Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-11 / 163. szám

1992. JÚLIUS 11. Kulturális panoráma 9 78 éves korban az első kiállítás Jász dekameron - Jenei Gyula verseskönyve - Interjúk írókkal, művészekkel Földi Bálint köszöntése „Szolnoki” könyvek a kirakatban Régóta foglalkoztat a gon­dolat, újból s minduntalan eszembe jut a kérdé§: ki, mi indítja tehetségeinket, hogy ecsetet, tollat fogja­nak kezükbe, netán egyet­len kis vasdarabbal pró­báljanak szobrot faragni a kemény gránitból, vagy hogy komponáljanak ... Ki tudja a választ? Senki, min­denki csak valamiféle magyará­zatot adhat. A művészek élet­rajzkutatói is többnyire csak az indoklásig jutnak ei. Mondják, ki ezért, ki azért indult el a rögös úton. Szóval csak helyzeteket vagyunk képesek felismerni, és a belső kényszert az alkotók is csak sejtik, magyarázzák, több­nyire később. Nem is merek én oknyomo­zásba kezdeni Földi Bálint élet­útjának indítékairól. Nem aka­rom misztifikálni sem a terem­tést, sem az alkotást, de mégis hinnem kell a rendeltetésben, a dolgok, a történések belső logi­kájában. Azt kell hinnem, mert erre van a legtöbb magyarázat, hogy a természet a legokosabb gondolkodó. Mindig felsejti a jö­vőt, és megtalálja a túlélés lehe­tőségét. Születik egy kisgyermek a Ti­sza partján. Megismeri a víz kö­tőerejét, a homok formálhatósá- gát, a vessző hajlékonyságát, a csobbanás hullámait. Termé­szetesnek veszi, hogy minden­nek színe van, elfogadja, élvezi. Gondolkodjanak a tudósok azon, hogy miért más-más színű­ek a bokrok, a fák, a virágok. Nem sokat tud a világról, de azt felismeri, hogy más a víz árnya­lata hajnalban, délben, naple­mentekor. Észreveszi, hogyan játszik az árnyék, és hogy a mai virág már más, mint a tegnapi napsütésben. Valahogy itt kezdődik a mű­vész fogantatása. Az érzékeny­ség lassan elvezeti a felismerés­hez. Az ismeret viszont megte­remti a bizonytalanságot. Ugyan le tudnám-e én festeni a Tiszát? - kérdezi ettől vagy attól a folyó mentén nőtt gyerektől valami belső kényszer. Próbálkozik, megbukik, szenved, újrakezdi, s ahogy múlnak az évek, annál tu­datosabban szeretné megalkotni a maga Tisza-képét, a virágait, a fákat, a folyó menti erdőket. A kiállítás egy részlete jünk ezen: ahogy múlnak az évek, úgy nő bennünk az egykori gyerek, aki rácsodálkozott a táj­ra. S ebből mindig újat és újabbat lát. Földi Bálint a természet kivá­lasztott gyermeke volt, és vált bölcs férfiúvá, aki tudta, élnie kell azzal az ajándékkal, amelyet kapott. Nevén nevezzük ezt az ajándékot: tehetségnek hívják. Sajnálkozhatnánk azon, hogy az istenáldotta tehetségnek nem sikerült azt az életutat végigjár­nia, amelyet sokaknak, akik ne­tán nem is voltak arra méltók. De ez a magyar sors: minél tehetsé­gesebb valaki, annál nagyobb vele szemben az ellenállás, az irigység, a rossz hírbe keverés. Földi Bálintnak nem adatott meg, hogy elvégezze a Képző- művészeti Főiskolát. Ez önma­gában sajnálatos tény, de most, élete első kiállítása láttán mégis arragondolhatunk, hogy milyen viszonyulásai lehetnek az erede­tinek és a valódinak? Hány tehet­ségünk éppen abba ment tönkre. hogy a különböző politikai érák művészeti elvárásai eltérítették a valóságtól, az alkotás megszűnt eredetinek lenni. Földi Bálint képei eredetiek. A nagy mester, Derkovits Gyula a háttérből sugall, ambicionál és sejteti a jövőt. Földi Bálint sokat kapott Derkovitstól, de tehetsé­ge révén sosem vált a halhatatlan mestert másoló művésszé. így, ahogy látjuk ezeket a tájképeket, csendéleteket, senki más nem tudta volna megfesteni. Földi Bálint a sajátját mutatja, nem iz­musokba visszavezethető stílus­tanulmányokkal traktál bennün­ket. Akik itt vagyunk ennek a fel­(Fotó: Tarpai) megnyitásán, többnyire mind­annyian e tájnak a gyermekei va­gyunk. A mi Tiszánk, a mi vi­zünk van ezeken a képeken, a saját virágjainkat látjuk ezeken a vásznakon, a fák közötti, erdei bolyongásainkat idézik Földi Bálint festményei. Mi vagyunk ott a képeken, a művész képzele­tével, színeivel. Öröm, nagy öröm számunkra ez a nap, hogy részesei lehetünk egy életmű kiteljesedésének. Mit is mondhatnék ezek után zárszóként: növekedjék tovább az életmű, közelítse azt a teljes­séget, amelyet művészember egyáltalán az utókorra hagyhat. Fogadják jószívből jövő gon­dolataimat, úgy nézzék meg a tárlatot, hogy reménykedjenek: még sok követi, bizonyságául annak, hogy az igazi tehetség mindig utat tör magának. * Dr. Törőcsik Mihály köszön­tője Földi Bálint tószegi kiállítá­sának megnyitóján hangzott el. Három karcsú könyvecske vagy talán inkább füzét rántja a tekinte­tet magára a szolnoki könyvesbolt kirakatában. Szolnoki születésű mindhárom, s a megjelenés alkal­ma az idei könyvhét volt. Három különböző szerző, közülük Bistey Andrásnak a Jász dekameron im­máron a hatodik kötet a gyarapodó életműben. Jenei Gyula másodszor jelentkezik kötetben verseivel, és ezúttal Sárkány Sándorral szövet­kezett, aki vizuálisan járul hozzá verseskönyvének esztétikai képé­hez, Sárkánytól származnak a Va­lahogy lángoló színű „illusztrá­ciói”. A harmadik publikáló Len­gyel Boldizsár, aki művészekkel készített beszélgetéseit, interjúit kötötte csokorba; olyan írásokat, amelyek különböző orgánumok­ban láttak eddig napvilágot. Most a Jászkunsági füzetek sorozatban kaptak helyet egybegyűjtve. Az elbeszélő Bistey András ez­úttal érdekes feladatra vállalko­zott, - kissé metaforikusán - a nép ajkáról gyűjtötte méhszorgalom- mal a mézet, azaz a még élő hagyo­mányokból emelt ki olyan törté­neteket, amelyek a népélet derű­sebb oldalát tükrözik, amelyekben a nép humora jelenik meg. Rövid, csattanós történetek ezek, melye­ket az előadás balladai kellékeivel ruház fel Bistey András, egységes stílusba fogva őket. Adomázó já­szok - ők jelennek meg a Z-köny- vecske lapjain (a Z nevezet talán onnan, hogy zöld színe van e soro­zat borítójának), s olyan emberek, akik mindig készek mások ugratá­sára, úgymond megviccelésére. De nem viccgyűjtemény ez a füzet, korántsem, egyik-másik törté­netben ott lappang egy nagyobb igényű elbeszélés lehetősége, s nem lepődnék meg, ha e kísértés­nek a szerző egyszer csak nem tud­na maga sem ellenállni. Jelenlegi formájukban is kellemes olvas­mány a Jász dekameron, jóízű hu­mor ebben a humor nélküli világ­ban. Olvasván ez adomákat immá­ron fényesre csiszolva, egyik-má­sik annak is ismerősnek tűnhet, aki nem járatos az adott településen, ahonnan az adoma vétetett. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen kö­zülük nem egy vándortörténet, né­mi változtatással, más-más alak­ban, élőszóban másutt is járja. Az árokszállásiak mulatságos koszo­rúzása - Szentandrásra visznek vi­rágot az első világháborús emlék­mű avatásakor az alábbi „ünnepi beszéd” kíséretében: „Arokszál- lás nevébe, leteszem a tövibe”, hangzott el a bíró szájából -, nos, ez a történet kissé más formában Ladányban is ismerős, ők ugyanis Újszászon koszorúztak hasonló módon: „Ez a koszorú, jászladányi Ne feledjük, es ne restelked­Televíziós csemege Tosca eredeti helyszínekről azaz a St. Andrea della Valle- templomból, a Famese-palotából és az Angyalvárból - méghozzá a darabbéli történések időpontjában, azaz délben 12 órakor (ma), majd este negyed kilenckor, végül reg­gel, vasárnap hat órakor sugározza a televízió Puccini operáját. Erre mondják: ilyen még nem volt! Operaszenzáció, nyári ajándék a nézőnek; annak, aki képes élet­rendjét hozzáigazítani a közvetítés időpontjaihoz. Megérni minden bizonnyal megéri, hisz az éneke­sek is igazi sztárok; Cavaradossi például a világ egyik legjobb teno­ristája Placido Domingo. Érthető­en a hírverés, főleg az előadás kü­lönlegességének szól, s kevesebb szó ésik most magáról a műről, a francia Sardou darabjából készült librettóról és a zeneszerző muzsi­kájáról, amelyről egyébként a Bu­dapesti Napló egykori kritikusa azt írta: „Puccini... a modemek közt első helyen áll. Hangja új és meg­lepő, de annyira közvetlen, hogy megérti a tömeg is. Olaszország­ban ma minden muzsikus Puccini­re esküszik. S ugyanakkor a piaz- zákon nyüzsgő nép is Puccini da­rabjainak tapsol...” A televíziós bemutató alkalmá­ból érdekességként ezúttal egy részlettel szolgálunk, amelyből a Mester gondosságát ismerhetjük meg, azt a küzdelmet, amellyel igyekezett a Toscát igazán meg­győző, hiteles drámává tenni. „A szokott, szinte aggodalmas műgonddal dolgozik. A librettis- ták nem kis fájdalmára újból és újból mérlegre tesz minden szót. Egész jeleneteket átírat, nem tűri a régi operaszéria bevált fogásait, ha azok lélektanilag nem illeszthetők a cselekmény menetébe. Egy pél­da a második felvonásból: ahol a rendőrminiszter pribékjeivel kín­vallatással akarja kicsikarni Cava- radossiból a forradalmár rejtekhe­lyét, a szövegírók a jajveszékelő Tosca bevonásával szabályszerű nagy kvintettet akartak felépíteni, egybeömlesztve Scarpia könyör­telen szavait, a két pribék vallató szólamát Tosca kínlódásával és si­kolyaival, és az egész együttes fe­lett ott szárnyalt volna a kínpadra vont Cavaradossi hősies szólama. Verdi bizonyára ragyogó egüttest szőtt volna az anyagból, Puccini félredobta. Elképzelhető-e való­ban, hogy egy ember tizenkét stró- fás áriát énekeljen kínpadra von­va? Ez a dramaturgiai éleslátás, minden jelenet és szövegrész gon­dos mérlegelése végül is az opera- irodalom egyik legjobban felépí­tett, leglogikusabb, legtömörebb szövegkönyvét eredményezte. Nem kisebb gonddal dolgozott a muzsikán sem. Hosszú levele­zést folytat egy fiatal kispappal, Don Pietro Panichellivel, az első felvonás fináléjának liturgiái meg­oldásáról. O, aki olyan nehezen mozdul ki fészkéből, Rómába uta­zik, hogy a Monte Pincio tetejéről hallgassa Róma harangjainak kon­certjét, gondosan feljegyezze a kis és nagy harangok ritmusát, alap­hangját és felhangjait. Azután új­ból felmegy a hegyre hajnalhasa­dáskor is, hogy önmaga is átélje Cavaradossi hangulatát, aki száz évvel ezelőtt ugyanilyen pirkadó hajnalon, ugyanezeknek a haran­goknak a zúgása mellett búcsúzott az élettől. (Csodálható-e, ha ilyen intuitív zenei lény, mint Puccini, ezek után az élmény olyan erejével adta vissza ezt a hangulatot?) Még a pásztordal szövegét is - amely a Toseában felcsendül az Angyalvár tövében - a római népköltészet egyik szakértőjével beszéli meg, hogy ez az apró részlet is autenti­kus, a valósághoz minél hívebb legyen.” (Részlet Fajth Tibor Giacomo Puccini c. könyvéből.) valahogy ' # \ koszorú”, íme a tömör köszöntő - ennek kíséretében helyezték el az emlékezés koszorúját a szomszéd falu monumentumán. Huszon­nyolc humoros történet, s az élet sűrűsödik benne, az élet, a bolon­dos, szeszélyes jász világ. JCnei Gyula kötetét lapozgatva szembetűnő szűkszavúsága. Né­hány sorban fejezi ki magát több­nyire, de olvasván őket, érezni le­het: ezek csupán a jéghegy csúcsai, hatalmas érzelmi tartalékok van­nak mögöttük, alattuk a mélyben, a lélek mélyében. Egy, a világban helyét kereső ember vágyai, szo­rongásai, sóhajai, indulatai feszítik a sorokat. A rímes játékok meg­koptak - ahogy ő is mondja, vége az önfeledt verses játszadozásnak, szembe kell nézni igazán és komo­lyan az élettel. De nem a majd lesz valahogy érzetével, hanem a lenni kell valahogy tudatával. Verseiből kicseng, hogy keresi a kapaszko­dókat ehhez az újhoz, mely félel­meket is gerjeszt, de ugyanakkor a választás kényszere ösztönzőleg is hat reá, „a vérem surrog és dobol’ ’. Keresi hangját, szívéhez közel áll a népköltészet világa, ritmusa, ugyanakkor asszociációi, képei merészek és modemek. Jenei köte­te bizalmat kelt és bizalmat kér. Nem harsogja, nézzétek, itt va­gyok, inkább szomorkásán néz ránk, mintha kérdezné: hát nem különös, megjelentem, valahogy. Egy fegyelmezetten szomorú, szi­gorú ember néz ránk belőle, aki minden szavát a fogához veri, mert drága neki. Kötetének részlete­sebb elemzése egy külön írást is megérdemelne. Felejtsük el ezt a századot - ezt a címet viseli Lengyel Boldizsár interjúinak füzete. A benne sze­replő beszélgetések szegről-vég- ről rokonok, tartalmukban egyívá- súak, valamennyi kapcsolódik a térségben, itthon és külföldön most zajló rendszerváltozással. Imponáló a megkérdezettek pusz­ta névsora is: Szilágyi Ákos, Mol­nár Gusztáv, Szőcs Géza, Sváby Lajos, Balassa Péter, Zalán Tibor, Márton László, Nagy Gáspár, Kor- nis Mihály, Mészöly Miklós fejti ki véleményét, amiből a szellemi élet egyfajta panorámája bontako­zik ki: a széles látókörű gondolko­dás mezején járunk. Három „szolnoki” könyv szin­te egyszerre, egy időben, amikor kéziratok sorsa bukik meg a hiány­zó forintokon; a Jász dekameron kivételével hazai, azaz megyei for­rásokból, ami bizonyság rá: aki ke­res, talál, és hogy a támogató segí­tő szándék dolgában sincs hiány Jász-Nagykun-Szolnok megyé­ben. V. M. A napokban kerül a mozikba Elemi ösztön Az amerikai film erotikus krimi, s vonzerejét a kitűnő színészek is jelentik: főszereplője az Oscar-díjas Michael Douglas (Végzetes vonzerő, Tőzsdecápák, Rózsák háborúja) és Sharon Stone (Az em­lékmás). Rendezője Paul Verhoeven. Az Elemi ösztön egy detektív története: egy detektívé, akit egy brutális gyilkosság három veszedel­mes nőszemély hálójába sodor. Érdekessége továbbá, hogy a forga­tókönyvet a magyar származású Joe Eszterhas írta. Ritkán történik meg velem az, hogy egy forgatókönyvet élvezetes olvasmánynak találok - nyilatkozta a rendező -, az Elemi ösztönnél alig vártam, hogy a végére érjek, és megtudjam, ki követte el a gyilkosságot. Nem szokványos krimiről van szó. A képen a két főszerepet alakító színész: Michael Douglas és Sharon Stone.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom