Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-22 / 250. szám

1992. OKTÓBER 22. Haazai tükör 9 A temetők is meghalnak egyszer... Nyúliramodásnyira a tiszaroffi komplejárótól, az egykori ma­lom mellett rozsdabarna, esőver­te erdő dacol az idő múlásával. Összevissza nőtt fái alá az évtize­dek szívós munkával őserdei sű­rűséget vontak. Féltve, védve az alant nyugvók porait ebben az örökös tanyában, amelyet a köz­nyelv csak alsóvégesi temetőnek hív. Ilyentájt hajnalonta már köd üli meg a bokrokat, és az októberi felhők bánatcseppeket sírnak a kevés híján felbukunk egy apró, vékony fejfában. Kopott az ártat­lan, besüppedt a hantba, csak egy csont mered ki belőle. Rajta né­hány szó üzen az anyai fájdalom­ról: „miért hagy... itt kisle... Juli- kám...” Hogy hány nyarat érhe­tett meg a kis Julika, miután örökre lehunyta a szemét, és mi­kor történhetett a tragédia, a tit­kokat a hant magába zárta. Bent újabb, torokszorító hír­adás: egy orosz hadifogoly bizo­Néma őr a temető szélén A kőkoporsók és síremlékek a Borbély család emlékét őrzik besüppedt halmokra. Arrafelé jártunkban odatévedtünk, és né­hány helybelivel faggattuk az el­múlás eme helyét: vajon kik por­ladnak odalenn az emlékezés el­vadult kertjében? Ha valaki nem a Tisza-gátról, hanem a belső útról közelíti meg az egykori jó tiszaroffiak nyug­helyét, látható, azon a részen, szélen még gondozott sírok is akadnak. Ámbár időközben új te­mető nyílt a község túlsó végén, még ide is temetkeznek hébe- korba. Közel az ótemetőhöz sír­kövek sorakoznak katonás rend­ben egymás mellett, utalva az it­teni Borbély család emlékére. Tovább lépve meghökkentő lát­vány, két kőkoporső fogadja a föld tetején a kíváncsiskodót. Az egyiken már olvashatatlan az üzenet, de a másikon nagy nehe­zen kisilabizálható: „Evilágitól kimúlt életének 59. esztendejé­ben 1759-ben, Bojtelló havának 19-én. ’ ’ Hogy ki feküdt a sokmá­zsás koporsóban, íme a további írás: „Itt nyugszik az úrban meg­boldogult néhai Borbély Mihály úr özvegye Szarka Ilona asz- szony.” Mellettük csendben, békésen pihennek a család fiatalabb, idő­sebb tagjai: akad akinek két, há­rom évet, másnak tizennégyet, ritkán nyolcvanötöt adott a sors. A Borbély család sírkövein túl a temető azon része kezdődik, akik porai fölé a nincs, a szegény­ség már gránitot se birt emelni, mindössze egyszerű fejfát. Hant­juk mára hozzászelidült a föld­höz, fejfáikból csonk, vagy még az sem maradt. Közéjük tartozik jóapám hat édestestvére is, akiket 1896és 1913 között még gyerek­korukban vitt magával a Kaszás. Kik voltak, hogy hívták őket, emléküket belepte a múló idő, sírjukat a vadvirágok, fejfáikat elkorhasztotta a tél hava, a nyár heve, az őszi eső. Bő ötvén éve nagyanyám még járt hozzájuk, azóta pedig csak a vadméhek lá­togatják hantjaik virágait. Beljebb drótkerítéssel körül­kerített parcella. Ki nyugszik alatta, nem tudjuk, de szegény ember lehetett, ha kovácsoltvas kerítés helyett csak 125 centis drótra futotta. így is megható a szegény ember gondoskodása el­hunyt szeretteiről. Tépik az ágak a ruhánkat, ne­hezen enged a sűrű annak, aki még beljebb igyekszik. Öt méter­re se lehet látni, és a magas fűben Dacolva minden vadvirággal nyos Bolschakov Gergely sírja. Ez az erribér 1883-ban született a cár országában, és 1914-ben az első nagy világégés fegyverbe szólította. Hadifogságba