Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-23 / 225. szám

________/_____ Aktu alitások 1992. SZEPTEMBER 23. Cigány tanulók a megyében A szolnoki temetőben Szombaton helyezik örök nyugalomra Borbereki Kovács Zoltán hamvait Nem az oktatás kárvallottjai A cigányság reménytelennek látszó helyzetét igazából akkor nehéz megé^tery; ha nem vesz- szük figyelembe a kilátástalan- ságot fenntartó okokat. Mert nem egyszerűen szociális hátrá­nyokról van szó, még csak nem is a cigányok munkátlan élet­módjáról, hanem sokkal inkább arról, hogy a kulturális „gettóso- dás” folyamata ólomsúlyként nehezedik rájuk. Semmi sem bi­zonyíthatja ezt jobban azoknál a tényéknél, melyek például az is­kolai végzettséggel függnek össze. Ha abból indulunk ki, hogy a múlt évben a megyében több mint negyvenhatezer általá­nos iskolai tanuló közel tizenegy százaléka cigány volt, s alig ez­ren végezték el a nyolc osztályt, az adat önmagáért beszél. Való­jában azt igazolja, ogy az anal­fabétizmus nagyfokú újraterme­lődése a cigányok körében egy­szerűen elkerülhetetlen. Még­hozzá annak mértékében, aho­gyan létszámuk folyamatosan gyarapodik. Jóllehet, tíz év alatt huszonegyezerről csaknem ti­zenhétezerre csökkent az óvodá­sok száma, a cigány óvodásoké viszont több mint hatezerrel nö­vekedett. így, 19.91-ben elérte az 1874 főt. Ennek akár örülhetnénk is, ha az óvoda nem csupán szociális védőhelyet jelentene számukra. Mert ahogyan az általános iskola első osztályába kerülnek, a tan­évvesztés egyre riasztóbb mére­teket ölt. Öt-hat év múltán lét­számuk feleződik, s már annak is örülhetünk, ha a kezdők egyhar- mada eljut a nyolc osztályig. Vagy ha el is jutnak, nagyrészt annak a pedagógiai igyekeztnek köszönhető, mely a mércét igen­csak alacsonyra állítja. Minél több írástudatlan cigány kerül ki az általános iskolából, annál ke­vésbé reménykedhetünk abban, hogy életfelfogásuk valamelyest is változik szüleikéhez képest. Ugyanúgy visszasüllyednek ab­ba a világba, melyben az évszá­zadok óta hagyományozódó nor­mák váltak követendővé; a sok­szor megbotránkoztató viselke­déstől egészen a párválasztásig, vagy éppen a bűnöző életmódig. És ebben semmi sem nyújt szá­mukra védelmet. A család sem, de azok a félig-meddig törzsi vi­szonyok sem, melyek íratlan szabályaikkal formálják viselke­désüket és magatartásukat. Ennél fogva az öröklődő kul­turális rend nyilvánvalóan béní- tólag hat, áttörhetetlen állandó­ságot kölcsönözve a cigányság léthelyzetének. Kivált azért is, mert semmi jele nincs annak, hogy az általános iskolai oktatás valamennyire hozzájárulna az öröklött hátrányok mérséklésé­hez. A fogyatékosokat oktató is­kolákban például a cigányok részaránya meghaladja az ötven százalékot, s a nevelőotthonok­ban is közel hatvan százalékos, miközben a középiskolákban ta­nuló cigányok aránya alig éri el a 0,2 százalékot. Egészében is a megyei adatok egyértelműen ér­zékeltetik, hogy a magasabb stá­tuszú családok gyermekei több­nyire abba a társadalmi csoport­ba kerülnek, amelyben szüleik voltak, az alul lévők viszont (részben a felkészültség, részben a kulturális minta hiánya miatt) az alacsony presztízsű, rosszul fizető, képzettséget alig igénylő pályáknál maradnak. S ennek realitása a cigány tanulók eseté­ben fokozottan érvényesül. Nemhogy lazulna kulturális füg­gőségük, hanem még inkább tar­tóssá válik. így az általános isko­lából hamarabb-később kikerülő cigány fiatalok vágyképe rend­szerint nem terjed túl a látott pél­daképek minél hívebb vagy aka­ratlanabb követelésén. Másra nincs is esélyük, mivel el sem jutnak azokba az intézmények­be, melyek világlátásukat for­málnák. A múlt évben csaknem tizenkét és félezer középiskolás közül csupán huszonhét cigány tanuló akadt. De ugyanígy elgondolkoztató az is, hogy míg 1985-ben 325-en tanultak szakmunkásképző inté­zetben, addig ebben a tanévben már alig 190-en. Azaz - ahogyan ezekből