Új Néplap, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-19 / 273. szám
1992. NOVEMBER 19. A (nem) gyengébb nem 7 Asszonyom, a férjének (is) akarjon tetszeni! A nyolcvanéves Habsburg Ottó édesanyjáról Száz éve született az utolsó magyar királyné Hölgyek, a negyedik X-hez közeledve, pergessék vissza gondolatban az idő kerekét. Emlékezzennek, hogyan készültek a randevúkra a fiatalemberrel, aki most történetesen a férjük... Akkortájt mutatkoztak volna előtte kihízott ruhában, fésületlenül, lomposan, ócska pongyolában, szakadt papucsban? Azóta persze lefolyt egy kis víz a Dunán - de ez nem indokolja, hogy ápoltságukat, külsejüket illetően engedjenek a 48- ból... Főként, ha meggondolják: akadhat vetélytárs, aki szemet vet férjurukra, netán abból a korosztályból, amelynek hajában még nem bújnak meg ősz szálak. Aki tehát meg akarja őrizni vezető helyét férje szívében, fogadjon meg néhány jótanácsot - annak tudatában, hogy aki a szebbik nemhez tartozik, az nem lehet csúnya - legfeljebb ápolatlan, tájékozatlan, önző és fárasztóan unalmas. Régi mondás, hogy az asszony fölkeléskor legyen az első és lefekvéskor az utolsó. Való igaz: megéri a pár perces reggeli és esti „túlóra”, ha például ébredés után az az első teendője, hogy önmagát rendbe teszi, tiszta ruhát, pongyolát vesz magára, elkészíti a reggelit. Családias együttléttel, kellemesen kezdődhet a nap a férj számára is, ami szorosabbá teszi kötődését az otthonhoz. Ha pedig este utolsónak kerül ágyba, jut ideje arra, hogy eltüntesse magáról a napi fáradalmak nyomait, s párja szemében elalvás előtt is frissnek, vonzónak láttassa magát. A mosolygós női arc százszor kedvesebb, mint a zsémbes-savanyú, rossz kedvű ábrázat. Persze nem az erőltetett jókedv, a non stop nevetgélés, hanem a belső derű és kiegyensúlyozottság, a humorérzék fakasztotta mosoly a valódi szépítőszer. A régiek azt tartották, hogy „az otthon az asszony névjegye”, s ez ma is érvényes. A mosatlan edényekkel teli konyha, a vetetlen ágy, a takarítatlan lakás olyan környezet, amely kioltja a legszebb toalett, a legbódítóbb illat hatását is. Óvakodjunk azonban az ellenkező véglettől. A tisztaságmániás feleség, a ridegen steril otthon a még oly hűséges természetű férjet is arra készteti, hogy házon kívül keressen kényelmet, pihentető kikapcsolódást nyújtó „ fészket”. S aki keres, az rendszerint talál is... Általános tapasztalat, hogy aa férjek körében azoknak a feleségeknek a legmagasabb a „tetszési indexe”, akik okos mértéktartással szevezik a közös programokat. Nem próbálják tehát lekötni életük párjának minden szabad percét, sőt esetenként szelíden megróják a ház urát, ha elhanyagolja régi barátait vagy arra is rest, hogy hét végén kimenjen kedvenc csapata meccsére. dr. Takács Ilona (Ferenczy Europress) Milyen volt az utolsó magyar királyné, a száz esztendővel ezelőtt születeti Zita? Koronázásakor ezt írta róla az Új Idők, Herczeg Ferenc hetilapja: „A királyné arca hófehér, a szeme nagy, sötétbarna és meleg, mély ragyo- gású. A lépése lányosán lenge, az alakja olyan, mintha a királynői termet törvényeit róla fogalmazták volna.” Bár Zita, a pármai hercegkisasszony soknyelvű környezetben élt, magyarul csak később, a trónörökös feleségeként tanult meg. A korabeli tudósító szerint, a koronázáskor, 1916 utolsóelőtti napján „bátran, szárnyaló lélekkel és biztossággal teljes hangon beszélt.” A majdani IV. Károly magyar királlyal 1911. október 21-én tartott díszes esküvőjüket egyébként a filmszalag is megörökítette. Első gyermeke Ottó 1912-ben született. Zita királyné még további hét gyermeknek adott életet - többségüket el is temette. Károly - Zita véleménye ellenére - 1918 novemberében lemondott az ausztriai kormányzásban való részvételről, és családjával együtt elhagyta a scönbrunni kastélyt, majd a következő esztendő tavaszán szülőhazáját is. Később pedig a nyugati hatalmak Madeira-szigetére száműzték őket. Utolsó három gyermekének már a száműzetésben adott életet. Férje elvesztése után özvegyen kellett nyolc gyermekéről gondoskodnia. Éljenek akár spanyol, baszk vagy belga földön, a kicsiket mindig az osztrák és magyar tantervek alapján oktatták a házitanítók. Amikor Amerikábna élt, Zita királyné többször járt Roosevelt elnöknél, akit arról próbált meggyőzni: a hajdani monarchia államait óvják meg Sztálin terjeszkedő hatalmától. Hetvenévesen - három évtizeddel ezelőtt - költözött Svájcba, az idősek számára alapított Szent János-kolostorba. Elsőszülött fia gyakran meglátogatta édesanyját. Habsburg Ottó a Ferenczy Europress kérdésére elmondta, hogy Zita királynét kilencven évén túl is érdekelték a magyarországi változások. „Édesanyám nagy bátorsággal, mély hittel és töretlen bizalommal figyelte az eseményeket, hitte, hogy az igazságos ügy győzni fog. Istennek adhatunk hálát, hogy ezt még halála előtt megélhette. Egész életét a bátorság, a tisztánlátás és a céltudatosság jellemezte.” Zita királyné 1989. március 14-én hunyt el, Bécsben a kapucinusok kriptájában temették el. (szabó) Ferenczy Europress Inkahl) ilyen „szerelésben”, mint gyűrött, szakadt pongyolában... (FEB-Foto) Két gyereket szült — mégis öt van neki Édesanya - olyan ez a szó, akár egy meleg-puha tenyér: cirógat, oltalmaz, betakar, megvéd. Csodálatos, mint a frissen csurranó, habos tej: hallani, mondani is szívet-lelket gyönyörködtető érzés. A sors kegyetlenül-igazságta- lan büntetése, hogy ezt a megszólítást sok-sok evilágra érkezett kisember nem ismételgetheti. Mert nincs kinek. Ugyan megszülettek, de nem kellettek - így állami gondozásba kerültek. Közülük szerencsésnek vallhatja magát az, aki ha nem is elsőre, de másodszorra valahol, valakinél otthont, családot, a szülői névre méltatlan apa-anya helyett valóban édesanyát kapott. Egy ilyen asszonyról szól az írás. * * * Kun József és Túri Eszter 1961-ben tartotta az esküvőjét Kunhegyesen. Eszter tanítónőként dolgozott a Kossuth iskolában, Jóska a Vízgépészeti Vállalatnál, majd a téeszben kereste a kenyerét. Két lányuk született: Márta 1966-ban, Klári pedig három év teltével. 1981-ben meghalt a családfő, hátrahagyva két tizenévest, a feleségét, no, meg azt a temérdek adósságot, amely az új házhoz kapcsolódott. Szerény volt a tanítói fizetés, nőttek, cseperedtek a hölgyek, szóval mindig adódott helye a szűkén csurranó-cseppenő forintoknak. Hogy jusson is, maradjon is, a ház asszonya mindent elvállalt: legyen szó kollégiumi, nevelői állásról, vagy nyári napközis helyettesítésről. Szorgoskodása eredményeképpen a lányok sorban leérettségiztek. Még itthon laktak, nem alapítottak saját otthont, amikor Kunné Eszter már azon morfondírozott: két állami gondozott, apátlan-anyátlan árvát még idehozna. Szoba lenne nekik, no, meg ahol három jóllakik, ott öt sem marad éhen. A teljességhez hozzátartozik, hogy özvegyként ezen tettét nem afféle pótcselekvésként könyvelte el, mivel hosszú idő óta érlelődött benne az elképzelés. Hogy miért? Mert az iskolában hosszú idő óta ifjúságvédelmi felelős volt. Ez a kissé mesterkéltnek tűnő kifejezés azt jelentette: jószerével naponta foglalkozott azon gyerekekkel, akiknek ittak a szülei, esetleg meghaltak, netalántán börtönben ültek, vagy állami gondozásba adták apróságaikat. Őket hívták úgy, hogy hátrányos és veszélyeztetett helyzetűek. Az elhatározást tett követte. Szólt a nagyközség akkori gyámügyi előadójának: két, otthontalan gyereket szívesen vállalna. Ekkor 1983-at, annak is az elejét mutatta a naptár. Március 4-én bevittek néhány gyereket Szolnokra, a gyermekvárosba. Kiválasztottak közülük kettőt, egy testvérpárt, és üzentek neki: jöjjön és nézze meg őket. Visszaüzente, sehová nem megy, bízik a döntéshozók bölcsességében, hozzáértésében, különben sem vásári mustra ez, hogy válogassanak. Nem sok idő telt el, és március 14-én már itt is volt a két jövevény: a négyéves Ildi és bátyja, az ötéves Zsolt. Kocsival hozták őket Kunhegyesre, és mint riadt kis verebek ácsorogtak az előszobában. Hogyne rémültek volna meg az ártatlanok, elvégre március 4-én állami gondozásba adták őket, és tessék, tíz nap múlva pedig ismét új helyet kell megszokniuk. Ráadásul leendő édesanyjuk először látta őket, találkoztak az életben. Rögtön átvitte bemutatni az anyukájához: íme, mától fogva ők is az én gyermekeim. Zsolti hazajövet felrúgott egy tűsdobozt; vadóc volt, és mivel farkastorokkal született, beszélni sem bírt. A ruháikat, további gúnyáikat egytől egyig eltüntette, jobban mondva eltüzelte és újraöltöztette őket. A két lánya is befogadta a jövevényeket: Márta rögtön, Klára bizalmatlanabb volt, így, kis idő teltével. Néhány hónap után úgy szerették őket, akár egymást. A kicsik egyre többet meséltek, árultak el magukról, korábbi, szomorú életükből. Nem volt tiszta ruhájuk, ezért se bölcsődébe, sem óvodába nem járhattak. Zsoltot évekig logopédushoz hordta, míg végre hihetetlenül sok fáradozással, munkával megtanult beszélni. A délutáni, esti társalgások során egyre többször elhangzott egy bizonyos Marcsi nevű nagylány neve. Ki ő, mi ő, nagyon soká derült csak ki, hogy a nővérük, akit szintén állami gondozásba vettek. A vallomás bogarat ültetett a fülébe, és kimondva-kimondatlanul ott motoszkált benne a gondolat, hogy talán neki is itt lenne a helye. Azután a napi gondok, teendők elhessegették a szándékot, hiszen a két testvérrel is temérdek tennivaló, munka volt. Az egyik óvodába járt, a másik iskolába. Órákig ült mellettük, és bizony Ildi mellé ma is oda kell ülni, mert nehezen megy a tanulás. Addig-addig fontolgatta a harmadik testvér ügyét, hogy 1987-ben bement a két apróság nővéréért a gyermekvárosba. Igaz, előzőleg már leveleztek is, noha addig látni még egyszer sem látták egymást. Azért a bürokrácia előírásait ismerve, ez nem történt zökkenőmentesen. Újabb környezettanulmány következett, erre várni, arra várni, szóval teltek-múltak a hetek, hónapok. Végre 1987. november 7-én elhozta a harmadik testvért is. Amikor hosszú évek után ismét találkoztak, egymás nyakába borulva sírva fakadtak. Marcsi, a legidősebb, alig akarta elhinni, hogy már Zsolti beszél. * * * Időközben Eszter két lánya férjhez ment. Márta, az idősebbik Kunhegyesen lakik, neki két fia van. Klári pedig Szolnokon él, nekik (eddig) egy kislányuk született. A három otthoni apróság pedig hovatovább felnő. Marcsi kész nagylány, ifjú hölgy, aki időközben az általános iskolai tanulmányait befejezve az elektroműszerész szakmát is kitanulta. Mivel a BHG haldoklik, vagy talán meg is halt, a tudására errefelé aligha lesz szükség. Azért nem búslakodtak, és Eszter anyukával gondoltak egy merészet: most egy speciális szakmunkás- képzőben varrónőnek tanul, és ezzel párhuzamosan a gimnázium levelező tagozatán elsős. A negyedévi beszámolói dicséretesek: magyar 5, történelem, matematika 4, fizika, kémia 3. Zsolti hetedikes, közepes, Ildi egy évvel fiatalabb, ő nagy-nagy erőfeszítések révén megy át. De átmegy, jobban mondva eddig nem ismételt. Zsolti külön szobában lakik, a két lány egy másikban együtt. Anyuci spórolásra, a pénz becsületére tanítja őket, és ez meg is látszik. Marcsinak már szobabútora van, hármójuknak színes televíziója, és tessék megkapaszkodni: Szolnokon kétszobás lakásuk. A házi munkamegosztás szerint mindenki a kuckóját takarítja, Zsolti kertészkedni is nagyon szeret, a 17 éves Marcsira pedig már bármit rá lehet bízni. A szüléikről mit sem tudnak. Állítólag az apjuk meghalt, az anyjuk iszik, ráadásul lemondott róluk, és kilenc éve nem látták. Igaz, őt sem nagyon érdekelték a gyerekei, Ő a mi édesanyánk, ő az anya - mondja Marcsi felnőttesen Eszter felé pillantva. A reggelit egyébként anya készíti, az ebéd az iskolához fűződik, vacsorára ismét Eszter főz valami meleget, mert az étvágyra hál’ istennek nincs panasz. * * * Anya igényes, nincs mese, naponta tanulni kell, hiszen annak most van az ideje. Nemcsak dicsér, olykor, ha szükséges büntet is. Marcsival már semmi baj, de ha Zsolti egyest kap, ugrott a tévénézés. Ugyanis az ifjú emberkének ez a legnagyobb büntetés. Azért Eszter anyuka felett sem repültek el nyomtalanul az évek. Három fiatalabb gyereke mellett a két idősebbikre és az unokákra is jut idő. Igaz, iszonyatosan be kell osztani a perceit. Haját ezüstösre meszelték az elsuhanó telek, és már lassan azt fontolgatja: még másfél év, esetleg ha esztendőt hozzátold két és fél, és máris a postás hordja a havi járandóságot. És bizony nem könnyű a három tizenéves virgonccal bánni, akkor sem, ha különösebb panasz nincs rájuk. Elvégre a felelősség sokkal nagyobb, mint a saját gyermekeinél volt. Mert például tőlük soha nem kérdezte meg senki: reggeliztetek-e, viszont hármójuknál akadt erre is példa. Ki merő jószándékból, ki kíváncsiskodásból, ki némi gyanakvással, mert ugye, mit lehet tudni. * * * Kun Józsefné egyébként májusban Göncz Árpádnétól magas elismerést vehetett át. Több éves nevelőszülői tevékenységéért, a gyermekek életének a megszépítéséért. Köszönte a kitüntetést, külön a Kossuth iskola nevelőtestületének is, hiszen gyermekei személyiségét ők is formálják, pallérozzák. Áz igazi öröm mégis sokkal egyszerűbb, köznapibb ennél. Mondjuk, amikor felkiáltanak: hurrá, mákostészta lesz ebédre! Jaj, de szeretjük! Ilyenkor könnybelábad a szeme, és valahogyan úgy érzi: boldog ember. Kétszer szült, és mégis öt gyereke van, meg lesz is. Mert Marcsi már rákérdezett: anya, ha férjhez megyek és gyermekeim lesznek, hazahozhatom őket ide is? A válasz: kislányom, ha még élek, és erőm marad... így legyen... D. Szabó Miklós