Új Néplap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15 / 193. szám
I 1992. AUGUSZTUS 15. Kulturális panoráma 9 Alkotómunka a nyári művésztelepen Javában folyik az alkotómunka a jászberényi müvésztelepen Sisa József művészeti vezető irányításával. A művészek készítette alkotásokból kiállítás nyílik októberben Jászberényben. Képeink a művésztelepi munka egy-egy pillanatát örökítik meg. (- nzs -) Jótékony garabonciások Húszéves az olvasótábori mozgalom .*■ Két évtized nem olyan nagy idő, nem egy nemzet, legfeljebb az ember életében számottevő igazán - gondolom én is sokakkal együtt, de rögtön elbizonytalanodom, hiszen ki gondolta volna húsz éve, hogy manapság ilyen lesz a világ. Nem képzelőerőnkkel volt és van a baj sohasem, hanem azzal, hogy ez a képzelet ritkán képes eltalálni a valóságos változásokat. Húsz éve sokan hitték, hogy egy kommunista Kánaán felé közeledünk gyors léptekkel, még többen remélték, hogy megteremthetik a maguk külön kerítéssel elzárt kis magánparadicsomát. Voltak természetesen olyanok is, akik a létező rendet kívánták megdönteni, de ezt maguk is távoli célnak látták. S voltak olyanok is, akik a létezőn belül, akár azzal együttműködve szerették volna a meglévő rosszat csökkenteni, s világnézettől, politikai nézetektől függetlenül jobbítani az embert s a közösségeket is. E cél hozta létre az olvasótáborokat is. Az 1968-ban zászlót bontó Olvasó Népért Mozgalom azt szerette volna elérni - ma már tudjuk, hogy utópisztikus ábrándként -, hogy váljon mindenki olvasó emberré. E mozgalom életrehívója az írószövetség volt, s innen, a fiatalok köréből és aktivitásából bontakozott ki az olvasótábori mozgalom is. Természetesen nem az írás és olvasás elemeire kívánták megtanítani a diákokat, hanem az értelmes olvasásra, a gondolkodásra. Feltűnő volt ugyanis, hogy terjedőben van a második analfabétizmus, amin azt kell érteni, hogy a kisdiákok ugyan megtanulnak olvasni, ám a képességükkel nem élnek, s így az elsorvad, nem tart lépést az életkorral együtt növekvő szellemi képességekkel, s így e képességek nem bontakozhatnak ki. S ez nem csupán a szépirodalmi szövegek befogadását gátolja, hanem bármiféle ismeret írott formáját nehezen emészthetővé teszi. A második, az analfabétizmus csökkentése, kialakulásának megakadályozása csak egyik célja volt a táboroknak. A másik talán még fontosabb volt: az értelmiségi létre alkalmas fiatalokban elmélyíteni és tudatossá tenni mind ezt az alkalmasságot, mind az értelmiségi lét elemi követelményeit. Hangsúlyozom, hogy nem szakmákra, hanem gondolkodásmódra való felkészítésről volt és van szó, s hogy ennek leggyakoribb eszközévé az irodalom vált a mozgalom kezdeti szakaszában, annak nem csak az volt az oka, hogy irodalmárok hozták létre az első táborokat, henem az is, hogy a kor szellemi élete még döntően irodalomközpontú volt, a társadalom lényeges kérdései valamiképpen mind megjelentek az irodalomban. Hatvani és Hatvan környéki 12-14 éves diákok voltak 1972 júliusában az első olvasótábor lakói Felsőtárkányban. A tábort Kocsis István könyvtáros szervezte és vezette (ő mind a mai napig végzi e munkát), a kiscsoportok vezetői pedig Kovács István, Mózsi Ferenc, Ratkó József, Varga Csaba és e sorok írója voltak. A foglalkozások zöme 10 fős kiscsoportokban zajlott, s a vezető által irányított beszélgetések nem csak abban különböztek az iskolai tanóráktól, hogy bátran el lehetett térni a kijelölt témától, hanem abban is, hogy nem volt tanár-diák viszony, a diák sokkal felnőttebbnek érezhette magát. Eleve varázsa volt a tábornak, hogy nem volt benne semmi „úttörő”-jelleg, nem volt fegyelmezés, zászlófelvonás, napiparancs és egyebek, hogy az írók és egyéb meghívott művészvendégek, tudósok a maguk szakmájával és személyiségével az iskolai keretekhez képest lényegesen