az adatokból is követke­zik - a cigányok iskolai végzett­sége szembetűnően romlik. Nem teljesen elválaszthatatlanul attól a tendenciától, mely a megyében az utóbbi évtizedben érvényesül, s szinte tévedhetetlen pontosság­gal érzékelteti, hogy elmaradott térségben élünk. Csakhogy eb­ben az etnikai különbségek nagy szerepet játszanak, hiszen van­nak olyan települések, ahol a ci­gány tanulók a megyei átlag két­szeresét vagy háromszorosát te­szik ki. Jászladányban 38, Zagy- varékason pedig 33 százalék. Igazán kirívó a tiszabői általános iskola, melyben a tanulók két­harmada cigány. Nyilván ez az­zal függ össze, hogy a megyei átlagot (azaz a 21 százalékot) meghaladó cigány tanulók ará­nya nagyobb létszámú cigány népességet feltételez, illetve olyan zárt közösséget, melynek tagjai valóban a szegénység leg­valószínűtlenebb körülményei között élnek. Szociális segélyen tengetik életüket, s nem is na­gyon térnek el az évszázados ha­gyományoktól. Ezért is jönnek létre a cigányság kulturális „get­tói”, amelyeknek mindig meg­lesz az utánpótlásuk. A küszkö­dés kényszerét legfeljebb azok a pedagógusok érzékelik, akik a nyomasztó helyzeten változtatni akarnak. Holott a cigány tanulók nem egyszerűen az oktatás kárvallott­jai. Nem is lehetnek azok, mert olyan hátrányokkal indulnak és olyan környezetben élnek, me­lyek minduntalan újratermelik kulturális megfosztottságukat, de épp így szociális, emberi ki­szolgáltatottságukat is. Tehetet­lenségbe falazott életük elvisel- hetetlenségét sem veszik észre. Kivételek persze mindig voltak és vannak, de mégis olyan fiata­lokról van szó, akik képtelenek változtatni helyzetükön. Rész­ben önhibájukból, részben önhi­bájukon kívül. Növekvő képzetlenségük csak kíméletlen élességgel világít rá arra, hogy léthelyzetük hosszabb távon sem változik. Mert az a tárgyi és emberi környezet, mely körbeveszi őket, a civilizálatlan­ság súlyos valóságát szüli újra. Településenként lehetnek ugyan különbségek, s példák is akad­nak arra, hogy egy-egy cigány- család kiemelkedik a megfosz­tott léthelyzetből, de ezek az ese­tek korántsem általánosíthatók. Mint ahogyan reménykedésre sem adnak okot. (A cikkben sze­replő adatok a megyei önkor­mányzati hivatal művelődési és népjóléti irodájának jelentéséből származnak; készítette Vincze Sándor.) Kerékgyártó T. István Amikor pár héttel ezelőtt Tálas László megyei múzeumigazgató a múzeumban megmutatta Bor­bereki Kovács Zoltán hamvait, az élő ösztönével arra gondol­tam, „hát csak ennyi lenne egy ember?” Nem, nem lehet ennyi, hiszen ez csak a test földi marad­Verseghyről készült mellszob­ra a szolnoki Tisza-parton ványa, a művész alkotásai örök időkre szólnak. Borbereki Kovács Zoltán a Máramarosi havasok tövében, Rónaszéken született 1907-ben. Rajzkészségével már kisiskolás korában kitűnt társai közül. Tria­non után Budapestre küldték a szülei, h'ogy Magyarországon folytassa tanulmányait. A főis­kolán előbb Vaszary János, majd Csók István volt a mestere. Csók Istvánnak három évéig tanárse­gédje is volt. Szolnokra 1933- ban érkezett, s a művésztelepen töltött évek meghatározóak let­tek munkásságában. Hiszen fes­tőként érkezett, s világhírű szob­rászként távozott. A fiatal alkotó érdeklődése Aba Novák Vilmos bíztatására fordult a szobrászat felé. 1934-ben avatták fel Szen­tesen a Kubikos szobrát, s ezzel, valamint Aba Novákról készített portréjával elnyerte a főváros dí­ját. Majd ezt követte a párizsi világkiállítás nagydíja, amelyet Szolnok környéki parasztfigurá­kat ábrázoló bronzszobraival nyert el. Ugyancsak 1934-ben avatták fel a szolnoki Tisza-parton Ver- seghyről készült mellszobrát, de megörökítette Pettenkofen alak­ját is. Munkáit ez idő tájt Velen­cében, New Yorkban, Stock­holmban és Helsinkiben is kiállí­tották. AII. világháború után e- lőbb Olaszországban, majd a Dél-afrikai Köztársaságban ta­lált új otthonra. Johannesburg­ban