Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
Jász-Kun Kakas Pihenj! Volt idő, amikor úgy éreztem, egymagámnak kell feltartóztatni a NATO-t a béketábor nyugati szélénél. Nemhiába volt földim a hadügyminiszter, ha valami történt a Néphadseregben, szerénytelenség nélkül mondhatom, nekem mindig szóltak. Éjjel megverte az ablakot a kisbíró a behívóval, onnantól számítva semmi perc alatt sisakban, kulaccsal, csajkával kellett toporognom a tanácsházán. Volt, amikor tíz napig álltam ellen az imperialistáknak, ám egy ízben három hónapot kellett eltöltenem a vártán. Jó, jó, nem a tűzvonal- ban - bár, ha jobban meggondolom, hogy hat gulyáságyú alá kellett tüzelnem egyetlen szolgálat alatt, hát bízvást állíthatom, pótolhatatlan ember voltam. Reggel a lovászok két szőrmók négylábút fogtak a szekér elé, és elindultam a laktanya Tüzép-telepére. Tizennégy mázsa szenet rakhattam föl ingyen, amit aztán egy félemelet magasságban lévő zseb- kendőnyi ablakon kellett belapátolni a kazánházba. Hogy az ablak miért volt oly magas és oly szűk? Ma már tudom, hogy nevelési célzattal: a hülye katona miért csináljon meg valamit könnyen, ha nehezen is lehet. Egyébként ez a rendezőelv tartotta egyben a sereget. Aztán a hat kazán alatt a szakács kénye- kedve szerint kellett kirángatni az izzó zsarátnokot, ha már túlontúl Totyogott a babgulyás, és visszaéleszteni a parazsat, ha félfőlésben megállt a tészta. Gyenge vigaszdíj volt, hogy az első cupákot én kaptam egy csajkában a konyhából nyíló „beszélőn” át. Hej, két lapátolás között de szép álmokat szőttem! Nem, nem a tábornoki pizsamát irigyeltem, nem is az aranyos főtiszti parolit - én mindössze Kukta honvéd babérjairól álmodoztam. O volt az osztályparancsnok írnoka. Reggelente a hóna alá vágta a villanyborotváját, és miközben mi dübörögve zúdultunk le a lépcsőn a reggeli tornára, akár egy gnúcsapat, ő elrendezte maga körül a papírokat, megborotválkozott, és még szunyókált is egyet, míg az őrnagy elvtárs megérkezett. Az egyik ébresztő során úgy döntöttem, kinevezem magam írnoknak.- Az irodára megyek - vetettem oda foghegyről a naposnak, miközben elmasíroztam az asztala előtt, aztán leültem Kukta honvéd mellé az osztályparancsnoki iroda előszobájában.- Adjál már valami munkát - könyörögtem Kukta honvéd- nak, de ő sajnálkozva közölte, hogy most éppen neki sincs az égvilágon semmi tennivalója.- Emberek, emberek, melyikük ér rá - rontott be az ajtón Kovács százados, és buzgó jelentkezésemre megbízott egy kivonulási terv átmásolásával, így amikor az osztályparancsnok megérkezett, és kilétem, no meg a megbízatásom felől érdeklődött, már határozottan rávágtam: - Jelentem, Kovács százados elvtársnak csinálom a kivonulási tervet! Aznap ottragadtam az irodán, másnap reggel pedig az őrnagy már semmit nem kérdezett, csak a feje búbját vakarta, amikor meglátott. Később tudtam meg, hogy az elhárítás emberének gondolt, így jobb híján beletörődött abba, hogy az előszobájában rontom a levegőt. De hogy nem békült meg velem, az biztos! Éreztem, innen tovább kell mennem - csak a körletbe vissza ne. Talán a harmadik reggel az osztályparancsnok magas rangú felettesével folytatott telefondiskurzust, melynek végeztével kiállt az ajtóba, és így szólt személytelenül bele a levegőbe: - Emberek, ki ért itt a cserépkályhához?- Én , én - vágtam rá, kiérez- ve a kérdésből valamiféle kaland lehetőségét.- Akkor holnap reggel a tiszti járatkocsival elmegy K-ba, és jelentkezik Sz. ezredes úrnál. Át kell rakni a hordozható cserépkályháját. Istenem, hát azt a kályhát is csak ember csinálta... Máris hozzákezdtem a művelet megtervezéséhez: - Aszongya, szétszedem a csempéket, megszámozom, majd visszarakom őket. Valahol samott is van benne, meg rostély - ajjaj!- Őrnagy elvtárs, egy segítség is kell hozzá! - jelentettem délután az akció kilátástalansá- gát tökéletesen átérezve.- Jó, hát vegyen magához valakit - mondta nagyvonalúan az osztályparancsnok, megkönnyebbülve, hogy végre megszabadul tőlem.- Emberek, ki ért itt a cserépkályhához? - szajkóztam szobáról szobára járva takarodó után, de semmi biztató válasz. Végül a törzsütegben úgy éjfél körül megszólalt egy álmos hang:- Miért, mi baj van? Reggel együtt mentünk a fiúval, aki kályhás volt, a tiszti járatkocsin. Az ezredes úr munkába menet egy hosszúnyakút hagyott hátra nekünk, mondván, jobban halad így a munka. Az első nap a füstölés okát derítettük fel. Másnap megvásároltuk a samottot, majd amikor némi türelmetlenség fel- hőzte a vendéglátónk homlokát, egyetlen délután újjáalkottuk a bőröndnyi kályhát. Próbaként egy újságpapírt lobbantot- tunk lángra a kályhában, amit olyan hévvel rántott ki a huzat, hogy kis híján az ezredes is a kéményen távozott. Búcsúzásnál az ezredes elvtárs megkérdezte:- Emberek, melyikük ért a...- Én, én - jelentkeztem. Még egy hetet ráhúztam arra, hogy elkészítettem számára a lepedő nagyságú, ám kockacukomyira összehajtható naptári tervet. Amikor visszaérkeztem a körletbe, a szolgálatvezető ördögi vigyorral várt.- Honvéd, holnapra beszéljen meg egy randevút a szeneslapáttal. Aztán, ha annyira ráér, megengedem, hogy kimeszelje a kazánházat! Másnap reggel Kukta honvéddal együtt hordtuk a kocsira a szenet. Neki azért telt ki, mert nem volt elég éber: megengedte, hogy valaki csak úgy beüljön az osztályirodára. Délben testvériesen megosztottam vele a cupákot. És azt se engedtem, hogy a szolgálat végén ő ta- licskázza ki a kazánokból a salakot. Mert az úr a seregben is úr!-pb12 f / Jász-Kun Kakas r~---------------------------------------------------------------------------------------------------------------( 1 Bevágom a wurlitzerbe! Az olimpiákon nemcsak sportversenyek folynak, hanem (tetszik - nem tetszik) politikai eseményt is jelentenek egyben, szórakozásra, kikapcsolódásra is nyújtanak lehetőséget sportolónak, edzőnek, vezetőnek egyaránt. Persze csak saját versenyszámuk után... E tekintetben Mexico City örök élményt nyújt az ott résztvetteknek semmi mással össze nem hasonlítható színes forgatagával (igaz, „Monteruma átkát” is nehéz feledni azoknak, akiken „fogott”). Egyik alkalommal az alacsony termetű Gyuricza József - aki a tőrvívók egyik edzőjeként volt jelen - a tangózókat szerette volna megfigyelni, ám sehogyan sem sikerült a táncparketthez közel férkőznie, mert előtte állt egy csaknem kétméteres férfi. Ez még csak a kisebb baj lett volna, ám ha Gyuricza balról próbált meg „előzni”, a férfi is balra lépett egyet, ha jobbról, akkor ő is jobbra. Ezt a „rendhagyó tangót” járták ők is egy darabig, de aztán „elszakadt a cérna” a kis embernél, és hangosan kifakadt (természetesen magyarul):- A franc egye meg! Ha ez a pasas rögtön nem tűnik el előlem, én azonnal belevágom a wurlitzerbe! Mire a „kétméteres” hátrafordult, és disztingvált hangon, hibátlan magyarsággal válaszolt:- Ide figyeljen, barátom! Ez szép elhatározás, de ha netán fordítva történik a dolog, és véletlenül én vágom bele magát a wurlitzerbe, én garantálom, hogy az abbahagyja a tangót, és azonnal gyászindulót kezd el játszani! Az illető ugyanis az argentin vívók negyven éve „kinn élő” edzője volt. Természetesen magyar. Jobb tehát ezzel a nyelvvel vigyázni, még a „Föld túlsó oldalán” is... — Úgy látszik, ez a vállalkozó is gyorsan akar meggazdagodni... Figyelje a bírót! Sportolóink kiválóan szerepelnek a barcelonai olimpián, köztük eddig az ökölvívók is. Bár a döntők még később lesznek - s addig még el is kell jutni -, az eddigi teljesítmények alapján elmondható: „valami” talán ismét lesz... És ez bizony nagyon is elkelne már, hiszen az utolsó magyar olimpiai ökölvívóaranyat még Gedó György nyerte az 1980-as moszkvai „erőpróbán”. (Ma már ismert, valóban utolsó-e.) Bezzeg korábban... Itt van mindjárt például jelenlegi „bunyósaink” mestere, a magyar sport közkedvelt „Pappiacija”, aki - mint ez köztudott - háromszoros olimpiai bajnok. Az egykori „K.O.-király” nem csupán eredményessége miatt vált élő legendává, hanem sajátos humora miatt is. Egyik-másik „aranyköpése” szállóigévé lett, a hozzá hasonlóan híres edzőjével - a néhány éve sajnos már elhunyt, mégis örökifjú - Adler „Zsigával” folytatott „diskurzusai” pedig még ma is próbára teszik a rekeszizmokat. Az egyik nagyon jellemző eset a magyar szempontból mindmáig legsikeresebbnek bizonyult (16 arany és még sok egyéb) helsinki olimpián történt, éppen a döntőben. Papp Laci addig egyetlen mérkőzésen sem töltött még két menetet sem a szorítóban, valamennyit kiütéssel nyerte. Ezzel szemben döntőbeli ellenfele - egy dél-afrikai sportoló - nemcsak hogy kibírta az első két menetet, hanem a második vége felé még magához is tért, és néhány kemény válaszütést vitt be bajnokunknak. Pedig előzőleg annyit kapott, amennyitől akár több más ellenfelet is kiszámoltak volna... Papp Laci nem volt az ilyesmihez hozzászokva. Adler is észrevette meglepetését, s úgy gondolta, most van szükség az edzői bíztatásra. Azt mondta a szünetben a szorító sarkában lihegő bajnoknak: „Minden nagyon jó volt Lacikám, egyszerűen meg se tudott ütni. Csak így tovább!” Mire Papp blazírt „pofával”: „Tényleg, öreg?! Akkor figyelje csak a bírót, mert én két akkora „pofont” kaptam, mint egy télikabát!” Logikus. Ha nem az ellenfél volt, csak a bíró jöhet számításba. Végül is a szorítóban nincsenek többen... 5 V /
