Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-01 / 181. szám
1992. AUGUSZTUS 1. Irodalom 9 E.M. REMARQUE iHEGENYTARJ SZERELEM PlALAl ÓRÁJA Olvasta-e? Sikerekben gazdag pályája csúcsán Remarque megírta a második világháború körképét éppúgy, mint korábban az első világháborúét, a Nyugaton a helyzet változatlan-ban. A Szerelem és halál órája egy fiatal német katonáról szól, aki háromhetes szabadságra visszatérhet az összeomlóban lévő keleti front poklából. A hátországban azonban még szörnyűbb pokol, még iszonyatosabb élmények várnak rá: az emberek és a tárgyak fizikai pusztulásának látványa és az életben maradt lakosság lassú morális leépülésének légköre. A félelemmel és rettegéssel együtt növekszik a fasiszta terror nyomása, s a szabadságos katona hiába próbál a szerelembe menekülni, a félelem a boldogságát is megmérgezi. S ahogy Németország összeomlását látja, úgy ébred fel benne a lelkiismeret és a felelősségérzet is, hiszen ő maga is részese volt az egész világ haragját és megvetését kihívó gazságnak. Emst Graeber szerelmének és halálának tragikus története színes, izgalmas, lebilincselő olvasmány, de ennél több is: komor mementó az újabb nemzedékeknek. A regényt Ungvári Tamás fordította magyarra, és az Európa Könykiadó jelentette meg. Az alábbiakban a VI. fejezetet közöljük belőle. Remarque: ni ír ií' : V y ' Szerelem és halál órája R eggelre megváltozott körülöttük a táj. Jól láthatóan raj zolódott ki a puha regge- li ködben. Graeber most az ablaknál ült, arcát az üveghez nyomta. Szántókat és mezőket látott, hófoltoktól tarkállottak még, de alattuk már a szántás szabályos barázdái feketéllettek, és halványzölden csillogott az új vetés. Bombatölcsémek nyoma sincs. Semmi rom. Sima, egyenletes mezőség. Nincs futóárok. Nincs bunker. Csak termőföld. S feltűnt az első falu. Egy templom, kereszt csillogott rajta. Iskola, amelyen lassan fordult a szélkakas. Kocsma, előtte emberek álldogáltak. A házak kapui nyitva, lányok seprűvel. Egy szekér. A nap első sugarai az ép ablakokon. Tetők, és méghozzá épek, sértetlen házak, fák, melyeknek minden ága nyúztózkodott, utcák, melyek utcák voltak, gyerekek, akik iskolába mentek. Graeber már régen nem látott gyerekeket. Mélyet lélegzett. Ez az, amire várt. Itt volt. Mégis elérkezett.- Mindjárt más a dörgés, mi? - kérdezte az altiszt a másik ablaknál.- Egészen más. A köd egyre inkább felszállt. Erdők nőttek ki a láthatár szélén. Messzire lehetett ellátni. Távíróhuzalok kísérték a vonatot. Felmerültek, majd ismét alá, végtelen s nem hallható dáliám kottasorai. Dalként röppentek fel róluk a madarak. A tájék nyugodt volt. Elhallgatott a front dübörgése. Itt nem voltak repülőgépek. Graebemek úgy tűnt, mintha hetek óta úton volna. Már a bajtársai emléke is elhalványult.- Milyen nap van ma? - kérdezte.- Csütörtök.- Persze, tegnap volt szerda. Mit gondolsz, kapunk valahol kávét?- Biztos. Itt minden úgy megy, mint azelőtt. N éhányan kenyeret halásztak elő az iszákjukból, és rágcsálni kezdték. Graeber várt. A kenyerét a kávéhoz tartogatta. A reggelihez terített asztalra gondolt, az otthonira, a háború előtt. Anyjának egy kék-fehér kockás abrosza volt, és mézet, kalácsot, forró tejet tálalt fel a kávéhoz. A kanári énekelt, s nyáron a nap rásütött a muskátlis ablakokra. Gyakran tépett le egy sötétzöld levelet, a kezében morzsolgatta, s izgató, erős illatát beszippantva idegen országokra gondolt. Idegen országokat látott már azóta eleget, de nem úgy, ahogy annak idején álmodta. * Újra kitekintett. Hirtelen bizakodó lett. Kint földművesek álldogáltak, és a vonatot nézték. Mellettük fejkendős asz- szonyok. Az altiszt leengedte az ablakát, és integetett. Senki sem integetett vissza.- Ha nem tetszik, úgy is jó, tökfilkók- mondta az altiszt csalódottan. Néhány perccel később másik szántó tűnt fel emberekkel, s újra integetett. Ezúttal messze kihajolt az ablakon. Most sem integetett senki vissza, noha az emberek felegyenesedtek, s a vonatot bámulták.- Ezekért harcol az ember - mérgelődött az altiszt.- Talán foglyok, akik itt dolgoznak. Vagy idegen földmunkások.- Elég asszony volt velük, azok legalább integethettek volna.- Lehet, hogy azok is oroszok. Vagy lengyelek.- Ostobaság. Nem olyanok.- Sebesültvonat vagyunk - mondta a kopasz. - Innét senki se integet.- Ökrök - szögezte le végül a tiszthelyettes -, falusi suttyók és teheneskatik.- Egyetlen rántással felhúzta az ablakot.- Kölnben bezzeg mások - tette hozzá a lakatos. A vonat továbbgördült. Egyszer két órát rostokolt egy alagútban. Nem volt világításuk, az alagút is teljesen sötét volt. Igaz, hozzászoktak már ahhoz, hogy a föld alatt éljenek; egy idő után az alagút mégis nyomasztotta őket. Dohányoztak. A cigaretták parázsló pontocskái, mint a szentjánosbogarak, fel s alá lebegtek a sötétben.- Valószínűleg géphiba - mondta az altiszt. Füleltek. Nem hallottak repülőzajt. Robbanásokat se.- Járt már közületek valaki Rothen- burgban? - kérdezte a kölni katona.- Az valami nagyon régi város lehet- mondta Graeber.- Jártál már ott?- Nem. Te se voltál még?- Nem. Mihez kezdjek én ott?- Berlinbe kellett volna utaznod - mondta az egérke. - Szabadsága csak egyszer van az embernek. És Berlinben nagyobb a ricsaj.- Nincs elég pénzem Berlinhez. Hol lakjak'ott? Szállodában? A családomhoz akarok menni. A vonat megindult.- Végre - dörmögte a basszus hang. - Már azt hittem, itt temetnek el. Szürkén szüremlett be a fény a homálybit. Majd ezüstösebb lett, aztán ismét a tájék bukkant fel. Még szelídebb- nek látszott, mint az előbbi. Mindnyájan ablakhoz siettek. Mint az óbor, olyan volt ez a délután. Akaratlanul is friss bombatölcséreket kerestek. Egyet se találtak. N éhány állomással később leszállt a basszus hangú. Aztán az altiszt és még két másik. Egy óra múltán Graeber már felismerte a környéket. Alkonyodon. Kék fátylak zúzódtak a fák között. Graeber nem meghatározott dolgokat ismert fel, nem házakat, falvakat és dombokat, maga a vidék kezdett beszélni. És minden oldalról édesen, lenyűgözően, tele váratlan emlékekkel. Nem világosan, nem volt ennek köze kézzelfogható tényékhez, alig volt ez más, mint a hazatérés sejtelme, s nem a hazatérés maga; de épp ezért még sokkal erősebben hatott. Az álmok végtelenbe nyúló, alkonyi fasora volt. bennük. Az állomások neve szintén ismerős lett. Falvak suhantak el mellettük, ahová kirándult annak idéjéü. Az emlékeiben hirtelen földieper és fenyőgyanta illata merült fel, és napsütötte legelőké. Már csak pár percbe telhet, amíg a városba ér. Graeber összecsomagolta a holmiját. Felállt, és az első utcákra várt. A vonat megállt. Emberek sürgölődtek kint. Graeber kifelé fürkészett. Hallotta a város nevét.- Nos hát, minden jót - mondta a kölni katona.- Még nem vagyunk ott. A pályaudvar a város közepén van.- Talán áthelyezték. Kérdezd meg inkább. Graeber kinyitotta az ajtót. A félhomályban beszálló embereket látott.- Werdenben vagyunk? - kérdezte. N éhány ember felnézett rá, de nem feleltek^nagyon sietős volt a dolguk. Graeber kiszállt. Akkor meghallotta, hogy egy vasutas ezt kiabálja:- Werden! Kiszállás! Meghúzta 3, borjúja szíját, és odatörtetett a vasutashoz.