Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-22 / 250. szám
8 Irodalom—művészet 1992. OKTÓBER 22. Móricz nagyapám Különös érzés és hangulat kerít hatalmába most is mint mindenkor, amikor Móricz Zsigmondról, örökbe fogadó apámról kellett vagy kell beszélnem, megemlékeznem. Arról az emberről, akinek úgyszólván mindent köszönhetek, s aki még ma is szinte valamennyi tettem irányítója. Árvácskának, a Csibe-novellák hősének vagyok a fia; 1935 áprilisában születtem Budapesten, Litkei Imreként. Első otthonom egy ruháskosár volt Füredi Flóriáénéknál, abban a Bercsényi utcai lakásban, ahol anyám ágyrajáró befogadott volt, s amely a Csibe-novellák egyik színhelye is lett. Ezt a helyszínt néhány évvel később Kálmán Kata, az akkori idők figyelemreméltó szociofo- tósa több képen megörökítette. Ezek a felvételek később híressé váltak. Ekkor azonban én már a Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelyen keresztül 1936. május 28-tól Zagyvarékason voltam, Kis Boldizsáréknál, akik azért a templom egerénél egy kisit gazdagabbak voltak, mert volt két tagban összesen öt vékányi földjük, ebből háromnyi a Széles dűlőn, a vasúton is túl, kettő pedig a faluhoz viszonylag közel eső Gyepi dűlőn. Kis Boldizsár az úgyszólván örökös munkanélküliség miatt kubikus taligát tolva járta munkáért az országot, felesége pedig mindig tartott egy-két menhe- lyi gyereket, hogy valamiből a nem létező keresetet kiegészíthesse. Ebbe a Móricz Zsigmondnak szinte idálisnak tekinthető környezetbe csöppentett az élet, ahol Kisék sokszor elmesélt és mindig egy kicsit másként megálmodott történetei szerint anyám után Móricz Zsigmond is hamarosan meglátogatott. Hogy ez pontosan mikor is lehetett, erre ma már nehéz választ adni. Tény, hogy ’36 végén vagy ’37 elején Móricz már feltűnt Zagyvarékason a Fürdő utdában, a falu szegények által lakott részében, a Kisszögtől a Zagyva-hídig terjedő negyedben. Itt lett szívesen látott és valóban gyakorta megfordult vendég Móricz Zsigmond, aki először is tányérokat, kanalakat, késeket, villákat és merőkanalat vett Kismamának, edényekkel együtt, hogy tálalni tudjon, mert bizony eladdig Kismamáéknak nemigen volt ilyesmijük, s ami volt az is csak fából, vagy igen rossz minőségű másból. Híre is ment ennek a környéken, mert a mindenre kíváncsi falusi szemek látták, hogy Ki- sékhez edényeket és eccájgokat vittek, amiket aztán disznóöléskor, keresztelők esetén, netán lagzikba kölcsön lehetett kérni... Kismama, hogy a kelengyére valót megkeresse - hétgyerekes család (hat lány, egy fiú) második gyerekeként - még az első világháború előtt Pestre került cselédnek, már 14 évesen. Meg is tanult nagyon jól és ízesen főzni, de tálalni is! ...Egy kis edénytartó stelázsija volt a konyhában, onnan varázsolt mindent a tiszta szoba asztalára. Bármilyen szegények is voltak, ha ő feltálalt, vagy felszolgált valamit, mindig minden ragyogott a tisztaságtól, s attól a valami plusztól - egy szál virág, vagy cserép muskátli az asztalon -, amit ő tett mindig az asztalra. Móricz szinte beleszeretett ebbe a hamisítatlan és tiszta falusi világba, Kismama hihetetlenül finom és utánozhatatlan hamis-húsleveseibe és halételeibe. Kismama