Új Néplap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
8 Irodalom - művészet 1992. JÚLIUS 11. Varga Domokos: kli Miklós császári és királyi A mulattató históriáját még Mikszáth Kálmán írta meg a századelején, s benne azt is, hogy ez a híres tréfacsináló hogyan tett szert szép feleségére, magyar nemességére, valamint az ugocsai Akii falu birtokára. Ő ugyanis, bár hat nyelven beszélt, és azonfelül is sok mindenhez értett a versírástól a csillagjóslásig, egyszerű tímármester fiaként jött valamikor a világra Halmiban, nem messze Akiitói, családja névadó helyétől. Halmi ma Romániához tartozik, Akiit pedig - egész Kárpátaljával - előbb a csehek kebelezték be, aztán a szovjetek. Akármilyen kicsi volt Ugocsa, a legkisebb magyar megye, több országnak is jutott belőle, mikor eljött a nagy osztozkodások ideje. Jutott a földjéből, s jutott a népéből, amely jórészt most is magyar. A vidék egykori büszke magyar urainak persze már nyomuk sem igen van errefelé, hacsak itt-ott a temetőkben nem. Elszármaztak innen ama Ráthonyiak is, akik közül István urat, az egykori viceispánt Mikszáth is szerepelteti regényében, méghozzá nagy gavallérként. Mikor Ferenc császár és király őfelsége a birtokaihoz tartozó falut, Akiit kéri tőle, hogy Akii Miklósnak adományozhassa, ő csak annyit mond rá nemes egyszerűséggel: - E perctől fogva a fölségedé. - No de milyen áron? - firtatja Ferenc, aki hatalmas uralkodó létére a fukarságáról híres. Rá- thonyi ránt egyet a mentéje ezüstös láncán: - Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a bal kezében tart. - A császárné szabadkozna, de férje- ura nem restelli a potyát. Mohón, türelmetlenül szól rá: - Add oda, Ludovika. - Mármint a rózsát. Mikszáth hozzáteszi: „És még a szemöldjeivel is intett neki.” Nagy jelenet ez, tele maró gúnnyal. S nemcsak a császár tűződik vele tollhegyre, hanem Ráthonyi is a maga gavallériájával. Mit neki egy falu? Mit neki egy falu népe? Kérik tőle? Odaveti. De hát Trianonban hány falu népét kérdezték meg, akar-e urat váltani? A közemberek feje felett döntődön el minden. Ők meg csak éltek, ahogy tudtak - vagy legalábbis tengődtek - egy-egy ilyen kéretlen-akaratlan nagy sorsforduló után. Az akliak is. Az Akii-hegyiek is, fenn a falu felett. A trianoni határ megvonása után tiszta időben átláttak a hegyről a maradék Magyarországra. Meg-megálltak kapálás közben, vagy más munkájuk közben a tőkék, a gyümölcsfák között, s meresztették a szemüket odatúlra. De ennek is már hetven éve. Azóta, ha kilométerben nem is, de a valóságban még sokkal messzebb kerültek a hajdani hazától. Minket is úgy fogadnak, mikor beállítunk az Akii-hegyi egyik öreg házba, s megmondjuk, hogy odaátról valók Ének az Akiihegyen vagyunk, mintha valahonnan nagyon távolról vetődtünk volna ide. Egy idős házaspár tessékel befelé. A férfi ágyban fekvő, ő maga nem is tudja, de nekünk megsúgja az asszony, hogy nem sok van neki hátra. Hónapjai talán, s elemészti a rák. eveset is beszél, inkább csak K elvétve toldja meg a maga fakó hangján felesége egy- egy szavát. Arra gondolok: micsoda mély hallgatások lehetnek itt naphosszat! Hisz ezek egymásnak már mindent elmondtak. De a mi friss fülünk szóra kapatja, ha a beteg férfit nem is, a vékony kis fürge öregasszonyt. Sürög-forog, egy kancsó borral kínál, s mire ő is leül mellénk, már nem is igen várja, hogy rákérdezzünk a múlt időkre, fiatal korára. Arcának sűrű ráncai mögül előkívánkozik hajdani énje, a volt faluszépe, a téli műkedvelő előadások csengő hangú, bársonyos bőrű kis primadonnája. Igen, a cseh időkben még minden télen voltak előadásaik. Akkor még lehetett. Mutat régi fényképeket, ő is ott van rajtuk az egykori népszínművek magyar ruháiban, hasonszőrű lányokkal, csizmás legényekkel, nézzük csak, itt van az ura is, tizennyolc évesen. Viszi az ágyához, neki is mutatja: - Látod? Itt vagy, Józsi. Jó hallani, milyen szépen beszél vele. Hogy vele is meg akarja osztani fiatalságának éledező örömeit, emlékeit. A régi dalokra terelődik a szó. Szokta-e még énekelni őket? Mintha csak erre várt volna, odaáll az asztal sarkához. Fél tenyerével rátámaszkodik a festetlen fából ácsolt, kopott asztallapra (ahogy valamikor egy-egy hímzett terítővei borított színpadi asztalra támaszkodhatott), s már csendül is fel az első dallam. Félig az ura felé fordul, félig mifelénk, mint aki annyi év múltán most megint szerepel. De semmi csináltság nincsen a hangjában, semmi mesterkéltség: úgy énekel, mint egy csalogány, mint egy bódult madár tavasz idején. Egyik dalt a másik után fújja, bátran és tisztán, s nem is öregesen. Ha behúnyom a szemem, azt a kis hajadont látom, azt a hajdani Erzsikét, akit a sárgult fényképek mutatnak pruszlikos magyar ruhájában. Ő maga megfonnyadt azóta, ha torka megőrizte eleven csengését, s lelke is azt a régi lángot, amely most, íme, magasra csapott. Látom egyszer, hogy ő is behúnyja a szemét. Aztán megint kinyitja, az urára néz, s akkor egy pillanatra megrebben a hangja. Az ágyban fekvő öregember addig hallgatta a szívéhez szóló dalokat, hogy sírva fakadt. Most némán zokog: jobbról-balról peregnek le a könnyei. Ezt a nótát Erzsiké még befejezi, aztán szó nélkül odaül mellé, és mintha pityergő kis gyereket csitítana, úgy fogja és simogatja a kezét. Egy ideig egyikünk sem töri meg a csöndet. Hangtalanul lebeg velünk az Akii-hegyi szegényes szoba, valahol a múlt és a jövő, az élet és a halál között. Az e tájon élőkre szakadt történelem: jóvátehetetlen. Az öregember: menthetetlen. S lelkünket valami most mégis fölemeli. kkor is éreztem még ezt, miA kor búcsút vettünk a két öregtől, s bizonytalan léptekkel botorkáltunk lefelé a hegyről a halovány holdfényben. S igazából még most is érzem, milyen szép volt az a messzi évek hamuja alól fellobbant ének ott az Akii-hegyen, meg az a némán felparázsló vénkori szerelem. Kiss Benedek: S Évszak Ez az az évszak, mit elfelejteni gyermek se tudhat. Ez az az évszak, amikor megméretik minden, búza a földön, vérnyomás az ereinkben. 1 ■ ■ ■ ■" - ■ Deák Mór: Papírdarab Mindegy ha csak egy pillamindegy ha megcsal mindegy harminckét év nat hiteget vagy e%y ha csak egy papírdarab ha csak sír vagy ha csak a szép nem egyre mindegy hogy szabad ha csak nevet szebb nem szabad mindegy hogy lehet mindegy hogy völgy szeretem ami nem lehet mindegy ha hegy megmarad szeretem azt aki szeret szeretem majd és elmegyek Kortárs osztrákok a Márvány-teremben Budapesten a Schömer-gyüjtemény Günter Brus: Fényes éjszaka <19X7) Jelentős állomásához érkezett a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója. Miközben az épület egyes részei még az építési csatazajtól hangosak, végleges formájában megnyílt a historizáló épület pompás Márvány- csarnoka. A terem emeleti, magas fal- sávjára nagyméretű olasz későbarokk képeket helyeztek el. A földszinti részen pedig egy reprezentatív - ugyancsak nagyméretű - képeket felsorakoztató kiállítás képei kerültek. Itt láthatja a közönség augusztus végéig az Osztrák festőkortársaink a Schömer-gyüjteményből című válogatást. Amely bemutató a jeles magángyűjtemény második nyilvános kiállítása a tavalyi bécsi Kunstforum- beli tárlat után. Jövőre pedig Francia- országba utazik a kollekció. Több mint kétezer kortárs osztrák festő alkotásait őrzi a Schömer-gyűj- temény, amelyet „naprakészen’ ’ karbantartanak, bővítenék a tulajdonosok. Még bemutatótermet is építettek a képeknek. Igaz, nem múzeumot, hanem saját építőanyag kereskedőházuk klosterneuburgi irodáját terveztették olyanná, hogy széles lépcsőházaiban, , iebb álló részét, a 80-as évek osztrák folyosóin a festményeknek helyé le- festészetét reprezentáló alkotásokat gyen. így a gyűjtemény egy része az : fedezhetjük fel. üzletfelek szeme előtt van, de bárki műértő is felkeresheti az irodai kiállítást. Most azonban nem kell Ausztriába utazni. Elég elmenni a Szépművészeti Múzeumba. Ahol ezúttal a gyűjteménynek a korban hozzánk legközellyénkor esőt vár az ember, az égre néz, ilyenkor földgyúró-szerelem- mel csuszamlik hasra a kéz. Ez az az évszak, mit elfelejteni gyermek se tudhat. Ilyenkor szülni kell, őszülni kell, s ki mondja meg: a szülés fájóbb, vagy az őszülés? De aki ilyenkor születik, azt a Nap hatalma óvja, hisz egyszer minden betelik, ám kevés válik valóra. Ez az az évszak, mit elfelejteni gyermek se tudhat. Ez az az évszak, amikor minden megméretik, mert kevés válik valóra, bár a kalász telik. írójegyzet Mármint hogy mi újság a Micsurin utcában? - kit érdekel! Különben is, a Micsurin utca ma már nem Micsurin utca, és egészen más szelek fútták akkor, amikor volt ott valami újság, de az is már kit érdekel... Tényleg, kit érdekel - például - a Micsurin utca pora? Ha már egyszer úgy adódott, hogy az ember ágrólszakadt kölke nem akárhova született bele, hanem, mondjuk, éppen egy Micsurin utcába, s porbafingóból itt lett apányi-anyányi felnőtt, mi több, ivadékaiknak is ide merészel álmodni szebb jövőt, kiknek - temető, ha van - majdan teste is e földbe süpped el... Ha már így adódott, a Micsurin utcai Horvát Huszonhárom Jánost például nagyon is érdekli, mi lesz a környék sorsa, s nem csak jövője, de húsbavágó jelene is. S igaza van, hogy nem érzi bűnének: őt bizony egy cseppet sem érdekli az államháztartás, a papolás aktívumról-passzívumról. Nem érzi bűnének, ha kormányváltások és elnökválasztások, eltévedt vagy éppen jól célzott rakéták úgy szállnak el a feje fölött, hogy szeme se rezdül. Horvát Huszonhárom János már nagyon jól tudja: ha valamibe őt bevonják, aklcor az azért van, hogy kihagyják, leszereljék, átejtsék: kikapartassák vele azt a gesztenyét, amiből pürét habbal ő aztán nem lát - igaz, látni nem is nagyon kíván. A Micsurin utca pora - merthogy minden Micsurin utcának van pora - az emberi élet „aktívumát-passzívumát” jelképezi; a legfontosabb problémát, ami meghatározza a mindennapokat. Az embernek ezzel a porral kell együtt élnie; reggelre kelve, munkába menet és jövet, munka nélkül verődve, cimborák sörére lesve, nap mint nap találkozik vele. De hát mit lehet csinálni ezzel a porral? Azt mondja Horvát Huszonhárom János, hogy őt felvidítja, mert annyi mindenre jó ez a por. Úristen, mi mindent tudna ő kezdeni vele, ha igazából az övé volna! Közművet lehetne takarni vele ... el lehetne dugni aszfalt alá... szidni lehetne az autóbuszt, ha erre járna, és felkavarná ... be lehetne csukni a telefonfülke ajtaját, hogy a felszálló por ne köhögtessen - telefonfülke ha lenne, de mert nincs, nyáridőben, gyerekkori emlékekben fürdőzve, mezítláb lehetne gyalogolni benne a jó két kilométerre levő távhívóig . . . amit kifosztottak éppen, vagy csak egy hete fennakadt benn a tízforintos, a húszas, a három lejes . . . vagy fenn sem akadt, csak nyeli, nyeli a zsozsót... Hol van a Micsurin utca? - Senki ne keresse, ha nem veszi észre a cipőjére szitáló, nyelve alatt karcosodó porszemeket. Akit pedig vád ér, hogy csak ezt veszi észre, okkal-joggal keljen ki magából: az ember - minden egyéb híreszteléssel, elmúlt s újkeletű sújkolással ellentétben - éppen ilyenképp politikus. Természetünk szerint való, hogy a világ dolgai között a legelső helyre tesszük közvetlen életterünket - aligha lehet ennél nagyobb valami a legegyszerűbb gyakorlati és a legma- gasztosabb filozófiai értelemben. Saját sorsunk és szűkebb pátriánk sorsának alakítására csak oktalanul süthető rá az újabban ismét rosszallóan felkapott, de kellőképpen soha nem definiált ..kispolgári” vagy „önző” bélyeg. Mert sorsunk-éle- tünk hozzáadódik az egészhez, és miénk a rész igazsága. Azt persze mindenki tudja a Micsurin utcában, hogy nincs pénz; hogyne tudná hát Huszonhárom János. De volna néhány ötlete ahhoz, hogy hogyan, miképpen lehetne pénzt csinálni. Csakhogy őrá mostanában megint nem nagyon kíváncsi senki. Meghallgatják - mert ma már meghallgatják ám! -, aztán ennyiben maradnak a dolgok. S mire a Micsurin utca pora eljut - ha eljut -, ahova a Micsurin utcai szél szándéka szerint röpíti, már megint kit érdekel, hogy mi újság a Micsurin utcában? Mi újság hát? Emberek születnek, élnek s halnak meg, mint mindenütt. De nagyon-nagyon érdekli őket, mivé lesz ez a haza - ezért érdekli őket oly nagyon a Micsurin utca pora. E porból leszünk naggyá, de addig is, amíg „megvalósul gyönyörű képességünk, a rend” - érdemes volna odafigyelni: mi szél fújja a Micsurin utca porát? (MTI-Press) C Herceg Árpád: \ Mi újság a Micsurin utcában?