- Nem visz be a vonat a pályaudvarra? Az ember fáradtan végigmérte.- Werdenbe akar menni?- Igen.- Jobbra szemközt a rakodó mögött. Onnan indul tovább a busz. Graeber végigment az új és ismeretlen rámpa mellett. Itt minden új volt, friss fából összeácsolva. Megtalálta a buszt.- Werdenbe mennek? - kérdezte a vezetőt.- Igen.- A vonat már nem megy keresztül a városon?- Nem.- Miért nem ?- Mert csak idáig jön. Graeber ránézett a vezetőre. Tudta, hogy értelmetlen tovább kérdezősködnie. Egyenes feleletet nem fog kapni. Lassan felkapaszkodott a buszra. Egyik sarokban még volt hely. Kint már besötétedett. Csak annyit látott, hogy a sötétben új vágányok csillognak. Jobbra kanyarodtak el a várostól. A vonat még tolatott. Graeber befészkelte magát a sarokba. „Talán elővigyázatosságból csinálták így” - gondolta meggyőződés nélkül. A busz elindult. Ócska tragacs volt, rossz benzinnel. A motorja köhögött. Néhány Mercedes lehagyta őket. Az egyikben Wehrmacht-tisztek ültek, a másik kettőben SS-tisztek. Az emberek a buszból nézték, amint elrobognak. Szót sem szóltak. Szinte senki sem beszélt az utazás alatt. Csak egy gyerek nevetgélt és játszadozott az ülések között. Kislány volt, lehetett úgy kétéves, és kék szalag volt a hajában. Graeber meglátta az első utcákat. Sértetlenek voltak. Fellélegzett. A busz még néhány pepcig tovább zögyögött, aztán megállt.- Kiszállás! Mindenkinek!- Hol vagyunk?- A Bramschestrassén.- Nem megyünk tovább?- Nem. Az ember kiszállt. Graeber követte.- Szabadságon vagyok - szólította meg. - Két év óta először. - Valakinek már el kellett mondania. Az ember ránézett. Friss forradás húzódott a homlokán, s a két elülső foga hiányzott.- Hol lakik?- Hakenstrasse tizennyolc.- Az az óvárosban van?- A szélén. A Luisenstrasse sarkán. Odalátni tőlünk a Katalin-templomra.- Úgy, igen ... - az ember a sötét égboltra nézett. - Akkor hát ismeri az utat.- Persze. Azt még nem felejti el az ember.- Persze hogy nem. Minden jót.- Köszönöm. Graeber végigment a Bramschestrassén, a házakat vizsgálgatta. Sértetlenek voltak. Az ablakokra nézett. Sötét volt mind. „Légvédelem - gondolta -, persze.” Bármily gyermekes volt; erre azért mégsem számított; azt képzelte, hogy a város ki lesz világítva. Pedig ezt már korábbról tudhatta volna. Sietősen haladt végig az utcán. Egy péküzletet látott, ahol nem volt kenyér. A kirakatban néhány papírrózsát pillantott meg, üvegvázában. Egy gyarmatáru-kereskedés jött ezután. A kirakatüveg mögött megannyi csomag, de persze üres csomagok. Ekkor egy nyerges következett. Graeber emlékezett a boltra. Azelőtt egy kitömött barna ló állt a kirakatban. Bekukucskált. A ló még mindig ott volt, s előtte, mintha a fejét ugatásra emelné, most is a régi, kitömött fehér-fekete foltos terrier. Egy szempillantásig ott bámészkodott az ablak előtt, ahol mindennek ellenére, ami az elmúlt években történt, semmi sem változott. Aztán továbbindult. Hirtelen hazaérkezett.- Jóé stét - köszöntött rá egy ismeretlenre, aki a legközelebbi kapuban állt.- ’stét - válaszolta a másik kisvártatva s meglepetten. Az asztfalt kopogott Graeber csizmája alatt. Nemsokára leveszi nehéz csizmáit, és könnyű civil cipőt húz. Tiszta, forró vízben megmosdik, és patyolatinget vesz fel. Meggyorsította lépteit. Az utca mintha kidomborult volna a lábai alatt, mintha élne vagy elektromossággal volna telítve. Akkor váratlanul megszimatolta a füstöt. Megállt. Ez nem kéményfüst volt, nam is a fa tüzének füstje, hanem tűzvészé. Körülnézett. A házak itt sértetlenül álltak. A tetők sértetlenek. Mögöttük az ég tágas és sötétkék. Továbbment. Az utca kicsiny, virágágyakkal szegélyezett térbe torkollott. Az égett szag erősebb lett. Mintha a fák csupasz koronájáról ereszkedett volna le. Graeber szaglászott. Nem tudta eldönteni, honnan érkezik. Most már mindenünnen ez jött, mintha az égből hamueső hullott volna. A következő sarkon látta az első ösz- szeomlott házat. Ez mellbe vágta. Az elmúlt években mást se látott, csak romokat, és semmi se jutott róluk az eszébe; de ezt a törmeléket úgy bámulta meg, mintha életében először látna hasonlót. „Ez csak egyetlen ház - gondolta. - Egyetlen ház csupán. Több nincs.” Szaglászva sietett el az omladékhalom mellett. Az égett szag nem innen jött. Ezt a házat már régebben rombolták le. Talán véletlen volt, egy elfelejtett bomba, amit oktalanul oldottak ki a hazarepülésnél. Az utca nevét kereste. Bremerstrasse. A Hakenstrasse még messze van. Legalább egy fél óra. Gyorsabban lépkedett. Embereket alig látott. Egy kapualj alatt kicsiny, kék villanykörték égtek. Lesötített fényüktől úgy festett aka- pualj, mintha tüdővészben szenvedne. A kkor az első lerombolt utcasarokhoz ért. Ezúttal már több romos házra talált. Csak néhány főfal állt még. Csipkézetten és feketén meredez- tek az égre. Az elgörbült acélgerendák úgy csüngtek alá, mintha kígyók tekeregtek volna elő a kövekből. Az omla- dék egy részét már az egyik oldalra hányták. Ezek is régi romok voltak. Graeber egész a közelükbe ment. Átmászott a járdára hullott törmeléken, és a sötétben mozgó árnyakat látott, mintha óriási pillangók röpködnének.- Hóha! - kiáltotta. - Van ott valaki? Vakolat omladozott, és kövek csikorogtak. Az árnyak eltűntek. Graeber nehéz lélegzetet hallott. Fülelt: akkor döbbent rá, hogy ő maga az, aki ilyen hangosan lélegzik. Most már rohant. Az égett szag átha- tóbb lett. A pusztulás errefelé nagyobb volt. Odaért az óvároshoz, és megállt, és bámult és bámult. Azelőtt középkori faházak sora állt itt, előreugró homlokzattal csúszós tetőkkel, színes feliratokkal. Ezek a házak eltűntek. Helyükön hamuhegy tornyosult, elszenesedett gerendák, tűzfalak, kőhalmok, útburkolatmaradványok s felette fehéren gomoly- gó pára. A házak, akár a száraz forgács, felperzselődtek. Továbbrohant. Vad félelem fogta el hirtelen. Eszébe jutott, szülei házának közelében egy kicsiny rézművesüzem állt. Ez jó célpont lehetett. Botladozott az utcákon a parázsló, nyirkos romok között, oly sebesen, ahogy csak tudott; embereket lökött félre, szaladt toronyiránt előre, omladékdombokon mászott át, aztán hirtelen megállt. Nem tudta már, merre jár. A várost gyermekkora óta ismerte, de most úgy megváltozott, hogy nem tudott benne tájékozódni. Megszokta, hogy a házak homlokzata szerint ismerje ki magát. De ezek nem voltak többé. Egy mellette elsiető asszonytól kérdezte meg, hogyan juthat el a Hakenstras- séhoz.- Hogyan? - kérdezte az asszony riadtan. Piszkos volt, és a mellére szorította a kezét.- A Hakenstrasséhoz. Az asszony mutogatni kezdett.- Ott... átellenben, a sarkon túl. E lindult abba az irányba. Az egyik oldalon elszenesedett fák sorakoztak. Az ágak és a kisebb gallyak elégtek. A törzs és néhány nagyobb ág még ott meredezett. Mintha hatalmas, fekete kezek volnának, melyek a földből az égre nyúlnak fel. Graeber megpróbált tájékozódni. Innen már látni kellene a Katalin-templom tornyát. Nem látta. Talán a templom is összeomlott. Nem kérdezősködött többé. Valahol hordá- gyakat látott. Emberek ástak. Tűzoltók szaladgáltak fel s alá. Víz sistergett egy füstgomolyban. A rézművesműhely fölött komor lángok lebegtek. Megtalálta a Hakenstrassét.
