Új Néplap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12 / 216. szám

1992. SZEPTEMBER 12. Irodalom—művészet 8 zínesebbnek, változatosabb­S nak képzelem el a kétéltű te­remtmények életfolyamát. Ha megunják vízi elemüket, fölcserélhetik szárazzal. Mi, emberek, lévén egyéltűek, legföljebb bizonyos érzelmeinkkel bánhatunk ha­sonlóan, az adakozás és visszavonás rit­musváltásai szerint. Jó okkal állítható, hogy a felebaráti részvét ezek közül va­ló. Az a nemes, összetett párlatú vérára­munk, mely énünk testvéri átolvasztásá- ra késztet, ösztökél bennünket arra, hogy enyhítsük a lelki egyensúlybomlás kártételeit a másik lénynek, aki ugyebár nem mi vagyunk. Ám kétéltű megnyi­latkozásai zavarbejtő talányokkal rio­gathatnak. Falusias nyugalom és egyhangúság honolt a megyeszékhely külső települé­si övezetében. Utcáit kis családi házak sora alkotta. Csupa madárról elkeresz­telt utca. A Galamb nevűben lakott az a jövevény idős házaspár, kik leginkább az esemény éhmartalékának számítot­tak a környéken. Egymástól már nem­igen remélhettek a bennszülöttek ér­demleges, tereferére, kibeszélésre méltó tápot. Természeténél fogva kivált az asszonynép éhe sóvárogja ezt a fajta kielégülést, találékonyan a „tápszer” fölcsipegetésében, akár a fül, akár a szem a lelőeszköze. S használ, haszno­sul utolsó morzsájáig minden választé­ka a megszólásra ajzótól, a lelkendezés- re pezsdítőn át, a sopánkodásra gerjesz­tőig. Maga a jövevénypár eleve táptalajá­ul szolgált kíváncsiskodásuknak szok­ványtól elütő létállapota miatt; az ember ugyanis nem a lábán, hanem kerekes székben ülve „járt”, azaz közlekedett otthonon belül és kívül egyaránt. Neje, a meglehetősen vaskos testal­katú, ám arányosan tagolt szőke asszony rendszeresen sétáltatta urát a szabadban, keresztül-kasul tologatta őt a települé­sen. Nyugdíj után költöztek ki ide a város belsejéből; többrendbeli szociális indíttatású intézmény közreműködése révén jutottak önálló kertes házacská­hoz. Liskáné előzőleg éneket meg test­nevelést tanított általános iskolásoknak. Fürge mozgása és sima bőrű, telt arca meghazudtolta valódi életkorát.- A látszat csal - jegyezték meg időről időre nembéli társai egymás közt, és meg nem unták fölemlegetni a példabe­szédek feszes héjú piros almáját, ame­lyikről csak azt követően derül ki, hogy féregrágott a húsa, miután beleharap­tunk ... Az meg, hogy szőke - no hiszen! Közönséges porhintés; festéssel ki­ügyeskedett álca az őszülés elkendőzé­sére. Egyikük még tanúsítani sem volt rest, hogy eredeti hajszíne barna, gesz- tenyebama. A tanítói foglalkozás eredetiségét il­letően is akadt buzgó kételkedő nem egy: így próbál fölvágni előttük! Holott a legjobb akarattal sem nézhető ki belőle több szürke óvónőcskénél... v A Egyébiránt szívélyesen visSzakö- szöngettek neki, amikor csak megjelent a színen, sőt gyakran meg is előzték őt, hiszen Liskáné annak idején úgyszólván házról házra araszolva bemutatkpzottiaz, egész utcának. Igaz viszont, hogy köze- lebbi, bizalmasabb kapcsolatot nem l l Dékány Kálmán: szőtt senkivel. Ehelyett a városban re­kedt ismeretségeit ápolgatta, ha az ura mellől elmozdulhatott. Nos, ezeken a huzamos idejű eltávo­zásain külön tételben köszörülgette nyelvét az utcai zsinat. Olyan nincs, hogy ne látta volna valaki a buszmegál­lóhoz igyekezni, és órák elteltével on­nan visszatérni. Egyöntetű megítélés született az olyan feleség lelkületéről, aki tartósan felügyelet nélkül hagyja magatehetetlen, nyomorék urát. Hát még amikor kitudódott, hogy miféle kiruccanások ezek a távollétek! Egyszer valaki nem bírta már elviselni az epesztő kíváncsiságot, mivélLiskáné alkonyaikor ment el hazulról, és az ab­lakból kihalóivá kérdezősködött. Liská- né hangversenyre sietett, amelyre'egy- kori tanítványaitól kapott tiszteletje­gyet. De abból sem csinált titkot, hogy színházba jár, méghozzá bérlettel. Ilyen alkalommal történt a városban a szerencsétlenség, melynek helyszíné­ről közvetlenül kórházba szállították. Nekiütközött egy autó, és összeroncsol­ta a bal lábát. Az orvosi konzílium cse­kély esélyt adott a végtag megmentésé­nek, bár megkísérelték, erre törekedtek. Mi sem természetesebb ugyebár a vázolt körülmények közepette, hogy az első megnyilatkozás a káröröm felhang­ján sistergett végig a kertes utcában: Liskánénak, illetve Liskáné ledér gyüszmékelésének örökre befellegzett, oda a bal lába, amputálni kell!... Utóbb azonban csak szirmot bontott a szána­lom, a felebaráti együttérzés nemes ró­zsabimbója is. Egymással versengve vették gondjaikba a magánynak kiszol­gáltatott nyomorékot, amíg hivatalból el kell helyezték a városbeli öregek ottho­nában. Ugyanígy vetélkedtek a másik sze­rencsétlen látogatásában. Nem múlha­tott el nap, hogy a Galamb utcából vala­ki be ne nézett volna hozzá; olykor egy­szerre többen is, mivel előre nem beszél­tek össze. Sőt, szinte mintha féltékenyen palástolgatták volna egymás elől e sza- maritánusi kirándulásaikat. Liskáné el sem bírta fogyasztani egyedül a cseme­gék özönét, amivel elhalmozták oda­bent. Titokban szétosztogatta betegtár­sai között. Hogy, hogy nem, mihelyt egyikük­ben megfogant,* egyszerre mindnyáju­kon járványszerűen elharapódzott a becsvágy fonák serkéje: hírfőnek lenni a tragikus aktus megjelentésében. Első­nek, aki a hátborzongató iszonyatot szétkürtölheti odahaza az utcának, az egész kertövezetnek: éppen most vágták le Liskáné lábát! Látogatásról látogatásra immár ez a ragadozó láz hevült az apró „figyelmes­séggel” érkező szemében, a szem pil­lantásainak irányzékában, mely a takaró végét pásztázgatta a kimondatlan torok - csiklandó kérdéssel: No, Sárikám, meg­van-e még? így telt-múlt az idő, anélkül azonban, hogy bárki az érdemleges hírzsákmány birtokában roboghatott volna el a beteg ágya mellől. Akire lassacskán kezdtek megorrol- ni, mint részvétük, együttérzésük kiját­szójára. Az alamuszi bizakodóra. A fon­dorlatos megtévesztőre. A ... a csalóra! Látogatásaik előbb csak megritkul­tak, majd végleg meg is szűntek. ígnem egy szép napon M maga Liskáné jelent meg sántikálva a Ga­lamb utcában: a saját lá­bán, segédeszköz nél­kül lépett ki a buszból. Miután az orvos, éppen az, aki a konzíliumi szakértők közül pálcát tört a roncsolt végtag fölött, és kitartóan az amputációt szorgalmaz­ta, így búcsúzott el tőle: Gratulálok, asszonyom. Ördöge volt, hogy nyert egy lábat. Ugyanis két ujj eltávolításával töké­letesen sikerült meggátolni a szepszis elhatalmasodását. így viszont már nem volt „érdekes” az utcának. Annyira nem, hogy amikor ismét rendszeresen sétálni vitte nyomo­rék urát a kerekes széken, nembéli társai gyorsan elillantak a kertekből, a kapuk­ból, az ablakokból, hogy köszöngetésre se vesztegessék többé a szavukat. Kun paraszt portréja - Kovács Tibor festménye. (Fotó: K. É.) Utassy József: f \ Novák Béla Dénes: Les rám a Daloló lombok résein beton-virágunk égig sarjad Les rám a lombok résein aszfalt-egekbe röptetünk varjat egy indián fiú, homloklebenyünk bevérzik hever a fény a késein, baltája szigorú, madártalan mindenségig magányunk mint szilikózis tolikoronája virradat, tüdőkig hatol holtig őriz kelő-Nap-mosolyú, álarcunk mindigre megmarad alatta ágak ingának: apacs-e vagy sziú? » kereszt felé az út halad íjja törpécske szivárvány, nyilaz tekintete: örökre tart a dáridó nem véd szerelem únt lotyó Eltaláltalak! - kiált rám, s hiába hiába várom s én meghalok bele. föltámadásunk a másvilágon V _____________________________j \_____________________________y C sák Gyula: A halott visszabeszél o. A telefon élesen csörgött. Azért élesen, mert Herédi is, meg a felesége is nagyothallottak, és kérték a szerelőt, hogy a leghangosabb hangerőre állítsa a készüléket.- Itt Herédi - szólt bele Herédi.- Szia, öreg!- Kivel beszélek?- Találd ki.- Tessék bemutatkozni, vagy leteszem a kagy­lót.- Bagoly vagyok, te süket!- Ja! A-Bagoly!? Elváltozott a hangod.- Régen beszélgettünk. Mi van veled, öreg?- Megvagyok. És te?- Én is. Török mondta, hogy hívjalak fel.- Magadtól is eszedbe juthatott volna. Meg Tö­röknek is.- Néha neked, hogy engem hívj. Töröknek nin­csen telefonja. Utcáról hívott. Azt mondta, rossz az utcai telefon, és azért kért, hogy én hívjalak. Táv­irati értesítést kapott, hogy meghalt Benedek.- Atyaisten! És ezt csak most mondod?!- Mikor mondtam volna, te süket. Én is most értesültem. Azért hívtalak, hogy megmondjam.- Hát ez: lesújtó hír. A feleségemtől tudom, hogy nemrégiben még jó erőben volt. Véletlenül találkoztak. ígérte is, hogy felkeres.- Agyvérzés végzett vele. Azt mondja az öreg­asszony: egy pillanat műve volt.- Miféle öregasszony?- A házvezetőnője. Tíz éve fogadta oda, hogy legyen mellette valaki. Azt javasolja Török, hogy jöjjünk össze Benedeknél egy végső búcsúra. Kü­lön is köszönjünk el tőle, ne csak majd a temetői tömegben. Tudod a címét?- Tudom, de azt nem tudom, hányas villa­mossal . ..- Ezúttal ne légy smucig! - vágott közbe Bagoly. - Taxival gyere.- Mikor?- Azonnal. ©. Tágas, de barátságtalan volt a megboldogult lakása. Minden helyiségben félhomály uralkodott, leginkább az utcai szobában, amit a házveztőnő erősen lefüggönyzött. Középre állítva az ágy, rajta a halott; a feje magasra polcolt párnákon nyugo­dott. Oldalt gyertyák.- Ennyi az élet - sóhajtott Bagoly a szemeit nyomkodva zsebkendőjével.- Ötven éven át jóban-rosszban, mi, négyen - mondta Török.- Hárman maradtunk - toldotta meg Herédi. Öreg nénike nyitott be, és azt kérdezte: hozhat-e teát az uraknak? Mindhárman bólintottak.- Ez a vénség azt mondja - intett Bagoly a távozó után, - hogy utoljára buktát evett. Amikor lecsú­szott a székről, még a szájában volt a bukta. Ő piszkálta ki.- Ne! ... - emelte arca elé irtózattal a kezét Herédi. - Egy halott szájában kotorászni?! Hagyjuk az ilyen szörnyű részleteket!- Miért? - szólt közbe Török. - Láttam ilyet a Don-kanyarban. Megfagyott katonák szájából tör­delték az aranyfogakat.- Kérem, uraim! Váltsunk témát! - könyörgött Herédi. - Nézzétek, ahogy itt fekszik. Mintha csu­pán aludna.- Mondják is - jegyezte meg Török -, hogy az alvás a halál próbája.- Ne áltassuk magunkat, uraim - vette át a szót Bagoly. - Meghalt, és nincs többé. Az öregasszony behozta a tálcát a gőzölgő te­ákkal, kis kerek asztalra tette, azután kiment.- Ennél a vasorrú bábánál különbet is maga mellé vehetett volna - súgta Török.- Fiatalabbb korában sem vonzódott a szép nők­höz - állapította meg Herédi.- Azok sem hozzá - mondta kis grimasszal Ba­goly. - Egyáltalán: tudtok bármilyen fehérszemély­ről, akit valaha is intim közelségben láttatok vele?- Közönyös volt a nők iránt - szögezte le Herédi. - Vagy talán gyűlölte is őket.- Nem tudta, mitől fosztotta meg magát - szür- csölt egyet a teából Török, majd felemelkedett a hangja. - Nézzétek ezt a figyelmességet! Buktákat is hozott az öregasszony. Ezeket Benedeknek sü­tötte ... Még Benedek is evett belőle.- Kértelek, hogy hagyjátok ezt a témát - növelte hangerejét Herédi is, aztán hirtelen halk lett. - Nézzétek inkább ezt a három gyűrűt az ujján. Azt vallotta nekem, hogy ezeket három különböző nő­től kapta, holott, amint gyanítjuk, ez kizárt lehetett, hiszen megtartóztatta magát a nőktől.- Figyeljetek csak! - szólalt meg ismét Török. - Egy borítékot is tett a tálcára az öregasszony. Nini! Ezen a mi nevünk áll! Talán ez a végrendelete barátunknak. Úgy van. Itt van a borítékon, hogy „Benedektől kizárólag barátainak”.- Akkor bontsuk fel - tolakodott a tálcához Bagoly. Kézbevette a borítékot, forgatta, azután Herédinek nyújtotta. - Te olvasd. Ez olyan halvány írás, hogy szemüveggel sem látom. Herédi szó nélkül bólintott, felbontotta a borí­tékot, és a kivett papírra bámult.- Hangosan! - szólt rá a másik kettő.- Drága barátaim! - kezdte Herédi, azután mint aki csak átfut egy írást, sebesre fogta az olvaasási tempót. - Hányatott életem leghűbb társai voltatok, ezért rátok hagyom életem legnagyobb titkát. Min­dig biztattatok, hogy adjam fel függetlenségemet, és nősüljek meg, de amint tudjátok, ezt mindig elhárítottam. Titokban azonban házasember mód­jára éltem, ráadásul három nővel egyszerre, akik­nek gyermekeket is nemzettem.- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel Török. - Folytasd!- Drágák voltak nekem ezek a nők, ők is bolon­dultak értem, de tíz év után fel kellett oszlatnom ezt a háremet, mert a hölgyek fejükbe vették hogy otthagyják unalmas férjeiket, és hozzám jönnek feleségül. Ennek azonban nem csak jogi akadálya lett volna, hanem belső törvényeim tiltakoztak el­lene. Nevezett hölgyek ugyanis a Ti feleségeitek voltak, és nekem fontosabbb volt a barátságotok, mint a három nő.- Hagyd abba! - kiáltott fel Bagoly. - Hazugság! Herédi tovább olvasta a levelet, amelyben pon­tos leírás volt arról, hogy melyik barát felesége milyen kölnit használt, melyiknek milyen intim testrészén milyen anyajegy volt, milyenek voltak férjeik szexuális szokásai, és így tovább. Herédi a gyertya fölé tartotta a levelet, és elégette, miköz­ben megjegyezte:- Miután a halottak nem szoktak beszélni, mi sem hallhattuk őt. Ha nem lenne már időszerűtlen, azt mondanám: dögölj meg, te disznó! Elindult kifelé. Társai némán kullogtak utána. Lábról - kétéltűen

Next

/
Oldalképek
Tartalom