Új Néplap, 1992. október (3. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-17 / 246. szám

I 8 Irodalom—művészet 1992. OKTÓBER 17. Baranyó Sándor: Falurészlet Csák Gyula: Japán karácsony Molnos Lajos: Fecskék és verebek Variáció egy témára Kalló-Banducz Albert úr mindenben a japán modellt követte. Ettől vezérelve kö­zölte Kulik úrral, a cég manager-igazgató- jával, hogy szeptember 24-én karácsonyi ünnepséget rendeznek a vállalat minden dolgozója részvételével. Elmagyarázta, hogy Japánban minden cég egyetlen csa­lád, és ezen alapul a gazdasági csoda. Szükséges ezért, hogy nálunk is jobban összekovácsolódjanak az alkalmazottak, mégpedig családias hangulatú összejöve­telek révén. Ezek lehetnének például név­napok, ámde azokra nagy valószínűség szerint csak az ünnepelt barátai jönnének el. Állami, politikai ünnepségek sem al­kalmasak, mert azok inkább megosztják, mint közös akolba gyűjtenék az embere­ket. A karácsony viszont mindenkié, rá­adásul az egyetemes szeretet ünnepe. Te­gye meg hát Kulik úr a szükséges előké­születeket. Kulik úr titkárnője számára tá­volról sem tűnt annyira buggyantnak az ötlet, ahogyan Kulik úr minősítette. Emlé­keztette főnökét, hogy előző, vagyis ál­lampárti időkbeni, közös munkahelyükön is egész évben karácsony volt, ha tekintet­be vesszük az igazságot. Elkezdődött de­cember 24-én délben, azután addig tartott, amíg kinyomozták, hogy ki dobott égő csikket a főnök papírkosarába, hogyan ke­rült húsz pár főtt virsli húsz darab irattar­tóba, és ki csábította el Mancikát a féffi- mosdóban. Asztalosok, mázolok, üvege­sek reparálták a megrongálódott holmikat, s mindez együttesen hónapokig eltartott, rendszerint addig, amíg hozzá nem kezd­tek az eljövendő karácsony szervezéséhez. Azt mondta Kulik úr a titkárnőjének, hogy lángésznek tartja, s minthogy láng­észt csak lángész érthet meg, ezért az egész rendhagyó karácsony gondját a titkárnője nyakába varrta, és arra kérte: minden fel­merülő gondjával közvetlenül a másik lángészhez, vagyis a nagyfőnökhöz for­duljon. Egy hajdanvolt marxista egyetemi ta­nártól, aki vándorkereskedővé mentette át magát, hetven papírpoharat rendelt a tit­kárnő, valamint szereztetett vele az állam­párti időkből visszamaradt, ezért ingyen hozzáférhető, hetven karácsonyi üdvözlő­lapot annak fejében, hogy kizárólagos jo­got kapott a tanár a hetven fős cég jövő évi papírzsebkendő szükségletének biztosi- ' tására, nagykereskedelmi áron. Minden üdvözlőlapot a tulajnak címzett a titkárnő, s amikor meglátta íróasztalán a figyelmes­ség ilyen áradójelét a nagyfőnök, azt nyi­latkozta, hogy minden tettnek az érzelem a mozgatórugója, és érzelmi elragadtatá­sában a tervezett öt üveg Cola helyett hét üveg megrendelésére adott engedélyt. Szeptember 24-én, pontban tizenkét órakor a nagy tárgyalóba gyülekeztek az alkalmazottak. Már akik befértek, és pa­pírpoharaikban lötyögő Colájukkal boldog karácsonyt kívántak életük és haláluk ak­tuális urának. A helyzethez illően megha­tott volt a nagyfőnök, és azt mondta, hogy a magánerkölcs mindig a közerkölcstől függ, valamint a lélek szava több, mint a vér szava, továbbá, hogy noha még nem kielégítő az üzletmenet, mindenki hat