fia, a ma is élő és ma már 83 éves, volt ifjabb Kis Boldizsár a harmincas években a Zagyván halászott is, hogy a család éhségét csillapítani tudja. Volt kerítő- és merítőhálója is. Az utóbbit halász széken ülve ki- s bemerítgette a Zagyvába, amiben annak idején bőségesen volt keszeg, csuka, de még harcsa is. Ezért aztán mindig fogott valamit, ha lement a Zagyvára halászni. Ünnep volt, ha Móricz hozzánk jött, s ilyenkor Kismama még másoktól is vett halat, főleg nemesebbeket, hiszen a Fürdő utcában más is halászott, Zölei Imre, Do- mi (Réti) Károly, Gubi Pista, no meg a koma Görhe (Erdélyi) István. Hogy engedélyük volt-e, ki tartotta számon? Móricz Zsigmondot - mióta eszemet tudom - Nagyapának hívtam, hiszen ő anyámat mindig Erzsi lányomnak nevezte, s anyám őt Apukának. Nagyapa a halat fantasztikus ügyességgel tudta enni. Engem is tanítgatott rá. Szájának jobb oldalán kézzel szálkástól rakta szájába a letört haldarabokat, amiket nyelvével finoman ketté tudott választani, s a hústól megtisztult halszálkákat ajkait mozgatva, szájának bal oldalán tolta ki, amiket aztán a bal kezével rakott a tányér már üressé vált részére. Ezt én többször megcsodáltam, utánozni azonban nem tudtam. Játékosan, nevetve ismételte tudományát, ösztökélve engem is arra, hogy újra próbálkozzam... A zagyvarékasi ártézi víztől a levesnek különlegesen jó íze van ma is. így volt ez évekkel ezelőtt is. Azért is volt olyan finom Kismama mindenféle levese, amit ebből a vízből főzött. Szerette ezeket a leveseket Móricz is, aki - ha arra járt - el nem mulasztotta volna a betörést egy levesért. Ebéd után, csak úgy falusiasán heverve, szívesen pihent a kanapén, a szobában a két utcai ablak között álló, fából készült ülőalkalmatosságon. A kanapé ma is megvan, Kismama lányánál, Böske néninél. Nagyapa sokszor és szívesen időzött az időt múlatni az utcára, Kismamáék háza elé kiült falusi emberek között. O maga is oda ült közéjük, jegyzettömbjéle a Tiszán. A Zagyva a kiöntéssel fenyegető Tisza vizétől visszaduzzadt. A vonat már nem közlekedett Szolnok és Zagyvarékas között. Nagyapa Szolnokon járt, onnan tudósított a nagy vízről, s onnan taxival jött értem Zagyvarékas- ra, a még járható s egyben árvédelmi töltés céljául is szolgáló közutat igénybe véve. Szolnokon a Tisza Szállóba vitt, ahol megszállt. Ott laktam vele a szállóban. Hálóruha nem volt velem, így ő a saját hálóingét adta rám éjszakára... Hát ez bizony egy kicsit bő volt... Én szokva voltam a korán keléshez, s amikor megvirradt, mögüle kilopóztam az ágyból, ki a szállodai folyosóra, ahol - még háború előtti szokás szerint - a szálló vendégeinek cipői már megtisztí- tottan sorakoztak az ajtók előtt. Nekem persze fogalmam sem volt, hogy a cipők miért vannak a szobák elé kirakva, így azokba (különösen a magassarkú női cipőkbe) belebújtam, s hangosan kopogva megpróbáltam bennük járni. Nem sok sikerrel... Tény, hogy a szállodai folyosót a „felméretes” hálóinggel többször is tisztára töröltem, a kitisztított cipőket pedig „véletlenül” összekevertem. Még szerencse, hogy a portás a cipősarkok kopogását hallva, még időben mamáknál, így bármikor meglátogattam őket, mindig abban aludhattam... Nagyapa Leányfaluról talán már másnap bevitt Pestre, hogy felruházzon, s hogy másoknak megmutasson. A Vámház krt. és a Lónyay utca sarkán lévő Fenyves áruházba vitt, valószínűleg azért, mert azt ismerhette, hiszen nem esett messzire a Fővámtéren lévő, hajdan volt lakásuktól. Az áruházban nekem mackóból (melegítőből) rögtön két darabot, majd egyéb ruhákat vásárolt, szóval tetőtől talpig felöltöztetett. Ezután vitt át Budára, a Margit krt. 39- es ház hatodik emeletére, ahova lifttel mentünk, s ami számomra egyedülálló élmény volt. A csengetésre Virág néni nyitott ajtót, aki szemével kérdezve nézett ránk. Nagyapa nem szólt semmit, csak botját felemelve rám mutatott. Mintha ezt mondta volna: ecce homo. Úgy gondolom, hogy szívesen vitt magával, ha csak tehette. Amikor anyám Erdélyben a Kelet Népe előfizetői táborát népesítendő körutazást tett, csak vele voltam Leányfalun, s természetesen Anna nénivel, szakácsnénkkal. Ekkor, de máskor is többször elvitt a Fő utcai Király fürdőbe, ahova mindig szívesen elkísértem. Vele voltam akkor is, amikor Miskolcra vitt, s amikor elaludBaloldalt az egykori, inár lebontott Fürdő utcai ház vei és ceruzájával, s jegyezte amit a népek beszéltek. így született néhány elbeszélés is azokból az időkből, s néhány előadás is a rádióban. Annk idején Kistata vejének, Böske néni férjének, Andris bácsinak még csak detektoros rádiója volt, s micsoda csuda volt, amikor a Fürdő utcai jegyzetelés után néhány nappal Móricz a rádióban mesélte el a rékasi gulyás Duhaj Jóska kalandjait és történetét. Andris bácsi a fülhallgatón a Budapest I-es adó műsorát hallgatta, amikor is felcsendült az ismerős hang a neki még ismerősebb történetet mondva... Nagyapa néha teljesen váratlanul toppant be hozzánk. így volt ez 1940 tavaszán is, amikor is születésnapomra jött. Április közepe volt, de szokatlanul meleg, a Zagyvában már horgászni lehetett, úgy ahogyan mi szoktunk, mezítláb a folyó partján levő felázott sárba, a pépbe belegázolva és a vízig előremen- ve. így horgásztam én is, pajtásaimmal együtt, amikor kiabálva hívtak, hogy Imi gyere, itt van érted Nagyapád. Én csak úgy sárosán és félmeztelenül szaladtam fel a gátoldalon, egyik kezemben fogva a pórázra fűzött halakat, az aznapi zsákmányt. Mosolygós arcát amikor megláttam, szinte repültem felé. Teljesen új ballon felöltő volt rajta, szép vajszínű, minden szennyeződésre érzékenyen. Én úgy ahogy voltam, a nyakába ugrottam, összesározva és összekenve a vadonatúj felöltőt is. Szegény Kismama teljesen oda volt a kétségbeeséstől! Azt sem tudta, hogy hogyan piron- gasson és hogy hogyan tegye jóvá szelességem bűneit. Az őt összesározó, s nyakát átölelő gyereket ölében tartva, Nagyapa talán soha nem látszott olyan felszabadultnak, mint akkor, abban a néhány másodpercben. 1941 tavaszán nagy árhullám vonult vissza tudta állítani a rendet, engem pedig a fülkéjébe vitt, hogy a további bajokat megelőzze... 1941 nyarán már elhatározta, hogy a menhelyből kivesz, s hogy hazavisz engem is Leányfalura. Megtette volna ezt már korábban is, de Kismamáék kérlelték, hogy amíg lehet ne tegye, mert jól jön a menhely által adott ruha és cipő és fehérnemű, minden évben kétszer az unokáknak. 