került, ide hozták Roffra. Dolgozott, szántott, vetett, aratott, akár ott­hon, majd megismerkedett egy jóravaló asszonnyal bizonyos Muka Máriával. Virágok nyíltak a szívükben, fütyültek a magyar király és az orosz cár háborújára, egymáshoz kötötték az életüket. Miközben a férj testvére Lem- bergnél esett el, az asszony roko­nai Szibériában véreztek, de ők mindezek ellenére kisemberként példát mutattak bölcsességből, szeretetből, népi diplomáciából. Rozi néni 1948-ban fejezte be, Gergely bácsi, az oroszból lett magyar öt év múlva tért meg hoz­zá pihenni a szőke Tisza-partjá- ra. Még egy felirat olvasható a nevük mellett. Elmúltak a tűnő évek, A szívünkben mindig él­tek, siratták őket az utódok. Bölcs az intelem, hiszen a föld i lét, ez a röpke pillanat olyan gyorsan tovalebben, hogy az em­ber szinte észre sem veszi. El. ‘szeret, dolgozik, szenved- és meghal. Egy ideig fiaik, lányaik, esetleg unokáik ápolják a sírju­kat, majd lassanként velük hal­nak a temetők is. Kifelé jövet észrevettük, vala­ki az egyik korhadó fejfa tetejére piciny virágot, növényi zöldet ra­kott. így emlékezve meg erről a réges-régi nyughelyről, ótemető­ről, a lenn porladókról, és min­den egyes lélekről. Akik valaha, valahol, valamikor olyanok vol­tak, akár most mi. Emberek. D.Szabó Miklós Fotók: Tarpai Zoltán Üzenet a mának: ennyi maradt egy ember után Homokszemek Mit is tenne Meinl bácsi? Motó: ,,Aki ma homokba dugja a fejét, holnap a fogát csikorgatja.” (Finn falfirka) Tisztelt Asszonyom! Ön arra kért, ugyan mondanám meg, ki volt „el­követő ’ ’ főszereplője néhány napja megjelent Meinl bácsi a Gróf Szapáryról című jegyzetemnek. Ön ugyanis, mint az üzlet vezetője, tűrhetetlennek tartja, ha egy eladó nem tud viselkedni, ezért hát - példás büntetést helyezve kilátásba - arra kér, azonosítsam a „tettest”. Nem azonosítom. Nemcsak azért nem, mert az Ön büntetni szándé­kozó reagálása tipikusan rákokádár-korabelien (p)oroszos. (Ez persze érthető: negyvenegynehány év hatásától egyikünk se szabadul könnyedén.) S ha már itt tartunk, engedje meg elmesélnem egy történetet, a „boldog hetvenes évek”-ből. Történt volt, hogy szép honunk egyik - szocialista zászlókkal bőségesen kidekorált - nagy gyáráról írtam riportot a Magyar Hírlapba, bemutatva egy sor visszaélést. Ahhoz persze, hogy nyomára juthassak a gyárvezetők stiklijeinek kellett egy „súgó”, egy abban a gyárban dolgozó gépészmérnök személyé­ben. Az írás megjelent. Még aznap a boldog emlékű Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtó osztályának vezetője is. A feldúlt hivatalnok, berontva a szerkesztőségbe - természetesen? - nem arra volt kíváncsi, vajon riportom állításai a csokomyi visszaélésről igazak- e. Nem. O a szocialista nagyüzemet, a minisztériu­mot (nóta bene: a minisztert!) lejárató mérnök nevét követelte. Nem kapta meg. (Ezt még éppen megte­hettem, lásd: puha diktatúra.) Tudom Asszonyom, e párhuzam nem túl igazsá­gos, hiszen önök már nem szocialista üzem. Önök már Meinl. Ám mégsem azonosítom a neveletlen eladót. Meggyőződésem ugyanis: „Meinl bácsi a Gróf Sza­páryról” anno másként reagált volna. Szinte bizo­nyos vagyok benne, ő nem statuálna példát, nem büntetne, sőt le se tolná az illető „elkövetőt”. Mert az a kereskedő, akit mi kissrácként a negy­venes évek végénMeinl bácsinak hittünk, tudott va­lamit, amit mi, mai harmincon-negyvenen-ötvenen túliak elfeledtünk, vagy módunk se volt megtanulni. I ........... P éldául azt, hogy ha ez a mai eládá - kki nem volt bántó, még csak igazán udvariatlan sem, csak butus­ka -, nos, ha ez a mai eladó nem tud viselkedni, arról nemcsak ő tehet. Sőt! Szerintem „Meinl bácsi” nem féltené boltja jóhí­rét egy csacska eladó neveletlenségeitől, s az azt „megéneklő” újságjegyzettől. Nem. Inkább azon törné a fejét, mit tegyen. És ö megtalálná a legjobb hatásfokú megoldást. Megtalálná, mert ő tudná: a retorzió, vagy akár csak a letolás, az elfogadhatatlan viselkedés kipellengé- rezése nem sokat ér. Szóval „Meinl bácsi” tudná: a viselkedés kívána­tos változását nem kívülről kell kezdeményezni. „Meinl bácsi” tehát nem akarna büntetni. Ő nem akarna mindenáron győzni, s nem akarna minden­áron vereséget mérni az „elkövetőre”. Őt nem ez érdekelné. Persze elkenni se hagyná a dolgot, ezért olyan megoldást keresne, amely - lettlégyen bárki is a „tettes” - a legkedvezőbb változást váltaná ki. Mondjuk, mint boltvezető, megbeszélné az esetet minden (nemcsak hölgy!) beosztottjával. Együtt keres­nék - nem a bűnbakot! - a megoldást, hogy hasonló csacskaság ne fordulhasson elő. Olyan megoldást, amelyet mindannyian elfogadnak. S ha ezt a legjobb­nak tűnő ötletet nem a főnök (azaz „Meinl bácsi”) javasolná, hát biz, akkor sem dőlne össze a bolt... Tisztelt Hölgyem! Lekötelezne, ha jelen soraimat nem venné kiokta­tásnak. Sajnos magam is úgy nőttem föl, hogy megannyi viselkedési gonddal küszködök mindmáig. Mert, mint Ön is tudja, minket egy sor dologra elfelejtettek megtanítani. De az ember - mint a jó pap holtáig képes tanulni... Végül, engedje meg, hogy egy könyvből - lám, magam is innen vagyok ily merész tanácsot oszto­gatni - egyetlen mondatot idézzek, s ajánljam e könyvet szíves figyelmébe: , A kritizálás, a negatív értékelés és a<gyengesé­gekre való rámutatás egyéb módjai inkább lefékezik, mint elősegítik... a változást.” (Thomas Ordon: T. E. T„ 41. old., megjelent a Gondolat Kiadó gondo­zásában, 1991-ben.) Megértést remélő megkülönböztetett tisztelettel:-tépé ­J PÁLYÁZATI FELHÍVÁS! Szolnok Megyei Jogú Város alpolgármestere - az önkormányzat megbí­zásából - pályázatot hirdet (a Városi Televízió közszolgálati és reklámte­vékenység szétválasztása céljából) az 1993. január 1 -jétől alapítandó Produkciós Iroda vezetői munkakörének betöltésére. A vezető feladata: az iroda működésének beindításával kapcsolatos munkák elvégzése, majd az iroda folyamatos tevékenységének irányí­tása, menedzselése. A munkakör betöltésének feltétele: felsőfokú végzettség (előnyt jelent a reklám- és hirdetésszervezésben való jártasság). A pályázat benyújtásának határideje: 1992. november 15. Az iroda alapításáról, valamint a pályázatokról Szolnok Megyei Jogú Város Közgyűlése 1992. december havi ülésén dönt. A pályázatokat (részletes, szak­mai tevékenységet is bemutató önéletrajz, erkölcsi bizonyítvány és az iskolai végzettség igazolá­sára szolgáló oklevél másolat kí­séretében) „Produkciós Iroda - pályázat” megjelöléssel dr. Len­gyel Györgyi alpolgármester ne­vére (5000 Szolnok, Kossuth tér 9.) kérjük benyújtani. A pályázati feltételekkel kapcso­latban felvilágosítás az: 56/340- 360 telefonszámon kapható. •10651/1H»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom