Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18 / 169. szám
I 8 Irodalom—művészet 1992. JÚLIUS 18. Szepesi Attila: Lapszél Verebek dicsérete A megszokás mindent elhomályosít. Az ember fásultan szédeleg az elunt díszletek között. A tekintetében minden mintha éppen alkonyulna: a házfalak és arcok, a fák és az untig ismert utcák, a terek és a tornyok. Pesszimista ismerőseimnek azt szoktam tanácsolni: próbáljanak úgy élni, mintha épp most csöppentek volna ide valahonnan, ebbe az egzotikus világba, Budapestre, Kö- zép-Európába. Nem kell hozzá semmi, csak a képzeletjátékára való némi képesség. Egy kis gyermeki kandiság, ami mindnyájunkra ráfér, s ami tán még senkiből sem veszett ki egészen. Ha tud róla, ha nem. Példaképpen az argentin mérnök esetét szoktam elmesélni. Ez a jámbor férfiú építész volt, részben magyar származású, így aztán a nyelvünkön is gagyogott valamicskét. Eljött életében először Budapestre, valami szakmai összejövetelre. Ám városunk építészetére nemigen jutott ideje. Elkerülte a nagyképű műszaki szeánszokat. Csavargón Pesten és Budán. Ámuló szemmel rótta az utcákat, és mindent megcsodált, de főképp - a pesti verebeket. Csodálatos madarak, mondta, sosem látott még ennyi kecses elevenséget, ennyi talpraesett, bohó játékosságot. Ha másért nem, már ezekért az egzotikus csodamadarakért érdemes volt átrepülnie az Atlanti-óceánt. Odaát, az óriási víz túlpartján, látott már kondorkeselyűt és óriásnandut, skarlá-tí- biszt és ezernyi ezer papagájt, de az mind semmi. A veréb az igazi. Ezek a por- lepetten is tarka, elkoszlot- tan is életrevaló madarak Budapest jelképévé váltak számára. Róluk beszélt, értük lelkendezett úton-útfé- len. Nem hiszem, hogy a bölcsesség etalonjai épp a mérnökök volnának. De ez az argentin építész tudott valamit, amit érdemes megjegyezni. Férfikorára is megmaradt benne a gyermeki kíváncsiság. Nem béklyózta semmi protokoll, semmi megszokás. Tudott látni, és kimondta, amit érzett. És én makacsul belekapaszkodom ebbe a kis történetbe, ha szomorú szemű, fásult arcú embereket látok, és azt mondogatom: komor tekintetű, pesszimista felebarátaim, legyünk mindnyájan verebek. Legyünk egzotikus csodamadarak, akik itt élünk a Duna partján. Ne higgyük azt, hogy minden csoda másutt történik. Ne higgyük azt, hogy itt csak romlás van, csak keserűség van. Legyünk azok, akik vagyunk. Ha kissé kopottasak is, ha kissé unottak is. Máshonnan nézve ez a csoda, ez a különös. Keressük meg magunkban azt a nézőpontot, azt a látószöget, ahonnan ez a számunkra ismerős és kissé elszürkült világ is izgalmas és eleven. (MTI-Press) Szűcs Mariann: TÖRTÉNELMI ROMÁNC Dr. Ligeth Oszkár, nyugalmazott hadmérnök és tűzszerész, Káposztáskockán (lsd.: Budapest, Káposztásmegyer) lakott az egyik tízemeletes bérház második szintjén. Az öreg három éve veszítette el az asszonyát, akivel negyven kemény évet élt le. A harminckilencedik esztendőre sikerült eljutniuk egy másfél szobás, csupa ajtósablakos egyenkockába, amit lakótelepi bérleménynek mondott akkoriban a kiutalási szerződés. Az asszony halála után, körülbelül három hét múlva az öreg búskomorságára, valamint mérnöki tudására tekintettel, a lakók egyhangúlag megválasztották liftkezelőnek dr. Ligeth Oszkárt, a ny. hadmérnököt és tűzszerészt. Telitalálat volt a lakók választása, mert az öreg igazi ezermester volt. Ha a házban tönkrement valakinek a vasalója, a tévéje vagy a rádiója, Ligeth úr mindent megbütykölt. Sőt! Ha szétment a füg- gönykamis, a Marcika búgócsigája vagy a Kemenesné echte-svejci tűbefűzője, jött dr. Ligeth, és megjavította. Rendbe hozta az állólámpát, a fotel lecsukló karfáját, a pévécécsövet, a Gyurka gördeszkáját, a kutya-fáját, egyszóval mindent, ami romló vagy elromlott állapotban volt. Dr. Ligeth lett a mindenes, így neki is szüksége lett mindenre, tehát ádáz gyűjtögetésbe kezdett. (Ó, szegény asszonya, beh gyűlölte a kacato- kat, encsem-bencsemeket!) Dr. Ligeth végiggondolva megválasztásával kapcsolatos felröppent hírnevét és szakmai önérzetét, fizetség helyett többnyire kidobni való, rissz-rossz ketyerét, mütyürt, miegymást kért. Arra gondolt, hogy majd megbütyköli ezeket a kacatokat, és beadja a Bizományiba, vagy az alkatrészek jók lesznek valami másba, amit meg kell majd javítani. Lassan gyülekeztek a lakók ka- catjai. Először csak a kamra telt meg velük: tévék, magnók, szálmentes rongydarabok, csorbult csavarhúzók, spárgák, varrógéppedálok ... A diszkontáruházak terjedésével dr. Ligeth lakása egyre szű- kebb lett a mikrosütőktől, fritő- zöktől és a különféle légkondicionálóktól. Nagy számukra való tekintettel az öreg időnként viszonteladóként is működött, így a régiségekre és régebbi megbízható műszaki holmikra kezdte specializálni magányos napjait. Dr. Ligeth a lomtalanítások idején virágzott újra, mert oly szerelmes volt a halottá nyilvánított tárgyakba, mint boldogult felesége emlékébe. Ifjúságuk tombolt szívében, amikor egy biedermeier zeneszekrényt vonszolt föl a lakásába, majd fél óra múlva egy bau- haus vitrinfoszlánnyal tuszako- dott a szűk bejárati ajtóján. Életének nagy áttörése egy fátyolfelhős, enyhén északi széllel tupírozott lomtalanítási napon történt. Dr. Ligeth ekkor már rutinosan járta végig a konténereket, tudta, hogy a kukákban nincs semmi, csak mellettük, azt pedig pillanatok alatt elveszik a nyafkás kegyetlen éhenkórászok. Dr. Ligeth ny. hadmérnök és tűzszerész alig egy év alatt megtanulta, hogy a kidobott és mások által szemétnek nyilvánított tárgyakat, gondos és alapos (némi tárgyi műértéssel) munkával pénzzé lehet tenni. Tehát a fátyolfelhős, tavaszi reggelen hősünk cipőt talált a lakótelepi kuka mellett.- Adja ide aztacipőt! -rikácsolt egy női hang.- Bocsánat, Drága Asszonyom, de ezt ÉN találtam! Kérem, ne cibálja ki a kezemből!- Minek ez magának, nem látja, hogy női? - vinnyogta sírásra görbítve a száját Sereghy Izidomé, született Cwillen Zita. Dr. Ligeth fölváltva pislogott a törött sarkú női cipőre és az öregasszonyra, majd gálánsán meghajolt.- Dr. Ligeth vagyok, nyugalmazott hadmérnök és tűzszerész. Ha nem veszi tolakodásnak, Asszonyom, ennek a cipőnek - és a roncsra mutatott - hiányzik a fél sarka. Ha nem veszi tolakodásnak nas’asszony, én értek a suszterkodáshoz is. ÍGY KEZDŐDÖTT. Özvegy Sereghynének cipője lett, dr. Ligeth pedig egy falnak fordított sublót középső fiókjába suttyintotta volt drága-asszonyának viharvert képét. Amikor a közel kétéves, közös guberálás után özvegy Sereghyné az öreghez költözött, a tízemeletes ház lakói össze-összemoso- lyogtak, a régebbi lakótársak némelyike pedig még a fejét is csóválta, hogy az öregnek elment az esze! De alapvetően a lift, amivel az öreg meg volt bízva, végül is működött. Dr. Ligethet az élettársi viszony özv. Sereghynével kiegyensúlyozottá tette, kivirult, tisztán járt, meg is hízott, de a gyűjtögetésről nem tudott leszokni. Már szenvedélyévé vált. Oly’ annyira, hogy társa hiába könyör- gött neki, nem volt hajlandó lemondani egyetlenegy kiguberált szerzeményéről sem. Az asszony már nem bírta a lakás szűkösségét, és egyik reggel fogta magát (szerény nyugdíjával), elment a városba. Csak késő este ment haza, de már a kapuban baljós sejtelmei támadtak. Nem működött a lift, amit dr. Ligeth mindig precízen karbantartott, vagy telefonált az illetékeseknek. Ámikor fölért, kifújta magát, és megállt az izgatott lakók gyűrűjében, akik az ajtó előtt méltatlankodtak, hogy mi van? - miért nem megy a lift?! És dörömböltek az ajtón, és mérgelődtek, és káromkodtak. Az asszony félszegen botorkált a fölháborodott lakók karéjában. Köhintett, majd utat kért. A lakók lassan lecsitultak. Mint egy operettprimadonnának, sorfalat álltak. Özvegy Sereghyné becsöngetett.- Drágám, nyisson végre ajtót! Lerobbant a lift! Várt egy pár másodpercig, aztán újra becsöngetett, és egyre halványabb hangon ismételte a lift működését. Hiába. Dr. Ligeth a konyhában feküdt, egy barokk dohányzóasztal torlaszolta el a bejárati ajtót. A rendőrségi és a tűzoltói jegyzőkönyvek egybehangzó tanúsítványa alapján dr. Ligeth Oszkárral egy francia-korabeli garderobe szekrény tetejéről lehulló meiseni étkészlet egyik darabja végzett. Özvegy Sereghyné tanúsította, hogy erőszakos halálnak semmi jele, hiszen betörők nem lehettek, részint, mert a barokk dohányzó- asztal eltávolításának a bejárati ajtótól történő trükkjét csak ketten ismerik, másrészt pedig a kérdéses készletből tudomása szerint csak a tésztástál hiányzott, a teáskanna pedig a zuhanás következtében beazonosíthatóan, dr. Ligeth ny. hadmérnök és tűzszerész fején (vélhetően) szilánkjaira tört. Katona Judit: Dal az ifjúsághoz Legyen, ki gondol majd velem: szelíd, hűs kezet homlokomra, gyógyító írt apró bajomra, adj nekem, erős Istenem! Legyen, ki holnap is szeret, nagy vétkeimet megbocsátja, velem a hét próbát kiállja, földnek ad, s néha emleget. Tartsanak bátor, hű szívek, a gyávák úgyis elmaradnak. Ifjúságom, ki szép, szabad vagy, hadd legyek hűséges híved! Egy Gecse-kép Július 9-én ünnepelte 92. születésnapját megyénk nagy szülötte, Gecse Árpád festőművész. Ez alkalomból közöljük egyik legutóbbi festményét. Kék váza aranylópi- ros kalásszal. (Fotó: K. É.) Tódor János: í tyár Bogosit kétségek gyötrik. Mióta is? Maga sem tudná pontosan megmondani. Amióta csak megpróbálja magát elhelyezni a világban. No nem holmi filozofikus, köldöknéző gyötrelmek ezek. Nagyon is hétköznapiak. Azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, a kapcsolata minden túlzás nélkül tűrhetetlen. Feleségével, akitől válik, lányával, akit megbéklyózott görcsös szeretettel szeret, úgy, ahogy nem szabadna, barátnőjével, akinek a lakásában él, s akivel a szerelem mostanság örökös marakodás, beteg anyjával és megkeseredett apjával, akiket a szorongás ólmával nyelvén képtelen megnyugtatni, akikkel immár kommunikálni sem tud vagy mer. A nyár maga a csőd. Bogosié a nyár, de nem akar semmit kezdeni vele. Pedig bepakolhatna a hátizsákjába, fölülhetne egy vonatra, amiről azt sem tudná, hova megy. Hazudhatná a nyugalmat, ahogy azt évtizedek óta teszi. Alkalmazkodhatna az egyezményes emberi időgyalázathoz. Hadakozhatna kipróbált praktikákkal a halál földi helytartója, az unalom ellen. Rendezhetné torkát szorongató ügyeit. Ehelyett folytonosan menekül, akár egy agyonszelídített, de a dzsungelbe vágyó vadállat. Aki megkapta a veszettség elleni védőoltást, ám mégis . .. Nyár van, reggel, a szívben egy nyomasztó álomból ébredés szorítása. A hiányra ébredés sokezredik reggele. A félig felhúzott redőny beengedi a fényt, a szűk belvárosi utca autók sikálta zaját. A nap csak késő délután ér ide. Bogosi Captein Beefhart rekedt, patologikus hangjára vágyik. Mintha csak ebben a mutáns zenében akarná visszaigazolva látni, amit mindig hangoztat. Hogy az önfeledtség nem más, mint ajzószerek (ital, könyv, zene, nő ...) okozta mesterséges pszichopátia. Amibe béleölik magukat az olyanok, mint Bogosi. Akik amúgy nem tudnának mit kezdeni magukkal. A nő most nincs mellette. A szuverenitására büszke asszony, a makacs öszvértermészetével, ami mindig kihozza őt a sodrából. Tudja, így kell bánni Bogosival. Néha a nő kiprovokál egy-egy pofont, és úgy viseli nyomát, akár egy érdemrendet. A nyár maga a csőd. Bogosi örül ennek a mondatnak. A jó mondatoknak. Amiket aztán sohasem fejez be. Az utazás pszichózisa talán a legnagyobb blöff. Kilépni a térből, időből, és elmerülni valami ismeretlenbe. Csakhogy, tisztelt hölgyeim és uraim, porhüvelyünket „görögbe” meg „olaszba” is magunkkal kell cipelnünk, akár egy koffert. Hogy az állandó programokra ajzott lelkűnknek addig legalább nincs ideje magával foglalkozni...? (Bogosi itt megakad a töprengésben, hiszen töredelmesen be kell vallania, hogy ő is külföldre készül. Tehát képmutató.) És a (helyben) maradás pszichózisa? „.. . az öngyilkos magánya a legteljesebb egyedüllét (a bevérző agy szelíd gyermeke maga alá vizel) egyszer csak elromlott mint egy óra . . .” Ezek is a csődnyár verssorai. Akkor írta le őket, amikor először látta a kórházi ágyon jobb felére megbénult, beszédképességét elvesztett barátját. Ahogy tavaly ilyenkor az édesanyját. Aki, amikor kiengedték, hetekig késsel keverte a levest, lónak mondta a kutyát, embernek az asszonyt. És akinek állapota legnagyobb részt Bogosi felelőtlen életmódjának a következménye. Apja legalább is így mondta neki, aztán megkérte, hogy amíg nem rendezte a dolgait, ne zavarja őket. Ezen persze Bogosi nagyon elháborodott, hiszen milyen jogon meri megtiltani neki egy másik férfi, még ha az történetesen a saját apja is, hogy láthassa beteg anyját?! Barátja már harmadik napja feküdt félig eszméletlenül a műteremlakás padlóján, amikor fia rátalált. Arcát a zuhanáskor összezúzta, a sebhelyek még hetek múlva is látszódtak. Bogosi csodálja barátja önuralmát. Ha csak elképzeli magát ebben a teljes kiszolgáltatottságban, ökölbe szorul a keze, sírás fojtogatja. Őt biztosan újra megütné a guta. Talán nem is akarna meggyógyulni. Persze tudja, hogy ez hazugság. Amíg valaki a felépülésért küzd, tornázik, húzódzkodik az ágya fölé szerelt kéttenyémyi láncon függő rúdon, bal kézzel írni tanul, addig aligha gondol a megsemmisülésre. Olyan ez, mint a háborús lövészárok. Ott sem akart senki öngyilkos lenni. Az élet túlélni akar. A halál sóvárgása az egészséges bolondok privilégiuma. A végképp unatkozóké, akik megcsömörlöt- tek már attól, hogy folyton programokat találjanak ki maguknak. Pedig a halál ott van a szanatórium parkjának sárgára perzselt fűcsomóiban, a fülledtséget lehelő kiszáradt fákban, a padokon pizsamában, köntösben megadóan gubbasztó, hűsölő betegek fáradt tekintetében. Egyetlenegyszer járt előtte ott. Akkor tél volt, csontkeményre fagyottan ugyanez a száraz levegőtlenség, ugyanezek a beesett, részvétlen arcok, szemek. A magára hagyatottság, ami úgy áll bosszút az egészséges betolakodón, hogy szemérmetlenül mutatja meg magát. A lánynak, akit akkor meglátogatott, bronchitise volt, vörös haja és hatalmas barna szemei. Madame Chauchat-nak nevezte el, s szó se róla, neki is kedve lett volna ebben az alacsonyföldi Berghofban Hans Castorppá lenni. De aztán a vörös hajú, aki a félhomályos folyosón arról mesélt neki, hogy az egyik beteg az előző nap az emeleti karzatról levetette magát, meggyógyult, s hamarosan férjhez ment. Barátja arcán a nehezen varasodó sebek mellett a friss borotválás nyomai: vérper- mettől pöttyös, apró vágások. Bogosi elképzeli, amint idegen kezek türelmetlenül szántják ímmel-ámmal beszappanozott arcát. Eldobható, életlen önborotvával, ami túl van már legalább három pofázmányon. Ahogy a műanyag „kacsát” az ápolónő hanyag rutinnal a takaró alá dugja. Az ürítés tehetetlen szégyenét. Aztán a reményt, a muszájt, ami az akaratot mozatja. És a félelmet: ha nem viselkedtem jól, ha nem teszek meg mindent a felépülésemért, örökre itt felejtenek. De Bogosinak egyelőre semmi baja. Fröccsöt iszik, izzad ebben a nyárban, gyártja „szenzációs” riportjait, úszik a Balatonban, Kundera (nálunk) legújabb regényét olvassa, összeveszik, aztán kibékül, óhajtja és gyűlöli a rendet, szereti, ha szeretik, és még jobban szeremé, ha tudna szeretni... Még Bogosié a nyár.
