Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-10 / 214. szám
4 A szerkesztőség postájából 1992. SZEPTEMBER 10. A korrektség megkívánja ... Az Új Néplap szeptember 3-i számában, az Élethelyzet rovatban, „Elkeseredetten, kilátástalanul ...” cím alatt a Tiszaburai Polgármesteri Hivatal „megszó- líttatott”, így illik, sőt kötelességünknek tartjuk, hogy a levéllel kapcsolatban állást foglaljunk. Nagyon sajnálom, hogy a levélíró nevét nem közölték - csak feltételezzük, hogy L. F.- néről van szó -, már azért is, mert a segélyezés egyedi elbírálás alá esik, hiszen minden élethelyzet más és más. Az egyre gyorsuló elszegényedés, a növekvő munkanélküliség, a gyakori felelőtlen emberi magatartás, a település halmozottan hátrányos helyzete a szociális problémákat pattanásig feszítette. Testközelben érezzük azokat a gondokat, melyek lakosságunk nagy részét kilátástalan helyzet elé állítják. Ezért is tartjuk elsőrendű feladataink között, hogy a szociális támogatás a leginkább rászorultakhoz jusson el. Természetesen nincs és nem is lehet olyan mértékű, hogy egy családnak teljes megélhetést biztosítson. Sajnos egyre gyakoribb - talán az elkeseredés, a ki- látástalanság eredményeképpen - az agresszív magatartás, mely követelő, nem ritkán fenyegető. Ez azoknál tapasztalható, akik sorsuk javítása érdekében semmit sem akarnak tenni, és a szociális támogatást járandóságnak tekintik. Ugyanis a tűréshatárt súroló feszültségek ellenére is akadnak, akik az alkalmi munka lehetőségét is elkerülik. Ilyen esetben minden segítség kevés. Például van olyan szülő, aki gyermekét óvodába járathatná - szeptember 1-től december 31- ig, hiszen az ellátás ingyenes -, munkát vállalhatna, de nem teszi. (A varrodában - két hónapos betanulás után - teljesítménybérezés.) Inkább segélyért fordul az önkormányzathoz. A kedvezőtlen tapasztalat - a segélyek felhasználása - arra ösztökélte az önkormányzatot, hogy a támogatás természetbeni juttatásként kerüljön a családokhoz. Jelenleg - december 31-ig - a bölcsődében, óvodában térítésmentes ellátást kapnak a gyerekek. Megjegyzem, már több éven keresztül, így az idén is ingyen adtuk az általános iskolásoknak a tankönyvet; valamennyi tiszaburai általános és középiskolást nevelő családot 2000-3000 Ft beiskolázási segélyben részesítettünk; rendszeres nevelési segélyt ötven gyerek kap, ezenkívül - dec. 31-ig - negyvenkilencnek folyósítunk nevelési segélyt; esetenkénti segélyben az idén, eddig kilencvennégy személyt részesítettünk; rendszeres szociális segélyt negyvennégyen kapnak. A szociális támogatások e bonyolult körében biztosan van olyan, aki a döntést igazságtalannak tartja, vagy az összeget kevesli. Az általunk feltételezett L. F.-né az idén két segélykérelmet nyújtott be, melyre 2000 és 1500 Ft- ot kapott, így levele nem fedi a valóságot. Ezenkívül mind a két gyermeke rendszeres nevelési segélyben és 300-300 Ft tejjegy- juttatásban részesül havonta. Nem replikázni akarok, de azokat a kifejezéseket még levélben sem írom le, amelyeket nem egészen kulturált hangnemben közölt a hivatal dolgozóival. Teljes felelősséggel állítom, hogy dolgozóink megértéssel és a legnagyobb türelemmel, segítőkészséggel fogadják a rászorulókat. Visszataszítónak tartom mindazok véleményét, akik önös érdekből másokat kívánnak befeketíteni. Sem a polgármesteri hivatal, sem személyem nem tartja helyesnek az általános és névtelen levelezést. A korrektség megkívánja, ha mondok valamit, ahhoz a nevemet is adom. Szekeres János polgármester / " 7 N 9{em áíít meg az idő, de ... Van más, mi előbbre való A „Megáll(t) az idő” című, e rovatban szeptember 7-én megjelent olvasói észrevételre - különösebb magyarázkodás nélkül - az alábbiakat válaszolom: Azt a pénzt, amit a költségvetéstől kap a falu, sokkal több helyre hasznosabban is el tudjuk költeni, mint az utcanevek megváltoztatására. Sokkal előbbre valónak tartom Tiszatenyő korszerű szeméttelepének felépítését, a falu csatornázását és gázzal való ellátását. De megnyugtathatom a levélírót, hogy az utcanevekről sem feledkeztünk meg, az ezzel kapcsolatos munka folyamatban van. Pinczi Imre polgármester Hozzászólás cikkeinkhez A szólásszabadságjogán Tisztelt Nagy Tibor Úr! Nem ismerem Önt. Nem tudom, hány éves, mi a végzettsége. írásából viszont azt sejtem, hogy a történelemismerete az előző 50-70 évről hiányos, egyirányú, elfogult, a valóságot figyelmen kívül hagyó. Feltehetően az átkos pártállamban lett újságíró. Mindenekelőtt arra kérem, ne dobja papírkosárba észrevételemet. Ha most sértőnek is találja, ki tudja, még hasznosíthat belőle. Mint állampolgárnak, Önnek is joga saját véleményt alkotni egy-egy eseményről, jelenségről, de nincs joga az olvasót félretájékoztatni, becsapni. Ön pedig ezt teszi a „Szeretetet vittek, szeretetet arattak” című írásában (VIII. 22.). Ha ismerné az egyszerű falusi ember jellemét, lelkületét, akkor nem ítélné olyannak, mint*akinek mindegy, mit írunk, hogy írunk, mert az elfogad mindent kifogás, bírálat nélkül. Azt a dicshimnuszt, azt a magasztalást, a nép fölé emelést, amit Ön megtesz a Horthy családdal írásában, csak kevesen tennék meg ma is. Ön valójában azt hiszi, hogy Horthyék tényleg Kenderes és lakossága érdekében építkeztek ott? Nem egy kényúr kényelmét jobbították? Tudja Ön, hogy az „ősi” birtok hogyan alakult ki? Van ismerete arról, hogy az a község soha egy órára sem volt csendőri őrizet nélkül, amikor Horthy oda betette a lábát? Hogy a lakosságnak tilos volt a portalanított utakon járni? Hallott arról, hogy a „legfelsőbb hadúr” csendőrei megverték - lovuk farkához kötözték, így, szó szerint értse - a „tolvajt”, aki mint az abban dolgozó, a főméltóságú birtokáról zsebben néhány dohánylevelet akart elvinni? Tud arról, hogy a „legfelsőbb hadúr” különítményesei pl. Orgoványon, Izsákon és több más helyen is nyakig a földbe ástak embereket, és a kiálló emberfejek között lovagol- gattak? Önt ugye nem kardlapozták a „kegyelmes úr" számozott. fekete Sapkás rendőrei a 30- as években, amikor félnapokig álltak - álltunk - ezrével sort 3 kiló barna lisztért, 5 kiló krumpliért? Nem sorolom, bár volna még keserű té!iy(bőven. Engedelmlvel! Nem mese ez, gyermekem, nem is kitalálás, nem is kommunista rágalom. Népünk tragédiája, véres valóság mindez. Azok, akik a „főméltóságú úr” kétezer holdas birtokán izzadtak, gürcöltek, ma már, sajnos, többségükben nem élnek. Fáradtak éhbérért, megmaradásukért, így hát inkább csak leszármazottaik lehettek jelen a hőségben az útszélen az érkezők lesésében. Miből gondolja Ön, hogy Horthy utódai emberségesebb emberek lettek volna vérvonaluknál, ha nem szakadt volna meg az uralkodás lehetősége? Vagy erre az egy esetre nem áll, hogy nem esik messze az alma a fájától? Gondolom, nem tartja ártatlannak Horthyt és környezetét - akár egyes családtagját is - a II. világháború kirobbantásában, alakulásában, amelyben az ő egyik fia is áldozat lett. Ám Ön csak ezen egy személyre emlékezik. Kenderes többi emberáldozatáról szót sem ejt. A Don-kanyar és a többi csatatér több százezres magyar ember pusztulásáért az Ön által égig magasztalt Horthy és környezete nem felelős? „Boldog várakozás, hatalmas piros autó!” Micsoda, milyen megtévesztő szójáték: „Gyomorszorító szorongás” - idézve tovább Önt! Még csak fel sem tételezi, hogy ezeket az embereket a kíváncsiság, és nem a szeretet vitte ki oda. „Örültek, hogy megérhették ezt a napot, hogy még egyszer láthassák őket . . .” KIK? Akik 50, 70 évvel ezelőtt béresei, kocsisai, summásai, szolgálói voltak, azok közül már nemigen vannak életben. Újságíró Úr! Az emberi tájékozatlanságot, hiszékenységet, gyengeséget így kihasználni nem lehet. A nép, az olvasó félretájékoztatása nem fér meg együtt az újságírói fogadalommal. Önnek meg kellene követni Kenderes lakosságát, mindazokat, akik olvasták írását! Fentiekre rámondhatja, hogy egy sértett fél rágalmai. Nem! Ez szomorú valóság. Örüljön, hogy nem kellett élveznie! Önnek tudnia kell, hogy a mosolygó, integető hatalmasságok, vezetők, akik e gesztussal a kenderesi kíváncsiskodókat „jutalmazták”, nem a népszeretet jegyében tették azt, hanem saját jól felfogott anyagi érdekből, hiszen vagyon- visszaszerzésről van szó. Olyan vagyonról, amelyért ők soha nem fáradoztak, soha nem izzadtak. Mint ahogy a tűző napon álldogáló fiák, unokák sem tudták - koruknál fogva nem is tudhatták -, hogy azok, akik érkeznek, érdemesek-e a várakozásukra, bizalmukra . . . Micsoda mérhetetlen szeretettel gondolnak a Horthy családra’ ’ - írja más helyen, és ennek igazolását egy megszólaltatott nyugdíjas tanár hálálkodásával bizonyítja. Aki feltehetően ugyanolyan alázattal szolgálta tanácselnök-helyettesként az átkos pártállamot, mint az azt megelőző ugyancsak átkos Horthy-uralmat. Nem kérdezte meg tőle, hogyan is történt a 30-as években báró Urbán Gáspárnak, Horthy kegyeltjének és jelöltjének képviselővé választása! A valóság megismerésével bizonyára újabb folt esett volna a „főméltóságú úr” tekintélyén. Nagy Tibor úr! Az emberek, sajnos, hallgatnak ma is, csakúgy, mint a múltban. Erre egyre inkább több okuk van. Ezért nemigen állnak oda még újságíró elé sem, hogy véleményt mondjanak. De ezt a tartózkodást, bátortalanságot - mondjuk ki, félést - egy újságírónak nem lehet, nem szabad meglovagolnia, nem lehet ilyen célra közhí- relő eszközt felhasználnia! Azok, akik megélték a Horthy- korszakot, szenvedő alanyai voltak a főúri politikának, egyet tudnak biztosan: Horthy és környezete - néhány kivétellel - éppen úgy a történelem szemétdombjára való, mint a vele egyidejű vagy utána jött Hitler, Mussolini, Szálasi, Sztálin és Rákosi. Higgye el egy 80 éves embernek, hogy az a kiérdemelt hely számukra. Talán nem veszi tőlem rossz néven, hogy ezen írásom eljuttatom más laphoz is. Tisztelettel egy jóakarója: Veres László * * * Tisztelt Uram! Elolvastam terjedelmes levelét, amiben hosszan igyekszik bizonygatni igazát, így én is kénytelen vagyok bővebben válaszolni. Elöljáróban leszögeFelvételünkön a szolnoki Százlábú híd domboldalát örökítettük meg, ahol a magasra nőtt gaz már összeborul az úton - veszélyeztetve az ott közlekedők biztonságát! (Fotó: I. Cs.) ÉLETHELYZET Szétverték a diszkót A törökszentmiklósi fiatalság ncvébeh egy nem mindennapi ? problémával fordulunk a nyilvánossághoz, és valamilyen formában szeretnénk segítséget kérni. Az a problémánk, hogy a cigány fiatalok egy csoportja szinte rettegésben tartja azokat, £ akik egy kis szórakozásra vágynak. Példa rá á szeptember 4-i esemény, amikor a pénteki diszkóban cifkuszoltak. Az említett napon, éjfél után, körülbelül egy óra tájban jelentek meg a helyszínen, s kezdték betördelni a helyiség ablaküvegeit. A rendfenntartók (testőrök) hiába próbáltak ellenállni, nem bírtak a túlerővel, akik gázspray-t fújtak a pánikba esett tömegbe, bicikliket dobáltak be az ablakokon ... A szerencsésebbek a vészkijáraton menekülhettek el. Volt, aki kiállt velük szemben, hogy jobb belátásra bírja őket, de azt kegyetlenül összeverték, megrugdosták. A mentőket is hívni kellett, akik szerencsére gyorsan a helyszínre siettek, és a rendőrség is 3-4 percen belül ott volt. Sajnos nem sokat tudtak tenni, hiszen a rendbontók sorra törték az üvegeket . . . Ezek után hogy legyen az ember biztonságban? Kérjük az illetékes szerveket, segítsenek, találjanak valamilyen megoldást, hogy hasonló eset ne fordulhasson elő. Ugyanis ez már a második diszkó, ahonnan menekülni kell! „Törökszentmiklósi fiatalok” V ____________________________________J z em, hogy nem sértődtem meg - mint ahogy ezt Ön feltételezi -, sőt még azt sem veszem rossz néven, hogy kioktat és hiányos történelmi ismereteimet emlegeti. De azt állítania mégiscsak nagy merészség, hogy félretájékoztattam és becsaptam az olvasót. Mert ha figyelmesen végigböngészi írásomat, akkor abból még az Ön számára is ki kell derülnie, hogy az nem más, mint egy eseménytudósítás. Egy néhány gépelt oldalas riport, amiben egyetlen napnak a történéseit követtem nyomon, és nem arra vállalkoztam, hogy Horthy Miklós kormányzónak és családjának történelmi jelentőségét, valamint szerepét megítéljem. Arról sokkal inkább tanulmányt vagy több száz oldalas könyvet kellene írni. Tehát két malomban őrölünk, Uram! Levelét csak azért nem hagyom szó nélkül, mert a demokráciában szólásszabadság van. így természetesen Ön is elmondhatja véleményét, megírhat egy ilyen hangú levelet. Ám hiába bizonygatja korával, hogy a ken- deresiek sanyarú sorsuk miatt a Horthy családot kárhoztathatják, ezt nem hiszem el. Ugyanis Ön bizonyára nem volt ott augusztus 20-án a tömegben, vagy ha igen, akkor látnia kellett az embereket, s hallani, hogy milyen tisztelettel és szeretettel emlékeztek Horthyékra. S képzelje el, nem csak fiatalokkal beszélgettem, hanem olyan 80-85 éves, remegő kezű és botokra támaszkodó öregekkel is, akik Horthyék birtokán szolgáltak, tehát ismerték a főméltóságú urat és családját. Történeteket meséltek el arról, hogy miként segítettek a szegényeken. Lehet, hogy nem hisz nekem, de akkor kíváncsi lennék, mivel magyarázza azt, hogy a kenderesi hívek augusztus 20-án reggel fél kilencre misét rendeltek, hogy kellő tisztelettel és kegyelettel megemlékezzenek Horthy István halálának 50. évfordulójáról, mivel az utolsó pillanatig sem volt biztos, hogy özv. Horthy Istvánná a községbe látogat. Végül mégis megjelent, és örömmel fogadták. Ön azt hiszi, hogy ha a helybeliek annyira utálták volna őket, akkor több mint fél évszázadon át megőrzik emléküket meg a róluk készült fényképeket és újságcikkeket? Vagy ez is kitaláció, hazugság? Mert ha igen, akkor én ezek után a saját szememnek és fülemnek sem hihetek. Őszintén sajnálom, hogy nem beszélt azokkal, akik ott álltak a tömegben. Utólag persze megteheti, hisz hál’ Istennek élnek még néhányan a régi idők tanúi közül. De tapasztalt kolléganőm is tudna mondani Önnek egyet s mást. Ő mesélte, hogy amikor jó három esztendeje riportot készített Kenderesen, és szót váltott a helybeli öregekkel, elmondták neki, hogy a főméltóságú asszony minden cselédlányt kiházasított, s ugyanúgy felruházta őket, mint Horthyék középületekkel a községet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Horthy család mindenben makulátlan volt, de a község és az ott élők sokat köszönhetnek nekik. Ám bizonyára nem csak a helybeliek szerették őket, hisz az augusztus 20-i ünnepségre az ország más tájairól is regimentnyi ember érkezett. Kik busszal, kik vonattal, mások meg autókkal mentek Kenderesre, hogy emlékezhessenek, s leróhassák kegyeletüket. Elhiheti, hogy nem vezényelték ki őket, önszántukból jöttek. Tehát nem volt kötelező megjelenniük, úgy mint korábban, amikor az augusztus 20- ákat is lezüllesztették egy „bir- kapörköltes, sörivásos” népünnepély szintjére. Persze lehet, hogy nem ért velem egyet ebben a kérdésben sem, azt viszont el kell ismernie, hogy nem csak az én ismereteim hiányosak, hanem az önéi is. Mert nem tudom, honnan veszi, hogy özv. Horthy Istvánná és fia egyebek közt azért mentek augusztus 20-án Kenderesre, hogy birtokaik visszaadásáról tárgyaljanak. Csalódást kell okoznom Önnek, merthogy erről szó sincs! Magyarán: a Horthy család nem követel vissza semmit régi birtokaiból. Ha Önön múlna, azt is megtiltaná, hogy az öreg hölgy elhelyezhessen néhány szál virágot férje sírjánál. Sokan szerencsére másként gondolják. Ezért sem tartom kötelességemnek, hogy - mint Ön írja - megkövessem Kenderes lakosságát. Meg azért sem, mert a szóban forgó cikk megjelenése után néhány nappal összefutottam Baranyi Mihály úrral, Kenderes polgármesterével, s ő megköszönte, hogy hitelesen tájékoztattuk az olvasókat az ott történtekről. Nos, ennyiben akartam reagálni levelére, s egyáltalán nem veszem rossz néven, hogy írását eljuttatja más lapokhoz is. Természetesen a főszerkesztők döntésén múlik majd, hogy közlik-e levelét az én válaszom nélkül. Mindenesetre dolgozatából a napnál világosabban kiderül, hogy nem ismeri a kenderesiek többségének véleményét a Horthy családról. De hogy is ismerhetné, hisz mint levelének címzéséből kiderül, Ön nem is ott, hanem Kisújszálláson él. Tisztelettel: Nagy Tibor Az oldalt összeállította: Csankó Miklósne