élt és alkotott több évtizeden át, s az ottani féldrágakövekből készült munkáival teremtett ma­gának újabb művészi formanyel­vet. Dél-Afrikából már csak kiál­lításai révén fordult meg az Egyesült Államokban, s Európá­ban, ezen belül Magyarországon. Borbereki Kovács Zoltán pon­tosan a 85. születésnapján, idén április 6-án hunyt el Johannes­burgban. Végakaratának megfe­lelően azonban Szolnokon he­lyezik örök nyugalomra szep­tember 26-án délelőtt 11 órakor a városi önkormányzat által ado­mányozott díszsírhelyen. T. G. elkápráztatott és felvidított” A régi fények kialudtak John Paget angol orvos 1835-ben azt írta a gödöllői Grassalkovich-kastély- ról, hogy „... a sok szépség... melyet természet és művészet oly bőkezűen szórt erre a tájra... elkápráztatott és fel­vidított.” Vajon mit írna most? Felemelő és fojtogató érzések kava­rognak az emberben, amikor végigjárja hazánk legnagyobb, 1744-1750 között épült kastélyának lepusztult, kifosztott termeit. A kettős U-alakú udvart őrző hatalmas park is elhanyagolt. A főbejá­rattal szembeni hajdani szökőkút kör­nyékén zavaros tócsák éktelenkednek. A famatuzsálemek szerencsére megma­radtak. Fenséges koronájuk látványa lelket önt a látogatóba. A kastélyhoz tartozó istálló falán ci­rill betűkkel még ott a felirat: „Nye ku- rity.” Az épület mellett ormótlanul ácsolt, düledező garázssor. Az ütött-ko- pott őrtorony is áll még - jelezve, hogy Újjáépítik a kastély második ku­poláját is A Grassalkovich-kastély főbejárata nem is olyan régen szovjet katonák ál­lomásoztak ott. Gondolható, hogy nem az állagmegőrzésre összpontosították energiájukat. Ami épen maradt utánuk, azt garázda elemek tovább pusztították. A főbejárat körüli rész meg szociális otthon volt. Nos, a kastély régi fényének őrzésében mit lehetett várni a magate­hetetlen öregektől? Pedig volt itt fény, pompa, ragyogás és élénk szellemi élet. A színházterem, a lovarda, a pálmaház, a kastély száz- egynéhány helyisége, a díszterem és más termek finom aranyozott stukkói is erről tanúskodtak. Egy máig élő legenda szerint a kastély első gazdája, Grassal- kovich Antal 1751-ben sóval hintette fel a kastélytól Máriabesnyőre vezető, mintegy három kilométeres utat, hogy ígéretéhez híven augusztusban szánkón vigye oda a vendégként érkező Mária Teréziát. A gödöllői kastély sokszor volt fontos esemény színhelye. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, az isaszegi győzelem után Kossuth és tá­bornokainak főhadiszállásaként szol­gált. Az 1867-es kiegyezés után a kas­tély a magyar állam tulajdonába került. Koronázási ajándékként, mint nyári pa­lotát a királynak ajánlották fel. I. Ferenc József családjával együtt gyakran tar­tózkodott ott. A két világháború között Horthy Mik­lós rezidenciája volt a kastély. Falai kö­zött olyan vendégek fordultak meg, mint Wilhelm Miklas osztrák elnök, Viktor Emánuel olasz király, s még ak­kor csak bíborosként XII. Pius pápa. A régi fények kialudtak. Nem a főúri dáridók elmúlását sajnálja az ember, ha­nem azt, hogy Európa egyik legszebb barokk kastélya, nemzeti vagyonunk egyik ékköve ebek harmincadjára ju­A hajdanában szépen díszített lép­csőház tott. Őszintén reméljük: ebben a tekin­tetben is lesz még feltámadás. Új ren­deltetéssel megifjodnak az ódon falak. Ennek bíztató jelei máris szemmel lát­hatók, bár még csak állagmegóvási munkálatokat végeznek. Az egyik ku­polát például már felújították, a másik most születik újjá. Van már olyan szárny, ahol új a vakolat, újak a zsalu- gáterek. Az egész felújítás azonban a szakemberek szerint mintegy ötmilliárd forintba kerülne. Óriási összeg, döbbenetes figyelmez­tetés arra, hogy jobban vigyázzunk nemzeti kincseinkre. Nagyon aktuális intés ez manapság is, mikor a privatizá­ció idején néhány an úgy vélik: aki bírja marja, s vesszen, ami nem az én javamat szolgálja. Simon Béla Fotó: Mészáros János

Next

/
Oldalképek
Tartalom