szá­zalékkal többet fedezhet majd fel fizetési borítékjában a szokásosnál. Nagy taps fo­gadta a bejelentést, majd szolid, kissé za­vart nevetést váltott ki a nagyfőnöknek az a produkciója, hogy hosszú fehér szakállt ragasztott magának, de cigarettagyújtás közben a szakálla is tüzet fogott, amit per­sze menten lerántott. A következő óra azzal telt, amit a nagy­főnök ajánlott: ismerkedtek egymással, akik még nem ismerték egymást, kereszt­nevükön kezdték szólítani egymást, sokan pedig össze is tegeződtek. Azzal is oldó­dott a hangulat, hogy előkerültek az ott­honról hozott enni és innivalók; Kulik úr titkárnője időben figyelmeztette a résztve­vőket, hogy a főnök ugyan óriási murit ígért, de nem árt, ha mindenki külön is gondoskodik magáról. Újabb két óra múltán már vezénylés nél­kül zajlottak az események, természetük törvénye szerint. Kulik úr titkárnője mezít­láb tapicskolt a vételezőhelynek kineve­zett hosszú tárgyalóasztal körül, a széthul­lott szenvics meg tortadarabok és kiömlött italok iszapjában, segítőtársa, a telefonkis­asszony egy jégdarabokkal megrakott ja­pán vázát egyensúlyozott a fején, és nagy körutakat téve hirdette, hogy: „Jeges! Je­ges!” Az összenyitott irodák egyikében ing­ujjra vetkőzött és verejtékben fürdő férfiak egy csoportja szívből énekelte, hogy: „Mennyből az angyal...”, majd pedig azt, hogy: „Akácos út...” A kereskedelmi osz­tály valamennyi nő által gyűlölt, mellbő­ségben vezető üdvöskéje lambadázott a liftessel, egy alacsony, testes férfiú pedig siránkozó hangon bizonygatta egy szaba­dulni próbáló, filigrán szőkeségnek, hogy őt mennyire nem érti meg a felesége. Egy ősz úr hévvel bizonygatta beszélgető-part­nerének, hogy haladás pedig nincsen, mert amit annak nevezünk, az nem egyéb az ostobaság csökkenésénél, s ehhez fényes igazolás a cégtulajdonos japán-majmolá- sa, dehát ennek ellenére lehet, hogy sikere lesz, mert középszerű, amellett csúszó­mászó alkat, s az ilyeneknek minden sike­rül. A cégtulajdonos ezt szóról-szóra hal­lotta, de magába temette, illetve egy kezé­ben lévő kis fekete noteszbe zárta vélemé­nyét az ott sorakozó többi feljegyzés mel­lé. Ebben a pillanatban csaknem kiesett kezéből a notesz, mert nekiszaladt a filig­rán hölgyike, akit a testes üldözött, és köz­ben azt kiabálta, hogy legalább hallgattas­sák meg. A nagyfőnök ekkor hazament, ezért azt már nem hallotta, amikor a folyo­só egy távoli részéből, a mosdók irányából valaki azt kiáltotta, hogy „hordágyat! ”, és annál a jelenetnél sem lehetett szemtanú, amikor a szemben lévő ház egyik pizsa­más lakója két rendőrtől övezetten megje­lent, és csendet követelt, mert elmúlt este tíz óra. Kalló-Banducz Albert úr a magán­életében is szerette volna megvalósítani a japán módszert, de felesége dührohamot kapott, amikor azt kérte tőle, hogy a pad­lón terítse az ebédet, két kamasz lánya pedig hempergett a röhögéstől, amikor ap­jukhoz társulva, ülepük alá húzott lábakkal csücsülve, pálcikákkal rakták a szájuk mellé az ételt. Azzal vigasztalta magát, hogy a holnap mindig ma kezdődik, és eljön az idő, ami­kor lehetővé teszik üzleti sikerei, hogy megszabaduljon a feleségétől, aki éppen úgy nem érti meg őt, mint a hivatali testes féfiút a sajátja, - s ha majd kellően a ma­gasba lendül, megszűnhet a függősége feleségétől, aki örökségét adta a vállalko­záshoz, meg igen zavaros kapcsolatait, vi­szont állandóan mást akar, mint ő... Japánosan a szalmafonatú kis szőnyegre hevert, a keményre tömött párnácskára hajtotta fejét, lehunyta a szemét, és megje­lent előtte a testes férfi, aki elől elszaladt a filigrán kis hölgy, és talán még most sem érte utol üldözője. Az a gondolattársítás foglalkoztatta mind az est élménye, mind a könnyedén tovalebbenő hölgyre emléke­zés nyomán: Vajh eljő-e az idő egyáltalán, amikor utoléri a japánt a magyar? Elrpentek az idén is a fecskék, miként máslfcopis, ha véget ért a nyár, őszt jelzett a sárguló diólevél. Elmentek hát a fecs­kék újra, ki a kopáruló tájból, rosszked­vűre váltó időből, cicomátlanná vált szülőföldi tájból - nyájasabb, kelleme­sebb s biztonságosan otthonos vidékre. Romló hangulatban nézi az ember mindig az elhúzó fecskerajokat, tűnését a nyárnak; s az őszre, majd az azt követő télre, a meggyötrőre és próbáratevőre gondolván, maga is szívesen lenne fecs­kemadár, elköltöző, ha lehetséges lehet­ne ez. De mert nem lehetséges ez sem, miként annyi egyéb sem, azzal próbálja deríteni áporodó kedvét, hogy: Sebaj, néhány hónap csupán, és újra megjön­nek, visszatérnek, hazajönnek a villás- farkú kedves madarak, s vélük visszatér a serkenő tavaszi kedv s nekibuzdulása a hitnek és reménynek is. Időtlen idők­kel ennek előtte megtanított a tapasz­talás: lett légyen bármilyen is az időjá­rásnak az ő kiszámíthatatlan-menyecs- ke-kedve - arculata, ha elmegy a fecske: ősz jön és tél jön; ha visszatért a fecske: itt már a tavasz, még ha zimankós is az idő. Mert a fecske sohasem véti el. Mindig pontosan tudja, mikor kell elmennie, s mikor van ideje a hazajövésnek. Még sohasem fordult elő, hogy januárban tér­tek volna vissza a villásfarkú rajok, le­hetett tavaszinál tavaszibb az időjárás; és ifyár múltával sem „felejtették” itt magukat soha, hiába mutatta magát az első „ember” beköszöntésével is tava­szig eltartónak magát a nyárias idő. Bi­zony, a fecske nemcsak kedves és ked­venc, s nemcsak szorgalmas, ügyes fé­szeképítő, de okos és bölcsen praktikus is. Nyilván, nem az „eszével”, s nem is a „szívével” tudja mindazt, amit tudnia kell, hanem az ösztöneivel. Ezekkel a sohasem tévedő (s ha netán és nagyrit­kán mégis igen, csakis szabályt erősítő kivételként tévedő!) csodálatos és pre­cíz „műszerekkel”, amelyekre rábízza sorsát, s amelyek csak önmagukra hall­gatnak, csak az élet, a túlélés lehetőségét biztosító parancsnak engedelmesked­nek (avagy fordítva: mindig ezen „mű­szerek” adják ki a megfellebbezhetetlen parancsokat fecske „eszének” és szívé­nek” is). És valószínű, hogy e „műsze­rek” segítségével választják ki a vil­lanydrótokon, telefonhuzalokon nép- gyűlésező rajok a hosszú, fáradságos és veszélyes, megtizedelő útra a vezért is. S nem hibázzák el soha a választást - hiszen kizárva minden érzelem, szimpá­tia, öncélúság. Felügyel az ösztön: szi­gorúan, kérlelhetetlenül!... Elnézem: míg fent a telefonhuzalon, útrakészülődvén „tanácskozik” a fecs­kesereg, lent a poros járdán, a napsütés­ben egy