mást tudtak nyújtani. Már akkoriban megfigyelhető volt, hogy bár szükséges az iskolákban az ismeretek tantárgyakra osztása, a hagyományos szemlélettel nehezen teremthető meg a felosztott világ ismételt egységbe foglalása. Az olvasótáborok rövid, ám intenzív foglalkozásaikkal sokat segíthettek abban, hogy ez az egész világot, minden ismeretet átölelő szemlélet kialakulhasson. S az így gondolkodó embernek nagyobbak a cselekvési lehetőségei és igényei is: felnőttként és demokráciában szeretné leélni az életét. így nézve, hivalkodás nélkül állítható, hogy az olvasótáboroknak is volt némi része abban, hogy a magyar társadalom elindult 1989 felé, hogy egyre kevesebb ember hitt el mindent, amit leírtak, vagy tett úgy, mintha elhinné. A demokrácia alapiskolái voltak e táborok is. Az első tábort a következő évben már 10, majd évi 50-60 követte. A sikert társadalmi szervezetek védnöksége és anyagi segítsége biztosította, de egyúttal mindez intézményesítette is a mozgalmat, talán azzal a titkos elképzeléssel is, hogy kivegyék a renitenskedésre hajlamos írók kezéből. Győzni senki se győzött: voltak konvencionális táborok is, de olyanok is, amelyek vagy a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásában, vagy az elitképzésben értek el komoly eredményeket. 1989 őszén megalakult a Magyar Garabonciás Szövetség, amely polgári szervezetként azóta is szervezi, és lehetőségei szerint szakmailag és anyagilag is támogatja az olvasótáborokat. A mozgalom elszánt vitézei jelentik a garanciát: e tevékenység nem fog szünetelni, hiszen munka, azaz pallérozandó emberfő akad bőven. V. G. Illyés Gyulára emlékezve „Tündér Tihany” Lehet-e valakiről olyan emlékkiállítást rendezni, ahol az ünnepelt személy szinte csak a környezetén hagyott nyomaiban, a kortársak, barátok láttatásában van jelen, ő maga viszont legfeljebb néhány fényképfelvételen, kéziratok, levelek lap- jairól mosolyog vissza ránk? Úgy tűnik, a Veszprém megyei múzeumi szakembereknek - Flóra asszony és lka (a költő feleségének és lányának) kívánságára sikerült egy ilyen tárlatot megalkotni. A tihanyi múzeumban október végéig látható az Illyés Gyula 90. születési évfordulójára szánt összeállítás. A három egymásba nyíló terem első részében a látogató arra kaphat választ, hogy vajon mi vonzotta (s vonzza ma is) a művészeket Tihanyba, mi „kényszerítette” ki belőlük művek egész sorában az elragadtatott csodálatot, miért választották közülük oly sokan alkotó-pihe- nő-búvó helyül ezt a tájat. Kazinczy Ferenc „kis Cyprus”-nak becézi Tihanyt, s az 1055-ös keltezésű tihanyi apátsági alapító levél másolata mellett méltó körítést adnak a múlt századi metszetek, a Csokonai-, Vörösmarty-, Garay János-idézetek, az egykori kolostori életet, a történelmi múltat, a halászfalut idéző relikviák. A másik terembe lépve már e század elején találjuk magunkat, a 30-as évektől ide gyökeresedő, rövidebb-hosszabb ideig itt vendégeskedő alkotók munkái között. Vass Elemér európai rangú festő csendélete, Sass Brunner Erzsébet - később Indiában letelepedett művész - tihanyi tájképei indítják a sort, hogy szervesen csatlakozzanak hozzájuk Borsos Miklós, Gáborjáni Szabó 1 Kálmán, Iván Szilárd, Szitás Erzsébet és Bartha László művei. Amelyekhez kivétel nélkül apró történetek, legendák, barátságok kötődnek. (Vass Elemér virágcsendéletéhez például Illyésék kertje nevelte a modellt, és Borsos Miklóst pedig Illyés Gyula A tó című verse ihlette illusztrációra.) A kiállítás azt sugallja, hogy Tihanyban Illyés Gyula soha nem volt egyedül. Az ő tihanyi házának ajtaja nyitva állt a rendszeres vagy alkalmi vendégek előtt. A kevésbé ismert fényképeken Szabó Lőrinc, Németh László, Keresztury Dezső, Déry Tibor látható, legtöbbször az étkezésre, poharazgatásra, főképp írásra használt kőasztal körül. Egy-egy pillanatra feltűnnek a „messziről jött” barátok is: Georges Charaire, aki látogatása emlékére anagrammás verset is hátrahagyott, Paul Eluard, akinek Illyés Rimbaud verseit olvasó magyar pásztorként mutatta be Szabó Lőrincet... A kiállítás „Illyés-szobá”-ja a kéziratokon, a tihanyi verseken, prózai munkákon túl egyéb, a költő keze nyomát őrző tárgyakkal is szolgál. Több szőlőgyökér szobrocska áll valódi poszta- menseken, a költő sétái során gyűjtött, saját kezűleg kiigazított természetes „kisplasztikák”. A kőasztal mögötti fal középpontjában a „Megfeszített ős”, a kereszten halálos görcsbe merevült gyökéralakzat. Kedvenc Balaton-felvidéki néprajzi tárgyai is helyet kaptak a terem egyik sarkában, a faragott szék, a pécselyi kovácsműhelyből átmentett cégér, a háromlábú ló, míves vasdíszek ... Jelezve, hogy Illyés Gyula a remekművek alkotása, a magasan szárnyaló repülés közben is ezen a földön élt, ragaszkodott ehhez a tájhoz, az itt élő emberekhez. juhász Ferenc (MTI-PRESS) Truffaut és a magyar magánmitológiák Beszélgetés Bikácsy Gergellyel Manapság, amikor a hazai mozizás piaci viszonyai között a filmek, a forgalmazók és a nézők még nem találják igazán a helyüket, már csak nosztalgiázhatunk azokon az éveken, amikor önmagánál egy kicsit több, a kortárs nyugat-európai művészettel való találkozás kivételes színhelye is volt a filmklub, a mozi, és tömegesen jártunk többek között Godard, Truffaut filmjeire. Bikácsy Gergely a francia film ötven évét, legbensőségesebben az új hullámot feldolgozó új könyve a mai középgeneráció számára nem csupán filmtörténet, hisz főszereplője a harmincasok, negyvenesek magánmitológiájának is része.- A kötet hangvételének személyessége annak is köszönhető, hogy gyűlölöm a tudományt - mondja Bikácsy Gergely filmkritikus. Nem a matematikát, mert az egyszerűen csak távol áll tőlem. A művészetekkel foglalkozó tudományt azonban nagyon nem szeretem. Ennek jegyében az esztétikát sem, holott tanultam, és erről különféle bizonyítványokkal is rendelkezem. Ebben a kérdésben a költő Vass Istvánnal értek egyet, aki többször elmondta: nem érti, az esztétika mire való. A kritkát szívesen elolvassa - mondta -, mert abból megtudhatja, hogy egy-egy konkrét műről vagy alkotóról mi a kritikus - jó esetben izgalmasan új nézőpontból láttató - véleménye.- A jó kritika épp úgy nem nélkülözheti a személyességet, mint az alanyi költészet?- A mai amerikai kritikai irodalom képviselője, George Steiner, aki írt egy regényt is, egy alkalommal úgy; nyiladozott, hogy Mhöny» nincs az a jó kritikus, aki oda ne adná összes műveit egy teremtett alakért. Ezzel én is egyetértek. Ha még bátrabb vagyok, munkám igazi regény volna, így azonban csak bújtatottan az, amelynek két főszereplője van, Godard és Truffaut. E két már-már fiktív figura kalandjairól, barátságairól, gyilkos ösz- szeveszéseiről mesél a kötet nagy része.- A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején sokan - épp e filmek ürügyén - egy kicsit Párizs helyett jártunk a moziba.- Én is Párizs helyett moziztam, de azzal a különbséggel, hogy a párizsi mozikban. Az előzményekhez hozzátartozik az is, hogy a francia fővárosba majdnem mindig disszidálni indultam. Rokonok, ismerősök nélkül, többnyire az utcasarkokon ácsorogva gyötörtem magam, ingadoztam. A vége majdnem mindig az lett, hogy beültem egy moziba, ahol nem esett az eső, és ülve, kényelmesen gondolkodhattam. Persze pénzem sem volt túl sok, de az esetek többségében sikerült bejutnom a vetítésekre egy lejárt, otthoni buszbérlettel. így léptem be jó néhány francia család polgári otthonába, és néztem, hogyan vacsoráznak. Végül is tizenötször indultam disszidálni, így szinte minden francia filmet Párizsban láttam. K.J. (MTI-PRESS) Bikacs\ Georges Melies síremlékénél Párizsban, a Pére Lachaise temetőben I»
