, hanem egy apró lyukon keresztül végezzük a műtétet. Ezt a sebészeten és a nőgyógyászaton tudnák alkalmazni, de körülbelül 2 millió forintba kerülne a bevezetése. Az orvosok már részt vettek továbbképzéseken, és elsajátították ezt a technikát, csak az eszközök hiányoznak. Hogy a műszergondokon enyhítsünk, állandóan részt veszünk minisztériumi pályázatokon - önkormányzati részesedéssel. Tehát az önkormányzat - amelynek feladata a kórház fejlesztése - bizonyos összeget biztosít a pályázati célra, és ehhez vagy „hozzányerünk” valamennyit vagy nem. Viszont ha nem nyerünk, az önkormányzati pénz akkor is a miénk, és műszerekre fordíthatjuk. A beteg az orvosra kíváncsi- Hogyan lehet az, hogy Önök nem küzdenek napi anyagi gondokkal, amikor az egészségügyi intézmények egy részében hiány van gyógyszerből, injekcióstli- böl, textiliából...--.Valóban, nálunk föl sem merülte hpgy működésképtelenek legyünk. Nem tartozunk senkinek, nincsenek adósságaink, nincs hiányunk. Ennek egyik oka, hogy nem rendelkezünk drága üzemeltetésű gépekkel. A másik pedig, hogy mindig volt egy kis megtakarításunk, és ezért előre tudtunk vásárolni. Olyan tartalékaink vannak például gyógyszerekből is, hogy nem jövünk zavarba áremelés esetén. És így tulajdonképpen nem az adósságunk növekszik, hanem a megtakarításunk. De az is igaz, hogy spórolunk. Például most szüntettük meg a műszaki ügyeletet. Mert valóban fölösleges valakinek itt lennie azért, hogy becsavarjon egy villanykörtét. Saját pénzen továbbképzésre- Csupán ennyi a titok?- Persze szerencsés helyzetben is vagyunk. A melegvízért például másokhoz képest mi valóban keveset fizetünk. Van egy kútunk, a vizet onnan kapjuk, és a hulladékégetőnk hője melegíti föl, így csak a csatornadíjért kell fizetnünk. Aztán itt van a továbbképzések kérdése is. Csak azokat fizetjük, amelyek szorosan a kórház érdekét szolgálják. A kollega elmehet továbbképzésre - a saját pénzén. Hogy aztán jövőre mi lesz, azt nem lehet tudni, mi mindenesetre vállalkozni szeretnénk.- Vállalkozni? Miben?- Magát a kórházat is lehetne vállalkozásban üzemeltetni. Persze ez sokkal bonyolultabb dolog, hiszen az épület egy részére igényt tart az egyház. De az alapellátást, a járóbeteg-ellátást meg lehetne csinálni vállalkozásban. A központi orvosi ügyeletet is betéti társaság formájában oldottuk meg, nagyon jól működik, ugyanannyiba kerül, mint az előző volt. Mert a kollegák, amikor megkapták a pénzt, hogy azzal most már gazdálkodjanak, rögtön tudták, hogyan kell takarékoskodni. így például maguk vezetik a gépkocsijukat. Hiszen a beteg, amikor kihívja az ügyeletet, nem a gépkocsivezetőre kíváncsi. Ami pedig a kórházat illeti, ma még nagy feladatnak tűnik egy közkórház vállalkozás formájában történő üzemeltetése, de hosszabb távon nem tartom elképzelhetetlennek. Szegény könyvtárnak Könyvnézőben 0 *, * Tiszavárkonyban szegény az egere A könyvesboltok és az utcai árusok pultjainál az ember szeme szinte káprázik a szebbnél szebb, tartalmas kiadványok láttán. S amikor kézbe veszi, s megfordítja a kötetet, meglátja az árát, akkor ha lehet, még jobban „káprázik” a szeme, vagy legalábbis úgy érzi, nem jól lát. Való igaz, soha ennyi szép kiállítású, hasznos, érdekes kötetet nem láthattunk még a könyvpiacon, de az is igaz, hogy soha nem volt még ennyire drága a könyv. Igazán a zsebe mélyére kell nyúlnia annak, aki szeretné a saját könyvespolcán látni a kiszemelt kiadványokat. A legtöbb ember persze hiába nyúlna a zsebébe, hiszen az vagy teljesen üres, de ha „kuncog” is benne némi „krajcár”, képtelenség megvásárolni valamennyi kívánt könyvet. Marad hát a könyvtár, ahonnan hosszabb-rövidebb időre kiköl- csönözhetők a kötetek - vigasztalja magát az ember. Csak hát sajnos a könyvtárak is szegények, mint a templom egere. Ez utóbbi hasonlat a tiszavárkonyi könyvtárban jutott eszembe. írhattam volna persze könyvtár egerét is, hiszen a várkonyi könyvtárban egy élő, eleven egér tartott „rettegésben” mindvégig, amíg Bognárné Szabó Melindával beszélgettem. A fiatal könyvtáros aznap nyitáskor fedezte fel a hívatlan vendéget, erre az ijedtében felszaladt a tévé- készülék antennavezetékén a padlásra. S mivel valószínűleg nem sok mindent talált, vagy megunta a padlást, a vezeték melletti lyukon kacsintgatott ránk, alászálljon-e vagy sem. A könyvtár köteteinek egy része őszintén szólva már csak az egérnek való. Az állományra alaposan ráférne a felújítás. De hát miből?- Tavaly ötvenezer forintot fordíthattam könyvbeszerzésre mondja Bognárné. - Ebből 20 ezer forint értékű könyvet a Tékától vettem volna, de a köteteket csak az idén szállították. így a tavalyi húszezret vissza kellett adni a költségvetésbe, s az a húszezer bánta, amit az idei esztendőre kapott a könyvtár, hiszen abból tudtam kifizetni. Ebben az évben tehát egyetlen új kiadványt sem vásárolhattam meg. Nem hiszem, hogy van a megyében még egy ilyen könyvtár, ahol az idei termésből egyetlen egyet sem tudtak beszerezni. A könyvtár egyébként nemcsak az állományt tekintve szegényes, hanem küllemében is. A plafonról, az oldalfalakról potyog a vakolat. S hogy Bognárné mégis kölcsönözzön valamilyen külsőt a teremnek, falvédőkkel takarja el az omladozó falakat, így csak a mennyezet csúfítja el a helyiséget. A könyvtárban egyébként közel tízezer kötet között válogathatnak, illetve alig válogathatnak az olvasók. 3563 könyv szakirodalmi, 3990 szépirodalmi kötet, a gyermek- és ifjúsági könyvek száma pedig 1820. Emellett néhány folyóirat, illetve napilap jár a könyvtárba. Az olvasók száma - ilyen feltételek mellett nem is csoda - évről évre csökken. Az idén körülbelül kétszázan iratkoztak be a könyvtárba, az olvasók több mint fele diák.- Milyen könyveket keresnek a felnőtt olvasók? - kérdezem Bognámét.- Mivel az emberek általában nagyon sokat dolgoznak, gondterheltek, inkább a szórakoztató könyveket keresik. Ugyancsak sokan érdeklődnek a szerelmes regények iránt. Persze ezekből is kevés van. Egyébként újabban néhányan be-behoznak néhányat otthonról, s felajánlják a könyvtár számára. Ha már a könyvtár ilyen szegény, jó lenne, ha a megunt mesekönyvek is hasonló sorsra jutnának. Hiszen olyan sok, szép, gyerekeknek szóló könyv jelent meg az előző években. Ezekre gondolva még elkeserítőbb látványt nyújtanak a gyermek- könyvtár részleg „egyenruhába” kötött, agyonolvasott kötetei.- Hol lehet Várkonyban könyvet venni? - kérdezősködöm az utcán.- Sehol - válaszolja egy fiatalember.- Csak Szolnokon - toldja meg a barátja. Egy idősebb hölgy - aki beszélgetés közben bevallja, hogy ő csak a mesekönyveket szereti, mert a mesében minden jóra fordul, győz az igaz, a jó - aztán útba igazít az ABC-be. A boltban az áruk összevisz- szasága fogad. Élelmiszerek, italok, bödönök, vödrök, ruhák között keresem a könyvet. Az írószerek, irkák mellett azonban könyvnek se híre, se hamva, mígnem az egyik eladó egyetlenegy szem gyermekkönyvet mutat egy pulton.- A többi elkelt - mondja -, s azért nem hoztunk most Szolnokról, mert leltározni készülünk.- S egyébként mennyi könyvet hoznak? *- Tíz-tizenkétfélét... p*' FÍát ennyi jut el a téli könyvvásár 320 kiadványából Tisza- várkonyba, s bizonyára más faluba is csak ennyi. Jó könyvre pedig lenne igény - jutnak eszembe a könyvtáros szavai, hiszen egyre hosszabbak az esték, s az olvasáson kívül nem sok szórakozásra nyílik lehetőség a faluban. Ám úgy látszik, még ennyi sem adatik meg. Tál Gizella Levél a börtönből Funtek Frigyes, mint (egy más) Rinaldo Az évad kezdetétől sok vihart látott Szigligeti Színház Rinaldo Rinaldi- ni című előadása egy ideje kettős szereposztásban megy: a címszerepet hol Hegedűs D. Géza, hol Funtek Frigyes, a Párizsból hazarepült színész játssza. Két ellentétes karakterű színész egyazon szerepben. Külső megjelenésük is egészen más, ebből következik, hogy más Rinaldót formálnak. Hegedűs D. Gézát ismerjük, ám Funtek Frigyessel, a Nemzeti Színház egykori sztárjával most ismerkedünk (újra). Senki nem szereti, ha máshoz hasonlítják, első látásra Funtek Frigyes engem mégis Michael Jacksonra emlékeztetett, igaz, keményebb, férfiasabb változatban.- Mit csinál Párizsban? Hogy került oda, és visszamegy-e, vagy marad?- Úgy kerültem Párizsba, hogy csináltak egy próbafelvételt egy francia-magyar film főszerepére, amit én nyertem el. Öt éve lesz tavasszal, hogy elkezdtük a forgatást, s miután befejeztük, Párizsban maradtam. Akkor egy.színésznővel Funtek, az új Rinaldo forgattam, aki azótá a feleségem, ezért folytatódott úgy a „film”, hogy ottmaradtam. Játszottam még az elmúlt időben az ottani Nemzeti Színházban, ahol Gerard Philipe is játszott.- Négy-öt évnyi Párizs után Spiró György hívó szavára mégis hazajött, hogy Szolnokon Rinaldo lehessen. Miért?- Nagyon meglepődtem a meghíváson, de ugyanakkor örültem neki, mert előtte rendszeresen jártam Szolnokra a színházba, mint néző. Érdekelt maga a szerep is, azután a jóhírű társulat, és természetesen Spiró személye. Éppen ráértem. A Rinaldót december közepéig játsszuk, addig Szolnokon leszek.- Most hogy már játszik a darabban, hogy látja, megérte?- Az a véleményem, hogy ez egy könnyű, szórakoztató mese. Semmi több. Annyi féle színház van, ahány ember. Nagyon nem szeretem hangsúlyozni, hogy ez most Shakespeare vagy akárki. Az a lényeg, hogy a közönség jól szórakozzon, márpedig ezen a darabon jól szórakoznak, s ezóti jn égérte v __________ K.Sz. Ö zvegyi nyugdíj és árvaellátás kellene A 62 éves Ramos Iván a minap hosszú levéllel kereste meg a szerkesztőséget. Hogy mindezt személyesen nem tehette, ennek roppant prózai az oka: ugyanis a levélíró január 12-e óta előzetes letartóztatásban a szolnoki börtön lakója. Tény: nem először, mert csalás, sikkasztás, lopás miatt már néhányszor kivonták a forgalomból. Most például rablás bűntettével gyanúsítják, és hogy milyen mértékben, mindez december 9-én és 11-én kiderül a tárgyalásokon. A levélíró tudomásunkra hozza, hogy 1964-ben élettársi kapcsolatot létesített egy asszonynyal, és a viszony eredményeképpen két gyerekük született. Az élettárs 1990 december 1-jén meghalt, és ezek után ő özvegyi nyugdíjat és árvaellátást igényelt. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság kért egy igazolást arról, hogy tulajdonképpen hány évig éltek együtt. Az igazolást végül a ráckevei polgármesteri hivatal állította ki, és küldte el. Erre állítása szerint először választ sem kapott, majd hitegetést, hogy legyen türelemmel. Elmondása alapján felkereste az illetékes osztályvezetőt is, ahol az állítólag megígérte neki, hogy pár napon belül nagyobb összeget kap. Az elhangzottakról nincsen semmiféle írásos bizonyíték, így természetesen, forint sem érkezett egy fia sem. A kérelem gyorsítása érdekében ügyvédet is fogadott, aki pontokba foglalta Ramos úr panaszait, és elküldte a nyugdíjfolyósítóhoz - mindhiába. Időközben levélírónknak be kellett vonulnia a börtönbe, ezért nekem adatott az a szerencse, hogy körbejárhattam eme ingoványos ügyet. A teljes megértéshez azért néhány kiegészítés szükségeltetik. Az egyik, nem elhanyagolható az, hogy az elhunyt élettársától tényleg két gyereke született. Azon kívül később az élettársa leánya is szült kettőt. Ramos Iván azt is állítja, hogy nem éit együtt a lánnyal, az csak köznyelvi szóval: megesett. Hogy nem laktak egy fedél alatt, arra állítólag millió tanú van, Ígéri. Ha szabadul, nem árt felkeresni párat, mert kijelentésével homlokegyenest ellenkezik a csongrádi városi tanács akkori végzése, amelyet 1992. március 12-én megküldött többek között a kérelmezőnek is. Az indoklás szerint elutasítják az özvegyi nyugdíj iránti kérelmét, mégpedig azon egyszerű ok miatt, hogy az elhunyt élettárs már 1988-ban azt nyilatkozta, hogy egyedülálló, azaz nem lakik vele Ramos. Sőt továbbmegyek: létezik egy 1987. december 8-i határozat is, amely szerint Ramos akkor már nem az élettársával, hanem annak a lányával élt. Levélírónk ezt természetesen tagadja, noha a hivatalos iratok mást mondanak. Az is igaz, hogy a ráckevei polgármesteri hivatal még tavaly kiadott (egy igazolást arról, hogy Ramos Iván 1964-től 1990 de- cémber 2-ig élt az élettársával. Az igazolásnak, jobban mondva a hatósági bizonyítványnak azonban akad egy nagy hibája. Mégpedig az, hogy’ 1990. december 2-án a szerencsétlen élettárs már halott volt, így természetesen ezt az igazolást a nyugdíjintézet nem fogadta el. Mindezek ellen fellebbezett Ramos Iván - nem sok sikerrel. Akárhogyan is van, a levélíró reménykedik, hogy több mint tíz éY együttélés után végül is kap valami nyugdíjat az elhunyt után. Igen ám, de ezt a tartós, megszakítások nélküli évtizedet tanúval, tanúkkal kellene igazolni, ha már a Csongrádon dátu- mozott és kiadott iratok ennek az ellenkezőjét állítják. Hasonlóan elutasította a nyugdíjintézet az árvaellátást is, mondván: a gyermekeinek van tartásra köteles és képes hozzátartozója (az anya), ezért ezt a kérelmét sem támogatták. Mindezt tavaly írták, Ramos úr pedig jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy tanúk után loholjon. Majd ha kiszabadul. Hogy ezután milyen eredménnyel, alkalomadtán erről is szívesen tájékoztatjuk az olvasót. Feltéve ha lesz miről, ámbár a beszélgetés során többször arra kért bennünket, ne meszeljük el őt végérvényesen, mert kiengedése után tovább szeretné keresni az igazát. Dehogy meszeljük, sőt javaslunk is neki valamit. Első útja, Csongrádra vezessen, ahol hosszabb ideig lakott, bár az ottani határozatok szerint nem úgy, meg azzal, ahogyan nekünk leírta. Ugyanis régi igazság: a szó elszáll, az írás megmarad. D. Szabó Miklós