szürke, „egyhangú”, alig-ész- revehető veréb tipeg, totyog, ugrándo­zik, ide-oda csipegett. (Nyilván, valami morzsát kapkod fel, az után nézkelődik; ám meglehet, csak úgy kedvetelésből, időtöltésből ugrándozik, táblából.) Lát­ható: nem készül el sehová, jól érzi ma­gát. Pedig hát - tűnődöm -, ő is madár. Szárnya is van, s minden bizonnyal ben­ne is működnek azok a létfenntartó, a túlélést biztosítani akaró ösztönök, „precíz műszerek”. És - a fecskétől el­térőn! - ő igazán tudhatja azt is, mit jelent a tél; mit jelent a locsos-pocsos- szeles, undok őszvégen, érzéketlen télen át madárnak, verébnek lenni itt, ezeken a mi tájainkon. És a veréb, a szürke, az „egyhangú”, a senkinek-sem-kedveltje veréb, a mindközönséges mégsem kél útra soha, nem megy el az ősz, a tél elől kedvesebb, békésebb s kényelmesebb égtájak felé. S így - nyilván nagy-nagy örömünkre és megnyugtatásunkra ő so­hasem lehet sem a visszavárt, sem a tavaszt hozó, a mégis és mindig hazajö­vő - a hűség, a szülőföldhöz való ragasz­kodás szépséges jelképe sem! Nem egyszer próbáltam magyarázatot találni a kérdésre, amely egyre inkább izgatott, hogy tudniillik: Miért, mi ok­ból marad itthon a veréb a mogorva őszre, csikorgó télre is? Olyan buta, ok- tondi volna ez a szrencsétlen, éhenkó­rász fajta madár, hogy képtelen megér­teni: rövid a nyár, hosszú a tél, mely mindig, mindennap végzetessé válhat számára? Avagy annyira eltaplósodtak az ösztönei, az élet- és túlélési ösztönei, hogy nem tudják felmérni: mi a jobb és biztonságosabb? Lám, még a pocok is van oly eszes, hogy a földbe rejtezik, és a hangyák is bezárják a boly „ajtajait”, elássa magát a kígyó, s a lepke is gubóvá rejtőzi magát, túlvészelendő a rettegett telet! Avagy a gyávaság miatt marad, nem mervén vállálni az út kockázatát? Esetleg olyan balga hiszékeny, hogy re­méli: az éppen folyó nyár után nem fog ősz és tél következni? Vagy mégis vala­mi furcsa, úgymond: oktondi ragaszko­dás, csakazértis-kitartás-féleség készteti az itthon maradásra?... Megkérdeztem effelől számtalan szakmabelit a termé­szet és az állatvilág ismerői, tudorai kö­zül, de gyértelmű, számomra mgnyug­tató választ egy sem tudott mondani. Okoskodtak, feltételeztek csupán. Ké­sőbb a lélek titkainak tudói közül fog­tam vallatóra néhányat, kiknek fantázi­ája nem oly földhözragadt, mint a leg­többünké. Volt, amelyik vállát vonogat- ta; fogalma sincs, mondta. Más furcsál- kodón nézett rám, kérdezvén: mi a fene van velem, hogy ilyesmiken rágódom. A legtöbbjük viszont rögvest mély elemzésbe merült, kifejtvén, hogy: ... a fecske „az, ugyebár, egészen más, mint veréb”; például, és minden bizonnyal, sőt!: bölcs és okos, felelősséggel visel­tetik saját sorsa és így a fajfennmaradás iránt; és roppant kérzékeny, kifinomult az idegrendszere, nem oly durva, mint a verébé is; így hát nem „bírhat el min­denféle sokkos helyeztet”; meg aztán igényes is: s különben is: a fecske szim­bólum, jelkép: a mindig-hazatérő, a hű­séges, a ragaszkodó és a tavasz, a bátor­ság szimbóluma, mert lám, nemcsak az elmenés veszélyes útjára mer vállalkoz­ni, de vállalja a visszatérés hasonlóan kockázatos útját is... A szürke veréb, ez a „madár-indián”? Alighanem, minden