1941 augusztusában aztán ezt írta az Árvaszéknek; ,,Magyar Királyi Állami Gyermek- menhely, Budapet. - Tisztelettel értesítem. hogy Litkei Imre II 96190 számú gondozottat, aki 1936. május 28-a óta Kiss Boldizsárné sz. Valkó Anna gondozónál van elhelyezve, Zagyvarékas, Fürdő u. 520. szám alatt, - saját gondozásomba szeretném venni s a gyermek jövőjéről gondoskodni kívánok. Vállalom ezt a feladatot, hogy embert nevelek belőle Isten segítségével. Kérem ezért, méltóztassék nekem kiadni őt. Maradok kiváló tisztelettel kész híve Pócsmegyer - Leányfalu, 1941. augusztus 25. Móricz Zsigmond író' ’ Az örökbefogadási szerződést az igazságügyi miniszter 1942. május 30- án J. 2503 IM sz. rendeletével erősítette meg. Nyár végén, iskolakezdtet előtt kerültem Leányfalura, akkori otthonunkba. Nagyapa anyámmal jött értem Zagyva- rékasra, s együtt vittek haza. A megérkezést soha nem felejtem el. Anyám ölében vitt a kertkaputól a verandáig, hogy a három kutya - Pengő, Bundás, Pajtás, későbbi jó barátaim - meg ne ijesszenek. A kiságyamat, amit Rékasra nagyapa külön nekem csináltatott, nem hozatták Leányfalura. Megmaradt Kistunk a vasúti kocsiban s elvitt a vonat azon túlra, talán Kazincbarcikára. Egyszer Hatvanból tartottunk hazafelé, s az akkor még a Margit hídnál lévő HÉV végállomáson sorba kellett hogy álljon, hogy nekem jegyet vegyen. Neki mint újságírónak, ingyen jegye volt. Annak ellenére, hogy a várakozás idejére a kis bőröndre ültetett, s lelkemre kötötte, hogy várjak rá türelemmel, kis idő múlva felkeltem és elódaloghattam. Nagyon megijedhetett, hogy nem talált a bőröndön ülve. Hova tűnhettem? Valahogyan előkerülhettem, de utána a kezemet állandóan, még otthon a kertben is fogta, nem engedte el, csak akkor, amikor anyám kérdésére az okát tudatta. Amikor csak tehette, igyekezett tanítani. Több alkalommal, amikor HÉV- en, vagy buszon utaztunk és a kocsinak volt saját száma, leolvasta nekem ezt a számot és kérte, hogy jegyezzem meg. Hazatérve aztán a megjegyzendő számra ismét rákérdezett. Bizony eleinte szégyelltem magam, mert a számokat mindig elfelejtettem... Az ásás, a kertművelés szeretetét is tőle tanultam. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor tavasszal a kertben ásott és közben nekem magyarázott, hogy miért kell a földet ásni, s mik azok a csodabogarak, amiket az ásó a földből kiborít. így ismerkedtem meg a csíborral és a trágyában kifejlődő és egyébként káros lótetűvel is. Mindig és mindenkor az életre igyekezett nevelni, arra előkészíteni. Anyámnak írta Erdélybe, 1942 júniusában: „Azt meg kell tanulnod, hogy mindenki érdekből tesz mindent, nemcsak az erdélyiek. Én is, te is, más is. Ezen nem kell megütközni, ezzel számolni kell, ezért ad az ember ajándékot és ezért ad másoknak kedvességet, mosolyt, vidámságot, ez mind ajándék és meghódítja, megvesztegeti még az ellenséget is. Azonkívül ma oly rendkívül nehéz mindenkinek az élete, hogy mindenki kétségbe van esve a holnap miatt. Én is, te is, más is...” Majd lejjebb, ugyanazon a levélen kézzel írva: ,,Igyekezz a legnagyobb energiával dolgozni, a magad és a fiad jövője van a kezedben...” Kismamáékat is nagyon megszerette, s többször Leányfalura is felhozatta. Kismama főzte az ízes parasztos ételeit, amelyekkel aztán örömmel kínálta vendégeit, hisz vendég majdnem minden napra jutott a házban. Kismama nem terített magának az asztalnál, nem engedte ezt paraszti szerénysége, egyszerűsége. No lett is ebből nagy patába, szorult még anyám is! Móricz Zsigmond Kismamát, a feketeblúzos és fejkendős parasztasszonyt jobbjához ültette s őt Leányfalun ugyanúgy kellett kiszolgálni, mint másokat, az egyébként ugyancsak tisztelt vendégeket. , Kistata 1941 telén Leányfalun volt, s a nagy havat Nagyapa kockás mikádó kabátját felvéve lapátolta. Amikor Móricz meglátta, örömmel jegyezte meg, hogy „Kis bácsi jaj de érdekes, nekem is éppen ilyen kabátom van. - De’iszen ez a nagyságos úré és ne haragudjon, hogy ezt vettem fel - válaszolta Kistata. - Úgy, hát legyen a magáé’ ’ - ajándékozta neki örömmel Nagyapa. Ezt a kabátot Kistata sokáig őrizgette, meg a később kapott kisrádiót is, ami még évekig szolgálta őket. Móricznak Kismama Rékasról berliner kendőbe kötve, a hátán cipelte leányfalura a cserépedényben és kemencében főzött töltöttkáposztát. Ez olyan finom volt, hogy amikor nagyapa négy óra körül fölkelt - hogy a szokásos napi penzumot hatig megírja - egyenesen a speizba ment s csak úgy hidegen, a szinte fagyott, maradék káposztát mind megette... 1941 karácsonyát Leányfalun együtt töltöttük. Ez volt az egyetlen, közös karácsonyunk, ezért ez számomra felejthetetlen lett. A fát az óriási kért adta, amit nagyon szépen díszítetettek fel. Mindenki kapott ajándékot, sok játékkal együtt, természetesen én is. Anyám nagyon szép, valódi bőrből készült koffert kapott, amelyet a háború végén a „felszabadítóink” zabráltak el. Jani bácsi, a kertész és felesége, Zsuzsi néni is átjöttek a karácsonyi vacsorára, s Anna néni, a szakácsnő is együtt vacsorázott velünk. Mindenki tudja róla, hogy amíg nem fájt a lába, nagyon szeretett gyalogolni. Később támasztékul botot használt, a lábait pedig fáslizta. Egy szépen faragott, valószínűleg részére ajándékul készített botját - családi ereklyeként - ma is őrzöm. Nagyon irigyeltem anyámat, aki ügyes kezeivel ördöngősen tudta a fáslit a lábáról le- és gombolyagba tekerni. Ez nekem akkoriban sohasem sikerült... Negyvenkettő augusztus végének reggelén az unokák - közöttük én is - szokás szerint ott nyüzsögtünk körülötte a szobájában lévő nagydíványon. Ő szokatlanul csendesen feküdt, s szótlanul hagyta, hogy rosszalkodjunk. Jani bácsi - a kertész - jött be, hogy az aznap eladott virágok árával elszámoljon, amikor is a telefon csengett az örömhírrel, hogy Gyöngyi néni lánya, Imola megszületett. Talán az öröm miatti erős felindultság okozta az első, akkor kapott agyvérzést nála - amelyet később még egy követett. Zsuzsi néni Anna nénivel együtt azonnal kivitt bennünket tőle, s többé már nem mehettünk be szobájába... Aztán elvitték... Szeptember 5-e lett, vasárnap délben a leányfalusi ház verandáján némán könnyezve ült Virág néni, hallgatta az ebédlőben szóló rádió déli híradását, amely tudatta, hogy az elmúlt éjjel Móricz Zsigmond meghalt. így tudtam meg én is, hogy elvesztettük a számunkra legdrágábbat. Móricz Imre
