Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

1992. OKTÓBER 31. Szolnoki Extra 5 Még csak nem is Szolnok Nekünk sürgős lenne Modernizálás „Szecska-módra” Vagy két hete bátorkodtam je­lezni, hogy abszurd buszmegál­lók jelentik a fejlődést (és a meg­kérdőjelezhető költekezést) a Széchenyi lakótelepen. A régi várakozóhelyiség (vagy minek nevezzem?) ócska bádogból ké­szült, rápazarolták a sok fémet (hisz a tetőn kívül volt hátulja és két oldala), böhöm-nagy volt, esőben-szélben menedéket talált benne majd mindenki, aki nem a csúcsforgalomban töltötte idejét a sárga csodát lesve. Ez a gyö­nyörűszép, modem akármi pe­dig takarékos, kicsi, ügyes és - mint az akkor létező egyetlen mintából kitetszett - csak teteje van és egy oldala, az is üvegből... Már majdnem azt hittem, ol­vasnak újságot az ügyben ille­tékesek, mi több, értenek is a szóból, mivelhogy a világvége- szerű bontások után jó ideig nem történt semmi, azaz - azon az egyetlen mintapéldányon kívül - nem szereltek fel egyetlen mo­dern micsodát sem. Aztán látom, mégiscsak van valami közelség Szolnok (illetékesei) és a puszta között, mert Szolnok-pusztába kiáltott szó maradt az írás. Szép komótosan ugyan, de szerelgetik fel a lakónegyed buszra és mo­dem élvezetekre vágyó polgára­inak az.abszurdokat. .Talán azt émettéfei ?jjeltósetMbőt? dg;yúlfól(ínfó»:«ták),'Hó^ítóJy ■ ki ófiisbwm {gi .ásMJvödta >f< >ieJ egy oldal is sok, még örvénnyé alakítja a széchenyis állandósult szelet. így vasoszlopok tövénél, 'egy sfiálitétőhlottfdfdepe^wátől ázottan egy rnárékhyti,.vzébVie- 'úyiú'mágyaVVí'.riS' t> ?.fcnv A iA) vt"iúiyrx\ És ki a fene törődik már azzal, hogy az autóbuszra csak elöl, a legeslegelső.ajtón lehet felszáll­ni Hisz nzjaziajtó van » legest legmússeehltlettől lajfujjkeiíímtl t! -físmirtol>os«enl -Jtecwtlj) fc&íxá > nttm ■sí kiülnél 'iSjlMssäs-i re un helytől. Csak jöjjön, azt' uccu neki! Lenne, egy egészen reali.sta.öt- letöt)t nauszájédBioz: u tatőítl 3 c’;|üv fn.íüniLb v {;líii/ol hÁMHdlaiiri»: Mvtaáf'HíJvpjíií xorbloss nfsqqäiö'nearHi flosl Egy kis éji zene Nemrég hallottam valakitől: aki a Széchenyin lakik, annak vagy esze nincs, vagy pénze sincs. Eszem ágában sem volt megsértőd­ni, mert elfogadom a megállapítást magamra nézve: sok eszem tényleg nem lehet (hogy pénzem sincs, az más kérdés). Több mint négy éve lakom ezen a bizonyos Széche­nyin, annak is a nem éppen legeli­tebb vidékeként ismert Malom (volt Ragó) utcai elején. (Az a nemrégi horror-ön-gyilkosság is - például - az alattam lévő emeleten történt.) Bármennyire sajnáljuk (és bár­mennyire kívánjuk az ellenkező­jét), városunkat nem sorolják az ország, de még az Alföld legszebb városai közé sem - finoman fogal­mazva. Ám szolnoki viszonylatban a Széchenyi lakótelepet tartják a béka hátsó feléhez közel állónak, a borzalmasnak, a „jaj, csak ott ne kelljen lakni” című területnek. Mi­ért undorodnak sokan ettől a „mo­dem”, tömbházlakásos városrész­től, a szocializmus eígyik „vívmá­nyától”? Miért oly büszkék mind­azon szolnokiak (leszámíva példá­ul a Motor úti lakosokat), akik nem a „Szecskán” birtokolnak boldo­gan egy ideális lakást szenzációs környezetben? És mitől érezzük sokan, mi, „szecskások”, hogy nem igazi otthon a lakásunk, mely­nek ablakaiból az istennek sem akarszik kinéznünk, hogy gyönyö­rünket leljük az elénk táruló lát­ványban? Mert nem olyan a lát­vány? Nem olyan a környezet? Nem olyanok az emberek?... Lakótelepünk „gyöngyszemé­ről”, a Lénácskáról elnevezett szupercsehóról már annyi rosszat írtak, hogy a magát tulajdonos­nak nevező hölgy nem is engedte meg a fotósunknak, hogy az étte­remről egy úgynevezett belső felvételt készítsen, így csak kí­vülről gyönyörködhet benne az, akinek még nem adatott meg a lakónegyed közvetlen élvezete. eszük, hogy minden héten van valahol egy lagzi a közelben... Azért ennyi buta ember még itt, a Széchenyin sem lehet! Elkezd­tem kutatni. Kiderült, hogy szombatonként diszkó van a Lénában, innen jön az észbontó düm-düm (dob), amitől rezegnek a falak és még a nyitott ablakok is. Este tízkor kezdik (amikor ugyebár a csend­óra is kezdődne), és - az elfo­Nekünk, akik közel lakunk a Lénához, a minden évszakban gyakran, főleg záróratájt előfor­duló rikoltozások, verekedések és jajveszékelések szívet melen­gető és áloműző élvezetei mellé ezen a nyáron megadatott a min­den szombaton ismétlődő álmat­lan éjszaka. Először azt hittem, valamelyik, nem túl távoli szom­szédom bulizik, hát Istenem, le­het, hogy éppen nem volt magá­nál és megnősült. Úgy a negye­dbe-ptpdikjszombat éjjel fordult meg a fejemben, hogy itt sokak­häko!iMef ÍMstjóiában az f'fiflo.v '-érni u.\ 3 gyasztott pia mennyiségétől füg­gően - hajnali három-négy-ötig tart. Közben rendszertelenül, öt­letszerűen meg-megszakítja a düm-düm hanguralmát egy-egy rikoltozás, verekedés, jajveszé­kelés, hogy azt mondja: „vi­gyázz, Pistaaa!..., Józsi, ne öld meg!..., Há’ má’ vérzik, meddig rúgj át oook ?!...” Csak azt tudnám, melyik volt az az okos, aki itt, a tömbházla- kások kellős közepén és közvet­len szomszédságában ;,áldását ádtá’a 'dilzkó-éjszúktli 'működ1- tétéSéféSÍAzWr^éllék&aftóM Manat* -3-sbsJ :bi O' nhü s s/j-illi .jbgklö 1 Valószínű, több oka is van ennek a széchenyisekre nézve nem hízel­gő másságnak. Az egyik talán ma­ga a fekvése, a távolság, amely „a várostól” elválasztja. Ide egy nap kétszer csak a legritkább esetben megy haza az ember (ennél több­ször aligha). Nem is értem tulaj­donképpen, hogy miért tartozik ez Szolnokhoz, miért nem adtak neki annak idején (amikor .épült) egy más, szép, divatos nev,et, mondjuk Kádárváros? Hiszen ez a „város­rész” nem része semmilyen város­nak, körös-körül megműveletlen földek határolják, leszámítva azt a kis szakaszt, ahol meg a vasúti töl­tés választja el néhány valóban vá­rosszéli háztól. Nem tudom, na­gyot tévedek-e, ha sejtésszerűen megjegyzem: oly nagy ez a távol­ság, hogy sem a volt tanácsházától, sem a mostani polgármesteri hiva­taltól nem látni eddig. Valahogy mintha mindig kívül esett volna ez az úgynevezett lakónegyed a vá­rosatyák látásköréből. Bezzeg a Zagyva-part, bezzeg a Tabán, bez­zeg a színház... Egy másik, jókora gubanc meg amiatt lehet, hogy ezen a viszony­lag kis területen túl sokan vannak összezárva. Igen, összezárva, mert a javarészt tízemeletes betonkalit­kák között vagy mellett vagy he­lyett nincs park, nincs játszótér, nincs tömegek számára alkalmas sportpálya. Nincs terünk, élette­rünk - no nem csurkai értelemben -, azaz nincs az életünknek tere a normális, egészséges, zavartalan „kibontakozáshoz”. Mint a ter­meszhangyák, gyűlünk ott egy ku­pacba, le a zsúfolt buszból, be a boltba, fel a kajával az „apart- man”-ba... Munka vagy tanulás utáni felüdülésként itt a „Szecs­kán” még inkább, mint máshol marad a gyereknek csak a tévé, a férfiaknak jobbik esetben a kocs­ma (a rosszabbik, ha a lakásából csinál kocsmát, mert azzal már a környezetét is zavarja), a nőknek meg a mosogatás... Sorolhatnám is eme széchenyis másmilyenség tippjeim szerinti okait, néhányat meg - mint ami­lyen a távolság és az összezártság - ki is „bonthatnék”, azaz példá­lózhatnék. Lennebb ez utóbbit te­szem. Ami most nem fér bele, arról legközelebb. Ezt az úgynevezett városrészt egy út kötné össze a várossal, mégpedig az, amelyik a vasúti töltés alatt is vezet. (A jászberé­nyi út, az már megint egy más világ.) Mi, akik járművön közle­kedünk ide és oda (gyalogosan időszűke miatt nem lehet), tud­juk, hogy mindig gond volt ezzel a vasúti aluljáróval (felgyűlt benne az esővíz, töredezett az aszfalt, trafipaxoztak a rendőrök a negyvenes sebességkorlát mi­att stb.), de ekkora még soha! Lényegében napközben nem le­het ott közlekedni, azon kívül is csak alig-alig, még ha zöldet „mutat” is a villanyrendőr. Pedig néhány hete, amikor megjelentek ott munkagépekkel és dérrel-dúrral a szakik, azt hit­tük, azért vezényelték oda őket, hogy enyhítsenek a bajon, nem pedig azért, hogy fokozzák. Rebesgettek mindenfélét, hogy csak néhány hétig tart, csak néhány hónapig..., de ahogy el­nézem, eltarthat ez néhány esz­tendeig is. lélem a fejleményeket azon a bi­zonyos kritikus helyen. Sajnos, nem mondhatok mást: nemigen izzadnak a szakik a megfeszített munkától. Napközben, munkai- dőben(!) ebben a vasúti aluljáró­ban alig lézeng valaki. A legna­gyobb „nyüzsgés”, amit eddig láttam: öt melós. Ebből egy ült annak a munkagépnek a fülkéjé­ben, amelyikkel törik az aszfal­tot; kettő darab szaki nézte a mű­veletet; a maradék kettő pedig rakosgatta az alkalmi sorompó­léceket a busz elől és mögé. Eny- nyi. A nagyobb gondom az, hogy az úttest ábrázatán sem tapasz­talok lényeges változást. Az egyik sáv pár méteres szakaszán törnek-törögetnek. Mikor lesz ebből egy legalább olyan vasúti aluljáró, amelynek annyi csak a hibája, amennyi volt, mielőtt jöt­tek megjavítani? Persze, erre a szarakodásra nyilván van számtalan szakszerű magyarázat. De nekünk, szeren­csétlen széchenyis. sokszorosan Nekem (gondolom, még sok más gépkocsitulajdonosnak is) drága a benzin meg az idő, az a jászberényi út felé vezető kény­szerkerülő viszont mindkettőből jócskán rabol. Inkább az autó­buszt választottam „erre a röpke néhány hétre-hónapra”, azokat legalább nem ,,kény- szerkerültetik”. Azóta naponta kétszer az autóbusz préselt-he- ring utasainak egyikeként szem­adófizető gépkocsitulajdono­soknak ne magyarázzanak sem­mit. Vagy csinálják meg egyket­tőre, vagy hozzá se fogtak volna. Egyébként hallottam, hogy Eu­rópában az ilyen „fogas kérdése­ket” úgy oldják meg, hogy este kimegy a helyszínre egy hozzá­értő csapat, és reggelre szájon- vágja, azaz dehogy vágja, rende­sen megcsinálja az egészet.

Next

/
Oldalképek
Tartalom