bizonnyal, sőt!: lelkileg primitív, ösztö­nei eltompultak, felelőtlen még ennen sorsa iránt is, gyáva és kényelmes, meg­alkuvó, nem mer nekivágni soha, úgy jó neki, ahogy éppenn van; alighanem... alighanem egy született hülye, makacs­fajta népség; s ha megfogja a macska, jól teszi; és ha egy csikorgó téli hajna­lon kőkeményen pottyan az ágról a fa­gyott lócitrom mellé az útra, hát váljék egészségére: az ilyen nem is érdemel egyebet... Méghogy ragaszkodás, hű­ség, csakarzértis, vállalása télnek is, nemcsak a nyárnak? Ugyan, kérem. „Ilyesmit mégcsak elgondolni is kész röhej!”... Veréb?!... Nahát... (Lám, még a varjú sem bízza e csiricsáré népre a tornyot, miként azt a költő is versbeír­ta...) Hát ki érdekel egy veréb; ki tartja számon a verebet; s miért is kellene számontartani? ... Jó vicc!... Éppen egy verebet számontartani!... Ősz van. Elmentek már a fecskék ezen az ősz­előn is, miként elmentek s elmennek ezután is minden őszérkezéskor a kelle­metlen, gátlástalanul kíméletlen, a pró- báratevő, a madárfajtákat megtizedelő, megkettedelő tél elől - hogy aztán ta­vasszal, „tavaszthozón” vissza-, haza­térjenek, nagy örömünkre ismét. A szürke járdán egy szürke, alig-ész- revehető, semmi-kis veréb; tipeg, to­tyog, ide-oda nézkelődik. Láthatóan észre sem veszi, hogy már ősz van is­mét, hogy nemsokára megjön a tél is. Nos, erről most egyelőre ennyit, ked­ves feleim... (MTI-Press) Dienes Eszter: Csiga-biga dal Csiga-biga ne gyere ki, ver a szívem, ver ideki. Csiga-biga, ne húzz csíkot ezt a verset kézzel írom, s mire kész lesz, biztos ősz lesz; erre járnak majd az özek. Vaddisznók is jönnek sokan, csiga-biga vigyázz, olyan tél lesz, úgy kell élni: - félelmünkben lepetézni. Szedd fel nyálad, lépteidet, itt már az ősz - hallom - liheg, tavasz táján csiga-biga, gyere elő kicsi bika. Ezüst nyálad kondenz csíkja ráfeszül a poros útra. Lapulevél, lándzsás füvek, kopogtatnak apró rügyek. Tolass köztünk késő nyárig, míg az isten álmot játszik velünk, veled, mindnyájunkkal, csiga-biga házainkkal. Törő István: Hamvaskék szilvaszemek Szilvaérés van, talán a tenger is érzi a szilva-illatot, vagy a végtelen víz csak önmagába szerelmes? a hegyfokon állunk és kérdezed, mit vétettünk e stációkon, hogy megroggyant szenvedéllyel kérjük a tenger aranyát? jussunkat örök hévvel; szemed szilvakék tengeri pára, benne lapul a hegyfok magánya, öblök, hajók és kikötők, utasait a tenger várja, Hamvaskék szilvaszemek, a tenger ismer intelmeket és vágyat, a tenger egyetlen örök pokol, a tenger sohasem hibázhat. Kiss Benedek: Egy barát halálára Horváth Feri, Villám Feri, hová lettél, Horváth Feri? Barátom, hát hová levél? Nem jut el már hozzád levél. Ez a vers sem talál már meg. Be oktalan is haltál meg! Játszódtunk is, nem keveset, kövek közt is vigadozti/nk. Dolgoztunk is, nem keveset. Értő kezed, jaj, hova lett? Értő kezed, értő fejed... Istenem, hogy történhetett! Hová tűnt a somolygásod? Hová tűntél magad, vásott? Minden végzet boldogtalan, hát még ha ilyen oktalan! Horváth Feri, Villám Feri, szívemet a szíved veri. Jaj istenem, hová levél? Nyár derekán lehullt levél...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom